Kállay Miklós: Testvérek

Itt vagyok falusi házamban, az idő október vége felé jár. Esik. Házam mögött erdő sötétlik, előtte út visz el s az út túlsó oldalán nyílt mezőség húzódik. A környék dombos táj, amely hirtelen fennsíkká lapul. Húsz egynéhány mérföldnyire a sík vidék mögött fekszik az óriás Chicago.

Ilyen erős napon ablakom előtt kinn az út két oldalán úgy hullnak a fákról a levelek, mint az esőcseppek, a sárga, vörös és aranylevelek sebesen és súlyosan hullnak a földre. Az eső durva erőszakkal veri le őket. Mint utolsó csalóka arany csillogás hullnak a téren át. Októberben, úgy hiszem, messze kellene sodornia a szélnek a leveleket a fennsík fölött. Táncolva kellene az élettől válniok.

Tegnap reggel virradatkor keltem és sétálni indultam. Nehéz köd ült kinn, amelybe egész belevesztem. Kimentem a fennsíkra és visszatértem a dombok közé és mindenütt úgy állt előttem a köd, mint valami fal. Hirtelen groteszk kuszaságban ugrottak ki belőle a fák, mint ahogyan a városok utcáin éjjel a sötétből hirtelen emberi alakok bukkannak ki egy-egy lámpa fénykörébe. Az egész fölött ott derengett a napvilág, amely lassan nyomult be a ködbe. A köd lomhán húzódott tova. Resten mozdultak a fák koronái. A fák alatt sűrűn és sötét bíborban üld a köd. Olyan volt, mint a füst,amely egy gyárváros utcáin tanyázik.

Öreg ember jött felém a ködből. Jól ismertem. Az emberek itt ütődöttnek tartják. „Nincs ki mind a négy kereke” – mondják róla. Egyedül él egy kis házikóban az erdő mélyén s van egy kis kutyája, amelyet mindig a karján visz. Időnkint találkozom vele reggel az országúton s ilyenkor emberekről és asszonyokról beszél nekem, akik mind fivérei, nővérei,  rokonai, nagynénjei, nagybátyjai, sógorai. Bele lehet ebbe bolondulni. Itt a környéken már senkinek sem férkőzhet a közelébe, kiválaszt hát egy nevet az újságból és képzelete ezzel a névvel játszik. Egy reggel azt beszélte nekem, hogy rokona valami Cox nevű embernek, aki ez idő tájt, mikor ezeket írom, az elnökségre pályázik. Más alkalommal azt mesélte, hogy Caruso, a híres énekes az ő sógornőjét vette el. „A feleségem testvérét” – mondta és szorosan magához ölelte a kiskutyát. Szürke, víztiszta szeme könyörgőn pillantott rám, azt akarta, hogy higgyek neki. „Feleségem gyönyörű karcsú lány volt” – mondotta. – „Egymás mellett laktunk egy nagy házban és reggel mindig karonfogva távoztunk hazulról. Hát a testvére Carusóhoz ment nőül. A nagy énekes most családomhoz tartozik.”

Mivel azt hallottam valakitől, hogy az öreg sohasem volt házas, csodálkozva mentem tovább. Szeptember elején egy reggel megint találkoztam vele, házam közelében üldögélt egy fa alatt az úton. Kutyája megugatott, de elszaladt előlem s gazdája karjába bújt. A chicagói lapok tele voltak akkor egy milliomos botránytörténetével, akinek viszonya volt valami színésznővel s emiatt nagy háborúság tört ki közte és a felesége közt. Az öreg mindjárt azzal fogadott, hogy az a színésznő testvére. Ő hatvan éves és a színésznő, akiről annyit írnak az újságok, húsz, de azért folyton arról beszélt, hogyan töltötték együtt a gyermekkorukat. „El nem hinné, ha egymás mellett látna bennünket, - no de akkor nagyon szegény emberek voltunk. Úgy van, ahogy mondom. Kis házban laktunk, amely domboldal mellett állt. Egy napon, mikor nagyon rossz idő volt, a vihar majdnem elsöpörte házunkat. Apánk ácsmester volt s igen szilárd házakat épített, de a mi házunkat nem nagyon jól építette meg.” Elszomorodva ingatta fejét. „Testvérem, a színésznő szégyent hozott a fejünkre. Bizony nem nagyon szilárd alapokon állt a házunk” – hajtotta még egyre, mikor már továbbmentem az erdei ösvényen.

Egy vagy talán két hónapja már állandóan tele vannak a chicagói újságok, amelyek reggelenkint érkeznek falunkba, egy gyilkosság történetével. Egy ember megölte a feleségét, anélkül, hogy tudnák, mi volt az oka tettének. De járja holmi szóbeszéd, amely így adja elő az esetet:

Az az ember, aki most vizsgálati fogságban van, és akit kétség kívül fel fognák akasztani, mint művezető volt alkalmazva egy kerékpárgyárban, bérelt lakásban éldegélt feleségével és annak anyjával a harminckettedik utcában. Beleszeretett egy lányba, aki a kerékpárgyár irodájában dolgozott. Ez a lány Jowa egyik városkájából való volt, és mikor Chicagóba került, először nagynénjénél lakott, aki azonban már nem él. A művezető, ez az otromba, bamba nézésű, szürke szemű ember azt tartotta, hogy ez a lány a legszebb ő a világon. A lány dolgozóasztala ott állt a gyárépület egyik kis zugában, valami oldalszárnyfélében az ablak mellett és a művezetőnek a főműhelyben szintén az ablaknál volt a pultja. Itt ült s itt írta alá az osztályához tartozó emberek mindegyikének munkateljesítményi táblázatát. Ha felpillantott, jól láthatta a lányt munkája közben. A koponyájában makacsul megfészkelte magát az a meggyőződés, hogy ebben a lányban valami rendkívüli szeretetre méltóság lakik. Az nem jutott eszébe, hogy közeledjék hozzá, vagy hogy a szerelmét megnyerni próbálja. Valahogy úgy nézett rá, mint ahogy az ember a csillagra felnéz, vagy ahogy egy szelíd dombsorra bámul októberben, mikor a fák levelei rőt és sárgálló aranyfényben csillognak. „Tiszta, szűzies lény ez, - rémlett fel benne homályosan . – Ugyan mi is járhat a fejében, mikor az ablak ellett munkájánál ül?”

A művezető elképzelte magában, hogy is volna az, ha elvinné magával a jowai lányt lakásába a harminckettedik utcába feleségéhez és anyósához. Egész álló nap a gyárban és odahaza egész este ott lebegett képzeletében a lány arca. Lakásában az ablaknál állt és az Illinois Central Railroad sínjeit nézte vagy a síneken túl a tóra pillantott, s közben ott állt mögötte a leány. Lenn az utcán nők jártak-keltek, és ő valamennyin felfedezett egy-egy vonást, amely a jowai lányra emlékeztette. Az egyik úgy járt, mint ő, a másik olyan mozdulatot tett a kezével, amely őt juttatta eszébe. Valamennyi nő, akit csak látott, hasonlított ahhoz a leányhoz, akinek a képe lénye legbelsejében fészkelte meg magát, - kivéve feleségét és anyósát.

A két asszony a háztartásában valami zavaró hatással volt rá, egészen összekuszálta érzéseit. Egyszerre rútaknak és közönségeseknek találta őket. Különösen a felesége tűnt fel neki olyannak, mint valami idegen, undok dudva, amely a testén burjánzott fel.

Este, napi munkája után a gyárban, hazatért és megette vacsoráját. Világ életében hallgatag ember volt, és ha nem beszélt, rá se hederített senki. Evés után moziba ment a feleségével. Már két gyermekük volt és felesége éppen a harmadikat várta. Mikor felérkeztek a lakásba, leültek. A két emelet megmászása kifárasztotta feleségét. Ez ott ült anyja mellett és kimerülten nyögött.

A művezető anyósa maga volt a megtestesült jóság. Egy cseléd munkáját végezte a háznál és nem kapott érte bért. Ha lánya moziba akart menni, elhárító kézmozdulatot tett. „Nem megyek. Szívesebben üldögélek itthon.” Könyvet fogott és olvasott. A kilencéves fiú fölébredt és sírni kezdett. Az anyós ment és elcsitította.

Mikor a művezető és felesége hazatértek, még együtt üldögéltek egy vagy két óra hosszat, míg a lefekvés ideje el nem jött. Az ember úgy tett, mintha újságot olvasott volna. De csak a kezét nézte. Bár gondosan megmosta kezét, a kerékpárvázak festéke mint fekete sáv ragadt a körme alatt. A jowai lányra gondolt, a lány fürge fehér kezére, amely játékosan táncolt az írógép billentyűin. Piszkosnak és esetlennek érezte magát.

A lány a gyárban tudta, hogy a művezető belészeretett és ez a gondolat izgatta kissé. Nagynénje halála után penzióba költözött, és este nem volt semmi dolga. Bár a művezető semmit sem jelentett számára, mégis hasznát tudta venni valamiképpen. Jelképpé vált számára. A művezető olykor bement az irodába és egy pillanatra megállt az ajtóban. Ormótlan keze maszatos volt a fekete festéktől. A lány ránézett, de nem őt látta. Képzeletében magas, karcsú fiatalembert pillantott meg azon a helyen, ahol a művezető állt. A művezetőnek csak szürke szemét látta, amelyben különös tűz lobogott fel. Vágy égett ebben a szemben, bensőséges, alázatos sóvárgás. Ilyen embernél mitől sem kellett félnie, ezt jól érezte a lány.

Azt szerette volna, ha kedvese van, aki így közeledik hozzá, ilyen tekintettel a szemében. Olykor, talán minden két hétben egyszer, kissé tovább maradt az irodában, mintha valami munkája akadt volna, amelyet még el kellett végeznie. Ilyenkor látta az ablakon keresztül, hogy vár kinn a művezető. Mikor már mindenki elment, lezárta íróasztalát és kilépett az utcára Ugyanebben a pillanatban jött ki a művezető a gyárkapun.

Együtt mentek végig az utcán, végig vagy féltucat háztömb mellett, míg a villamosmegállóhoz nem értek, ahol a lány fel szokott szállni. A gyár a külvárosban volt, amelyet South Chicagónak hívtak. Miközben a villamoshoz mentek, leszállt az este Az utcákat kis, festetlen munkásházak szegélyezték, piszkos arcú gyerekek hancúroztak nagy zsivajjal a kocsiút porában össze-vissza. Egy hídon kellett átmenniök. Két elhagyott szénszállító bárka poshadozott a folyón.

A művezető súlyos lépteivel kopogva haladt a lány mellett és azon igyekezett, hogy kezét elrejtse. Mielőtt a gyárat elhagyta, gondosan lesúrolta a kezét, mégis úgy érezte, hogy mint valami durva anyagból gyúrt, piszkos kolonc lóg a testén. Csak nagy ritkán történt, hogy így együtt mentek és mindössze egy nyáron át tartott. „Nagy forróság van ma – mondta a művezető, mert sohasem beszélt a lánnyal másról, mint az időről -, nagy a forróság, azt hiszem, eső lesz.”

A lány kedveséről álmodozott, aki egy napon majd megjelenik előtte: magas, szép fiatalember lesz; gazdag, akinek házai és földjei vannak. Ennek a munkásnak itt mellette semmi köze nem volt a szerelemről táplált fogalmához. Csak azért ment vele, csak azért maradt az irodában, míg a többiek eltávoztak, hogy észrevétlenül mehessen vele, mert a szemét szerette, különös tekintetét, amely egyben vágyakozó és alázatosan, hódolón könyörgő volt. A társasága nem járt semmi veszedelemmel, nem járhatott semmi veszedelemmel. Ez az ember sohasem fogja megkísérelni, hogy közelebb férkőzzék hozzá, hogy kezével érintse. Teljes biztonságban volt mellette.

Este, lakásában, ott ült a munkavezető feleségével és anyósával az elektromos lámpa mellett. A szomszéd szobában aludt a két gyermek. Nemsokára harmadik is lesz. Moziban volt a feleségével, s most mindjárt nyugvóra térnek együtt.

De ő álomtalan hever majd és gondolkozik, hallja, hogy nyikorognak a rugók az ágyában: mellette bebújik dunnái közé az anyósa is. Túl közel zsúfolódtak egymáshoz ebben a mindennapi életben. S ő ébren hever a csöndben, tele vággyal, tele várakozással. – Mire?

Semmire. Mindjárt felsír az egyik gyermek s anyósának föl kell kelni, hogy elcsitítsa. Semmi különös vagy szokatlan vagy kedves nem történhetett itt. Az élet nagyon sűrű volt, nagyon szűkre szorult. Nem hozhatta a legkisebb izgalomba semmi, ami itt történhetett ebben a lakásban: sem az, amit a felesége mondott, sem az asszonynak alkalomadtán támadt, lagymatag gyöngédsége, sem anyósának jó szíve, aki cselédmunkát végzett, anélkül, hogy bért kapott volna érte.

Csak ült a művezető a lakásban a villamos lámpa mellett és úgy tett, mintha olvasott volna, de csak magában töprengett. A kezét nézte. Nagy, esetlen kéz volt: munkáskéz.

A jowai lány alakja ide-oda imbolygott a szobában. Vele hagyta el a lakást és mérföldnyi távolságban némán járta vele az utcákat. Egy szót se kellett szólniok. Tengerparton mentek, zord hegység gerincén haladtak. Az éjszaka tiszta volt és csendes, a csillagok ragyogtak. A lány is csillag volt. Nem kellett ide beszéd, egy árva szó sem.

A lány szeme olyan volt, mint a csillag, s az ajka lágy halmokhoz hasonlított, amelyek csillagfényes derengésben fürdő síkokon emelkednek. „Olyan elérhetetlen, olyan messze van tőlem, mint a csillag – gondolta magában a művezető -, elérhetetlen, mint a csillag, és mégsem hasonlít hozzá, mert él, mert lélegzik, itt van, mint én.”

Egy este, hat hete lehet most vagy talán több is, megölte feleségét az ember, aki mint művezető dolgozott a kerékpárgyárban, és most gyilkosság gyanúja miatt vizsgálati fogságban ült. Minden nap tele vannak az újságok a történetével. Akkor este, amikor a gyilkosság történt, mint rendesen moziba ment a feleségével és kilenc órakor tértek haza. A harminckettedik utcában, a ház sarkánál, amelyben laktak, a mellékutcából hirtelen egy férfi alakja bukkant elő és éppen olyan hirtelen megint eltűnt a homályban. Ez a véletlen ébreszthette azt a gondolatot a művezető fejében, hogy megölje a feleségét.

Odaértek a bérház bejáratához, amelyben laktak és beléptek a homályos kapualjba. Itt egészen hirtelen és nyilván határozott szándék nélkül kést húzott elő zsebéből a művezető. „Az az ember, aki a mellékutcából előbukkant, alighanem el akart bennünket pusztítani” – gondolta magában. Közben kinyitotta kését, megcsóválta karját a levegőben és lesújtott feleségére. Egyszer, kétszer... aztán vagy tízszer döfött egymás után, mint valami tébolyodott. Egy sikoly, és felesége teste a földre roskadt.

A kapus elfelejtette meggyújtani a gázlámpát a folyosón. Ez volt az oka, gondolta később a művezető, hogy tettét elkövette. Ez meg az a körülmény, hogy hirtelen egy férfi surranó alakja bukkant fel a mellékutcából és tűnt el megint a homályban. „Bizonyos, hogy soha nem tettem volna – mondta magában -, ha a gáz égett volna.”

Ott állt a sötét kapu alatt és átvillant az agyán, mit tett. Hátul a homályos folyosón ismét zsebre dugta a kést, amint később nyilvánvalóvá vált, sem a keze, sem a ruhája nem lett véres. A kést azután gondosan megtisztogatta a fürdőszobában, mikor izgalma kissé elcsitult. Mindenkinek ugyanazt a történetet mesélte el. „Egy férfi surrant elő a mellékutcából s követett engem meg a feleségemet egész a házig. Utánunk jött a folyosóra is és itt sötét volt. A kapus elfelejtette meggyújtani a gázt.” Ekkor dulakodás támadt, és a sötétben megölték az asszonyt. Nem tudta pontosan elmondani, hogy eshetett a dolog. „Sötét volt, a portás elfelejtette meggyújtani a gázt” – ismételte újra meg újra.

Egy-két napig nem intéztek hozzá közelebbi kérdéseket, és volt ideje, hogy késétől megszabaduljon. Hosszabb sétára indult és bedobta a kést South Chicabóban a folyóba ott, ahol a két elhagyott szenesbárka poshadt a híd alatt. Ugyanaz a híd volt ez, amelyen akkor haladt át, mikor nyári estéken a villamos-megállóhoz kísérte a jowai lányt, a tiszta szűzi lánykát, aki olyan távoli és elérhetetlen volt, mint a csillag, és mégis egészen más int a csillagok.

Azután letartóztatták és mindjárt beismert mindent. Azt nem tudja, mért ölte meg a feleségét, és jól vigyázott arra, hogy egy árva szót se ejtsen el az irodai lányról. Az újságok megpróbálták a bűntény indító okait kibogozni. Még most is próbálgatják. Valaki látta a művezetőt a ritka esték egyikén, mikor a lánnyal ment. A lányt is belekeverték az esetbe, az újságok az arcképét is hozták. Nagyon kellemetlen volt neki, de természetesen igazolni tudta, hogy semmi köze sem volt a munkavezetőhöz.

Tegnap reggel sűrű köd ült falunkon itt a nagyváros szélén és én hosszabb reggeli sétára indultam. Mikor a síkságról dombjaink közé visszakerültem, találkoztam az öreg emberrel, akinek olyan sokfelé ágazó és kiterjedt családja volt. Egy darabig szótlanul haladt mellettem karján a kis kutyával. Hideg volt, a kutya szűkölt és reszketett a csípős ködben. A ködben csak homályosan látszott az öreg arca. Lassan roskadozva dülöngélt ide-oda, mint a ködgomolyagok a magasabb levegőrétegekben és mint a fák koronái a ködben. A művezetőről beszélt, aki megölte feleségét s akinek nevét ordítva hirdették az újságok, amelyeket a reggeli posta hozott falunkba. S miközben ott haladt mellettem, hosszú történetbe bonyolódott: Hogy’ éltek valamikor régen ő meg a fivére, akiből íme gyilkos lett. „A bátyám” – mondta újra meg újra és bólogatott hozzá a fejével. Olyan volt, mintha félne, hogy nem hiszem el neki. Közelebbről meg kellett világítania a dolgot. „Együtt töltöttük gyermekkorunkat, a művezető meg én – kezdte újra -, sokat játszottunk együtt, kérem, egy nagy csűrben apánk háza mögött. Apánk ezután hajóra szállt és eltűnt a tengeren. Így kerültünk el egymástól és ezért különböző a nevünk. Tetszik engem érteni? Különböző a nevünk, de azért testvérek vagyunk. Egy apa gyermekei. Együtt játszottunk egy nagy csűrben apánk háza mögött. Órák hosszat heverésztünk együtt a szénában, ó, milyen jó meleg volt!”

A ködben, úgy rémlett nekem, olyan volt az öreg ember teste, mint valami ösztövér fa. Majd hirtelen bizonytalan lénnyé vált, amely szabadon lebeg a térben. Ide-oda himbálódzott, mint az akasztott ember a bitófán. Az arca könyörgőn nézett rám, hogy higgyem el a történetet, amelyet dadogv próbált előadni az ajka. Agyamban összekuszálódott minden emberi vonatkozás és kibogozhatatlan zárzavarrá vált. Annak az embernek a lelke, aki feleségét megölte, beköltözött ennek a kis öregnek a testébe, aki itt kalimpált az útszélen. És azzal gyötörte magát, hogy elbeszélje nekem a történetet, amelyet a nagyvárosban, a tárgyalóteremben, a bíró előtt soha nem fog elmondani: a történetet az ember határtalan egyedülvalóságáról s lebírhatatlan vágyáról elérhetetlen szépségek után. Ez a történet próbált elszabadulni egy fogatlanul seppegő s a magánosságtól csodálatossá fintorult vénember ajkáról, aki ködös reggeleken ott ácsorgott az országút szélén és kiskutyát szorongatott a karjában.

Az öreg karja olyan erősen szorította a kutyát, hogy szegény állat szűkölni kezdett fájdalmában. Valami görcsféle rázta az öreg testét. Olyan volt, mintha lelke erőszakkal akarna szabadulni testéből, hogy tovaszárnyaljon a ködben a síkon át a nagyvárosba, az ünnepelt énekeshez, a hatalmas politikushoz, a milliomoshoz, a gyilkoshoz, testvéreihez, rokonaihoz a nagyvárosban. A vágy indulata, amelytől szinte reszketett a vén ember, félelmetes volt, és részvét rázta meg az én testemet is. Az öreg karja olyan keményen szorította a kiskutya testét, hogy az állat vonított fájdalmában. Odaléptem és szétfeszítettem a karját, a kutya földre esett. Ott hevert és szűkölt. Bizonyára megsérült. Talán betört a bordája. Az öreg ember úgy meredt rá a lábánál heverő kutyára, mint a bérház folyosóján a kerékpárgyári munkás halott feleségére. „Testvérek vagyunk” – mondta újra meg újra az öreg -, különböző nevet viselünk, de azért testvérek vagyunk. Apánk tengerre szállt... hiszen tetszik érteni.”

Falusi házamban üldögélek, kinn esik. A dombvidékre bámulok, amely hirtelen ellapul, aztán jön a messze síkság s a síkság mögött ott a nagyváros. Egy órával ezelőtt ment el házam előtt az öreg, de a kiskutya nem volt vele. Talán, mikor a ködben beszélgettünk, olyan erősen szorította magához az öreg kísérőjét, hogy az élet elszállt testéből. Talán halott a kutya most, akár a munkás felesége, és meg nem született gyermeke. A fák levelei kinn az út két oldalán ablakom előtt úgy hullnak, mint az esőcseppek, a sárga, rőt és aranylevelek gyorsan és súlyosan hullnak a földre. Az eső durva erővel veri le őket. Mint utolsó, aranyos csillám surrannak a levegőben. Októberben, úgy érzem, a szélnek messze kellene sodornia a leveleket a síkság fölött. Táncolva kellene válniok az élettől.

Sherwood Anderson után, angolból.

Forrás: Budapesti Szemle 623. sz. 1929.