Ave Roma! Regény, az
Ősök és ivadékok negyedik része. Írta Erdős Renée. I-II. kötet. Révai Testvérek
irod. int. kiadása, Budapest (1929.) 256 és 210 l.
Az
Ave Roma! egy négykötetes
regényciklus záróköve, de a méreteiben hatalmas épület egyes elemei olyan lazán
vannak egymáshoz illesztve, hogy a befejező rész megértése kedvéért nem kell
messze visszanyúlnunk – egypár mondattal elintézhetjük előzményeit. Egy fiatal
zsidó leány, Érseki Benoite, akit egy derék öreg bencés szerzetes oktatott (Az új sarj), miután átélte egy viharos
érzéki szerelem gyönyörűségeit (Az élet
királynője), érzületben elszakad őseinek hitétől s az élet csapásai, az
emberek aljassága az igaz út felé,Krisztus urunkhoz fordítják. Amint térben
egyre közelebb kerül a megváltását szimbolizáló örök városhoz, akként nő a
vágya a keresztség után, hogy zaklatott, bűnös szívét elárassza Jézus kegyelme
a megnyugvás, a kiengesztelődés és a lemondás boldogságával. Firenzében mardosó
önvádjai a kikerülhetetlen kényszer erejével eléje varázsolják Krisztus képét,
s az Evangéliumtól meg Assisi Szt. Ferenc Fioretti-jétől
megihletve még csak jelre vár, hogy Isten akarja őt. Végre több figyelmeztető
jel után megkapja az igazit, egy kis púpos assisi-i leány álmában. A leány
előbb a Paradicsomban látja őt, aztán pedig, amint az innenső partról átmegy a
túlsóra, a folyó sodrát áthidaló kereszten. Benoite tehát megkapta az égi jelt,
de a keresztség szentségét még mindig nem meri fölvenni – nyilván mert lelke,
amellyel belép Rómába, még nem tisztult kereszténnyé, büszke és dacos,
gyönyörködik a fényben és a pompában s nem tud lemondani a világ hiúságairól. (Berekesztett utak.)
Itt
veszi föl a fonalat az Ave Roma! Az
új regényben megoldandó költői feladatot meghatározzák az előzmények: nem lehet
más, int annak a tisztulási folyamatnak rajza, amely a hős lelkében végbemegy,
míg kiveti magából a világi salakot s a kereszténység utáni vágya lelki
szükségletté fejlik. A keresztény Róma, vallásos életének színességével,
egyházi szertartásainak fényével, ’Krisztus helytartó’-jának misztikus
varázsával, majd kétezer éves történetének hangulatával még a hitetlenek
kedélyéletére is mély hatást tesz: milyen nagy lelki rezdüléseket és fölindulásokat
kelt majd a megtérést szomjazó Érseki Benoite lelkében! Azt várjuk, hogy az Ave Roma! nem is les egyéb, mint
lélek-elemzés, a hős vallásos színezetű lelki élményeinek rajza: nem mozgalmas
eseményekre vagyunk beidegezve, hanem belső történésekre.
Olvasva
a regényt, egyik reményünk a másik után omlik össze. Legelőször megtudjuk, hogy
Érseki Benoite lelki fejlődésének ebben az új szakaszában sokkal messzebb
került céljától, mint amennyire az előbbi szakaszban megközelítette. Akkor azt
láttuk, hogy az égi jel teljesen megérlelte lelkében a készséget, most
megütődötten halljuk, hogy még egyre vívódik, nemcsak magában nincs bizalma,
hanem a hitben sem, amelyet föl akar venni, s most már nem elégednék meg egy
újabb jellel, hanem nyíltan és határozottan csodát követel az Úrtól: menjen el
hozzá személyesen és jelentse ki neki: „Akarlak, várlak, kiválasztottalak.” Ne
törődjünk ezzel a kívánsággal, melynek logikátlanságánál csak a benne
nyilvánuló elbizakodottság nagyobb, - mert hiszen az Úr természetesen nem méltatta
Sion leányát arra, hogy megjelenjék neki. De azért a hősnő a regény végén mégis
megkeresztelkedik, fölveszi, minden isteni beavatkozás nélkül is a
kereszténységet. Csakhogy ezáltal kiderül, hogy az a vallásos misztikum, amely
a mese természetfölötti jellegét volt hivatva megadni, puszta játék volt,
afféle bűvészi hókusz-pókusz – annak is nagyon átlátszó vagy éppen üres.
De
a regény költői föladata nem is erre, hanem a lelki tisztulás folyamatának
rajzára irányult. Itt is súlyos csalódás vár reánk. Benoite leányasszony –
milyen szerencse, hogy a magyar nyelv az egyetlen, amely egy szóval ki tudja
fejezni ezt a Benoite-ra szabott fogalmat! – szorgalmasan járja a templomokat,
s az író bennünket meg is hat a szertartások áhítatának éreztetésével, a hősnőre
azonban mindez csak annyi hatással van, hogy minden alkalommal elsírja magát –
lelki átalakulásának azonban semmi nyomát sem látjuk. Mint azelőtt, él továbbra
is a világ örömeinek, főpassziója jómódban, kényelemben verseket írni s a maga
és mások szívügye iránt érdeklődni. Abban a pillanatban, amikor fölveszi a
szentséget, semmivel sem tisztább, int mikor a regény első lapjain találkozunk
vele – sőt most már egy félszerelem emléke nyomja a lelkét. Így nevezem ezt az
érzését, mert aligha volt az több puszta érzéki föllángolásnál, ami – kicsi
híja – majdnem odalökte egy élvsóvár kalandor karjába. Hogy elkerülte az újabb
bukást, nem rajta múlt, hanem egy kolerás betegen, akit Benoite útjába éppen
megszédülése pillanatában vetett a szerencsés véletlen. Egyébként is a hősnő
még mindig a régi hiú, öntelt, egocentrikus világnézetű, magát imádó és
imádtatni vágyó nő.
Szóval
a költői föladat a regény folyamán elsikkadt. De talán nem is a regényben,
hanem bennünk van a hiba: hátha az írónak esze ágában sem volt egy magasabb
eszmét átsugároztatni a cselekvényen, s nem akart egyebet, mint érdekes,
jellemző események egymásba szövésével egy emberi sorsot elénk rajzolni s így
művészi hatást elérni. Nézzük, hogyan fest ebből a szempontból az Eve Roma!
A
hőst ismerjük. Ő a regény tengelye, minden, ami történik, körülötte forog. De
mi történik vele? A regény első, nagyobbik felében sok minden. Ott él a hős egy
kis római penzióban, mint a vendégek bálványa s prezideál a választottak
asztalánál. Ez a nyolc-tíz ember – jobbára leányok és nőtlen urak: szerényen s
nem tudni, mi jogon. Olympusnak nevezik magukat – különös társaság.
Legtalálóbban egyikük jellemzi:
Micsoda
alakok! (Vajon) nem olyanok, - ahogy beszélnek, mozognak, járnak-kelnek, -
mintha egy régi regényből léptek volna elő? A világon semmi, de semmi
valószínűség sincs bennük. (I. k. 212. l.) Mennyire igaza van a szerző
szócsövének! Valóban ezek az alakok, az elsőtől az utolsóig, erősen papíros
ízűek, s ha nincsenek is éppen régibb regényekből kiszabva, bátran odaillenének,
kivált az epedő troubadour. Cyrano torzképe meg ellenlábasa, a dán atléta, aki
mást sem tud, mint ölelni. Ezek az emberek bölcselkednek, ábrándoznak vagy
térítgetnek, tesznek is néha valamit, de rendszerint csak beszélnek, mindig,
közvetve vagy közvetlenül, Érseki Benoite-tal vagy róla, vagy vele
kapcsolatban, s mindig a lelkesedés és az elragadtatás a csodálat hangján – a
szegén olvasó átkozza a sorsot, hogy megfosztotta attól a szerencsétől, hogy
szemtől szembe lássa ezt a páratlan asszonyt, a szépségnek és a tehetségnek ezt
az inkarnációját. Csakhogy egy kis baj van. Ezeknek a mellékszereplőknek minden
szava és minden mozdulata epizodikus jellegű, nem következik belőle semmi, azok
az apró történések, melyeknek központjába a hősnő mellé fölváltva kerülnek
partnerül, megmaradnak a maguk különállásukban, nem rendeződnek szerves mesévé.
Szerkezeti jelentőség híján puszta novellák, csak a hős azonossága révén
fűződnek föl lazán valami fonalra, nem tartja őket össze az érdek egysége –
hiszen nem látjuk, milyen cél felé viszik a cselekvényt: nem is láthatjuk, mert
önmagukban bírván céljukat, más, magasabb cél szolgálatára nem vállalkoznak.
Külön-külön nézve nem érdektelenek; van bennük jobbára valami romantikus
hangulat vagy finomság a párbeszéd szövésében, néha egy darab költőivé
idealizált életet kapunk – de mégiscsak puszta betétek s betétekből nem lehet
cselekvényt kerekíteni!
Az
I. kötet után abba az űrbe, amely a két kötet között tátong, eltűnik, mint
valami színpadi süllyesztőbe az egész társaság. A II. kötetben végre
megkezdődik a mese, új céllal, új alakokkal, - mindent, ami eddig történt,
bátran elfelejthetünk. A tárgy: a hősnő előkészítése a keresztség fölvételére.
Önmagában sovány tárgy, nem is igen alkalmas regény fő cselekvényéül, de Erdős
Renée ért ahhoz, hogy fölkeltse iránta a figyelmet Egy fiatal magyar papot
léptet föl, s az nem kisebb föladatra vállalkozik, mint szentet, valóságos
szentet faragni Érseki Benoite-ból. Van-e pszichológiai gyökere a hősnő
jellemében ennek a vállalkozásnak, ne kutassuk, az bizonyos, hogy az ifjú pap
lelkiismeretesen végzi dolgát. Benoite-tal foglalkozik ébren és alva, hónapokon
keresztül nincs más gondolata, mint ez a csodálatos nő, a szépség, a szellem,
az erkölcs inkarnációja. Órákon keresztül szaval neki, a hitről i, de még
inkább érseki Benoite költészetének, a magyar költészet zenitjének
gyönyörűségéről, s noha lelkesedése a költőnőnek és a szellemnek szól, mi
azonban a kritikus és a pap szavaiból ki véljük hallani a szerelmes ember szíve
dobbanását. Még az egyház szentjei is rendszerint csak haláluk után szokták
megkapni azt a hódolatot, azt a rajongást, azt a teljes odaadást, amellyel ez a
naiv pap elárasztja a világ hiúságain csüngő asszonyt, egy elviharzott
szenvedélyes érzéki szerelem hősét – pedig ez akkor még nem hagyta el ősei
hitét s lelkében sokat megőrzött a zsidó erkölcs és szellem hagyományaiból. S
mikor higgadtabb társai megelégelve ezt az ábrándos extázist és a
convertendával való intenzív foglalkozást, elmarják hősnője mellől: csúnyán
összevész velük s halálos nyavalyába esik. Szegény mártírja a
kötelességteljesítésnek!
Az
árván maradt lelket egy belga bencés veszi most gondozásba. Módszere
drasztikus, de ostoba: ráerőszakolja a 800 lapos tridenti katekizmus
elolvasását. Ez a lapos, száraz, rideg egyházjogi könyv, a tridenti zsinat
határozatainak gyűjteménye, a hit nagy lelki élményeire sóvárgó költőnőt
annyira leszállítja a misztikus érzések világából, hogy egészen megcsömörlik és
már megírja a lemondólevelét a páternek, amelynek az a veleje: köszönöm, most
már inkább megmaradok zsidónak! (Talán éppen ezt akarja a kánonjog bölcs
tanára? Akkor nem is volt olyan ostoba!) De a költőnő mégis előveszi jobbik
eszét és odaáll a keresztelőmedence elé. Ennek örömére a bencésrend abbas
primas-a a clausurában (!) ünnepi „déjeuner”-t ad, a pápa őszentsége külön
kihallgatáson fogadja az új catholicát s megajándékozza saját kezűleg dedikált
arcképével – mi meg letesszük a regényt.
Letehetjük
a kritikusi tollat is. Az anorganikusan két részre váló regény első kötetéről
elmondtuk véleményünket, a második kötetről sem kell sokat beszélnünk. Lelki
mozgalmak rajzát kapjuk benne, de
igazságukról nem tud a szerző meggyőzni. Félre nem érthető utalásokkal
tudtunkra adja, hogy a hősnőjében önmagát rajzolja – s a külső körülmények
részben igazolják is. Vajon a lelki folyamatok, amelyeket bemutat, igazak-e,
átélte-e magában mindazt az író, amit elbeszél: művészi szempontból egészen
mellékes. Az olvasónak nincs hozzá köze, igaz-e, amit eléje ad az író; az ő
kérdése, s ezen fordul meg minden regény sorsa: el tudja-e fogadtatni
valóságul. Ezzel a föladattal az Ave
Roma! nem tud megbirkózni. Pszichózisunk csődöt mond, ha a második kötet
három főszereplőjét reális, lélektanilag egységes jellemeknek akarjuk fölfogni,
mert szemre ugyan emberek, de lelkükben nincsen más, csak amit oda a szerző
mesterségesen belevitt, s az egész: az érzelmek romantikája. Ez pedig a
romantikának legkevésbé egészséges faja. Így a regény második fele puszta
érzelgés, másfél századdal megkésett Wertheriáda, nekünk, a XX. század
embereinek vontatott és fárasztó. Akinek drága az ideje, érje be az első
kötettel – ott legalább novellákat kap.
r. r.
Forrás:
Budapesti Szemle 623. sz. 1929.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése