Takáts Sándor: Jókai, a jó kertész

Még a ragyogó napban is akadnak foltok s vannak, akik csak a foltokat keresik és vizsgálják. A mindennapi ember azonban keveset törődik e foltokkal, hanem áldja és élvezi a nap fényét és melegét, mely éltet, gyógyít és ezernyi virágot nyit s még több gyümölcsöt érlel.

Nagy regényírónkkal, Jókaival is így vagyunk. A kritikusok keresik műveiben a foltokat, a hibákat, a nemzet pedig világot árasztó, meleget sugárzó napjának tartja őt, akit Isten jókedvében adott népének. És a múltban csak úgy, mint a jelenben, élvezi és érezi költészetének csodálatos varázsát, humorának kedvességét s nyelvének zengését.

Mondják, hogy Jókai a szertelenségnek híve és a hihetetlen, fantasztikus tárgyaknak a barátja. Ha ez így van, akkor Jókai megelőzte korát, mert hiszen manapság a fantasztikus regények divatját éljük. Ám ami Jókai regényeiben a kritikusok szemében fantasztikusnak, hihetetlennek látszik, az nem mind hihetetlen. Tudott dolog, hogy Jókaink ezer oly dolgot hallott és ismert, amik még ma is a levéltárakban kopnak. Naplók, ismeretlen emlékiratok, levelek egész seregét használta, s majd ha ezek napvilágot látnak, akkor dől el, vajon Jókai hihetetlen tárgyakat dolgozott-e fel? Aki nemcsak a nyomtatott munkákat ismeri, hanem a levéltárak anyagát is átböngészte, az más szemmel nézi Jókainak regénytárgyait, sőt néha csodálattal kérdi, honnét tudhatta ezt Jókai?

Amikor költőnk Petky Farkas leányai című művét írta, még a történetírók sem ismerték a magyar familiáris rendszert, a régi családi élet e fundamentumát s Jókai nevezett művében mesteri módon tárta elénk azt, mintha csak ezernyi régi levelet és feljegyzést olvasott volna. Amikor költőnk a tollát forgatta, még senki sem tudta, minő szerepet játszott a régi magyar életben a hársfa. Ma már tudjuk, hogy minden kastélyban, minden udvarházban ápolták a magyarok e kedves fáját, melyet a hódoltság népe nem egy helyen, int szent fát, imádott is. Honnét tudta ezt Jókai, nem sejtjük, de a Bálványos vár című regényében nagyszerűen szerepelteti a nagy hársfákat, melyeknek árnyékában tartották a gyűléseket is. Még magának Jókainak is a hársfa volt legkedvesebb fája. Magyar lelke megérezte e fa régi szerepét s még sírhelyét is e fa tövében kívánta.

Regényírónk között Jókai volt az első, aki a török-magyar társadalmi érintkezéssel foglalkozott s a török-magyar barátság hívének vallotta magát. Bár a törökvilágban játszó regényeihez az akkori legkitűnőbb forrásmunkákat használta (köztük a janinai konzul jelentéseit is), mégis azt írták e műveiről, hogy nélkülözik a korhűséget s egy soha nemlétezett világot tárnak elénk.

A kritikusok szemében Feriz bég szerelme egy magyar leány iránt, aztán a török fővitézek lovagias szelleme stb. hihetetlen dolog. Pedig hát a valóságban hányszor megesett, hogy a hazai főtörökök magyar nőt vettek feleségül s e nőknek még hitüket se kellett elcserélniök. A hazai török vitézek lovagias szelleméről is ezernyi és ezernyi adat maradt ránk. Csak például említjük, hogy Révayné Forgách Máriának Thuróczból Kapuvárra kellett utaznia leánya látogatására. Mivel török területen kellett utaznia, leánya látogatására. Mivel török területen kellett utaznia, úgy búcsúzott el övéitől, mintha többé sohse látná őket. És iszonyú félelem és rettegés közt indult útnak. Kapuvárra érvén onnét megírta, hogy az Isten csodát tett vele. A törökök nemcsak hogy sehol nem bántották, de Esztergomnál a patyolatos főtörökök emelték kocsiját a kompra s átvívén őt a túlsó partra, Esztergomban meghívták reggelire, aztán útmutató kísérőket adtak melléje, nehogy pestises faluba tévedjen.

Ma már tudjuk, hogy a török s magyar vitézek miként mulattak együtt; tudjuk, hogy városaink a török hatóságoktól kérelmezték, ne engednék meg, hogy a török urak és vitézek a magyar lányokkal és menyecskékkel táncoljanak. Az is tudott dolog, hogy a budai basák lakodalmukra a magyar urakat is meghívták.

Jókaink az utolsó budai basáról is írt. A költő szerint a basa leányának a kuruc Petneházy udvarolt Budán. Biz ez hihetetlennek tűnik fel. De ha tudjuk, hogy az utolsó budai basának, a hős Abdinak a felesége magyar asszony volt, akkor mindjárt lehetségesnek látjuk Petneházy udvarlását.

A török történetíró, Evlia Cselebi, aki beutazta Magyarországot, de meg a magyar források is megírják, hogy a hazai törökök a XVII. század derekán már letették a turbánt s helyette darutollas magyar süveget s hozzá dolmányt és mentét viseltek. Aztán igen sokan közülük magyar vezetékes nevet vettek fel.

Ezek és ilyenek ma már tudott dolgok, de ha Jókai írt volna ilyesmit, egykori kritikusai megint csak azt írták volna, hogy azok fantasztikus mesék!

Valamikor hihetetlennek és fantasztikusnak mondották azt a mesteri leírást, melyet Jókaink egyik nagyobb regényében az 1848-ban hazaszökött huszárok mesés kalandjairól adott. Ház ez az érdekfeszítő leírás sem Jókai fantáziájának a termése. Kevesen tudják, hogy a költő ezt Dessewffy huszárőrnagy naplója után írta. S ez a Dessewffy a hazaszökött huszárok egyik népszerű tisztje volt. Ha naplója egykor megjelenik, ki-ki látni fogja, mennyire ragaszkodott ahhoz Jókai s mit változtatott azon.

Ilyen és ezekhez hasonló dolgot seregével sorolhat fel az, aki némileg ismeri a családi levéltárak kiadatlan kincseit, miket Jókaink seregével használt fel.

E sorok írójának még meg volt az a szerencséje, hogy személyesen ismerhette a nagy költőt. Hát bizony egyébről sem beszéltünk, mint szülővárosunknak, Komáromnak múltjáról. S én, a város monográfusa álmélkodva hallgattam, minő alaposan ismeri ő e sokat szenvedett város múltját. Nem csoda tehát, hogy oly mesteri módon és mégis oly híven írta meg a komáromi nagy földrengést, a dunai hídleszakadását, a nagy tűzvészt stb. A monarchiáról szóló nagy munkában is ő akarta Komáromnak és vidékének múltját és jelenét megírni. Nagy kár, hogy a betegség ebben megakadályozta. Így aztán nekem kellett megírnom. S Jókai, akit némelyek még vallási elfogultsággal is vádolnak, meghagyta, hogy az úrnapi körmenetet szépen írjam le, mert olyan nincs több az országban.

Mikor költőnknek ideje is az estvéhez közeledett, s mikor utolszor fordult meg Bécsben, felkeresett ott a levéltárban. Szokása szerint ezzel állt elém: „No, mit csinál a mi Komáromunk?” Ezúttal én meséltem neki a városi jegyzőkönyvekből vidám és regényes dolgokat. Szép kék szemei felragyogtak olykor s így szólt hozzám: „Öcsémuram mért nem mondta előbb ezeket, mily szép dolgokat írhattam volna belőlük!” Még megteheti – mondám én. – „Már késő” – felelé ő. S csakugyan késő volt...

Komárom! Ezredéves színmagyar város, legnagyobb fiad mennyi örömmel, mennyi szeretettel foglalkozott veled! Ő tett meg téged a honszerelem csodás bűvkörének, mely őt magát is élte végéig fogva tartotta. Itt szerezgette ő a legnagyobb kincseket, miket azt a haza oltárára helyezett. Itt lett ő az örök szépnek és a jónak művelője, itt gyűjtögette a liliom kelyhéből a harmatot, hogy elvarázsolja vele honfitársai szívét. Itt lett az ő örök szépnek és a jónak művelője, itt gyűjtögette a liliom kelyhéből a harmatot, hogy elvarázsolja vele honfitársai szívét. Itt véste emlékezetébe a város tragikus múltját s szőtte be az álmok ragyogó ábrándjaival. Itt kezdte ismerni a természet titkait, itt szerette meg a fákat és a virágokat. Nagy megfigyelőtehetsége s kitűnő emlékezete lévén semmi el nem kerülte figyelmét s az ifjúkori benyomások soha el nem tűntek lelkéből. S már ekkor kifejlett benne a búvárkodási és kertészkedési hajlam s idővel igenjeles kertészgazda vált belőle.

Oláh Miklós esztergomi érsek végrendeletében utódainak hagyta pompás pozsonyi kertjét, melyet maga ültetett és gondozott, de azt kívánta tőlük, hogy ők is jó kertészek legyenek. Oláh Miklós nagyon jól tudta, hogy minő hatással van az emberre a kertészkedés: tudta, hogy nemcsak a földnek és a hazának szeretetét tartja ébren, hanem szelídséget, megnyugvást és sok-sok ártatlan örömöt szerez az embernek. Ezért kívánta, hogy az érsekségben utódai jó kertészek legyenek.

Tudott dolog, hogy a kertészetet mindig a népek műveltsége hőmérőjének tartották. Nálunk a XVI. században éri el virágszakaszát, mikor is még a királyi és császári kertekbe is tőlünk viszik a nemes csemetéket és az oltóágakat s külföldi fejedelmek hirdetik, hogy nincs ország, mely olyan gyümölcsöt termelne, mint Magyarország. És mit látunk a kertészkedés e virágszakaszában? A műveltség minden ága fejlődik és virágzik s a hazaszeretet, a nemzeti érzés eladdig nem látott fokra emelkedik. És e kor legnagyobb és legjobb fiai épp azok,akik maguk is lelkes kertészek voltak.

Jókaink, amint tudjuk, még gyermeksorban volt, mikor a kertészkedést megkezdte. Komáromban minden ház körül volt kert s mindenik nagyasszony – köztük Jókai édesanyja is – lelkes kertgazda volt. Az iskolában és otthon a kis Jókai hamar elsajátította az oltást, a szemzést, az ültetést s mód nélkül megszerette a kertészkedést. Természete lévén a magány keresése, az elmélyedés a természet titkaiba, semmi sem felelt meg lelkének annyira, mint a kertészkedés. hite, szeretete és szelídsége aztán a fák és a virágok között folyton erősödött.

Tudjuk, hogy mint ifjú, hosszú ideig egész napját szigeti kertjükben töltötte. Itt a magányban teljesen elmélyedt a természet tanulmányozásába. Soha alkalmasabb helyet nem találhatott volna erre a komáromi szigetnél. Az ő korában ez a sziget még bőves volt morotvákkal, dzsindzsárokkal, kopolyákkal, tólocsogókkal, melyek a legritkább vízinövények ezreit termelték. Aztán mikor a kertek gyümölcsfáinak ezrei virágba borultak, a csodás látvány s az illatár tágas mezőt adott az elmélkedésre. Fülemülék csattogásától, énekes madarak ezreinek zengésétől, méhek zümmögésétől hangzott ilyenkor a sziget. Mind oly dolog, ami a mélyen érző Jókait elbájolván a fantáziáját életre keltette. Óh! – írja ő maga -, az a kis fakunyhó ott a Duna-szigeti gyümölcsöskertben, az volt az én legdrágább palotám, amiben valaha tanyáztam. Ott írtam meg az első regényemet!

A természettel való foglalkozás a fiatal Jókai ábrándos lelkének egyik hézagját tölté be és egészíti ki. És a nagy természet szépsége a költőnek kifogyhatatlan kincsévé vált. Szorosabb viszonyt képzelni sem lehet, mint Jókaiét a természet szépségeihez, a fákhoz, a virágokhoz. II.Sylvester pápa a madarakkal folytatott párbeszédet, Jókai a fáival és a virágaival beszélgetett s amint maga írta, szerette őket, bennök élt és általuk élt. A fák és a virágok szórakoztatták, tanították, ha kellett, vigasztalták s felemelték az eszményi felé. Az élet csupa örvény, ezekben néki a kert oázis volt. „Óh! – kiáltja -, a földmunka a legédesebb, a zöld levél a legjobb barát!”

Bizonyos, hogy a szigeti kertjében eltöltött hosszú idő alatt a fákkal és a virágokkal való foglalkozás lelki világára is nagy hatással volt. Szelídsége itt nagyobbodott, hite itt erősbödött, szeretete a növényekhez itt növekedett. „Akárhová nézek – írja ő maga -, bármerre fordulok, mindenütt őt látom, fűben, fában és a fa leveleiben, őt, - akit a nagy bölcsek nem akarnak látni!” – „A virágok erdejét – írja más helyen – mély zsongás zúgja át s e titokszerű zsongásban, a virágok szemeiben Isten beszél, Isten néz.” – „Minden virágnak éppen úgy van élete, vágya, hajlama, bánata és öröme, fájdalma és szerelme, mint nekünk.” – „Én azt hiszem, a fák is hallgatják és nézik azt, aki őket szeretve ápolja!... Óh! a fák oly okos lények, azokban lélek lakik. Én gyilkosnak tartom, aki egy nemes fát kivág.”

A fák és virágok szeretete arra indította a költőt, hogy a füves könyveket és a kertészeti munkákat is tanulmányozza. Ismeretei e téren aztán folyton nagyobbodtak. Mivel az igazi szeretet sohasem gyengül, soha meg nem szűnik, Jókainkban a természetért való rajongás soha ki nem aludt. Halhatatlan művei hirdetik, hogy ifjúkora emlékeit százszor is visszaálmodta s a szigeti kertben szerzett megfigyeléseit folyton kamatoztatta. Aztán még agg korában is mindent elolvasott, ami a fákról és a virágokról szólott. S a páratlan munkásságú férfiúnak maradt ideje arra, hogy minden újabb rózsa-, szőlő- és gyümölcsfajt megismerjen és kertjében meghonosítson.

Természetrajzi és kertészeti ismereteit aztán nagyszerűen értékesítette regényeiben és elbeszéléseiben. Alig van munkája, melyben ragyogó színekkel nem festené a természet szépségeit, a fákat és a virágokat. Reális megfigyeléseivel e téren úgyszólván egyedül áll a világirodalomban. S nem azért írja e tüneményes, a szivárvány minden színével ragyogó leírásokat, mert ismereteit akarja fitogtatni, hanem azért, mert lelke mélyéből szerette a természet szépségeit és örvendett mindannak, amit a kertészet terén teremtett. Ő maga írta jómagáról: „Lehet, hogy el fognak felejteni, mint költőt, de az én szép fáim minden évben újra ki fognak zöldülni s hirdeti fogják, hogy kertész voltam.”

Igen! ő kertész volt, mégpedig a legjavából. Alaposan ismerte úgy a hazait, mint a délszaki növényeket és fákat s utánozhatatlan mester volt ezek festésében. Költői ihlet és lelkesedés fogta el, valahányszor valami ritka növényről írhat. Ki nem olvasta például a tordai hasadék ritka flórájának megkapó leírását? Szinte szemünkkel látjuk a medveszőlő-bokrot, az allium obliquum-ot, mely vadon sehol másutt elő nem jő, aztán a díszbokrok leggyönyörűbbikét: az ősz-tavasz-kukojcát (Arbutum Unedo), melynek ágai korallpirosak s gyöngyvirág alakú, illatos fehér virágai vannak. Mikor Jókaink Olaszországban utazott – amint maga írta „ahorticularis élvezet volt első gondja”. Mindent megnézett s amit hasznosnak talált, kertjében is alkalmazta. Itt olasz földön nem kis örömére találkozott az ősz-tavasz-kukojcával, a tordai hasadék e gyönyörű virágcserjéjével.

Gondolhatunk-e pompásabb, színesebb s hívebb leírást azoknál, amiket Jókaink adott a lápokról és a lápok növényeiről. Ő nemcsak a vízivirágokat ismerte, de azt is jól tudta, melyik nő mély vízben, melyik az iszapban és melyik a kavicsos, sekély vízben.

A délszaki fák és növények, valamint a velök való bánásmód bőséges leírását Ahol a pénz nem Isten című regényében adja. Mint mindenütt, itt is, költői lángelméjével valósággal elvarázsolja az olvasót, úgy, hogy az szinte beleéli magát a délszak bűbájos világába.

Ki nem olvasta az Aranyember-ben a Senki-szigetének megragadó leírását? Ne higgyük –amint sokan állítják -, hogy ez is Jókai ragyogó fantáziájának a teremtése! Ifjúkori emlékeinek a felújítása ez. A Senki-szigetének leírása, fái, virágai, vízinövényei ugyanis a valóságban a komáromi sziget hű festése. Ha valaki virágakadáskor a Dunán Komárom mellett utazott, láthatta a Senki-szigetet. Óriási fehér és rózsaszín folt ilyenkor a komáromi sziget, telve madárénekkel. S ha ilyenkor erősebb szél fúj, a hulló szirmok millióját sodorja a Dunába.

A Senki-szigetének úgy őszi, mint tavaszi leírásában minden lapon kiérzik a költőnek komáromi megfigyelése. Csak például említjük, hogy az egyik nyári árvíz után a Senki-sziget hatalmas diófái mind elpusztultak. Aki a szigeti életet nem ismeri, ez hihetetlennek tűnik fel előtte. De Jókaink sokszor tapasztalta Komáromba, hogy a nyári árvíz a leghatalmasabb diófát is kiöli.

Tudott dolog, hogy Jókai szívesen szerepeltet a regényeiben kertészeket. A Politikai divatok-ban például mint a forradalom egyik menekültje, jómagát is mint kertészlegényt szerepelteti, aki mesteri módon magyarázgatja gazdájának az üvegházi virágokat.

Az elátkozott család-ban a derék Gutai Thaddeus tiszteletes uramat mint nagy botanikust szerepelteti. S Gutai uramat az a szerencse éri, hogy a komáromi szigeten a legritkább virágok egyikét, az Oenothera biennist sikerül felfedeznie, mely virág különben csak Virginiában fordul elő.

De ki tudná mindazt felsorolni, amit Jókaink a fákról, a virágokról és a kertészkedésről megörökített. Könyvet kellene írnunk, ha Jókainknak a téren való ismereteit mind egybe akarnánk fűzni.

Jókai, a nagy idealista, aki csodálatos fantáziáját ezernyi színben ragyogtatja, aki a költői leírásoknak utolérhetetlen művésze, a kertészet dolgában, a természetrajz terén a legnagyobb realista. Amit ő a fákról és a virágokról valaha írt, az reális megfigyelésen alapszik. S meg kell állapítanunk, hogy e tekintetben alig van párja a világirodalomban.

A költőknél megszoktuk, hogy olyan virágokat fűznek bokrétába, amelyek egy időben sohasem virágoznak. Ez a rómaiaktól kezdve napjainkig szinte szokássá vált. Még az olyan költők is, akik a virágok közt éltek és forgolódtak, legtöbbször a poetica licentiával élnek. Tompa virágregéiben például a rózsa, szegfű, ibolya, árvácska, bazsarózsa, tulipán, liliom, ciprus, mályva stb. egyszerre virágzik és illatozik. Az őszi kikericsnek Tompa szerint piros a színe, a télizöldnek piros fürtök helyett kék a virágja.

A realisztikus irány nagymestere, Zola a Mouret abbé vétke című regényében fejtette ki legbővebben növénytani és kertészeti ismeretei. Több fejezetben írja itt le a Paradou-nak nevezett parkot. Tagadhatatlan, hogy költői szempontból gyönyörű e leírás s a franciák méltán halmozták el a legnagyobb magasztalásokkal. A reális irány e nagy mesterétől azonban elvárhattuk volna, hogy a valót és a lehetőt írja le. Ám a Paradou nagyszerű leírásában egy szemernyi valóság sincsen. Zola egy óriási, elhagyatott parkot ír le, melyet jó száz éve emberi kéz nem érintett. Valamikor e parkban melegágyakban ritka virágokat neveltek. A gazda elköltözése után azonban a park magára maradt és emberi kéz nem érintett ott többé semmit. Zola szerint azonban a nemes virágok nemcsak hogy tovább éltek, hanem örökéletű alakban mód nélkül elszaporodtak. A nemesített rózsák erdei fákká növekedtek s rózsafák őserdeje keletkezett. Egy és ugyanazon törzsön minden elképzelhető színű és illatú rózsa nyílt s a lehullott szirmok emberderék magasságig értek! A krizantemum-, ibolya- és gyöngyvirágmezők, a jácint, a tubarózsa, a tulipán, a fukszia, a pünkösdi rózsa stb. rengetegje mind egyszerre nyílt. Embervastagságú napraforgók, miknek levelei egy gyermeket elbírtak, egész táblákat töltöttek be. A nemes rezedák térdig értek, a rhododendronok óriási nagyságra nőttek. A simatörzsű körtefák, a piros kérgű százados őszibarackfák, szilvák, meggyek és cseresznyék stb. mind roskadásig tele voltak gyümölccsel s egyszerre értek. Még a görög- és a sárgadinnye is vígan tenyészett az eperrel együtt. A Paradouban a kékvirágú len pirosat, a pirosvirágú pünkösdi rózsa fehéret nyílt.

Aki csak egy hajszálnyit ért a kertészethez, tudja, hogy Zolának ilyetén leírása képtelenségek halmaza. A kertet, melyet jó századon át ember nem mívelt, gaz, dudva, bogáncs és csalán fogja el. Nemes virág ne nő ott egy szál sem. Hiszen ezek különben is néhány nap alatt elpusztulnának, ha nem öntözik. A nemes rózsafák sem nőhettek fákká, hanem elpusztultak. Hiszen a csipkerózsa vad hajtásai rövid idő alatt elölik a nemes részt.

Nemcsak Zolának, hanem egész sereg jeles regényírónak műveiben találunk ilyen hihetetlen botlásokat. Hugo Victor például a januári legnagyobb hideget írván le, pompásan festi az angol tengeren dühöngő hóvihart. Oly hihetetlen nagy volt e hóvihar, hogy Hugo Victor szerint még fecskék és sirályok sem mutatkoztak!

Pierre Loti szép regényeiben találkozunk szürke színű lenvirággal, piros mezei gyűszűvirággal stb. Egy tavaszi leírásában virágzó erika borítja a vizeket. Mikor ugyanezt a tájat októberben írja le, akkor is épp úgy virágzik ott az erika, mint tavasszal. Aztán a kecskerágó-bokrok ugyanitt szőnyegeket és kévéket alkotnak.

Aki nem röstelli a fáradságot, seregével találhat ilyeneket a nyugati népek regényíróinak műveiben. Mily messze esik ezektől a mi Jókaink, aki minden fáról és virágról reális megfigyelés alapján ír, aki maga oltogatja gyümölcsfáit, maga szemezi rózsáit s minden fának, cserjének, gumónak ismeri a természetét. Aztán van még más valami is, ami csakis a mi Jókainkban található. Ha ő a természet alkotásaival foglalkozik, lelke szinte szárnyat ölt s oly varázserővel ír, hogy még azokat is magával ragadja, akiknek a természet szépségei iránt vajmi kevés érzékük van. S mi ennek a magyarázata? Imigyen csak az olyan költő írhat, aki maga is rajongó szeretettel csügg a természeten, aki szívvel-lélekkel rabja a fának és a virágnak. S Jókaink az volt Fecskefészeknek nevezi a maga kertjét, melyet egy elhagyatott kőbánya területén valóságos paradicsommá tett. Ha itt a kertjében foglalatoskodott, gondjai elültek, öröme tisztább, lelkesedése forróbb lett. S minden fája és virágja eszméket keltett benne. Ő maga írja egy alkalommal: „Gondterhesen járkáltam künt a kertemben, akkor még fiatal fácskáim közt, s íme, mint Mózesnek a csipkebokor, nekem a ribizkebokor súgta meg, hogy kezdjek meg egy művet.”

Bár Jókainak jósága csak virágot hintett, mégis sokszor kellett tövisbe gázolnia. Kertjében azonban vigaszt talált. Ez a kert még szülővárosát is emlékébe juttatta, mert onnét is hozatott cserjéket és oltóágakat. Csoda-e, hogy amit maga teremtett, amit maga nevelt, azt lelke mélyéből szerette. A föld – úgymond -, amiben fái élnek, az ő költeménye, az ő életének története van azokban megírva. „Óh  írja felesége halála után -, milyen nagyon szerettük mi a fákat, a mi fáinkat, miket magunk ültettünk.”

Hogy Jókai minő kertész volt s mi mindenhez értett, azt jómaga megírta Kertgazdászati jegyzetek című, 1896-ban megjelent munkájában. Kevesen ismerik e derék munkát, pedig ennél bájosabb, szellemesebb és vonzóbb kertészeti könyvet aligha írtak. Egész sereg hasznos megfigyeléssel szolgál benne s amellett kedves vidámsággal tréfálkoztak. Itt, e munkájában jelenti ki, hogy az ő kertje életének feltétele; jó kedélyét és egészségét kertjének köszönheti, hiszen egész háza tája fürdött a fölséges ambraillatban! Ugyancsak itt sorolja fel az igazi kertész örömeit. „Akinek – úgymond – nem gyönyörűsége az első oltványnak rügyfakadása, akinek nem repes a szíve az első virágbimbó kipattanásánál, az menjen a piacra s ne vesztegesse idejét a kertészkedésre.”

Jókai a természethez, a fákhoz és a virágokhoz való hűségét koporsójáig vitte. S akit idefent a róluk való ragyogó ábrándok annyiszor elringattak, ott lent a sírban is kedves fáiról és virágairól akart ábrándozni. Azt kívánta, hogy kertje fehérlevelű hársfái alá temessék. „É ott – írja – hallgatom majd, amit a fák beszélnek a méheknek, a méhek a virágnak s a virággyökerek énnekem.”

Aki így szerette a fát és a virágot, aki szíve és lelke örökéletű virágait mind a nemzetének hagyta, annak sírját csakugyan a hála örökéletű virágainak kell borítaniok. Hadd álmodjon a költő tovább is a fákról és a virágokról s ne tudja meg sohasem, hogy imádott hazája mivé lett.

Forrás: Budapesti Szemle 198.köt. 571-572-573.sz. Bp. 1925.