Rám egy kis örökség szállt édes apámról,
Valamicskét én is megvontam a számtól.
Sanyarú munkában folytak le az évek;
De kevésre mentem,
Mivel nem születtem
Zsugori zsobráknak, élelmes üzérnek.
Nem is vágytam soha kincsre, gazdagságra,
Nem vert meg a bírvágy szomorú vaksága.
Nagy vagyon és nagy gond válhatatlan társak.
Csakis annyit kértem,
Hogy küzdelmes éltem
Legvégén legalább gondokat ne lássak.
Álmodoztam nyájas, szép alkonyi égről.
Gondnélküli békés, boldog öregségről.
Hiszem: ha napomnak napszámja lezárul,
Csend s nyugalom vár ott,
Mint mikor a jármot
Leakasztják este az ökör nyakárul.
Gyermekkorom óta érzékeny szivemben
Kötelesség benn-tört tövisét viseltem
Rám szakadt a gond és felelősség súlya,
S éveim haladtán
Egyre több szakadt rám,
S szivemet a tövis egyre jobban szúrta.
Várt szabadulásom már-már közel látszott.
Itt volt. De hová tűnt? A szemem káprádzott?
Szabadulás helyett rám szakad a romlás,
S nyögök halófélbe’,
Mint az, a kit élve
Agyagásás közben eltemet az omlás.
Forrás: Budapesti
Szemle 183. kötet, Bp. 1920.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése