A XIX. század irodalmi életének első
nagy föllendülése a negyvenes évekbe esik. A húszas és harmincas évek
szárnypróbálgatásai után az említett évtized időszaki sajtójának hatása az
életre, különösen Kossuth Pesti Hirlapja
óta (1841. januárius) mind erősebbé válik. A politikai pártok a sajtóban vívják
meg harcaikat, a lapok címei és nevei pártjelszókká válnak és külön táborokat
jelentenek. Ezt a jelentést nemcsak az elmúlt háromnegyed század távlatából
állapíthatjuk meg, tudatában volt ennek maga a kor is. Egyik részről
dicsekedve, másik részről kicsinyelve nevezték el ezt az időt a „journalismus
korának” (Garay, Kisf. Társ. Évf. VI.
1844): megállapították, hogy a „sajtó az új hatalom”. (M. Szépirod. Szemle, 1847. I. 253.), mely később negyedik vagy
ötödik nagyhatalommá növekedett, sőt utóbb magát az „egyetlen világhatalommá”
is kinevezte. S midőn irodalombölcseleti értekezéseket írnak az irodalom s az
élet kölcsönös hatásáról, rendszerint a napisajtó veszi magára az irodalom nevének álarcát.
De maga az irodalom is, mely
közvetlenül művészi célokat tűzött maga elé s csak közvetve szolgálta,
támogatta és támadta a kor kérdéseit, a szépirodalom is az időszaki sajtó
zászlai alá kezdett sorakozni. Ez legelőször természetesen a központban élő
írókat toborozta össze, de lassan-lassan a vidéken élő, súlyosabb neveket is
igyekezett a maga táborába gyűjteni, vagy legalábbis ideig-óráig velük
ékeskedni. Különösen a negyvenes évek „három divatlapja” jelentett három
más-más tábort. A Honderü már külső
megjelenésében is az aristokrata-conservativ szalont mutatta. Szerkesztője,
báró Petrichevich-Horváth Lázár, közönségét, s amennyire lehetett írótársait is
lehetőleg az előkelő, főúri körökben s a velük rokongondolkodású emberek között
kereste. – A Pesti Divatlap
szerkesztője, Vahot Imre, eleinte ugyan a köznemesi „atyafiakra” pályázott,
nemsokára azonban erősen a nép barátjává lett, s kitánű szimattal és üzleti
érzékkel használta ki a mind erősebben uralomra kerülő demokrata áramlatot.
Természetes, hogy a Honderü és a Pesti Divatlap békén nem nem élhettek
egymás mellett, s a közönség legnagyobb épülésére nyíltan meg alattomban
szúrták, csípték, marták, bunkózták egymást; ilyenkor még „Lazi báró”-nak tolla
is megcsuszamlott, s a Honderü finom velinjén is akárhányszor meglehetősen
„bundaszagú” stíluspróbákat lehetett olvasni. Az Életképek szerkesztője, Frankenburg Adolf, igyekezett a „juste
milieu” embere maradni s lehetőleg mind a két táborból szedte híveit, főképpen
pedig azokra vetette szemét, akik émelyedtek a Honderü mesterkélt finomkodásától, de Vahot parasztos komázását sem
tartották magukhoz valónak. Azért ő sem vonhatta ki magát teljesen a másik két
folyóirat ellentétéből s innen-onnan egy-egy ütés az ő válla hegyét is érte s
úgy járt, mint Ingady uram az „Elveszett Alkotmány”-ban.
A „Három divatlapon” kívül állott,
némileg fölötte érezte magát az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság íróköre, mely
az irodalmat szentebb dolognak tartotta, semhogy olyan merész kézzel lehessen
hozzányúlni, int a „három divatlap” ifjú óriásai tették. S mikor a
Kisfaludy-Társaság a Magyar Szépirodalmi Szemlét, mintegy hivatalos folyóiratát
megindította és szerkesztője, Erdélyi János, a szigorú igazság és pártatlanság
végett a cikkeket csak névtelenül, mint régen az ország bajnokát csukott
sisakrostéllyal, bocsátotta a porondra s fennállásának rövid egy esztendején
végig számról-számra elsősorban a „három divatlapot” mosdatta – hét évtizednyi
távolságból ítélve valóban igazságosan és pártatlanul – akkor természetesen úgy
járt, mint aki három tülekedő suhanc közt békebíró akar lenni, tudniillik
közösen nekiestek s őt ütötték. Rövid időre fölújultak az Athenaeum és a Figyelmező
harcai, melyekben Bajza volt az eszményi felfogás bajnoka s rendületlenül
osztotta csapásait az irodalom küzdőterén. Megújult az az örökkévaló harc a
fiatalok s az öregek közt – nem szorosan az életkorra értvén a két szót -, mely
mindig volt és mindig lesz; a harc a régi és új elvek, az érdek s az eszmény s
mindazok az ellentétek közt, melyek az irodalmi életben vannak és melyeknek
lenniök kell. Haszna belőle mindenképpen az irodalmi életnek s magának az
irodalomnak volt.
Ez az egészséges harc azonban
félbeszakadt, mikor állami életünk nagy válságai elhallgattatták a művészetet,
s az irodalom is teljesen beleolvadt 1848-49 küzdelmeibe. A fölszabadult sajtó
csak igen kis mértékben követhette az irodalom eszményi céljait s a nemzetnek
fontosabb érdekeit szolgálta. Majd 1849 júliusa végén teljesen megszűnik
mindennemű irodalom. Elhallgat, elenyészik a napisajtó is, megszűnik minden
élet s egy negyedévre beáll az a rettenetes időköz, melyet legmegrázóbban
Vörösmarty rajzol az Előszó soraiban:
Most tél van és csend és
hó és halál...
De még ugyanabban az esztendőben,
melyben a világosi fegyverletétellel és Haynau vérengző bosszújával a nemzeti
élet utolsó szikrája is elhunyni látszott, egynehány héttel az aradi vérnap
után, 1849 november 15-én jelenik meg egy új sajtótermék, mégpedig irodalmi
napilap, Nagy Ignác Hölgyfutára* (* Szinnyei
F.: Nagy Ignácz. Irod. Közl. 12:486 /1902/) (egy napon az önkényuralom
hivatalos közlönyével, a Magyar Hírlappal), biztató jelképen, hogy „nem halt
meg, csak alszik itt az élet”, s az irodalom álarcában szolgálta a szóhoz jutni
nem bíró politikai életet. A következő, 1850-ik esztendő már élénk nyüzsgést
mutat – már mennyire a békók engedték -; a legkülönfélébb irodalmi vállalatok
versenyeznek egymással: lapok, folyóiratok, albumok, emlékkönyvek, anthologiák
– bujósdit játszva a vizslaszemű censurával, mely nem győzött a sorokban s a
sorok között vonatkozásokat keresni az elmúlt idők mellett s a fennálló „rend”
ellen. Kitűnő példája ennek Szilágyi Sándor Proteus-szerű irodalmi vállalata,
mely négyszer-ötször eltiltva, más-más névvel, újra meg újra feltámad és példátlan merészséggel, sokszor
nem is burkoltan ír a közelmúltról és a jelenről. (Magyar Emléklapok, M. Írók Füzetei. M. Írók Albuma, Pesti Röpívek,
Pesti Ívek; l. Szinnyei F. Irodt. 1:113.)
A Hölgyfutár
volt az irodalmi termés legjobb fogyasztója. Irodalmi napilap révén, igen sok
anyagra volt szüksége s bár eleinte a legjobb nevek jelennek meg hasábjain, nem
utasíthatta el, sőt elmetermékeik kiadásával biztatnia is kellett a „fiatalabb
tehetségeket”, akiknek nem sok ösztönzés kellett s hovatovább verseikkel,
novelláikkal, vidéki leveleikkel annyira elárasztották a Hölgyfutár hasábjait,
hogy csakhamar kiszorították, vagyis inkább kiűzték a költészet hivatott
képviselőit:
„Szabad a vásár,
most költő leszek,
Ugy is kipusztultak
a czéhesek”
Kiáltád, s íme hogy
bámul a hon
Égverdeső, merész
tyuk szárnyadon!
Pegasusod befogja a
futár is,
Gondolva, hol
ló nincs, jó a szamár is.
(Vojtina Lev. I.)
Ez azonban nem maradhatott annyiban.
A szabadságharc előtt folytatott harcot, melyet a Szépirodalmi Szemle vívott a
selejtes, hebehurgya, hivatástalan versfaragás ellen. 1850-ben Szilágyi Sándor Pesti Röpíveinek legkiválóbb
munkatársai: Gyulai, Arany és Tompa újítják meg az Irodalmi Élet rovatában.
Gyulai Pál kezdi meg a támadást a nyilas
jegye alatt, mikor a P. R. 3.
számában (okt. 20. 90. l.) Barna Ignác Szerelemhangok
c. füzetkéjéről írván bírálatot, bátran és rettenthetetlenül szemébe vágja az
igazságot a nagyoknak s a kicsinyeknek.* (* Sajnos,
Gyulainak 1854 előtti bírálatai közül pedig a legsúlyosabb időkben írattak, egy
sem jelent meg újabban gyűjteményes köteteiben.) „Boldog isten hová jutánk!
– kiált fel.
Barna Ignácnak kell képviselni a
magyar lírát. Régibb költőink megátalkodva hallgatnak, az ifjabbak közől pedig
csak egy-kettő szólal meg a lapokban, vagyis inkább forgácsolja erejét. Semmi
kilátás önálló művekre. Különös előítélet kapott lábra jelesebb költőinknél.
Tetszenek magoknak elvonulva, mintha e szegény nemzet már nem is volna méltó
hozzájok. Valóban jól megválaszták az időt. Csak hagyjunk használatlanul minden
eszközt, mely még nemzetiségünk ápolására s a magyar elem szellemi emelkedésére
fönnmaradt.
Csak vesztegeljünk tétlenül,
hallgassunk mélyen és sóhajtsuk szomorúan: haldoklunk. Majd lesnek mások
helyettünk s föl is fognak sóhajtani, csakhogy gúnyosan s egy szóval többet:
már meghaltatok. Ezelőtt hetven évvel hasonló körülmények közt másképp
cselekedtek a magyar írók. Szép e korra visszaemlékezni. Nehány szegény
megvetett és üldözött férfi állja körül a haza oltárának elhagyott romjait...”
s most Gyulai fájdalmas lelkesedéssel rajzolja a XVIII. századvégi
megújhodásnak, Kazinczy korának önzetlen, nagy, rajongó munkásságát; a saját
kora íróit ostorozza, vágja a gúny, az elkeseredés szavaival, ösztönzi, nógatja
a hazafiság forró szeretetével, ébreszti az alvókat, éleszti a csüggedőket,
biztatja a hivatottakat, riasztja a hivatatlanokat. Valóban, lehetetlen
megindulás nélkül olvasni az akkori súlyos idők e nagy emberének apostoli
szavait, melyek soha azóta olyan alkalomszerűek nem voltak, int mai nap.
Mintegy függelékképp bírálja Barna Ignác silány versecskéit, rámutat azokra a
hiányokra és hibákra, melyek kora valamennyi fűzfapoétájának közös
fogyatkozásai: üres tartalom, szánalmas külalak: ez körülbelül rövidre fogva a
bírálat végeredménye.
Míg Gyulai ezt a keserű orvosságot
nyújtotta íróinknak, hasonló hangulatból és hasonló céllal írja meg Arany
Vojtina I. levelét és elküldi Szilágyi Sándornak, hogy a Pesti Röpívekben kiadja. Arany még nem olvashatta Gyulai cikkét,
mely a Pesti Röpívek október 20-iki
számában jelent meg, mert az ő levele október 21-én kelt. A levélnek ide
vonatkozó részlete így hangzik: „Ez alkalommal küldök önnek a lap
humoristico-socialistico-critico-satiricus részébe is valamit.* (* Arany e szerint Vojtina levelét a Pesti
Röpíveknek Caleidoscop c. rovatába szánta.) Iszonyú sok lerudalni való
állat kezdi rágni a bogácskórót Parnassus körül. Nem vagyok azon értelemben,
hogy ezt hazafiságból tűrnünk kell. Botot nekik, míg el nem rontják a közönség
ízlését, vagy el nem csömörltetik az összes szépirodalomtól. Hiszen inkább
semmi irodalom, int oly botrányosan infam is! Tisztelet a jóknak, de azon
tehetség, sőt stúdium nélküli elbizakodott fickókat, kik csak úgy odavetve
(mint T. (= Tompa) írja valahol) költőnek címezik becses úri magukat, orron
kell ütni. Ezzel nem ártunk, sőt használunk az ügynek. Fel ti jobbak, ti
erősebbek: Augias istálója tele van.”
Tudvalevő, hogy Vojtina Mátyás Bernát
Gáspár „irodalmi hajlamú” inasa volt, aki gazdájának és társaságának nagy
épülésére el-elkövetett egy-egy verset (l. Vadnay Károly, Irodalmi Emlékek. Kisf. Társ. kiad. 1905. 287. sk. II.). A
halhatatlanság csarnokába voltaképp Jókai vitte egy szeszélyes álomkép
leírásában: „Hol leszünk két év múlva? vagy három excollega Sibiriában” (Életképek. 1848. I. 681. sk.), melyben a
fenyegető orosz betörés sejtelmével megírja Vahot Imre, Pálffy Albert és
Nádaskay Lajos (a Honderü
főmunkatársai leendő életét Szibériában. Nádaskay kirándult Magyarországba, s
hírt hoz Petőfiről, P. Horváth Lázárról, Lauka Gusztávról, Vasvári Pálról s az
egész magyar életről a muszka uralom alatt. Vahot és Pálffy a többek közt ezt
is kérdik tőle: „- Hát valjon Bernát Gazsi tót diákja hova avandzsirozott a
muszka alatt? - Nagy ember lett ő, a’
Sáros vármegyei spanyol. - Mikolás czár
neve napjára írt egyszer egy köszöntő verset diákul, mellytől a’ czár úgy
megszeppent, hogy tüstént maga eleibe hozatta ’s félórai conversatió után
annyira beleszerelmesedett. hogy rögtön kinevezze (!) udvari költőjének...” –
Erre Bernát Gáspár az ő saját műfajú irodalmi formájában egy „Fresco levelet”
írt Jókaihoz (u. o. 819. l.), amelyben hírül adja, hogy „Vojtina Mátyás
emigrant Duduár a’ jeruzsalemi szláv respeblika extra-érdemiért vicekirálynak
kiáltatott... Te kezdted meg a’ játékot édes Mórom. Alig érinted csak amúgy
küllőféresen azon nagy férfiúnak – ki nálam incognito koplal – halvány
architecturájú állapotját: azonnal megfogamzik...” – A II. frescolevélben (Életképek, 1848. II. 36) aztán a maga
torzbohó módján előadja Vojtina életrajzát: „... 1811-ben... a’ devalvatio
esztendejében, éppen szüretkor pattant ki a’ világra Voytina Mátyás a’
tótdiák... az én tótdiákom... a’ sáros vármegyei spanyol... ’s a’ Jeruzsálemi
szláv respublicának inpertinens vice királya... stb.” Maga Vojtina így mutatkozik
be: „Sum Mathias Voytina, olim cosmopolit, quondam kukta kapucinensis! nunc
vero res nullius.”* (*V. ö. Bernát
Gáspár: Fresco-képek. II.: Egy bukott diák kalandjai. 1851.) – A sok
furcsaság közt nem emlékezik meg ugyan költői babérairól, de alakja az irodalmi
körökben, különösen az Életképek olvasói közt – ezek pedig számosan voltak,
hisz akkor már Jókai és Petőfi szerkesztették a folyóiratot – közismertté vált,
s így nincs mit csodálni azon, hogy Arany a maga tréfás-gúnyos mezbe
öltöztetett irodalmi tanácsait Vojtina ajkára adja két levélben, Pesti Röpívek, 1850. 6. sz. nov. 10.
(164. l.) és 10. sz. decz. 8. (299. l. – ekkor már Pesti Ívek a folyóirat
czime). Arany az Elegyes Darabok előszavában (1867. márcz. 1.) ezt írja róluk:
„Vojtina levelei egy, a dúdolókat
elriasztó satiracyclus akart lenni. Megszántam szegényeket, hisze magyarul döngicséltek!* (* 1850-ben még ez sem mentség a szemében!)
Még egyszer, évek múlva, zaklatott az ösztön, e modorban valamit írni; de már
nem ostorozva, inkább tanítólag: s kezdém Vojtina
Ars poetikáját. De kritikai lapszerkesztésem alatt elég alkalmam volt
meggyőződni, hogy praeceptorságom nem kell senkinek – jó, hát nem kell.” De
azért, bár nem Vojtina cégére alatt, más-más alakban és hangban egész pályája
folyamán, hol szatírával, hol humorral, nem szűnik meg az irodalom, kivált a
verses költészet kinövéseit pellengérre állítani, hol pedig komolyan,
jóindulatú tanáccsal irányítani. (Főleg ezek: Bolond Istók I. 48, 49 (írta 1850 első felében), Év kezdetén 1851, A kis pokol 1851, A költő
hazája 1851, Domokos napra 2.
vesz. 1851, Poctai recept 1851 –
eredeti címe: „Töredék”, tehát szintén hosszabbnak indult -. Alkalmi vers 10. vsz. 1853, A sárkány 1853, Dal és öt forint 1855. Írjak
ne írjak 1856, Az új magyar költő
1859, Br. Kemény Zsigmondnak 1865, Kosmopolita költészet 1877; - látnivaló,
hogy főleg az 50-es évek elején „zaklatta – ilyenekre az ösztön.”)
Arany tehát Vojtinát az Életképeknek Jókai – Bernát-féle közleményeiből vette.
Különösnek tetszik azonban, hogy első megjelentekor a cím: „Vojtina Gáspár levelei Andris öccséhez”,
holott az Életképek hitelesen
Mátyásnak nevezik. Ez a látszólagos hűtlenség, mely nem vallana Aranyra, csak
úgy magyarázható, hogy a költő akkor Bernát Gáspár
keresztnevét ruházta rá az inasra, hogy vele mintegy a furcsaságairól híres
gazdát is megörökítse. A későbbi kiadásokból azonban elhagyta a keresztnevet.* (*
Tompa szatirikus válaszában is: Válasz
Vojtina Gáspárnak, Andris öccsétől.)
Ugyancsak nem olvassuk a kiadásokban
a jeligét sem: Motto „... fungar
vice-baculi.” Ez nem egyéb, mint Horatius Ars poeticája 304. sorának paródiája:
„... fungar vice, cotis, acutum reddere quae ferrum volet exsors ipsa secandi”
(hadd legyen tisztem, mint a fenkőé, mely arra való, hogy a vasat élesítse, bár
maga vágásra alkalmatlan). A megváltoztatott jelige: „fungar vice-baculi”
Aranynak kísérő levelére utal: „Botot nekik...” s kifejezi a költeménynek
nemcsak szatíra voltát, hanem a szatíra fokát is. – A II. levél jeligéje alatt
még ezt is olvashatjuk: Variatio:
„kinek nem inge, ne vegye magára”, nyilván avval a célzattal, hogy Arany a
fiatalabb költőnemzedék nem minden tagját tartotta hivatlannak, tehát „botra" érdemesnek.
Tartalmilag az I. levél nehány
bevezető sor után, melyben Vojtina az ő Andris öccsének irodalmi vállalkozásán
méltán bámul, a negyvenes évek vad zsenijeit jellemzi, kik iskolázatlanul,
tanulatlanul tódultak az akkoriban új és ezért könnyű babért ígérő írói
pályára. Például vették a nagy lángelméket, kik vagy nem tanultak, vagy az
iskolával holmi összeütközésre kerültek, miről sok adoma szól (Kisfaludy Károly
kalamárisa, Shakespere őzbaklopása, a parasztivadék Burns* (* L. Arany Ö. M. 11: 449 sko.), a csizmadia
Hans Sachs, a mészárosfiú Petőfi) s ennyit elégnek tartottak írói képesítésül.
Olvasták az újabb költőket, a folyóiratokat (Vasárnapi Ujság, Kolozsvár 1834-48, a „három divatlapot”) és hol verssel, hol prózával boldogították a szerkesztőket, akik azonban nem adták ki
remekeiket, sőt a szerkesztői üzenetekben „meg is térdelték galádúl” a
nagyratörő szerzőket. Ám a forradalommal megváltozott a helyzet; a „czéhesek”
elhallgattak s a Hölgyfutár (a
szövegben pusztán futár, 97. sor) megnyitotta hasábjait az új nemzedéknek.
Vojtina tanácsa már most az, a fiatal költő írjon „verseket sokat! legyen bármi
bolond”, hogy neve minél gyakrabban forogjon az olvasó szeme előtt. A vers
„szellemi” része, a tartalom mellékes; a „testi része”, a vers, ez látható, ezzel
van egy kis „gépszerű” dolog, amit el lehet sajátítani. Mindenekelőtt olyan
szavakat válasszon a költő, miket a közönség, esetleg maga a szerző sem ért:
Mert, a minek
értelmét nem tudod,
A szó mindenhová
illeni fog.
(127-128. s.)
Ez emlékeztet Mephisto szavaira,
Goethe Faustjának leckejelenetében (I. 1995. sor):
Denn eben wo
Begriffe fehlen,
Da stellt ein Wort
zur rechsten Zeit sich ein.
De a „testi rész”, a vers se okozzon
sok gondot az ifjú költőnek; vesse félre az avult, vaskalapos szabályokat s főleg
az úgynevezett jó rímmel ne vesződjék sokat. A költemény többi része ezért a
verseléssel, szorosabban a rímeléssel foglalkozik.
A rím kérdése erősen foglalkoztatta a
negyvenes évek költőit és elméletíróit. Bírálatokban és értekezésekben
minduntalan ráterelődik a figyelem. Az Athenaeum nagyon megszigorította a
szabályokat, az almanach-költők pedig (a Bajza nyomán járók, pl. Császár,
Kunoss) valósággal elszegényítették a gyakorlatban a magyar rímelést. Nem csoda,
hogy a népköltés egyre erősebben érezhető
hatása minduntalan rést ütött a korlátokon s az újabb költők, régibb nagy
példák után is indulva (Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty) nem törődnek a
pongyolaságnak ellenük emelt vádjával, hogyha igen, szembe és pörbe szállnak
vele.
Az elmélet nem nagyon tudott szilárd
alapot teremteni: érezte a régi szabályok szűk voltát, de tágítani rajtuk nem
mert. Toldy Ferenc föl is panaszolja ezt: „... fájdalom, hogy még eddig a’
nyelvünkben, mint minden nyelvben, meglevő saját
mértéket és rhytmust ki nem lestük, nem szabályoztuk, verseinket
minnyelvünkhöz ’s lelki hallóérzékünkhez illőbb lejtéssel nem kezdtük alkotni;
fájdalom, hogy a’ rím’ dolgát teljes empiriába engedtük sülyedni, a’ helyett
hogy annak, nyelvünk’ tulajdonaiból keletkező saját csínjait kifejtettük, ’s ekkép
verseinket azon kényes és kevély disszel igyekvénk vala felruházni, mellyre
olly nagy mértékben képes.” (Szépirodalmunk’ jelen állapotjáról ’s néhány
jámbor ohajtás. Felolv. a Kisf. Társ. 1843 febr. 6-iki közülésén; l. Kisf.
Társ. Évl. IV. 1844.) Erre maga is kísérletet tesz (Eszmék a’ magyar verstan’ átalakításához. Felolv. 1844. febr. l.
Évl. VI. 1846);próbálja a magyar vers időmértékét megállapítani s a rímet is
érinti. Közben megjelenik Fogarasi János Művelt Magyar Nyelvtana (1843), mely a
Rajnis Kalauzában csíraként szendergő gondolatot: a magyar vers időmértékét,
rendszeresen kifejti s megállapítja: hogy „A magyar népdalokban uralkodó
versmérték. a lengedező és ellentéte: a toborzéki” (368. l.) A rímelésben,
erősen német hatás alatt (Schmitthenner, Kleinpaul), még eléggé szorosra fogja
a korlátokat, bár a mássalhangzók azonossága mellett megengedi rokonságukat is
és (megint német példára) hím-, azaz
egytagú, meg nőrímet, két- és
többtagút különböztet meg.
Nagyon
serkentőleg hatott a verselmélet iránti érdeklődésre az a körülmény, hogy
1847-ben a Nemzeti Könyvtárban
megjelent Csokonai Minden Munkáinak második fele* (* A címlap szerint 1844-ben, de a 28. ívtől kezdve végig, valamint az
életrajz Toldy Ferenc tollából 1847-ben; l. M. Szépirod. Szemle, 1847. II. 422.),
s benne alapvető értekezése: „A magyar verscsinálásról közönségesen” (804. l.)*
(* V. ö. Csokonai V. Mihály verstani
nézetei. Bpesti ev. főgimn. értesítője. 1899 és kny.) Továbbá előkerült Kazinczy Gábor
irattárából Csokonainak Kazinczy Ferenchez intézett levele Dayka verseiről,
teli alapos és értékes verstani megjegyzéssel (asszonyi cadentia, hím cadentia); evvel a levéllel mintegy
kiegészül Csokonai verstani értekezése. A levelet Toldy a kiadás
megszerkesztésekor elveszettnek hitte (l. életrajz LXIV. l.); előkerültekor
rögtön kiadták a M. Szépirod. Szemlében (1847. I. 21.)
Ugyancsak
1847-ben bőven és nyomatékosan szól a magyar versmérték mennyiségi voltáról,
tehát Fogarasi értelmében, Erdélyi János a M.
Népkölt. Gyűjtemény II. kötetéhez függesztett értekezésében (469. sk. 11.;
felolvasta a Kisf. Társaságban már 1846. okt. 31-én). A tárgyalás feltűnő
hasonlósága miatt hiszem éppen, hogy a Fogarasi-elméletnek Sz. Szemle-beli
ismertetését is ő írta. Az értekezésnek a rímre vonatkozó legfontosabb része a
következő: „Rim dolgában nyelvünk szegénynek mondható, s ha szigoruan
felvesszük, a képzők és ragoknak ugyanazonossága miatt legtöbbnyire csak azonos rimeink vannak. Mindazáltal a
rimek szüksége... abból látható, hogy... a népköltészet, ha... rimet nem kap,
azzá fogad affélét, s megelégszik hangrimmel (assonanz) is... Egyébiránt
tökéletes rimelést talán egy nép költészete sem mutathat, mert rendesen más a
tudósok nyelve, más a népé; s igy amazok betű után mérik a rimet, ez pedig
hallás szerint, s egymástól el nem térniök lehetlen. Mind e mellett bőven
pótolná rímszegénységünket egyfelől az assonancziák használata, másfelől a
zenei mértékezés.” (474. l.)
Ez
időbe esnek továbbá azok a támadások, melyek Petőfit a finomkodó szalon-költők
és –kritikusok részéről érték. Egyebek közt verselését is minduntalan
megrójják: „A’ technika Petőfinél, általán véve, rosz az elszomorodásig. Ő nem
ügyel semmire, csak gondolatára, mell épen tollra jő. Mérték, rim, verssor,
nála kicsinységek, semmik; gyakran ir alagyát trochaeusokban, csintalanságokat
jambusokban, ’s rimel, mitn még a’ boldog emlékezetű Czeglédi István sem
tevé...” (l. Petőfi Napjai 134.) „... rosz rímek, külforma tökéletlensége...
feltünik... verset és szerzett, koromban és gyalogoltam,
rimek döczögnek.” (Pet. Nap. 178.) Erre írta Petőfi azt az Előszót, melyet
költeményei 1847-iki kötete elé szánt, de végül mégsem adott ki. Ebben a
fővádak közül a verselésre tett gáncsokra is válaszol: „Ezen uraknak a magyar
rímről és mértékről fogalmok sincs. Ők a magyar versekben latin metrumot és
német cadentiát keresnek, s ez az én költeményeimben nincs, az igaz, de nem is
akartam, hogy szorosan legyen. A magyar mérték és rím még nincs meghatározva,
ez még ezután fog, ha fog, kifejlődni és meghatároztatni, e szerint róla nekem
sincs tudatom, de van sejtésem... az ösztön vezet, s a hol ők engem rím és
mérték dolgában a legnagyobb hanyagsággal vádolnak, talán épen ott járok
legközelebb a tökéletes, az igazi magyar versformához.” (Petőfi ismeretlen kéziratai. 1908. 16. l.) Új kötetének névtelen
bírálója (Pulszky Ferencz, Szépirod.
Szemle 1847 I. 277) ismét a verselés tökéletlenségét veti szemére:
„Formájuk... pongyola, a rím sok helyütt csak assonancz által van pótolva,
mértéket senki ne keressen bennök...” és csillag alatt a következő magyarázatot
fűzi hozzá: „Az assonancz, mely a spanyol költészetben oly nagy szerepet visz,
nálunk sem ismeretlen ugyan, de mindig csak egyes rím pótlásaként szokott
használtatni, még Vörösmartynál is, pedig ilyenkor csak hamis rímnek látszik és
gyakran fülsértő, a hangzatos magyar nyelv pedig épen nem ellenkezik az
assonanczok törvényeivel...”
De
nemcsak Petőfit éri a vád, hanem Tompát is. A Sz. Szemle 1847. I. jan. 24-iki számában (59. l.) a névtelen bíráló
(= Erdélyi János) megrója a pongyola forma miatt: „Tompa nem csak tárgyat, hanem formát is a néptől látszik kölcsönözni... annyira, hogy a népihez
való nagy ragaszkodása még hibába is vitte őt. Ugyanis széltiben használt
efféle rímeket: mert, ment; ekkép, eredetét... maradt, darab... s használja pedig ezeket a nép után, mely nem
ismeri a nyelvet irásból, hanem csak hallomás után, mi irónak már nem szabad.” Látnivaló, hogy ezek a fogalmak: rímszegénység, assonance, szemmel írt és
füllel hallott rím valóságos
közhelyekké váltak a verselméletben.
Ez
előzményekhez fűződik Vojtina I. levelének a rímről szóló része, csakhogy nem a
kritikusok, hanem a költők: Petőfi és Tompa felfogása és gyakorlata szerint.
Szükség továbbá versbe néha rím.
Mindegy ördög, ha nő az, vagy ha hím... (129-130. sor.)
Ez
a megkülönböztetés akár Csokonai leveléből, akár Fogarasi szabályaiból
származhatik.
Igaz,
hogy rím bőven nem telik...
Erdélyi
értekezésének és Pulszky Petőfi-bírálatának visszhangja.* (* Arany Járatta a M. Szépirod. Szemlét. Ö. M.
11:25.)
Lelnek biz azt, a kik nem restellik –
És holmi rosz rímnél becsesb zománcz
A versen a szép csengő assonance (!),*
De ez utóbbi szót nem is csoda,
Nem minden bikficz érti, micsoda:
S ha p betünek b viszhangja lett,
Fülét csoválja a rosz rím felett.
(* A Pesti Röpívek
szövegét idézem.)
Ez
ismét Erdélyire és Pulszkyra utal.
Azonban itt szabály
van: te, zseni,
Nem fogsz szabálylyal küzdeni...
Ez
már világos célzás Csokonaira, aki a sarkalatról: rímről 14 szabályt állít fel.
Te ugyanazon szót
hangoztatod
„Nem
veszszük bé cadentiának, ha mind a két sornak sarkalatja ugyan egy szó”:
Csokonai 6. szabálya.
Mint a Tinódi százötven
valá-ja...
„a
Toldi Miklós verseiben 20, 30. sor is egyvégtiben vala szón végződik.” (Csokonai 8. szab.) Tinódi és Ilosvai itt
egyre megy s Arany ugyancsak ismerte mind a kettőt.
„Kezére – tetejére, képzetére”
És még ezer hasonló ára,
ére
„Pocsnak
az ifjui verseiben 10, 12 sornak is mind ára ára a cadentiája.” (Csokonai 8.
szab.)
Vagy látás, hallás, szaglás és tapintás
(Mire én e rímet csapom: Amintás).
Ez
az Amintás pedig nem egyéb, mint Tasso pásztorjátéka, melyet Csokonai
fordított, s amely az 1844-47-iki Schedel-féle kiadásban is benne van a
verstani szabályokkal együtt. A 173. sorban említett magyar assonáncz: darab-farag, Kölcsey: Vanitatum
vanitas-ából, Aranynak ez igen kedves költeményéből való, melyre a rímelés
szempontjából később is hivatkozik, a Br. Kemény Zsigmondhoz (1865) írt verses
levélben (10. vesz.):
Tanulnának Kölcseynktől
És más régibb bölcseynktől:
„Phidiasz a mit farag...
Berovátkolt kődarab.”
Hivatkozik
rá Erdélyi Jánoshoz írt levelében is (Ö. M. 12: 96), mely különben is Arany
verselméletére igen fontos. Benne van megrovásképp Erdélyinek Tompa-bírálatában
is.
Mert szemnek irunk, a fül
második
Érzés, gyakran hibáz, hamarkodik
Csak angolul nézhetni
illyet el
Hogy bird-nek sword, moan-nak alone felel.
„egyáltaljában
a hang kiejtésére, vagyis a pronunciatióra szoktunk vigyázni, nem pedig arra,
amint a betűk íródnak.” Csokonai 10. szabályra, melyhez képest Erdélyi írott
ríme az idézett Tompa-bírálatban hanyatlást jelent.
Ezután
Arany, azaz Vojtina rövid záradékkal berekeszti ez első epistolát:
Jövőre többet, jobbat is talán,
Hogy emlékezzél néha néha rám.
Itt
fülébe csendül az embernek Petőfi levelének (István öcsémhez) második sora.
Hogy
Vojtina hitele annál nagyobb legyen, az aláírás így szól: „Közli A..... J.....”
A
záradék világosan mondja, hogy Arany a II. levelet nem írta egy időben az
I-vel, hanem később. Az I. mindenesetre a Szilágyihoz intézett, október 21-én
kelt levél előtt.
Mint
részben Aranynak Vojtina I. levele, úgy Gyulai Barna-bírálatának befejezése is
Erdélyinek értekezésén és Pulszky Petőfi-bírálata idézett részén alapul: „Külső
alakban semmi összhangzás, igen kevés csín. Az assonanceokat (!) is igen
szabadon használja. Ezt rímszegény nyelvünkben Petőfi hozta divatba, s Erdélyi
ajánlá néhány népdalt mutatván föl. De mind Petőfinél mind a népdalokban a
rímet majd avval rokon összhangzás pótolja. És ez is a valódi assonence (!). A
magánhangzónak a legtöbbször egyezni kell, s a mássalhangzónak rokonoknak
lenni, mint t d, k g, b r olv. p) stb.)
Egy
időben Aranynak okt. 21-i küldeményével (Vojtina I. lev. s a kísérő sorok)
többen is tiltakoztak a fűzfapoétáknak a magyar irodalomra zúduló tatárjárása
ellen. A P. R. dec. 1. számában (284. l.) a szerkesztő jegyzetben ezt írja:
„Egy napon körülbelül négy hét előtt (tehát november elején, az ország négy
különböző részéből négy levelet kaptunk, négy költőtől, kik mindnyájan egy
dologban szólanának fel. Azon barátunknak, ki a bírálati rovatot kezelé,
mutattuk azokat. Ez ösztönzé őt a következő cikk írására, s ösztönze bennünket
annak kiadására... lehet, hogy fog azok közt t. i. a Hölgyfutár poétái közt
egy-kettő lenni, ki megtér..., s lelép azon térről, hol számára koszorúk aligha
teremnek, ha úgy folytatja mint megkezdé, s nem teszi azt studiumává, mellyet
amollyan mezitlábos műkedvelői működés által csak meggyaláz.” – A négy levélíró
költő közül kettőt ismerünk; az egyik Arany, kinek okt. 21-i levelét fentebb
idéztem, a másik Tompa, aki okt. 22-én Szilágyihoz intézett levelében öntötte
ki bosszankodását: „Egyébiránt is nem nagy öröm azon csürhenép közt állani,
mellyel az újabb időben kegyetek (szerkesztők) az irodalmat ellepeték, fáj az
ember lelke, ha látja, hogy minden mezitlábos kamasz otthon érzi magát a
szépirodalmi téren; s confidens impertinentiával akar ott helyet foglalni, olly
nyomorú silányságokkal, minőket 1817-ben írtak a magyartársaságokba összeállott syntaxista gyerekek. Különösen
teremtettek önök néhány úgynevezett poétát! Meggazdagították a költői irodalmat
néhány szekér verssel, ollyannal, hogy mindkettőért az isten legyen, ha lehet,
irgalmas kegyeteknek tisztelt barátom!” (P. R. 285; v. ö. még Tompa ÖK. 1885.
I. 363., s a Szász Károly tollából eredt, bevezető életrajz XXVI. lapját; Kéky
Lajos: Tompa 104. l.; Váczy János: Tompa
94. l.). E levelekhez fűzi a bírálati rovat vezetője, a kis nyilas, Gyulai Pál a maga cikkét: A Hölgyfutár poétái (P. R. 284.), s ebben könyörület nélkül szétüt a
hivatlan lantpengetők közt. Méltányolja ugyan a Hölgyfutár érdemét, hogy
közvetlenül bukásunk után mert lapot indítani, s vele „a magyar irodalom és nemzetiség
érdekeit” szolgálni... „De mindezen s még más érdemek méltánylása mellett sem
tudjuk neki soha megbocsátani, hogy lapját, melly nem rég az egyetlen
szépirodalmi volt, közlönyévé engedte aljasíttatni egy olly költészetnek, melly
a magyar Parnaszt mindinkább igyekszik szemétdombbá és állatlegelővé
változtatni.” – Az egész cikken végig érezni Vojtina I. levelének hatását, mely
nemcsak gondolatban, felfogásban, hanem még szavakban is nyilvánul. Hogy annál
nagyobb nyomatékos adjon szavának, a név megnevezése nélkül Aranynak és
Tompának Szilágyihoz írt leveleiből közöl egy-egy részt, annak bizonyságául is,
hogy a Pesti Röpívek szerkesztőségét nem irigység vagy versengés ösztönzi,
hanem tisztán az ügy buzgalma, s hogy felháborodásában nem áll magában, hanem a
jó ízlésű költők és írók közérzületét fejezi ki. A támadásra természetesen
felelt a Hölgyfutár, de ez már kívül esik tanulmányom keretén (v. ö. a fentebb
idézett Tompa-forrásokat).
**
Vojtina
II. levele megíratásának alsó időhatárát szintén meg lehet állapítani.
Bekezdése ismét gúnyos rajza az elburjánzott korcsköltészetnek:
Minden szemét vers egy-egy drága kincs...
Gazt ápolni hűn
Hazafias tett. gyomlálgatni bűn.
Azért előre mindenféle dibdáb,
„Hanczúzni a Parnasszuson mezitláb!”
(Mint egy barátom írá valahol,
Ki csürhe közt nem örömest dalol.)
Pesti Ívek. 299-300.
E
sorok költői visszhangjai Tompa Aranyhoz írt levelének (1850. okt. 27.), mely
néhány nappal utóbb kelve a Szilágyihoz írtnál, szinte szó szerint való
ismétlése neki.* (* Pákh Albertnek is
majdnem szórul-szóra ezt írta. (L. Arany, Ö. M. 12: 86.) Egy rövid
mutatvány igazolja ezt. „Soha sem láttam annyi gazt és szemetet az irodalomban
kivált a költőiben, mint jelenleg van! mezitlábos kamaszok hancúlnak (!), honn
érezve magokat; (!) a jól mívelt téreken. Hová fog ez vezetni? Vagy
odajutottunk s estünk vissza: hogy minden idétlen gagyogás érdem, mivel
magyarúl van? szomorú volna!”
A
szövegnek szó- és kifejezésbeli egyezései kétségtelenné teszik, hogy Arany
Vojtina II. levelét Tompának okt. 27-i levele után és közvetlen hatása alatt
kezdte írni, hiszen hivatkozik is rá: „Mint egy barátom irá valahol”; belevesz
néhány célzást saját, okt. 21-én Szilágyihoz írt leveléből; továbbá Tompának Divatos költő című szatírájából az önérzettől
dagadó „Mi költők!” felkiáltást. Felhasználja Gyulai Barna-bírálatát (P. R.
91.): „legszembeötlőbb reminiscentiák Bajza-, Vörösmarty- és Garayból”:
ez s amaz jó emberünk
Költői mondatára ismerünk:
S ujjal mutatjuk; ezt tudom kié...
Vörösmartié,
Garai, Bajza vagy Petőfié...
(Vojt.
II. 81. skv.) „divat... caesuratlan, durva csattogó jambusokban írni” (Gyulai.
P. R. 91.):
Ki jámbusokban ír,
(kivált komoly
Verset) caesurát ne tegyen sehol;
Jámbust pedig csak ott ejtsen belé
Hol semmikép el nem kerülheté (104. skv.)
Azok
az égbekiáltó sületlenségek, melyeket Arany példákul idéz, bizonyára ama poéták
„remekeiből” vannak összeválogatva, így tesz később a Vojtina Ars Poeticájának
bekezdésében:
Tele vagyok, dallal
vagyok tele,
Nem, mint virággal a rét kebele.
Nem mint sugárral, csillaggal az ég...
ez
pedig nem egyéb, mint Tóth Kálmán egyik – kissé dagályos – versének módosított
idézése:
Teli vagyok dallal, mint csillaggal az ég,
Teli vagyok dallal, mint sugárral a nap...
(Költ. 1854. 109. l.)
pedig
Tóth Kálmánt „az Arany János iskolájából” valónak mondták az egykorúak (Új Magy. Múz. 2. év. II. 455.)
Azok
a megjegyzések, melyek itt újra előkerülnek rhythmusról, assonance-ról, rímről,
a magyar vers időmértékéről, épp úgy Fogarasira és Erdélyire utalnak, mint a I.
levélben. Az előbbiek után részletesen minden mondat forrására utalni, azt
hiszem nem járna haszonnal, mert új eredményre nem vezetne. Van azonban egy
része a II. levélnek (178. skv. sor), melyben rosszallja az értelem átvitelét
(enjambement)* (* Újabb költőink, például
Babits, Tóth Árpád szándékosan keresik az értelem átvitelét, különösen, mert új
rímek megzendítésére ad alkalmat; ezt elméletileg ki is mondják: v. ö. Nyugat
1917. II. 979.), mely összetöri a mondatot:
Midőn te így írsz: „A leányka hőn
Fohászkodék // és sírva a mezőn
Bolyongva; // fürti közt lebegve méla
Szellő susog//...
ez neked jó, meghiszem,
De mintha sással metszenéd fülem.
ez
nézetem szerint nem egyéb, mint újdon átültetése Kölcsey-szemere „A’ Lant” c.
versének, mellyel a Mondolatra való Feleletben (77. l.)kigúnyolják a
Rím-Kovácsnak ilynemű verseit.
A
levél végén pedig e két sor:
(fáradságoddal), ha méltóbb
helyre fordítád,
Megkapálhattad vón’ kukoriczád
paraphrasisa
Kazinczy A’ nagy titok c. xeniájának
(Tövisek és Virágok):
Szánts és vess, ’s hagyjad másnak az áldozatot.
**
Fejtegetésem
eredménye tehát a következő: Vojtina I. levele 1850. okt. 21-ike, Szilágyi
Sándornak írt levél előtt keletkezett; a II. pedig, okt. 27-e, Tompa levele
után. Okul szolgáltak a Hölgyfutár poétáinak s hozzájuk hasonló vad zseniknek
versei (a Hölgyfutárt Arany úgy
látszik tiszteletpéldányul kapta már elejétől fogva, l. Ercsey 56., 68.);
ösztönzésül pedig Erdélyi János Értekezése a népköltészetről, Fogarasi
verselmélete, a M. Szépirodalmi Szemle idevágó cikkei és tanulmányai, Csokonai
verselméleti fejtegetései.
Amit
Arany Vojtina két levelében a tréfa „mézével kenve a csésze ajkait” előad a
rímelésről, azt úgy látszik nyomban, komolyan és tudományos készülettel is
megírta: Valami az assonanceról c.
értekezésében, melynek első fele a Pesti Röpívek utolsó füzetében Vojtina II.
levelével ugyanabban a számban jelent meg (dec. 8.). Természetesen nem elégszik
meg a megelőző irodalom eredményeinek összefoglalásával, de nem is más népek
poetikája szerint határozza meg az assonance-ot, hanem „ a mint én – úgy mond –
nyelvünk természetéből s a nép költészetéből magamnak elvontam.” Hogy azonban
ez az értekezés Vojtina leveleivel egy tőről hajtott, mutatja a keletkezés
idejének azonosságán kívül a bevezetésnek az a valósággal ingerült hangja, mely
egyezik okt. 21-iki levelének felháborodásával és Vojtina leveleinek sokszor
metsző iróniájával: „hiszen pongyolaságban alább már nem süllyedhetünk: a
mostani állapot valóságos botrány.” Hogy a szerkesztő, Szilágyi Sándor mily
örömmel fogadta Arany tanulmányát, mutatja, hogy a Szerkesztői Telegráf-ban külön felhívja az olvasók figyelmét: „Arany János úr biztosítni sziveskedett,
hogy ezentúl prosai dolgozataival is gyámolítandja azt” (t. i. a folyóiratot) ;
csakhogy a P. R.-et végleg eltiltották,úgy, hogy az értekezés másik fele már
meg sem jelenhetett itt, hanem újra és egészen az Új M. Múzeum 1854-iki
folyamában. A rímről aztán Arany áttért további verstani megfigyelésekre,
melyek 1856-ban A magyar nemzeti versidomról
írt korszakalkotó tanulmányában jutottak kifejezésre.* (* Tompa satyrikus válasza: Válasz Vojtina Gáspárnak Andris öcscsétől,
mely a megszüntetett Röpívekben már nem jelenhetett meg, nincs felvéve Tompa
négykötetes gyűjteményébe, azonban a negyedrétű egykötetesben megvan.)
**
Legyen
szabad végül e fejtegetésekhez még egy megjegyzést fűznöm. Én kétféleképpen
szeretem, és amennyire módomban van, szoktam irodalmi műveket olvasni: először
az író összes munkáinak gyűjteményében s aztán első megjelenésük helyén. Az
összegyűjtött munkákban főleg az író lelki világának teljességét, egyéni
fejlődését kapom meg, az írónak arcképe bontakozik ki előttem: ha pedig az első
megjelenés helyén, folyóiratban olvasom, akkor inkább a költemény kora tárul
szemem elé, törekvéseivel, küzdelmeivel, kis és nagy ellentéteivel, nyilvánvaló
és titkos rugóival, mintha annak az időnek vére lüktetését tapintanám.
Összegyűjtve, mintha egy bokrétának, szálon szedett, egynemű virágját
szemlélném, amúgy pedig, mintha a virágot kint látnám a maga termő talaján, a
többi virág, fű és dudva közt, mely vele együtt ugyanabból a televényből
sarjadt.
Például
mi más Petőfinek A király esküjét
költeményei gyűjteményében olvasni, s mi más az Életképek 1848-as kötetében, azokon a szenvedélyes, izzó lapokon,
melyeknek minden betűje összhangban van Petőfi versével. Amott szertelen,
szónokias, műfajilag elhibázott balladának ítéljük; emitt szószólója korának,
hangja is igaz és őszinte, beleillik idejének harsogó zenéjébe és megértjük,
élvezzük; a költeménynek megvan, hogy úgy mondjam, a maga acusticája, mely másutt elvész, megsiketül. – Aranynak Ősszel c. költeményének hangja mindenkor
megkap, de mennyivel inkább lelkünkbe markol Ossian ködös, homályos éneke,
mikor a Pesti Röpívekben olvassuk
Szilágyi Sándor vezércikkei, Jókai novellái, Tompa, Gyulai, Szász Károly,
Garay, Vajda János, Tóth Endre hasonlóhangú költeményei közt, hozzávéve a
Caleidoscop c. rovat tarkaságát, hol komoly hírek, fullánkos élcek, burkolt
célzások, idétlennek látszó, valójában pedig nagyon is időszerű, keserű tréfák
közt ott kavarog 1850-nek tehetetlenséggel és szívós ellenállással, lemondó
reménytelenséggel és törhetetlen reménnyel telt levegője; hol egyes betűk,
jelek és álnevek alatt nagy és drága nevek rejtőznek, miket akkor minden
gyermek ismert. Érezzük és halljuk e lapokon a földre tiport nemzet kebelének
erős zihálását; de érezzük, hogy él és fel fog támadni. – Mondom, az egykorú
folyóiratok lapjain sokkal inkább érezni az irodalmi művek élő voltát, míg a
később készült gyűjtemények kiadásokban gyakran megüt már a herbariumok
növényeinek melancholikus, fonnyadt illata.
Így
bontakozott ki előttem Vojtina leveleinek jelentősége is, mikor azt a talajt
megösmertem, melyben gyökerük finom szálai szerteágaznak, melyből életüket és
létüket szívták.
Forrás: Budapesti Szemle 183. kötet, Bp. 1920.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése