Radó Antal: Cadore*

I.

Oh Tizián! te nagy vagy. A színeid

Az embereknek vígasza; mosolyog

A nagy természet is, ha látja,

Mily örökifju a képeidben,

Hol rózsafényben feltünedeztenek

A látomásid. Durva korod fia

Nem csörgeté tovább a fegyvert,

És ahelyett a magasba nézett;

S ki Róma földjét és az olasz hazát

Hidegszivűen dúlta, a Caesar is

Feledte trónusát s a porból

Az ecsetet fölemelte néked.

Oh  mondjad, alszol? Alszol-e mostan is

A szürke csöndű Fráfi homályiban,

Hol osztrák márvány nyomja hamvad?

Vagy a hegyekbe’ bolyong a lelked,

Hol szép olimpi homlokodat, melyet

Babérlevéllel díszite századod,

Fehér felhők közül mosolygón

Kékszemü menny födi csóközönnel?

Nagy vagy; de inkább vonja a szívemet,

Hatalmasabban kéri az énekem’

Amott az a szegényes emlék,

Az a merész, dacoló tekintet!

Kivel dacolsz te, isteni ifju te?

A sors dühével, harcosok ezrivel,

Akikkel egy mer szembeszállni –

Egy, de ki hős, de ki Pietro Calvi!

Míg századokra tűnnek a századok,

Míg a Piave zöld szakadékon át

Az Ádriába hordja zúgva

Büszke fenyőit az ős vadonnak,

Mikből Velence árbocokat csinált,

Tornyos hajókkal győzni török hadon,

Amíg a dolomit tetőkön

Rezg a hunyó nap arany sugára,

Hogy rózsaszínben égnek a hegycsucsok

S a Marmarólák kőzete tündököl,

Álmok varázsos palotája,

Szellemek édene mintha volna:

Oh addig éljen, Calvi, a híred is,

S míg elleninknek réme legyen neved,

Hadd lelkesítse ifjainkat,

Rontsanak ők is a küzdelembe!

II.

Most ne a pásztori síp zengjen rólad susogóan,

Mint csermely habja meg zefir:

Hős vers, mely mint puska ropog, szóljon ma felőled,

Dicső cadorei vidék!

Oh szép májusi nap, melyen Ausztria földje határán

Előtört Calvi kapitány,

S míg körülötte golyók rútúl fütyörésztek a légben,

Megállott, büszkén, délcegen

S Udine írását feltűzve a kardja hegyére,

Merően nézte ellenit,

S balja a meg-nem-adás, az elszánt harc izenetjét,

A piros kendőt lengeté!

... S szürke fejét a fehér felhőktől megszabadítja

A Pelmo- s Antelao-hegy,

Mint két vén gigás, tarajos fövegét ki leoldja,

Hogy jobban lássa a tusát.

Hősök pajzsaiként, mikről dalt szerze a költő,

Mit késő század is csudál,

Ugy szikráznak a nagy havasok, fényében a napnak,

Mely feljebb hág a menny ivén.

Régi dicsőségünk nap-gömbje! mi hév öleléssel

Fogsz át hegyet, folyót, falut!

Még a fenyők alján pihenő sok régi halott is

Feltámad tőle s szólni kezd:

„Hamvunkból sarjadt fiaink! sujtsátok az ellent,

Az örök barbár gyülevészt!

Zúgjon az ormokról, melyeket béfeste a vérünk,

Lavína rá és sziklakő!”

Bérctől bércfalig így dördűl a halottak igéje,

A ruseccói hősöké,

És a szelek, szilajúl fokozódó forgatagukkal

Falvaktól falvakig viszik.

S fegyvert fognak mind a sudár tiziáni legények

S Itáliáról zeng daluk,

Míg a gerániumos meg szegfűs ablakaikból

Leintenek az asszonyok.

S Pieve, amely nevető halmok közt ül s a Piave

Halk csobbanásira figyel,

És auronzo, amely a zordon Ajarnola alján

Nyulik el a vizek között,

S büszke Lorenzago, mely a lejtős rét magasából

Uralkodik a völgyeken,

És a Comélico is, teli falvakkal, majorokkal,

Míg fenyvesek közt bujnak el,

S más faluk is, legelők s ligetek közt idemosolygók,

Elküldenek apát s fiút,

S egyiknél karabély, a másiknál kasza, lándsa,

És minden pásztor-kürt riong!

Oltár háta mögül kikerül az az ős lobogó is,

Mely látott már osztrák futást,

S rajt a velencei bősz arszlán uj harcra hevíti

Cadore bajnok héroszit.

Hallga! a távolból most hang kél s egyre dagadva

Zúg, árad, egyre közeleg.

Hang, mely sír, kiabál, könyörög, majd szórja az átkot,

Meg nem szünőn, borzalmasan.

Szétnéz rémülten s „Mi e zúgás?” kérdi az ellen,

Ki a találkozóra jött.

„Mi? Olaszország népe harangszava hirdeti ekként

A mi vesztünk’ vagy vesztetek!”

Ah, kapitány, a halál csak hét év mulva jön érted

Bús Mantova vesztőhelyén!

Ugy kereséd, mint titkon jő a menyasszonyi házhoz

A vőlegény, ki számüzött.

Ausztria! oly derüsen nézé a bitódat is akkor,

Mint egykor nézte szuronyid;

Sőt hálát érzett, amiért elküldi parancsod

Holt szentjeink soraiba!

Még a jövőnkért szebb lélek nem szállt tova rólad.

Oh Belfiore gyásztere,

Osztrák szégyenfák helye, zord s mégis tele fénnyel,

Mert mártiroknak temploma!

Oh, kit Itália szült s nevedet keblébe’ nem őrzi,

annak legyen oly fattya csak,

Kit – nyomorult, nyimnyám korcsot – hona tűzhelye mellől

A nép a sárba ebrudal!

Ocsmány mételytől fertőzött légyen a szíve,

A vére és az agya is,

S undok szájából, amely piszkolja a multunk,

Varangyok bujjanak elő!

III.

Mint sas, ha kígyót falt fel a fák alatt,

Szélesre tárva szárnyait, elrepül,

Hogy újra süssön rá a napfény,

Újra elérje a bérci fészket:

Úgy tér, Cadore, vissza a honfidal

Tájékaidra. Fenyveseid felül

Az újhold sápadt fénye mellett

Valami halk moraj indul útnak,

S cirógatóan száll le az álmodó

Hullám-tükörre. Erre is, arra is

Szép szőke gyermekek mulatnak.

Fenn a hegyoldalakon leányok

- Fekete kendő fürtjeik aranyán –

Szénát kaszálnak, s nóta kel ajkukon

És jókedv csillog kék szemökben.

S meredek útakon itt is, ott is

Fuvaros ember hajtja a szekerét

S három lovával jószagu fenyveket

Szállít a völgybe. Úsztatott fát

Fog ki a nép Perarólo mellett.

A hegytetőkön füstöl a köd, s dörög

A puskacső, s a zerge a földre rogy –

Mint összerogy majd ellenünk is,

Harcra ha szólit a honnak üdve!

Oh Calvi lelkét hadd vigyem innen el,

Cadore! Lantom hangja repítse szét

A félsziget minden zugába

Hírnökül!... Oh ma e hon nem éber;

Vajon az Alpes lehet-e vánkosunk,

Min álmodozzunk hűtlenül, álnokul?

Oh kelj fel, népem – nem vigadni:

Kakasa Marsnak az, ami szólít!

S uj Marius ha lészen ez Alpokon,

S két tenger árján lészen az úr megint

Egy uj Duilius: Cadore,

Adj te nekünk tiziáni lángészt:

A Campidoglion, a hadi préda közt,

A jog s a törvény fényibe’ fesse le

Triumfusát Itáliának,

Hogy’ magasúl fel a nemzetek közt!

Carducci után, olaszból

Carduccinak ez egyik legszebb hazafias ódája, miként e nemű versei legnagyobb része, tele van kortörténeti célzásokkal, melyek ma már az olasz olvasóra nézve is magyarázatot igényelnek, annál szükségesebbek e magyarázatok az idegen olvasó szempontjából, aki előtt ezeken kívül egyéb vonatkozásokat is meg kell világosítani.

Carducci 1892-ben írta e költeményt, miután meglátogatta a Piave-folyó felső medencéjének, a Cadore nevű tájéknak Pieve di Cadore nevű kies helységét. Ennek a helységnek piacán két szobormű van: az egyik Tiziáné, aki itt született, a másik Pietro Calvi kapitányé, aki 1848 májusában e helység védelmében ütközött meg az osztrákokkal. Mikor ugyanis 1848. március 22-én a velenceiek elkergették az osztrák helyőrséget és kikiáltották a köztársaságot, az új kormány képviselőjeként Calvit küldték a Cadore-tájra. A hadi szerencse azonban hamar megfordult: az osztrákok benyomultak Friaulba és április 22-én kapitulációra kényszerítették Udine városát. Az osztrák sereg vezére magával víve a kapitulációra vonatkozó írást, ezt bemutatta az olasz vezérnek, megadásra szólítva fel őt is. Ez azonban az osztrákokkal való tárgyalásra Calvi kapitányt küldte ki, aki aztán az udinei írást kitűzte kardja hegyére és bal kezében vörös kendőt lobogtatva, ezzel adta meg a választ. Ugyanakkor a völgy minden falvában megkondultak a harangok, s mikor az osztrák hírvivő azt kérdezte Calvitól, mit jelent e harangzúgás, ez azt felelte: a ti halálotokat, vagy a miénket. Az ütközet aztán az osztrákok visszavonulásával végződött. Később tudvalevőleg az olaszok elvesztették a háborút és sok más hazafival együtt Calvinak is menekülnie kellett. Hét esztendő múlva be tudott újra lopózni a Cadore-völgybe, hogy új fölkelést próbáljon szítani. Ekkor azonban elfogták az osztrákok és 1855. július 4-én Mantua Belfiore nevű erődjében, ahol előtte sok más olasz vértanú is kiszenvedett, ő is bitóra került.

Az óda második részében célzás van a századokkal azelőtt, 1508-ban, ugyancsak azon a vidéken lefolyt ütközetre, melyben az olasz csapatok az osztrák Miksa császár seregein győzedelmeskedtek, a Rusecco patak mentén. Az ugyane részben említett „hősök pajzsai, melyekről dalt szere a költő”, Ariosto Őrjöngő Lóránt-jának egyik epizódjára vonatkozik. (IV. ének, 24.)

Az óda első és harmadik része alkáji strófákban, második része pedig négyes jambussal váltakozó hexameterekben van írva.

Forrás: Budapesti Szemle 623. sz. 1929.