Vörösmarty Mihály: Az átok

„Férfiak!” így szólott Pannon vészistene hajdan,

„Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell.”

S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,

S véresen a diadalt végre kinyerte magyar.

Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld

Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.

Forrás: Aurora 12. évf. (1833.) / Újfolyam 2. évf.

Csaba: A’ látogatók

Lányka, ha lassu dobajt hallasz ’s ajtódon az álmok’

Tűnedezése között szellemi hármas ütést,

Me ne ijedj: mi vagyunk, a’ hív éj, hív szeretőd én,

’S a’ ki vezérem volt ’s őröm is, a’ szerelem.

Forrás: Aurora 12. évf. (1833.) / Újfolyam 2. évf.

Csaba: A’ szerelemhez

Még egyszer, szerelem,

Érezzem lángodat,

Még egyszer édesen

Gyötrő hatalmadat.

Add vissza búmnak, ah,

Lánykám’ hajfodrait,

Csábító két szemét,

Mosolygó ajkait,

Hagyja andalogni még

A’ rózsás arczokon,

A’ tőlem elragadt

Olly égi bájakon;

Hogy majd ha száll a’ nap

’S a’ csendes este jő,

A’ hold’ sugárinál

Derengvén a’ mező,

Epedve várjam őt

Szerelmi gond között,

Mint vártam egykoron,

Míg lángom üldözött.

És lássam a’ jövőt

Képzelmem’ szárnyain,

Mint volt nyiló kora

Legelső napjain;

És halljam őt, gyönyör

Hatván-meg lelkemet,

Zengő ezüst szavát,

Ez egy szót hogy „szeret!”

’S akkor, ha megszakadt

A’ tündér szép alak,

Utána mély sohaj

’S könyűim szálljanak.

Még egyszer add nekem

Érezni lángodat,

Még egyszer édesen

Gyötrő hatalmadat!

’S a’ puszta éveken,

Hol rózsa nem virúl,

Emléked, szerelem,

Legyen virágomúl.

Forrás: Aurora 12. évf. (1833.) / Újfolyam 2. évf.

Makáry: Az álmok

Oh, édes almak, mint ragyogtatok!

Tavasz mosolyga rólatok szivemre,

Rózsák húllának biztos enyhelyemre,

És tündöklének égi harmatok.

Ti szépek még is álmok voltatok!

Vezérim olly nagy búra gyötrelemre,

Hogy kétség szálla lángoló hitemre:

De hála, hála most már sírhatok.

Mindent vesztettem: ott nyugalmamat,

Itt lyánykám’ a’ szívbájoló szemekkel,

Amott reményzöldelte partomat.

Mindent vesztettem! – zúgom a’ szelekkel –

Minden való, szent pályafényeket,

’S most végre, kedves almok, titeket!

Forrás: Aurora 12. évf. (1833.) / Újfolyam 2. évf.

Epigrammák

A’ görög Anthologiából szabadon

Ajax’ sírja

Itt Aeas hamvad, Telamonnak ritka szülötte,

Nem diadalmas kéz, ő maga ölte magát.

Mert órája ütött ’s bár kémlele szerte világon,

Győzőt számára nem tele Klotho sehol.

Kis lány

Kis lány, koczkával játszol? tíz éveket élj csak,

Jóslom, játékod’ férfiszivekkel üzöd.

Kit sirass?

Azt ne sirassa könyűd, ki leszállott Lethe’ vizéhez,

Azt,ki míg él Léthét féli, sirassa könyűd.

Plato’ sírja

Sas, kinek orma ez itt? ’S te ki, és mért állasz ez ormon?

Mért szögezed szemedet csillagos égre merőn?

„Plato’ sírja ez, én lelkének képe, e’ hantok

Csak testét fedezik, lelke az égbe’ ragyog.”

Amor

„Lányka hová?” Futok Amor elől; nyilt szögze szivemnek.

„Szárnya van Ámornak, lánka, ne fuss, utolér.”

Philaine

Mért nyögsz, e’ tépett fürtök mi kinokra mutatnak?

Mért ez emésztő könny’ árja Philaene ’s kiért?

Máshoz pártolt tán széped ’s hűtlen leve hozzád?

Valld-meg lányka nekem ’s orvosi kézre találsz.

Ah de te néma maradsz, orczádat könnyek özönlik,

Érdek: nyelved helyett bús szemed’ árja beszél.

Egy Satür-szoborra

PÉn Satüroknál csak gúnyajkat láttam örökké

Mért van csak néked víg kaczagásra nyiló?

„Azt kaczagom, vándor, keverékes szikladarabból

Melly itten feküdött, milly csuda képze Satürt.”

Venus fürdik

Nem, nem tudtam egek, hogy Küpris fürdik amott, hogy

Válla’ havára hajolt fürteit oldja keze.

Légy kegyes istenné s szemeim’ haragodba’ ne büntesd,

Mert sejtlen láták isteni alkatodat: -

Ah de mi ez? Rodoklea te vagy? Lány! honnan e’ szépség?

Vagy tán Küpristől loptad ez isteni bájt?

A’ koszorú

Tarka virágkoszorút küldök Rodoklea! – Körötted

Múlatozott lelkem míg kezeim kötözék.

Van liliom, van rózsakehely ’s anemone közötte,

Harmativó nárczis ’s kék ölű kis violák.

Míg kötözém mind elhervadt – köny gyűle szemembe

’S szólék: „Lányka virulj, ah de ne mint koszorúm!”

Achill

Hősek’ hőse Achill! Sírormod’ Hellas emelte,

Hogy rémítse utó-Trója’ szülötteit is.

’S trójai partra tevé, hogy, Thetis’ gyermeke! tenger

Zúgja örök hiredet ’s a’ habi nümpha’ dala.

Budapesti Sz. J.

Forrás: Aurora 12. évf. (1833.) / Újfolyam 2. évf.