KISFALUDY SÁNDOR és Szegedy Róza épp úgy elválhatatlanok a magyar költészet történetében, mint Petrarca és Laurája az olaszoknál. Nem említhetjük egyiket is anélkül, hogy mindjárt a másikra ne gondoljunk; együtt élnek az utókor emlékezetében s abban a szép dalregényben, mely „Himfy szerelmei” cím alatt félszázadnál tovább volt nagy részében könyv nélkül ismert, sokszor megkönnyezett s – mondhatnám – egyedüli olvasmánya a magyar nővilágnak.
*
A „Kesergő szerelem” e század második esztendejében valóságos eseménye költői irodalmunknak. Sem előtte, sem azóta nem látott nálunk napvilágot verses mű, melynek hatása erősebb és gyorsabb lett volna. Az a kicsiny magyar olvasó-közönség, melynek könyvtára kényelmesen elfért a „vizit-szoba” kerek asztalán, a Himfy-dalok megjelenésekor nálunk szokatlan érdeklődéssel fordult a „nagy ismeretlen” felé s Himfy neve csakhamar a leghangzatosabb nevek egyikévé lett a két magyar hazában. Könyvét még azok is elolvasták, kik a költészetet mindezideig nem tekintették egyébnek, az érzékeny keblek ártatlan szórakozásánál. A „Kesergő szerelem” példányai házról-házra vándoroltak s rendszerint elrongyosodva érkeztek vissza az első tulajdonoshoz, mert a magyar embernek már ekkor is meg volt az a szeretetreméltó szokása, hogy pénzt nem örömest adott könyvekért, de a másét szívesen elolvasta.
Kisfaludy Sándor neve, e közfigyelem dacára hat évig maradt elrejtve a magyar közönség előtt.
A „nagy ismeretlen” csak 1807-ben, a második kiadás megjelenésekor vetette le inkognitóját, mikor aztán verses regényének befejező részét, a „Boldog szerelmet” is közrebocsátotta.
Az új gyűjtemény újabb hullámokat vett mindenfelé. Most már a költő s megénekelt kedvese közt oszlott meg a közönség érdeklődése. Szegedy Róza nemcsak népszerű, de egyúttal irigyelt nővé is lett Kisfaludy kötete által, mely egyenlő lelkesedéssel áldozott a zalai alispán-leány szép lelkének, bájainak és szellemének. Alig volt magyar leány, kiben az irigység föl ne támadt volna a Himfy-dalok olvasásakor, látva, hogy e költemények nemcsak az ünnepelt nő hiúságának hízelegnek, hanem egyúttal halhatatlansággal is kecsegtetik azt a magyar költészet történetében. És csakugyan Szegedy Róza – a „Kesergő szerelem” Lizája – évtizedeken keresztül élvezte azt a dicsőséget, hogy széles e hazában mindenütt Kisfaludy Sándor egyedüli eszményképe s a Himfy-dalok hősnője gyanánt ünnepelték. Tudta mindenki: a badacsonyi szüreten, testőr korában, mint lobbant iránta szerelemre Kisfaludy; mint váltak el egymástól, midőn a fiatal testőrt áskálódások következtében olasz vérőrségre rendelték s három évi hallgatás után, a háborúk viharában, esedező, reménykedő szívvel mint közeledett újra feléje az elválás fájdalmai által költővé avatott, vonzalmában folyvást hű és állhatatos szerető. Szerelmüket úgy ismerték, mint valódi példányképét az igazi szerelemnek s ilyennek tüntette föl azt Toldy Ferenc is a Himfy-dalok költőjéről írt megemlékezéseiben.
Az érdemes tudóst azonban a hetvenes évek elején Kisfaludy újabban talált magánlevelei annyira megingatták ebben a véleményében, hogy később más forrásban kereste a majd szelíden epekedő, majd viharosan szenvedélyes szerelmi dalok eredetét, a költő szerelmi lángolásának tárgyául ama fiatal grófnőt mutatván be, kivel Kisfaludy Sándor katonáskodása alatt Klagenfurtban ismerkedett meg s a ki Pepi név alatt szerepel barátaihoz intézett leveleiben.
A hetvenes évek Toldyja szerint Szegedy Róza már csak hasznos partinak volt kiszemelve; de sem tárgyat, sem tüzet, sem színeket nem nyújtott a költő első szerelmi dalaihoz.
Toldy e meglepő állítás igazolásául Kisfaludynak egyik tiszttársához: Vízkeletihez, 1797. május 5-én írt leveléből idéz sorozat, melyekben költőnk a grófnét „minden”-nek nevezi s barátjáról kérdezi: ha megérdemli-e ez a nő, hogy „oly bolondul szeresse”? Majd rámutat a Takács Józsefhez Renningen-ből írt levél ama pontjára is, melyben Kisfaludy kedvesétől való búcsúját írja le s a többi közt ekképpen szól: „Csudálom, hogy akkor kettőnk szívének összelobogó lángja el nem emelt bennünket erről a földről”. És mindezekkel szemben odaállítja bizonyságul a Skublicshoz intézett leveleket, melyekben Kisfaludy Szegedy Róza büszkesége felől panaszkodik s ha érdeklődéssel szól is felőle, de nem oly hangon, hogy – Toldy szerint – érzései ama Himfy-dalokat szülhettek volna, melyeket a költő 1797. július 7-én közölt Takáccsal.
Ismerem én is a Takácshoz írt levelet, melyből Toldy merít, sőt találtam a levélben pontokat, melyekben a költő szenvedélye még szilajabb csapongásban lángol föl; de én mindezen bizonyságok dacára is merész vállalkozásnak tartom Szegedy Róza jogát a Himfy-daloktól elvitatni, s ezek hősnőjévé a véletlenül előbukkanó Pepi grófnét avatni.
Toldy Azt állítja, hogy, noha Kisfaludy Szegedy Rózát már 1795 óta kiszemelte feleségének, viszony köztük még nem létezett.
Ez az állítás mindazzal éles ellentétben áll, amit Toldy e körülményre vonatkozólag régibb műveiben följegyzett. De ha mindezt figyelmen kívül hagyom is, csak a költőt kell olvasnom, hogy Toldy újabb vélekedését alá ne írja. A „Kesergő szerelem" első dalai ugyanis nemcsak sejtetik, hanem világosan elárulják, hogy a kedves sokat emlegetett hidegsége, mely őt a harc tüzébe zaklatta, csak Szegedy Rózára vonatkozhatik. És ha Kisfaludy szerelme Róza iránt – Toldy szerint – alig állott feljebb a fagypontnál, miért zeng felőle így már Mantuából 1795. ápril 29-dikén:
Rózi nevét sohajtottam
s irám a bükk kérgére,
Az erdőt megtanitottam
s az egész tájt, nevére.
Az, hogy Kisfaludy barátaihoz írt leveleiben Rózájáról nem szól a szenvedély áradozó hangján, szerintem, még nem bizonyítja érzelmeinek kihamvadását; mert hiszen az áradozás rendszerint a szenvedély első fellobbanását jellemzi, míg a mélyebb érzelem néma s ha nyilatkozik: természetéhez híven egyszerű, cicoma nélküli szavakhoz szokott folyamodni. Nem mondom én, hogy a szép grófné ismeretsége a fiatal költőt hidegen hagyta s hogy költészetének e vonzalom újabb táplálékot nem nyújtott; ezt állítanom merészség volna. Kisfaludy Sándor, a megnyerő külsejű, művelt modorú fiatal tiszt, kit Castiglioni marchese magyar Alcibiadnak nevezett mindig kiválasztott kegyence volt a nőknek; Donna Medina Bécsben D’esclapon Karolin s bizonyára ő is viszonozta vonzalmukat; de egy-két levél áradozó vallomásait nem találom elég oknak arra, hogy a tények, köztudalom s a költő saját vallomásai által szentesített régibb viszony őszinteségét kétségbe vonjam s egy más nőt állítsak föl eszményképeül ama költeménynek, mely egyes mozzanataiban e viszonyt illetőleg annyi vonatkozást tartalmaz.
De nem csupán „Himfy-szerelmei”, hanem Kisfaludy önéletrajza a levélregénye: a „két szerető szív története” is világosan elárulják, hogy a Himfy-dalok hősnője nem lehetett más, csak Szegedy Róza, az a nő, ki a költő szívét mindjárt első látásra lebilincselte s aki számára a hontalanság hosszas ideje alatt is felejthetetlen maradt.
Érdekes ismernünk az utóbbi két műnek ide vonatkozó pontjai,t nemcsak „Himfy szerelmei”-nek megérthetése végett, hanem azért is, mert ezek szolgáltatják az egyedüli adatokat, melyek után Szegedy Róza arcképét megrajzolhatjuk s a két szerető szív történetének egyes mozzanataira – más följegyzések hiányában – rámutathatunk.
Az önéletrajz, melynek őszinteségében nem szabad kételkednünk, megerősíti mindazokat az adatokat, melyeket e viszony keletkezésére vonatkozólag a költő életírói s művei szolgáltatnak. Említi az olaszországi várőrségbe való áthelyezést, valamint azt a körülményt is, hogy Kisfaludy közvetlenül elindulása előtt „a néhány hónap előtti szívességet az előtte legbecsesebb leányszívben egészen kihaltnak vagy talán helyzete által kitiltottnak” találta. És hozzá teszi: „Most fájt leginkább az őt talált baltörténet; most dúlt-fúlt ő az emberek eddig nem tapasztalt rosszlelkűségük miatt; és eltökélé magában: elveszni a világ zavarjában, a véres harcokban”. Szól az önéletrajz Kisfaludy és Róza viszonyának megújulásáról is, midőn azt mondja, hogy a költő hosszas idő után Takácshoz intézvén első szózatját, „hírt vett azokról, kik őtet érdekelék, hírt vettek felőle azok, kiket ő érdeklett és ezek között az is, kit Ő nem felejthetett és 1799-nek elején erőszakkal szakadott kebeléből egy szózat e nem felejthetetthez. Ezt sűrű viszont-levelezés követte, melyet azután a katonaságtól búcsúvétel végre házasság fejeze be.”
Íme rövid, száraz kivonatban a szerelmi történet keletkezése, fejlődése és bevégződése. Nézzük most már: az egyszerű témának minő variációira találunk Kisfaludy költészetében. Előttem fekszik a költő „Hattyudal”-a, e vázlatos emlékrajz, melyben szintén egész őszinteséggel rajzolja saját éleményeit, világnézetét és politikai érzületét. Szerelmi viszonyának egyes fázisait ebben is feltalálhatom.
Érinti a hadi tanács szigorú rendeletét, mely őt hat más testőr-társával együtt olaszországi várőrségbe űzte s itt is erősen hangsúlyozza:
Öntudatom tisztaságát
Leginkább az sértette,
Hogy egy nő, rég keblek lángja,
A hirt könnyen hihette,
S e fulánkkal kebelemben
azon hittel távoztam,
Hogy hazám nem látom soha,
Bár szivemen hordoztam.
Hangot ad erős vágyakozásának a rég nem látott haza, a jó ismerősök és kedves után, kiről itt még több melegséggel nyilatkozik, mint az „Önéletrajz” teljes objektivitást követelő megjegyzésében. Az ide vonatkozó sorok, fényes cáfolatául a Toldy által emlegetett elhidegülésnek, így hangzanak:
Napról-napra jobban vágytam
Hazám anyakeblébe,
Itt elveszve hivén magam
Idegen nép körébe’;
S vélvén, talán született ott
Egy nő, velem rokon szív,
Hazájához, nemzetéhez,
Nyelvéhez és hozzám hív.
S vélvén az lesz, kit már régen
Kebelemben hordozok,
Kinek minden érzelmemmel
Ébren, alva áldozok;
Kiről tudám, hogy neméből
Lelki, testi kellemmel
Ugy ragyog ki, mint erénnyel,
érzettel és szellemmel;
Föltevém, hogy oda hagyom
E kedvetlen pályámat,
Hol semmikép nem szolgálom
Nemzetemet, hazámat.
- - - - - - -
Említést tesz a „Hattyu-dal” az 1799 elején Szegedy Rózához intézett levélről is, melyet azonban már célszerűbbnek találok eredeti alakjában bemutantni, amint az a „Két szerető szív történeté”-ben, Kisfaludy Sándor életrajzi szempontból annyira fontos levélregényében olvasható. A „Két szerető szív történet” nem a fantázia terméke, nem költői alkotás, hanem valósággal váltott levelek fűzére, melynek épp ezrét elsősorban az érzelmek őszintesége és keresetlen bája kölcsönöz kiváló érdekességet. A költő attól kezdve, hogy szerelmének viszonzása felől újból meggyőződött, sokat foglalkozott Rózájával, elannyira, hogy levelezésük csakhamar egész levélregénnyé nőtte ki magát. E bizalmas lapok a költő szerelmének egész történetét magokban foglalják és életrajzához rendkívül fontos adalékokat szolgáltatnak. A boldogtalan szerelem története, mint kész regény feküdt a költő előtt e levelekben, melyeket csak össze kellett állítani, itt-ott talán az összefüggés céljából egy-egy vonással kibővíteni, hogy a két szív érdekes történetét a közvetlenség vonz üdeségével tolmácsolják. A regény meséje néhány sorban adható; de a mű érdekességét nem is a történet, hanem a finom lélektani rajzok s az érzelmek megragadóan őszinte nyilvánulásai képezik. Két gyöngéden hangolt, érzelmes kedély egész gazdagsága tárul föl előttünk ezekben a levelekben, melyek költői becs tekintetében „Fanni hagyományai” mellé sorozhatók, mint önéletrajzi adalékok pedig rendkívüli érdekesek.
E levelek elseje az, mely Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza viszonyának keletkezése s a külső szerelmének mértéke felől a legbiztosabb útba igazítást szolgáltatja. „Éppen most három esztendeje – írja Kisfaludy –, hogy Magát láttam! Hogy lettem, mint amiként a villám által világosság lészen; hogy legottan ugyanazon szempillanatban előbbi létemnek vége lett; hogy a Maga tekintetei életem minden erejét, minden tehetségét és akaratját lelkemnek, minden gerjelmét szívemnek magokba szívták; hogy Maga engem mindenemtől megfosztott, midőn újra teremtett.” Majd megemlékezvén a szenvedésekről, melyeket Róza „kegyetlensége” miatt kellett kiállania, ekképp folytatja: „Sokszor erővel akartam szeretni, már hittem is, hogy szeretek: mert kimondhatatlan sóvárgás feszegette mellemet, sóvárgás egy oly valóság után, aki engemet egészen megértene, - sokszor gondolám immár, hogy szeretek; de amidőn már kész valék magamat odaadni, minden kifogás, minden mérték nélkül, örökre, mint: St. Preux, ez az egyetlen egy szerető szív, aki érzeményeit az enyimekhez hasonlíthatná valamennyire, akkor tapasztaltam, hogy szívem már nem volt tehetségemben; hogy minden csak szántszándékos csalódás, szerelemért epedő szívemnek álma volt. Három esztendeje, hogy Maga éjt-nap szívemben uralkodik, hogy szívemnek minden ütése a »Magáé.« Ebben a forró, emésztő szerelmi lázban nincs más menekvés: Lizához (Szegedy Róza) kell folyamodnia: »Ó Liza! – szól. – Szeretem én magát, nemcsak a szerelem és barátságnak egész buzgóságával; szeretem én Magát minden gerjedelmivel, minden indulatival, minden érzetivel, minden leheletivel, minden erejével a bennem mozgó életnek, de nem bátorkodom kívánságaimat Magához fölemelni; annyival inkább sem, minthogy Maga rajtam egyszer immár úgy is kiadott és szíve talán immár mást választott - -.« Most már nincs bátorsága kérni szerelemért szerelmet, »csak egy oly szívet, barátságot, mely szomorú életében valamennyire részt venne: ez volna még egyetlenegy öröme életének, ezen szinte már torkig lakott életnek.«
Később, midőn soraira kedvező válasz érkezik, nem elégszik meg többé az egyszerű barátsággal, hanem életének egész boldogságát fölteszi a feledhetetlen leány elhatározásának kockájára: „Liza! Kérem én magát a Maga jó és nagy szívére, aki nem tud spekulálni, aki csak egy igazán szerető hív szívet keres, nem pedig egy hiú széllel fuvalkodott, csak széltől dagadott címeket és arannyal töltött zacskókat: ha nékem ismét ír, mártsa tollát szívének belsejébe; és írja ki onnan, ami benne írva vagyon felőlem: Élet vagy halál! Írja ki egyenesen és igazán és ha lehet, kegyelmesen. Vagy emeljen fel engem szerelmének egébe; vagy taszítson a mélység gyomrába, ahol soha meg nem némuló panaszok, soha ki nem apadó könnyek legyenek keserű sorsom.”
Egy más alkalommal, midőn érzelmeinek viszonoztatása felől már bizonyos, de kedvesének soraiból még mindig kétkedést vél kimagyarázhatni, az igazi szenvedély utánozhatatlan ékesszólásával, írja Lizájának: „Kedvem volna, mint hajdan cselekedtek a szerelem vitézi, sebet ejteni testemen és néked forró véremmel ide írni: hogy te szívemnek közepében ülsz és benne egyedül, minden határ nélkül, uralkodol; hogy elmém minden gondolatja, szívem minden érzeménye néked hódol, áldoz, tömjénez – édes, büszke, gyönyörűséggel, - hogy – adj, könyörgök, szavakat nékem! De az én szavam több mintsem vér – kőszál a tengerben. Úgy tetszik nékem, hogy mi még nem ismerjük egymást egészen. Liza! Ne kételkedj többé!! – Aki az igaz istent meg nem ismeri, nincs religiója; - aki igaz szerelmet nem hiszen, nem szerethet igazán.”
Tud- így írni az, kinek érzelme, Toldy szerint, a fagypontra szállt s aki leendő hitvesében nem keres egyebet, „hasznos parti”-nál? Nem; e levél őszinteségében nem lehet kételkednünk; e sorok a mélyen érző, önzés nélkül szertő szív épp oly igaz bizonyságai, mint amily tiszta az a vonzalom, mely a kedvesének töprengéseit csitítgató leány leveleiben nyilatkozik.
E levelek Szegedy Róza kedélyének egész gazdagságát, szellemének minden fényét föltárják előttünk. Értelem, gyöngédség s emellett nem mindennapi műveltség sugárzik ki belőlük. Midőn kedvese egy ízben a csaták eshetőségeire figyelmezteti, egész lényét föltáró nemes egyszerűséggel ezt adja neki válaszul: „A nyomorékkal többé ne jőj elejbém, édesem! Különben azt kell gondolnom, hogy engem is a közönsége mindennapi leányok közé számlálsz; mintha nem téged, hanem csak gyönyörűségemet szeretném benned. Valameddig a szív érettem ver kebeledben, szerettem, addig semmit se félj. A nyomorékot is örömmel eltűrném és szeretném benned. Ezen szíveddel, ezen gondolkodásod módjával, bár ha nyomorék volnál is, méltóbbnak ítélnélek szerelmemre valamennyi felett nemedből, akiket ismerek. Megelégszel-e így vélem édes kételkedőm? – eleget mondék, úgy vélem. Ígéreteknek, esküvéseknek, s minden egyébnek, ami a mindennapi szívbeli szövetségekhez tartozni szokott, köztünk helye ne legyen. Egy szava a becsületes férfinak többet nyom száz közönséges esküvésnél; a csapodár esküszik és az első magát előadó alkalmatosságnál megtöri esküvését és kötelességét. S a nemesen gondolkodó, érzékeny leány, ha egyszer kimondhatta a sokat jelentő nagy szót: »Szeretlek!« - le van kötelezve örökre. A kacsingató, midőn szerelmet ígér, egyszersmind új lépet vet és új ostromokban töri fejét.”
„A két szerető szív története” töredék maradt. Véget ér, mihelyt a költő és Róza kimerítették azt, amit önmagok és érzéseik jellemzésére elmondhattak. Mint ilyen nem egységes költői mű, aminővé könnyen lehetett volna, ha benne Kisfaludy egészen megörökíti szíve történetét, amidőn az – nemsokára hazatérése után – oly boldogító kifejlést nyert. Érdekessége azonban elvitázhatatlan, mert tiszta világítást vet a költő szerelmére s nem egy helyen magyarázza, fölvilágosítja Himfy dalait. És csakugyan mi sem volna könnyebb, mint az összefüggést e két mű között nyomról nyomta kimutatnom. A levélregényben „Himfy szerelmé”-nek főbb mozzanatai, sekély változtatással, már mind feltalálhatók, fényes bizonyságául annak, hogy a majd epedő, majd szenvedélyesen szilaj dalok hősnője szintén nem lehet más, mint Szegedy Róza, kinek hidegsége miatt a költő egykor oly kétségbeesett elszántsággal vitte a háborúba fiatal életét s aki később „uzsorával fizette ki” őt szenvedéseiért.
Valamint a „Két szerető szív története” úgy „Himfy szerelmei” sem rendszeres költői regény. Terve, előlegesen kigondolt beosztása ennek sincs; meséjét nehány sorban szintén el lehetne mondani; de a helyzetek, melyekbe a költő szerelme által jut, folyvást gazdag táplálékot nyújtanak élénk képzelődésének.
A szerető szív minden reménye, kételye és töprengése, az öröm és fájdalom, a boldog szenvedély és kétségbeesett lemondás minden fokozata hangot talál e lélektani regényben, melyen a költő ragyogó képzelődésének varázsát s lángoló szenvedélyének tüzét tudta eldönteni.
E rohamosan nyilatkozó szenvedély és örökké munkás képzelem szüli nála a melléknevek, jelzők bőségét, s ama képes beszédet, mely Kisfaludyt korának költői közt kiválóan jellemzi. Költészete színekbe, fordulatokban minden kortársáénál gazdagabb s nála egy-egy költői szó gyakran megkapóbb hatású, mint másoknál a képek és hasonlatok egész láncolata. Eszmedússága tömörséggel, választékossággal, párosul. E becses költői adományok kiválólag „Himfy” első részét jellemzik,mely már a helyzetek változatosságánál fogva is, hálásabb tárgyul kínálkozott a költőnek. Az óhajtott tárgy utáni fájó epekedés itt folytonos hullámzásban tartotta kedélyét és örökös csapongásra ösztönözte képzelődését. Innen magyarázható ki nála a képek és hasonlatok ama tarka halmaza, melyhez hasonlóra csak a kelet költőinél találunk.
Képzelődése a második részben már kevésbé tevékeny.
A családi élet egyforma édessége inkább szemlélődésre indítja s nagy boldogságának birtokában nem egyszer olyan elmélkedésekbe bocsátkozik, melyeknek forrását inkább elméjében, mint szívében kell keresnünk. – Tagadhatatlan azonban, hogy a „Boldog szerelem”-ben is vannak részletek, melyek magas költészettel tükrözik vissza a szív felhőtlen boldogságát. Ki ne ismerné például a második rész e bájos helyzetképet:
A bereknek gyors kaszási
Már utolsót vágának;
Az árnyékok óriási
Hosszuságra nyulának;
Mink ott járánk, meg-megállánk
A rét magas füvében;
S hogy a bürün átalszállánk
A folyamnak mentében,
A vizbe letekintettünk
És alattunk és felettünk,
És bennünk is a menny volt,
Szivünkben szent tűz lángolt.
A boldogságnak ennél egyszerűbb és nemesebb rajzát már képzelni is alig lehet.
Kisfaludy e néhány sorban felhőtelen házi életében enged pillantanunk, s a költészetének jellemzésére szánt rövid kitérés után akaratlanul is visszatereli érdeklődésünket az egykor büszke, kegyetlen szépséghez, ki most már örömeiben részese, gondjaiban vigasza, falusi magányának őrangyala lett.
A fiatal pár közvetlenül egybekelése után (1800) Kámban, Vas-megyében, telepedett meg, majd 1805-ben Kisfaludy családi birtokára, Sümegre költözött át.
Itt az „ősi fészekben”, a szerelem ölelő karjai között, irodalmi működése mellett a mezei gazdaság képezte Kisfaludy Sándor kedvenc foglalatosságát.
Horácz boldog embereként, távol a nagy városok zajától, itt pihente ki a háborús esztendők ezer fáradalmát.
Ábrándjainak egykori részese, vágyakodásának örökös tárgya gondos hitvessé vált. Szeretettel vitte a háztartás terheit, sőt ha szükség volt rá, az egész gazdagságnak kormányzatát.
Toldy a költő irodalmi hagyatékában egész csomó levelet talált.
E levelek arról tanúskodnak, hogy Szegedy Róza nemcsak Múzsája volt Kisfaludy Sándornak, hanem harmincöt éven át hű támasza és segítsége is az élet terhes útján.
Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája
