AZ ÖREG Halápy már megint levelet kapott a „birtokról”. A botos ispánja írta, aki azt mondja: „Tessen már egy kicsit haza nézni, mert elsorvadunk itt végképpen, olyan nagy az aszály. Tessen gyünni – írta a derék ember sürgető nyomatékkal -, mert ha még egy darabig nem esik, kiég minden s valahány lábasjószágunk olyan böjtöt lát, hogy belepusztul. A tekintetes úron múlik, ha így talál következni…”
Halápy mordult egyest.
- Ez az! Rajtam múlik, no lám! – Ebadta bicskásai. – Tessen gyünni, de mindjárt!... lóhalálába! kutyafuttába! – Hogy a mennydörgős mennykő…
Nem folytatta. Távolról halk morgással hömpölygött errefelé egy égi mángorlónak a dübörgése. Mennydörgött valahol.
- Jó, jó – csendesedett az öreg úr. – Nem itt kellene; ott kellene – biztatta a mennydörgős hatalmakat és arrafelé intett, amerre a „birtok” lehetett, jó messzire.
A botos ispán levele ezek után magyarázatra szorul és így meg kell mondanom, hogy igen bolond és furcsa véletlennél fogva rendszerint megeredtek az ég csatornái, valahányszor Halápy tekintetes úr haza-nézett, ki, a „birtokra”. Esett olyankor: ha kellett, ha nem kellett; és ámbár némelykor kívánatosan történt, de úgy is fordult aztán, hogy Péter, a botos ispán, aki az ő ősi házi bátorságának kegyeletes jogán sok mindent megengedett magának, a gazdája elé toppant és így szónokolt: Most pedig tessen szépen felszedelőzködni és itt hagyni bennünket, mert ha még soká esik, mindnyájan kicsírázunk; nem tetszik látni, hogy itt az új özönvíz?
Egyéb se kellett Halápynak, mint efféle biztatás. Ha egyenes ivadéka lett volna is Dobzse Lászlónak, akkor sem mondhatta volna rá nagyobb lelki nyugalommal: „bánom is én!”
Szívesen szót fogadott és titkos örömmel vonult vissza a „birtokról” az ő városi otthonába, a megye székhelyére, ahol délelőtt tizenegy órakor mindig megtalálta a sörházban a maga kis pletykázó társaságát, estefelé pedig az úri kaszinóban a kaláber-partiját, ami mind a kettő tökéletesen hiányzott neki a „birtokon”. Ott legfeljebb a Péter felesége panaszkodott az urára, hogy veri s minthogy ilyen bizalmas beszélgetésre csak az ebéd ideje volt alkalmas, amikor Péterné tálalta fel a „tekintetes úrnak” a maga főztjét: tehát a kellemetlen vádaskodással el is rontotta némileg az amúgy sem túlságosan nagy ebédi élvezetet. Amikor pedig egyszer arra vetemedett Halápy, hogy esti unalmában „mariage”-t játsszék Péterrel, az, a gazember, még ebben az igen egyszerű játékban is annyira próbált csalni, hogy azt az öreg úr el nem viselhette. Ámbár Péter váltig állította, amikor rajtakapták a turpisságon, hogy csak a kártya kopott mivoltánál fogva tévesztette össze a tököt a zölddel.
Most olyan idő járt, hogy esőre lett volna nagy szükség s Péter minden reménykedését csakis a gazdája esővonzó bűbájosságába helyezte. Ennek volt hű kifejezése az a sürgetve hívó levél, amelynek szót kellett fogadni, különben minden kár és veszedelem a gazda nyakába zúdulhatott, nemcsak az oki összefüggés erkölcsi tekintetében, hanem ami ennél sokkalta fájdalmasabb lehetett: „zsebice” is, a „birtok” haszna és jövedelme komoly kérdésében.
- Megyek no – dörmögte. – Megyek, hogy a menny… Hamar abbahagyta. Eszébe jutott az iménti figyelmeztetés, onnan felülről. Végre is mért ne tenné meg ezt a szívességet saját magának, ha már csakugyan így kívánta a „birtok” érdeke.
Hajh! az a „birtok”, az a „birtok”!... Ahogyan erről csak beszélt is az öreg úr, olyan volt az, mintha tekintélyes majorátusról lett volna szó, amelyet nemcsak az értékeért, hanem a hozzá fűződő hagyományok miatt is tisztelni illik. A „Hagyomány” valahogy meg is volt, hisz a régi Halápy-vagyonból mindössze ez maradt meg; az öreg úr tehát tisztelte, annál inkább, mert az életének egyetlen alapja volt ez azon a szerény városi házon kívül, amelynek a felét maga lakta, a másik felét pedig kiadta bérbe, hogy ne legyen olyan huncutul egyedül.
De hát a „birtok”… Nos, az nem volt több az egész –megmondjam, ne mondjam? – nyolcvan holdnál; azaz két „teleknél”, amihez még vagy öt hold belsőség járult, „kastéllyal, parkkal”; a „parkban” persze gyümölcsössel és veteményeskerttel. Mi több, vagy félhold krumpli, félhold kukorica és másfél hold lucernás is gazdagította a változatosságát, ami mind igen praktikus intézkedése vala Péternek, a „bonorum direktornak”.
Maga Halápy bizony annyira nem értett efféléhez, hogy még azt sem tudta, vajon az a nyolcvan hold katasztrális-e, vagy pediglen „magyar”. Úgy maradt volt rá s ő bizony mérnököt sohasem hozatott a megállapítás végett; beérte azzal, hogy mindenki tudta, hogy kereken nyolcvan holdja van ott egy tagban a Halápy-nemzetségnek, amihez már igen régóta húsz holdnyi bérelt grófi csücsöklegelő járult, meg egy bakarasznyi akácerdő, a marhatenyésztés és juhlegeltetés céljaira. Mindössze egyszer vallott színt az öreg úr, amikor nagyban faggatták a részben: katasztrálisok-e hát azok a holdak, avagy „magyarok”; végül is büszkén és szittyaönérzettel feszítette ki a mellét, úgy dörögte: „No persze, hogy magyarok! Magyar biz’ az mind az utolsóig”.
Talán úgy értette, hogy ha már az ország maga magyar: hogy lehetne akkor másminő a rajta levő hold, ha mindjárt nyolcvan is, egymás mellett.
Ez volt – íme – az annyit emlegetett „birtok”. Összehúzódva meg lehetett belőle élni akkoriban, amikor még hittek az emberek a garabonciás diákokban s az ezekéhez hasonló esőhozó tulajdonságban.
- Megyek no – mondta az öreg úr immár harmadszor, vagy tán negyedszer is. És azon tűnődött, vajon megírja-e előbb. Mert hogy borzasztóan utálta a betűt, kivált az írottat. Csakis muszájból „karmolt” levelet; s azt is rendesen mindenféle összevonásokkal rövidítette meg; úgy hogy néha - kivált ha bosszús volt s a türelmet elfogyott – az egész írása egy ideges rándítás volt, végig a papiroson, amelyen fekete, gilisztaképű vonal jelezte a „levél” tartalmát.
Azon azután törhette a fejét Péter gazda, hogy ugyan mit jelent. Úgy könnyített magán, hogy aszerint magyarázta, ahogyan neki alkalmasabb volt. Megesett, hogy éppen ellenkezőképp, mint ahogy Halápy gondolta. Ilyenkor a rendesnél is jobban örültek egymásnak, amikor találkoztak.
- Hallja-e Péter, maga mégis csak nagy szamár. (Ez szokott lenni a bizalmas bevezetés.)
Péter féloldalt pislogott a „földesurára2, hogy vajon tréfa-e ez, avagy komoly beszéd. Aztán a legtöbbször vállat vont, úgy felelte: nekem mondja? Amiben méltatlankodás is lehetett, hogy ugyan hogy meri; de úgy is érthette, aki akarta, hogy ezt a régi dolgot kár annyit emlegetni.
- Mit írtam én kendnek? – kérdezte Halápy.
- Mit! Azt! – hangzott a bátran kivágott felelet.
- Azt, a fészkes csudát; dehogy is azt; egészen mást írtam.
Péter készen volt az ilyen eshetőségekre; sok tapasztalat alapján megőrizte az „úr” leveleit; előkotorászta a lajbija zsebéből s odatartotta a Halápy orra alá: tessen meggyőződni.
Az öreg úr elkapta az írást; forgatta-nézegette, kereste a nyitját; de sehogy sem bírt ráakadni. A saját írását sem tudta elolvasni. Végül is ráförmedt Péterre: mit okoskodik annyit, szamár; tudnia kellett volna.
Ez ellen nem volt apelláta; meg minek is lett volna. Péter röviden azt gondolta, amit a gazdája mondani szokott: „bánom is én!”
Úgy összeszoktak, hogy egyben-másban már hasonlítottak is egymáshoz. Ha Péter megharagudott, épp úgy köpte a tüzet, ahogy az öreg úr, az ő hasonló állapotában. De azzal még túl is szárnyalta a példaképét, hogy olyankor megdagadt a nyelve a szájában s nem forgott kellőképpen. Dadogott, hogyha haragudott.
Egyszer ilyen nekihevülten készült sürgős levelet írni a gazdájának, de megvágta a kezét, tehát a kántor diákfiának diktált, aki épp otthon vakációzott. A szegény kölyök valami hivatalos stílust sejtett az ismétlésekben s leírta azokat is.
„Meg-meg-megkövetem a te-te-tekintetes urat, meg-meg-megdöglött a me-me-merinói kosunk…” (s a többi).
Péter ezt így küldte el, olvasatlanul; minek lett volna az ellenőrzés, holott tudott a diák írni.
Halápy aztán leült és viszontmérgében így válaszolt: „a f. e. m. m. P. bánom is én!”
Péter már tudta, hogy ez mit jelent. Ezt ni: „a fene egye meg magát Péter”; a „bánom is én” csak a megszokott ráadás volt.
Így kedélyeskedtek és szidták egymást; néha levélben, néha szemtől-szemben. De azért elválhatatlanok voltak és maradtak. Sem Halápy nem kapott volna a „birtokra” más olyan jó bolondot, akinek a szabad lopáson kívül egyéb angária sem pénzben, sem terményben nem járt; sem Péter nem bírt volna megmaradni másutt, ahol dolgoznia kellett volna; s az is nagy kérdés, vajon sok furcsaságával együtt megtűrték volna-e valahol, ahol meg nem szokták.
Így rakódtak a vállaikra az évtizedek s eközben csodálatos állandósággal mindig esett az eső, valahányszor Halápy a városból haza ment. Ha előbb kánikulai szárazság volt is: akkor megjöttek a jótevő felhők és néha csak úgy szakadt. De még télen is, disznótor idején, fölengedett a fagy olyankor és ha havas eső esett is, de csak eső volt az.
Már ő maga is vakon hitt a babonájában s ha Péter ráírt, hogy nem lehet szántani, eső kellene, ezt felelte: viszek.
Összepakolta a pipáját s a dohányzacskóját és ment. Feláldozta megszokott városi kényelmét, nyugalmát; hisz a „haza” hívta.
Amióta vasút járt a „birtok” felé, sokkal könnyebb volt. azelőtt fél napig is elkocogott vele a poros utakon a lassú fuvaros; most ellenben beülhetett a személyvonat kocsijába (a gyors” csak fütyült neki), s mire egy jót szundított, már meg is érkezett az állomására.
A konduktor ismerte ét duta, hol kell felkelteni, figyelmeztetni. Egy szivarért szívesen megtette. De néha majd hogy bent nem felejtette s ilyenkor volt cihelődés-kapkodás; mint éppen most is, amikor zavaros álommámorában az ablakon keresztül akart kibújni a megijedt öreg úr.
Alig, hogy lent volt, megpillantotta Pétert, aki már várta a „fogattal”. (Kis igás szekér volt az, két keféletlen gebével.) De még ilyennek sohasem látta a botos ispánját. Valami igen szokatlan volt az ábrázatán; keserű elégedetlenség és egyben kicsinylő félvállról vevés, a tiszteletlenségig. Még a köszönése is csak úgy ímmel-ámmal történt.
Halápy nagyot nézett s aközben a rendes gorombaságait is elfeledte.
- Mi lelte kendet? – kérdezte meghökkenve.
- Engem ugyan semmi; hanem a ténsurat.
Halápy majd hogy fel nem szisszent. Hisz’ ez a „ténsúr” világosan sértő célzattal mondatott. Tudniillik ő szokta volt ezt a megkülönböztetést tenni azokkal, akiknek szerinte nem dukált igazán a teljes nyomatékos és megtisztelő tekintetes cím.
- Hallod-e? – replikázott Halápy és már emelte a tenyerét a folytatáshoz; de Péter még idejében hátralépett.
- Tessen odanézni – szólott végtelen csalódásnak a hanghordozásával, amiben mintha az lett volna: „vége! örökre vége!” S amikor azt mondta: „oda”, felmutatott az égre.
Halápy felpillantott. De rögtön behunyta a szemét. Abba a ragyogó fényes nap éppen belesütött. S ő elvégre sem volt sas, aki a napba nézhet.
Mindent kitálalt és megértett.
Bizony – nem esett az eső, pedig zuhognia kellett volna; hisz ő volt itt, ő! És még csak egy kis felhőcske sem úszott az égen, nemhogy esett volna.
Halápy maga is elképedt. Így még sohasem járt. Péter ott állott mellette, mint az élő szemrehányás. Beszélni kezdett, de így még sohasem dadogott.
- Hu-hu-huszonöt e-e-e-e-e…
- Jól van no, tudom már – vágott közbe Halápy röstelkedve. Emlékezett a Péter rendes szavajárására, hogy ő (mármint Péter) huszonöt esztendeje van itt, de ilyet nem tapasztalt.
Nem is szóltak többé egymáshoz, csak behajtottak a majorba. Ott is mindenki elhűlt, hogy: nini, itt a tekintetes úr és nem esik az eső.
Három keserves napot töltött otthon az öreg és csak annál kutyának valóbb szárazság lett.
Végül nem bírta már el a Péter szemrehányó tekintetét; befogatott és úgy elhajtatott a vasútra, hogy el sem búcsúzott a botos ispánjától.
Amikor a szekér végigzörgött a sövény mellett, Péter kitekintett, hogy ugyan ki lehet az. Látta, hogy szökik a gazdája; bólintott rá.
- Jól teszi, bánom is én – mormogta. Többet úgysem vehetjük itt hasznát.
**
Ezek után bátran sörözhetett a városban az öreg Halápy; az ördög sem háborgatta.
Amire meg ő mondta gondolatban, mégpedig jókedvűen:
- Bánom is én.
Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. júl. 31.
