Szül. Vas-megyében, Kőszegen, 1741-ben. Mint jézustársulati tag, több helyen viselt tanári hivatalt, míg szerzetének feloszlatása után szomorúan folytatta napjait egész 1811ben történt elhunytáig. Munkái: 1. „A magyar Helikonra vezérlő kalauz” (Pozsony 1781.). 2. ’Magyar Virgilius: Maró Virgilius Publiusnak Ecclogái” (Pozsony 1789.). Halála után jelent meg. 3. A magy. Virgilius 2-dik darabja, mely a „Georgicont” tartalmazza. Eredeti költeményei csak azon néhány epigramm- és ódafélékből állanak, melyeket Kalauzában példákul állít fel.
Orpheus és Eurydice*
- Muzárion -
Orpheus a lantzengéssel gyötrelmeit üzvén,
Téged, oh édes társ! Gyedül a tengeri parton
Ülve dicsért, mikor a nap kelt, mikor estve lefordult;
A mi nagyobb, sűrű erdőnek homállyal ijesztő
Fái között tapogatva lement a taenari barlang
Nyílásán a pokloknak mélységire, a hol
Emberi árnyékok szép kérésekre nem hajtó
Bírákat s könyörülhetetlen fejedelmet uralnak.
Ott, mihelyest Erebus fenekén csuda éneke zengett,
És gyönyörű hangját a holttesteknek homályos
Képei hallották, vetekedve feléje siettek,
Oly felesen, mint a madarak, mikor őket hegyekről
Alkonyodás, vagy záporeső völgyekre lehajtja.
Asszonyok és férjek gyülekeztek, s harczi mezőkön
Holt bátor daliák, gyermecskék, szűzi leányok,
És ifjak, kiket holtok után testvérjeik által
Meggyujtott farakás szüleik láttára emésztett.
Sőt a tartai mélységben bámulva füleltek
A gonoszok, s kigyón furiák; a Ceberus három
Száját eltátván, ugatását félbeszakasztá,
S Ixíjon kerekét a szél forganti felejté.
Visszafelé indult már Orpheus, a balesettől
Nem tartván; a háta mögött ballagva követte
Eurydice, a mint Proserpin néki meghagyta,
A mikor a feledés nagy csorbát ejte eszében,
Melyért sok nyavalyát kellett szenvednie, ámbár
Vétke bocsánandó, ha bocsánat volna pokolban,
A föld színéhez közelebb járulva megállott,
S oh jaj! lelkéből habahurgya szerelme kivetvén
Félelmes gondját, követő társára tekéntett!”
Ottogyon(2) a kegyetlen Plútó törvényei ellen
Vétvén, elveszté a fáradozásinak hasznát:
És hármas ropogás hallék az averni tavakból.
Eurydice pedig: „Haj! Mi dolog veszt engemet? Úgymond,
S tégedet, Orpheusom! Ki dühösködik annyira rajtunk?
Im ismét a holtaknak seregébe idéznek
Engemet a kegyetlen Parkák; álomba merülni
Kezdenek ím k önyves szemeim: már istenek hozzád!
Engem halálos homály bekeríti elválva utólszor
Nyujtom erőtlenedő kezemet!” – s ezt monda legottan
Mint a füst szem elől eltünt, és Orpheus őtet,
Jóllehet a képzelt árnyékát sokszor ölelte,
És vele szólni akart, nem látá annakutána;
Mert ám másodszor szép kérésére nem hajlott
A könyörületlen révész, hogy vissza evezne.
Mit tegyen, hogy készet vesztett társára találjon?
Sírjon-e? A poklot, vagy eget kérlelje? Mi haszna?
Eurydice Cháron csónokján Styx-vizen úszott!
(* Orpheus poklokra száll megholt nejét, Eurydicét visszahozandó.
(2) Uliss. Történetei. Pest, 1780.
Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József, cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése