Ott van az a magas fahíd a Barokaldi háta megett, ahogy az ember elhagyja a vurstli civilizációját. Maguk jobban tudhatják itt a földrajzot; én világéletemben először kerültem el odáig most a múlt héten,mikor még nem volt ez a csúnya meleg. Mit kerestem arrafele, nem tudom, talán tulajdon magamat, akit mindig elkerülök a szokott útjaimon, helyeimen Pesten. Kint viziteltem délben a belga mestereknél a Műcsarnokban. A szemem már jóllakott, az étvágyam még váratni méltóztatott magára, úgy eredtem aztán neki a tespedő csendes vurstlinak. Nem szól még a zene délben, a ringlispil se forog, a kék hintahajók mintegy startra sorakozva vesztegelnek, a barlangvasút mozdonyszörnye, valamint a lövölde kürtösei, dobosai mintha gutaütésben meredtek volna meg; a büfés nők regényt olvasnak vagy horgolnak és endliznek; a kikiáltó bohócok most festhetik a fehér karikákat a szemük köré s az isten eleven csodái, kik ebben a hónapban lesznek a nagyérdemű közönségnek bemutatva, ők még édesen alszanak bent a homályos csodasátrakban, a priccsen. Belestem egy hasadáson a Néparénába, ott három spanyol lovász sepregetett.
Tova bitangoltam a vurstliról mondom, ott találtam magam előtt azt a nagy teve hidat. Az alatt jár a vonat, felette pedig a halandók közlekednek. Lépcsőn megy az ember fel, amoda meg le, a másik oldalon. Mi van ott, micsoda világ? Szén- és faraktárak, kis gyárüzemek, telepek. Sok-sok kerítés és ambiciózus apró kémények. Sohase láttam itt Pestet. Nem is igen ingerel ez a tájék. A híd, a híd hat rám. Afféle, mint a viadukt, afféle hangulat és varázs. Egy viadukt Szolnok-Doboka megyében boldogabbá tett, mint a londoni üvegpalota, meg mint a Vatikán.
Vannak ezek a kis boldogságok, tudják, felmenni ilyen váratlan vasúti hídra, átal sétálni rajta: mintha tündéri fordulat várná az ember életét.
Szegények jönnek itt a hídon, szegény emberek, meg asszonyok, zsákokkal, kendőbe kötött szegénységgel. A szegénysorsúak közt azt érzem, hogy az asszonyok is emberek; a gazdagsorsúak közt ez sokszor elfelejt eszembe jutni, evvel nem akarom a gazdagsorsú nőket itt letenni; én ha azt gondolom: ember, hát valami borzasztó sajnálni valót képzelek, jóvátehetetlent.
Várjanak, azt akarom elmesélni, mikor a hídra feljöttek azok a fiúk… vagy harminc darab gyerek, négyes sorokban. A vurstli felől jöttek fel, én éppen visszafelé fordultam a hídnak a túlsó végéről.
Siettek, mint a jambus, és hangosak voltak, akár a madarak. Tizennégy-tizenhat éves fiúk. Iskolások biztos, egy óra múlt, vonulnak haza az Angyalföldre.
Némelyik sor karonfogva jött; egy csomó fiú énekelt valamit… és egy páran falevelet pukkasztottak a szájukon; és nevettek, lökdösődtek, hátba püfölték egymást; és ágakkal kaptak oda az egymás nyakába; pálcának valót törhettek itt valahol… így jöttünk mink is valaha az iskolából a Színház-kerten át, Debrecenben.
Én a hídnak a karfája mellett jöttem ott, szórakozottan, a szívem ettől a nebuló-zsivajtól, meg a szép időtől, az égtől, a messze lombozatoktól nagyban élvezett, szinte aléltan…
Én nem vártam, ne higgyék, hogy az a banda majd összébb szorul, hogy engem ne horzsoljon, mikor ellépek ott oldalt, óh, bánom is én. Inkább magam szorulok a karfákon, csak ne zavarjalak, csak mulassatok jól. Különben is éppen elég hely van ezen a hídon.
Hanem már ideértek és a második sorból valamelyik a karomra talált az ággal legyinteni. Semmi, igazán csak akkor vettem észre, mikor egy másiknak a keze akad a vállamba, az a keze, akit a pajtása válláról ellógat…! Harmadik vagy negyedik sorból, mely hozzám löki egyik a másikat. Semmi pardon, semmi vigyázat kérem, kérem danolnak és vihognak ott össze-vissza… kicsit elborult a levegő előttem. Pimasz kölykei, mink ilyen virtus soha nem tettünk, mikor csapattal voltunk és egy szál úr volt egyedül ellenünk.
Éppen egy ág vagy lénia kap megint az orrom felé… megreszket a botom a kezemben, nohát ez már…
Igen, és azt az csz-et szinte hallottam a fogam közt, ahogy megállottam és közéjök néztem feszített szemekkel, rájok kiáltani, hogy: szemtelenek!
Oh, Mindenem, nem is tudom, hogy bírtam a szót lefogni s a botom hogy tudott abban a szempillantásban erőt venni magán…
Képzeljék két beragadt, horpadt, lakatlan szemhéjra döftem oda azt a dühödő tekintetemet… és a másik vihogó nebulónak ott mellette olyan volt a két nyitott szeme, mintha két kékes holdat látnék, téli éjfélben…
Vak fiúk voltak. Világtalanok. Vagy harminc vak fiú.
Forrás: A Reggel VI. évf. 25. szám. Budapest, 1927. június 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése