Vas István Shakespeare-fordítása: III. Richard monológja

York napsütése rosszkedvünk telét

tündöklő nyárrá változtatta át.

Családunkról már elvonult a köd

s alámerült az óceán szívébe.

Most homlokunkon győztes koszorú,

diadalemlék csonka fegyverünk,

vad riadónkból víg vacsora lett

és édes ütem szörnyű indulónkból.

Szelíden mosolyog a háború,

nem lovagol páncélos paripán,

hogy félénk ellenség szívét ijessze,

ehelyett fürge lábakkal szökell

egy hölgy-szobában léha lantzenére.

De én, aki nem játszani születtem,

sem tetszelgő tükröknek udvarolni,

kit durván véstek és szerelem fénye nélkül

s riszáló nimfák előtt nem feszíthet,

kit megfosztottak minden szép aránytól

s a természet becsapott termetemmel,

ki torzult, félig-kész, s idő előtt

küldettem el e lélegző világba,

bénán s idétlenül, hogy a kutyák

megugatnak, ha bicegek előttük,

én ilyen fuvolázó békekorban

nem is tudok egyébbel szórakozni,

mint hogy a napon nézem árnyamat

és csúfságomat magam magyarázom:

én mivel nem játszhatom a szerelmest,

hogy eltöltsem e csevegő időt –

úgy döntöttem, hogy gazember leszek

s utálom e kor hiú gyönyörét.

Álommal, váddal, részeg jóslatokkal

cselt szőttem és veszélyes logikát.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)

Balázs Béla: Romok és rímek - Széljegyzetek Márai Sándor verseskönyvéhez

1.

Romoknak gyakran sajátos szépségük van. Néha szebbek, mint az ép architektúra volt. Különös paradox jelenség ez. Hogyan lehet egy eltört, összedőlt alkotás szebb, mint a művész elgondolása? Igaz: szép a lombhullás is, a fapusztulás, de természeti szépség. Talán egy vár ódon romjaiban az időtlen művészet teremtő erejét és a pusztító idő hatalmát látjuk ölelkező birkózásban.

2.

Miután becsuktam a könyvet, megsimogattam mind a két fedelét és feltettem a polcra, meg akartam fúvatni a kürtöket. Körül akartam járni, hogy ünnepet rendezzek: Íme egy nagy magyar költemény született. Fel akartam fedezni.

Elnéző mosollyal közölték velem, hogy ez a verseskönyv már hónapokkal ezelőtt jelent meg. Felfedezni sem kell, mert a lapok nagy elismeréssel emlékeztek meg róla.

Hogyan lehetséges az, hogy én, aki tagadhatatlanul érdeklődöm irodalom iránt, ezt nem vettem észre? Ekkora eseményt,  a legnagyobbat az ostrom óta, mely talán még sokáig legnagyobb fog maradni? Nem hiszem, hogy az én közönyöm hibás. Inkább hiszem azt, hogy nem tudunk örülni, nem tudunk szeretni, nem tudunk lelkesedni. Szomorúan szerény és halk a kritikusok szava ha „elismeréssel” emlékeznek meg valamiről. Papírhiány? Inkább szívhiány. Pedig a bombák alatt recsegő, repedő sötét bunkerekben születhetik legfinomabb poézis is. Íme ez a verses könyv. De a kritikának és közvéleménynek ilyen süket visszhangú, lagymatag atmoszférájában soha. Remekmű született? „Mondd már!” feleli a pesti közönség.

Már cseng az ember füle a széltében hangos panasztól, hogy nem írnak az írók és nem reagálnak a közelmúlt és jelen roppant eseményeire. Már elkészültek a kifogás-teóriák is: a komoly művészetnek kellő időbeli – disztanciára van szüksége. A várakozáson és követelésen mérve, azt hihetné az ember, hogy zászlókkal és fáklyákkal fogják ünnepelni az első teljesedést. És lám nem veszik észre, hogy már hónapok óta itt van nagy nemzeti katasztrófánknak első nagy irodalmi momentuma: a „Versek könyve”: a romok ronthatatlan emlékműve, a pusztulás maradandósága, a halál halhatlansága, Márai verseskönyve, melyet a budapesti ostrom halálóráiban írt.

Trencsényi-Waldapfel Imre: A gyermek és a könyv

Tágas, világos terembe lépünk. Terem? Talán kissé nagyképű, rőt rideg szó ahhoz, amiről beszélni akarok. Mondjuk inkább így: kedves, napfényes szoba, mely mindenesetre elég tágas ahhoz, hogy hosszú asztala mellett vagy egy csoport gyerek kényelmesen elférjen, anélkül, hogy könyökével egyik a másikat bökdösse, amikor tovább lapoz a mesekönyvében. A fal mellett szivárványszerűen tarkállik a piros, a kék, a zöld, a barna, meg a sárga könyvek gerince. Egyik-másik sarokba talán még párna is jut, amelyen törökülésben ül az egyik kis legény, a könyvet a térdére fektetve, de semmi esetre sem hiányzik a szobából a rongyszőnyeg, amelyen végig lehet hasalni a könyv fölött.

Az ajtó közelében vízcsap, mellette törülköző. Az ablakban virág: paraszt muskátli, vagy éppen karóra futtatott élénkvörös babvirág, amit a gyerekek ültettek el a ládikában.

A gyerekek jönnek, mennek. Az egyik éppen befejezte a könyvet, vagy elunta az olvasást, egy darabig még harangoz a lábával, aztán visszaadja, vagy visszahelyezi a könyvállványra, amit olvasott és elhagyja a szobát. Jönnek mások, megmossák szőlőtől majszos kezüket a csapnál, megkeresik a tegnap félbehagyott olvasmányt, vagy új könyvet kapnak, jut még nekik is hely a szőnyegen, vagy az asztal mellett.

Csak egy valaki van, aki sohasem hiányozhatik. Alig észrevehetően, de ha kell, mindig segítségre készen jár-kél a kisfiúk, kislányok között ez a valaki. Ha csak a szemét nézem, mely a lélek tükre, még akkor is, ha esetleg szemüveg mögé bújik: nem tudom eldönteni, fiatal lelkű öreg-e, vagy csak alig néhány esztendővel idősebb az olvasószoba látogatóinál. De ez nem is fontos. Lehet, hogy éppen ő a „soktudó fiú” a meséből, aki mindenhez ért, vagy esetleg az „okos leány”, aki minden kérdésre tud felelni. Mert ezek a gyerekek úgy vannak szoktatva, hogy fel-felemelik időnként a fejüket a könyvből és kérdezgetnek, egy ritkább szót talán, amit olvastak és nem értettek, de az is lehet, hogy valami egésze kacskaringósat,ami már az olvasmány továbbgondolása közben merült fel agyafúrt képzeletükben.

Raics István (1912-1986): Asszonyok a padon

Kép forrása: adattar.vmmi.org

Elüldögélnek egy kopott padon

és szájukon, a fáradt ablakon

kitódul mind a könny, a gond, a szó,

az ifjúság, a tavaszt sirató

tékozló évek végtelen sora,

gyermekeik megszűkült mosolya,

halál, betegség, éhség, háború,

forradalmak a borúra új ború,

a bérből bor, a borból rossz viták,

munka nélkül napok és éjszakák,

dagadt bokák, kidolgozott kezek –

s fejük felett halál és fellegek.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 18. sz. (1945. november 20.)

Raics István (1912-1986): Egy csillag halálára

Csillag aludt ki… Fénye elsuhant

a testvérei, az ékes Aldebárán,

a szőke Szíriusz s a messzi Lat

busongnak most a testvér zord halálán.

Ott suhog már a nagy Ködök között,

övé a fényév kétes messzesége;

meghalt és minden gyászba öltözött

s én is sírok, ha felnézek az égre.

Miért tűnt el? Vajon ki hívta őt? –

titok, melynek nyitját csak maga tudja,

de volt, de eltűnt és az eltűnőt

könnyen kíséri most a messzi útra…

Forrás: Fényszóró 1. évf. 18. sz. (1945. november 20.)

Kassák Lajos: Egy felejthetetlen cimbora

- Ki vagy és merre van hazád? – Ilyen költői cikornyákkal kérdeztem és azért, hogy végül is kiugrasszam hallgatásából. Vagy fél órája ültünk egymással szemben az asztalnál, anélkül, hogy szóra bírhattam volna. S gondolhattam, talán nem is élő ember, csak egy hozzá hasonló agyagból gyúrt figura. Vén csont, csupa ránc és törődöttség, amilyennel csak az országúton és a nagyvárosok herbergjeiben lehet találkozni. Szürkésen kék szemei fáradtan pislogtak, szőrös állát jobb tenyerébe fektette, szakálla és bajusz között kurta angol pipa lógott, amiből bűzös mahorkát füstölt. Jóképű csavargó, ezt lehetett volna rá mondani. Én tizennyolc éves voltam, ő már rég lemorzsolhatta a hatvanat. Megint szóltam hozzá s ő ismét nem válaszolt. Aztán, hogy nem mutattam iránta érdeklődét, öklével rázörgetett a festetlen asztaldeszkára, hívta a pincért.

- Adjon neki levest s egy tányér köleskását hagymás zsírral. – Felém biccentette a fejét, mert én voltam az, akinek az ebédet rendelte. – Rossz bőrben vagy. Falj, amennyi beléd fér – mondta, miközben tarka, nagy zsebkendőjével megtörölgette keményen villanó szemeit.

Így ismerkedtem meg Gorevics Tamással, a vén csavargóval, akivel, ha ki nem dűlt volna a sorból, talán még ma is együtt járom az országutakat. Furcsa ember volt s hogy reggeltől estig mellette baktattam, nem egyszer gondoltam, titokzatos mély zugok, rejtegetni való cselekedtek lehetnek mögötte, de semmi bizonyosabbat nem tudhattam meg a múltjából. Összebarátkoztunk, ő volt a Nagy Medve, én meg a kis bocs mellette, de hiába hízelegtem neki, sosem tárulkozott ki előttem. Egy-egy mondattal sejttette, hogy bejárta már a világ nagy részét, ismeri a brazíliai kávéültetvényeket, a velencei lagúnákat s a szibériai szteppéket. – Amióta élek, azóta futkosok. De sehol sem találtam meg azt, amit keresek. Tudja ördög, mit hajszol az ember az országutak mentén – aztán megint hallgatott, napokon át a szavát sem lehetett venni. De legen örök dicséretére mondva, nekem angyalian jó dolgom volt mellette.

Lesznai Anna: Jegenyefa

A „Fényszóró” hazahívó

üzenetét küldi az

Amerikába bujdosott

nagy magyar költőnőnek.

Bámul a jegenye,

teheti, mert magas!

A kis falut nézi,

amely, mint a méhkas,

lapul a domb alá,

s a tömzsi kápolnát,

aki megtetézi.

Követi az utat,

melyen szekér halad,

fáradt kanca nyomán

kacér csikó szalad.

Meg a parasztot is,

ki ostor nyelével

lova tomporáról

egy bögölyt tessékel,

miközben vitázik

a világ sorával:

„Májusban szárazság,

aratásra eső!

Miért nem tart ott fenn

mennyei naptárban

rendet a Teremtő!”

Lelát a jegenye

a nagy szemtáblára,

hol rendet kaszálnak.

A kopasztott tarlón

szép szemet pazarlón

alázott kalászok

hullnak garmadára.

Széttekint odébb is,

hol haragos zölddel

a lucernás gőzöl,

méhek ülnek rajta.

Szegélyén egy szegény

tilosba ment tehén

kövér vesztét falja.

A kastélyt i látja

őrző hárs csokrában,

meg a kastély-kertet,

melynek oszlopára

talán nemsokára

hangos árverési

cédulákat vernek.

S Isten avítt házát,

hol fürge menyecskék

fodros szoknyáikból

kedvelt bűneiknek

sűrű lisztjét rázzák.

Véneknek itt mennyek

útját magyarázzák.

A paplakot lesi,

kántor meg az ólat,

amelyben hét malac

kolerában kókad.

Hátha még azt tudná,

amit a jegenye:

hogy tehene hol jár!

… Megenné a fene.

Számlálja, a zsidó

boltjára az ajtó

hányadszor nyit, csenget:

ködmön alatt titkon

hányadik a flaskó,

hányadik szakajtó,

mit ki- és beenged.

Lát az iskolára:

nagy fekete tábla,

krétajeggyel ékes.

Marcsa pofont kapott,

Mizsuka kap legott,

a Hanyicska rongyos,

a Jurájka éhes.

Belelát a csűrbe:

ingujját feltűrve

robotol a gazda,

kutya hasal gazra,

kölykök szilvát lopnak,

a nagyapó zsörtöl,

édesanya szoptat.

A kertek alá is

béles a jegenye,

hol szerelmeseknek

van találkahelye.

De nem nagyon figyel

őreájuk, mivel

mindig egyet tesznek.

Sudár szép jegenye

milyen messze láthat!

Soha meg nem unja,

sose fordít hátat,

mert hogy háta nincs is:

hiszen körös-körül

mindenmerre elől

kerek csokra derül.

Bár én is így állnék

szemben mindenkivel!

Békésen mustrálám,

hogy ki-ki mit mível.

Száz szemmel a múltba,

százzal a jövőbe,

megújhodó lombbal

úsznék az időbe!

Forrás: Fényszóró 1. évf. 18. sz. (1945. november 20.)