Lampérth Géza (1873-1934): Sphynx

 
I.
Nem tudom, mit akarsz velem?

Hivod szívem’… hő lángra szítod.
S ha ég – lehűtöd, eltaszítod.

Szólsz hozzám, szavad meleg édes.
És hallgatsz – ajkam ha beszédes.

Forró vággyal reám tekintesz.
Viszonzom – s hidegen leintesz.

Elkerüllek – elém kerülsz te.
Követlek – és elmenekülsz te.

Nem tudom, mit akarsz velem -
Játék-e ez vagy – szerelem?

II.
És egyre biztat a szívemnek
Meleg, sóvárgó vágya:
- Most ragyog rád a déli nap,
Kerted virági nyilanak,
Eredj… most menj utána!
De megszólal lelkembe’ tiltón
A hideg, büszke dac:
- Elérhetetlent ki űz hiába,
Mind szálmalomhús, balga, kába -
Megállj!… nem mégy, maradsz!

S míg fájó-édes gyötrelemmel
Igy tétovázva állok:
Az alkony hűs fuvalma ár,
Kertemre hull az őszi dér,
Hervadnak a virágok…
S a meleg vágy és a hideg dac
Elül majd csendesen,
S veres-bús őszi alkonyatba’
Áll majd két meddő, letarolt fa -
Én és te, kedvesem...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 11. sz. 1909. márc. 14.

Martos Ferenc (1875-1938): Hallgatás

Mohos vár szirtfokán kihajlik egy lány,
Haja hullámzó, mint aranypatak…
Alant a mélyben áll egy bús lovag,
S mindkettő néma és mindkettő halvány.

Nem szólnak, nem mozdulnak, csak úgy állnak,
Talán régóta nem is élnek ők.
A sisakon, a vérten rozsda nőtt,
S divatja ósdi a selyemruhának.

Szerelmük úgy nőtt mint tenger dagálya,
Nem kellett hozzá földi szóbeszéd…
S rájok hullajtja sárga levelét
Egy vén platánnak foszló koronája.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 11. sz. 1909. márc. 14.

Jakab Ödön (1854-1931): A csalogány

 
Amint dalolt kis bokra alkonyán,
Megszólitám a jámbor csalogányt:
„Ugyan, barátom, hagyd el ezt a nótát,
Nem örvend ennek már a hallgatóság,
S örvendeni tán nem is fog soha:
Lejárt az ócska énekek kora!
Amig teleltél messze déli tájon,
Nagyon fordult itt a világ barátom!
Más énekmondók jöttek s emiatt
Más lett az ízlés, más lett a divat.
Valami újat zengj, ha tetszeni vágyol,
Nem ezt a régit, nagyapád korából,
Valami szépet, idegenes bájút,
Hangra merészet, értelemre bárgyút,
Magad se értsed, más se értse meg.
S meglásd, hogy ismét bámulják neved.”

És a csalogány így felelt nekem:
„Hagyjuk csak így meg az én énekem!
Nem cifra ez, de tisztán az enyém.
Nem idegentől kölcsönöztem én,
E kis fészekkel örököltem itt,
Benne őrzöm a mult emlékeit:
Mikor esténkint szárnya rám hajolt,
Szegény anyám is éppen így dalolt.
Mit bánom én, hogy másként énekel
Egy-egy vándor, ha néha itt megy el:
Múló dalát a csacska erdei
Visszhang egypárszor tán visszaveri,
De mihelyt aztán maga elmene,
Dala is szépen elveszett vele.
Hanem az erdő roppant sátora
Elveszni végképp nem vész el soha,
s míg erdő lesz: a hűs lombok alól
Minden csalogány, mint én, úgy dalol,
Amig e földön lesz nyár s kiket,
E dalok itten mindig zengenek
Örök egyforma ütemmel, ahogy
Elfogadták a régi századok.
S hidd el, nép is lesz mindig e mezők
Kövér dülőin úgy, mint azelőtt,
Józan magyar nép mely a föld rögét
Töri, miként az apái törék,
s mely, míg az élet ős robotját végzi,
Dalunkat vígan tovább fütyörészi.”

Forrás: Uj Idők XV. évf. 10. sz. 1909. márc. 7.

Molnár Jenő (1880-1933): A barázda mélyén

 
Őszéjen álmom volt. Álmodtam:
- Nem tudom merre? – valahol…
Barázda mélyén ásó koppan,
S egy munkásember lehajol.
A tájék verőfényben úszik,
Vidám dologba’ lány, legény…
Az ásó ember földre kúszik
S kutat göröngyök rejtekén.

Valamit lelt… két kézre fogja
S – nem lehet tudni: kincs-e mi? -
Talán szerencse mosolyog ma -
Óvatosan kiemeli.
Majd megtisztitja az agyagtól…
És szorgos munkája nyomán
Előtünik – látom magam jól -
Az én elhantolt koponyám.

Az ember tágra nyílt szemekkel
Ránéz s én véle bámulom.
Ébredj, halott! – s nem ébredek fel,
Csak állok zord álom-uton.
A csontüreg vakon mered rám…
Megismersz? – mintha kérdezné.
Tajtékos habtól megremeg szám
S nem szabad néznem másfelé.

A munkás nézi megvetőleg…
Hisz’ ez a sírásó fia!
Vagy unokája?… Az időnek
Nagyon el kellett járnia.
Meghaltam már vagy ötven éve,
De nyugtom még ma sincs sehol…
Agyam zúg, reszket szívem vére
S körültem minden egybefoly.

Hová temettek, hol siratnak.
Kik gondozták így síromat?
Emlékét sejtem ennek-annak,
Véresre tép száz gondolat…
Hirtelen apró sikolyokra
Fáradtan összeborzadok:
A koponyától megriadva
Futnak a lányok, asszonyok…

Szívembe égő kin nyilallik,
Csukott pillámra hull a könny…
Meghaltam, meg… Már nem pitymallik,
A könnyek éjszakája jön.
Oda az üdv, oda az élet,
Futnak a lányok, asszonyok…
… Sirattam azt az ötven évet,
Mióta rút halott vagyok.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 9. sz. 1909. febr. 28.

Czóbel Minka (1855-1947): Alkony után

Ki bánja és ki veszi észre,
Hogy itt-ott megszűnt szivverése
Egy nékünk drága, hű alaknak?

Hogy elsötétült tán egy ablak,
S már estenden nem gyúl ki fénye,
Nem ragyog éltünk éjjelébe?

Mások mellettünk vigan járnak,
Vagy ki-ki saját bánatának
Sötétségébe belemélyed, - - - 

Mellettünk, de nem velünk téved,
A rémes életürben melynek
Minden léptén  holtak hevernek.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 8. sz. 1909. febr. 21.

Szamolányi Gyula (1869-1932): Dalok vége

 
Ódon sarokban hever a hárfa.
Öreg felejtés födi be.
Zengő lelkének törött a szárnya,
Csend és árny borúl fölibe.
Viharát mostan meg nem zugatja
Sötét, sikoltó szenvedés;
Nem enyeleg már kacagva rajta
Kék ég, szelid hullámverés.
A húrok bűvös ércrejtekébül
Ki nem pendül több lágy zene.
Áll ócska lomként, maga terhéül,
Az érzések szent hangszere,
S a tompa, néma, hideg közönyben
Dalok avarja úgy pihen,
Mint csillagok nagy, szürke ködben,
Mint rózsák a halott szíven.

De néha, titkon, egy pillanatban
Érintik halk álomkezek:
Ilyenkor aranyhúrja pattan,
Megbúgó bánattól rezeg;
S zokog a hárfa hosszan, mélyen
Valami bús melódiát,
Ahogy az őszi hervadt holdfényen
Késett madár dala sír át.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 8. sz. 1909. febr. 21.

Somlyó Zoltán (1882-1937): Két asszony

 
A tenyered forró, Meám;
fölforr a könnyem ha ráejtem.
Forró tenyérrel jössz felém
a hideg szélben, dermedetten.

Nyujtod, adod a tenyered,
elbujtat két reszkető szárnyad.
Egykor ily puha kenyeret
adott anyám. Szeresd anyámat!

Ti ketten vagytok asszonyok,
remegők, gyávák, gyásszal-szépek;
beteg mosollyal zokogók,
ha büszke innal félrelépek.

Enyémek vagytok. Rajtatok
minden melegség értem árad.
Ti két szép, szent Szomorúság!
Ti két szép szentkép. Két Imádat!

Anyám kenyerét álmodom
s elbújok forró tenyeredbe;
s belopom anyám bús kezét
a te bús, hideg kenyeredbe.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 6. sz. 1909. febr. 7.

Farkas Imre (1879-1976): Lantom

 
Ócska lant áll a sarokban
Elhagyottan, némán;
Minthogyha csak lelke volna
Szomoruan néz rám.
Ott rekedt a nóta régen
Porbelepte hurban,
Daltól elszokott a lelkem,
Lanttól meg az ujjam.

Volt idő, még nem is oly rég,
Hallgatták, szerették.
Hajh, ti boldog, nagy remények,
Hajh, mámoros esték!
Szélvész támadt -a virágot
Porba letiporta,
Törött szárnnyal, haldokolva
Vergődik a nóta.

Öreg lantom, szép időket
Daloltunk át együtt,
Hangos kedvvel, szép reménnyel,
Fiatalon kezdtük.
Mégse hagytak, reánk csaptak,
Hajszoltak, tépáztak,
Szárnyát szegték, kedvét vették
A mi muzsikánknak.

Nagy a nótázás körültünk,
Dalolnak itt százan
Vadidegen énekeket
Nagy, tudatos lázban.
Egyre fújnak nótát, újat,
Zajosan, merészen -
Ütött-kopott öreg pajtás
Álljunk félre szépen.

Megfordult a világ sorja
Ha kinek se kellünk,
Borús kedvvel, megcsalódva
Minek énekeljünk?
Hisz könnyet is fakasztottunk,
Mosolygást is láttunk.
Ez az idő, ez az emlék
A mi aratásunk.

Törött akkord, csendülő rím
Támad olykor bennem,
Elfelejtem hogy megölték
a dalt a szívemben.
Aztán… lehajtom a főmet
Megadón, borusan
s tépett húrok foszlányáról
Lesiklik az ujjam...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 5. sz. 1909. jan. 31.

Pósa Lajos (1850-1914): Egy volt a mi vágyunk…

 
Egy volt a mi vágyunk:
Lakni domb tövén.
Legyen egy kis házunk,
Hol békén tanyázunk
Enyhe völgy ölén.

Fellegekből raktuk
Minden kis kövét.
Mosolygó egekből,
Rózsalevelekből
Gyönge födelét.

Összedült az első
Szél fuvallatán…
Olyan árvák lettünk!
De ábrángos lelkünk
Ott csügg még falán.

Ne építgessünk már,
Édes mindenem!
Abból a kis házból,
Tündérpalotából
Nem lesz semmi sem!

Nem hajtjuk mi ott le
Nyugvóra fejünk:
Mosolygó egekből,
Száll fellegekből
Nem építhetünk!

Lesz azért nekünk még
Csöndes kis lakunk:
Csillagos tetejű,
Virágos fedelű…
Majd ha meghalunk.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 5. sz. 1909. jan. 31.

Fekete Sándor (19. sz.): Könny

Ne peregj az arcon végig,
Ne csillogj a szempillákon
Mit keresel, tiszta könny, még
E világon?

Forró csepped ne ragyogjon,
Rejtőzzék a szívbe mélyen,
Hogy a gúnyos mosoly hozzád
El ne érjen.

Ki manapság könnyet hullat.
Azt mondják rá: Ósdi, avult,
A könnyező szenvedésnek
Divatja mult.

Tél van mostan, zimankós tél.
A kopár föld nem hajt rózsát.
Megdermeszti a könnyet a
Zord valóság.

Szunnyadj csak a szív fenekén,
Észrevétlen jobb ott néked,
Bár az el nem sírott könnycsepp
Fáj és éget.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 4. sz. 1909. jan. 24.

Czóbel Minka (1855-1947): Reggel

 
(„Egy hét”-ből)

Susog a tengeri levél
Selymes színűn, halvány-sárgán,
Madár himbál napraforgó
Mélyen hajló, nehéz ágán.

Nehéz, sötét kék ég alatt
Homokdombok piros fénye,
Eggyes nyárfa sárga lángot
Égőn tép a sötét égbe.

Tengeri sor zizegése közt,
Harmatosan, hosszan halad
Perjés út a távol felé:
Vég nélküli, hosszu szallag.

A távolnak homályából
Fejkendőknek sötét árnya:
Jönnek-jönnek az asszonyok,
Ki munkából, ki munkába.

Ki munkából, ki munkába,
Ki életbe, ki halálba,
Szakadatlan hosszu sorba,
Fejkendőknek sötét árnya.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 4. sz. 1909. jan. 24.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Mulandóság

Őszi erdőben őszi napsugáron,
Merengek az életen és halálon.

- Mögöttem a nyár, az élet nyara,
Hulló virága, tünő sugara.
Tegnap születtem, - kelő hajnalon,
S anyám csókját még érzem ajkamon,
Mellyel a kis kapunk előtt megáldott,
Mikor a nagyvilágba kibocsátott.

Tegnap találtam az első virágra,
Először tegnap nézem egy leányra.
S virágról, lányról azt hittem magamban:
Mind tövistelen és hervadhatatlan!

Tegnap tárult ki a világ előttem
S mind a fény – hittem – sohasem hagy el…
S míg színes álmok szálltak át fölöttem,
Első dalom csak tegnap mondtam el.

Csak tegnap volt, hogy megtaláltalak,
S pirulón a szivemre vontalak,
Egyetlenegy, valóra vált reményem:
Én hű szerelmem, édes feleségem!

… S ma itt ülök az őszi napsugáron,
Tünődve az életen és halálon…
A kis fiaim arrébb játszadoznak,
S a fákról ami halkan lepereg,
Boglyába gyűjtik a leveleket!

Alkonyodik, - nem sok van már a mából,
A nap mindjárt lebukik a határról.
Az árnyak már jelentgetik az éjjet,
S én elfogódva, búsan kérdezem:
Én Istenem, hát ennyi-é az élet?!

- Az erdő hallgat. De az alkonyatban
Az égen már egy-egy csillag kipattan,
S nekem úgy tetszik, hogy mindenik egy szem,
Mely bízva néz végig a végtelenben,
S az örökkévalóságig belát…
S úgy tetszik, értem fényük biztatását:
„Ember ne nézd ott időd elfutását,
Vár rád a Holnap – ideát!”

Forrás: Uj Idők XV. évf. 3. sz. 1909. jan. 17.

Zempléni Árpád (1865-1919): Reggeltől estig

 
I.
Elnézem a futókat. Csendesen
Függ éjen át vezérlő fonalán.
Feljő a nap, ragyogva, fényesen.
Szétnéz virágos, halmos udvarán.
Mint lassu kígyó, kúszik kéjesen
Föl, föl a romvár omladó falán
A lágy folyóka, - mint egy költemény.
Magasba vonja a meleg, a fény.

II.
A párafátyol oszlik a pagonyról,
Hamvas ködéből felhő születik;
A fütty, a dal még hetykén, vidoran szól;
Páros madárkák egymást kergetik;
De már a légben égő színarany forr,
Vakít, szikrázik, föl, a bérekig;
A tűz-láng-isten áll a kék egen:
A fütty elnémúl, a zaj elpihen.

III.
Fény húll, meleg húll, özönlik a hőség,
Királyi székén ül a déli nap.
Arany vetés reng, ott terem a bőség,
Kincses bányánál e tér gazdagabb,
Lelkem csapongva jár, az  ösmerős ég
Vonja magába, szárnyalásra kap.
A sík terére húll a fény, meleg:
A búza érik, száll a képzelet.

IV.
Az ég borúlt, a rétek feketék,
Sárgúlt akácfák hajlongnak a szélben.
Elpiszkolódott fönn a kerek ég,
A hervadt róna azért oly sötét lenn.
Vidám sugárzás, égi szende kék,
Miért sajnálod beragyogni éltem’?
Mosolygj le még! Derítse fölvilágod
E borús keblet s e komor világot.

V.
A vihar elmúlt, higgadt béke van,
Kék enger alján csöndes fák merednek.
Vadászó halként gyors madár suhan,
Lombról, virágról gyémántok peregnek.
A táj elfordúl, a nap boldogan
Búcsút mosolyg még rónának, hegyeknek,
S elmarad tőlünk. Éltető sugárját
Alvó viágok, messze, messze – várják…

VI.
Lement a nap már. Csöndes alkony-óra
Arany felhőkön száll az ég alatt.
Halódó tűzfény dől ferdén a tóra,
Sajkasor némán, sötéten halad.
A fáradt lélek nem képes a szóra,
Bevonta szárnyát a bús gondolat:
Isten veled, nap! Élet éltetője,
Virágok anyja, dallamok szülője!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 3. sz. 1909. jan. 17.

Kétly Endre (1882-1921): Vallomás

Már csak fonák, hamis hangokra csendül
A meglazult húr hervadt szivemen;
S egy kósza ritmus régi énekekbül
Még rólad szól, te régi szerelem.

A meddő, bús, kiégett alkonyatba
Belészürkülnek bágyadt dalaim;
És homlokomra sápadt csókot adva
Még rávetődik a hajdani szin.

A végtelen vergődés nagy keserve,
Örökös, rossz tagadása fon át;
S hívő szemmel a nagy kőrengetegbe’
Még keresem a lábaid nyomát.

Már értem, hogy mi a békítő este,
A csillogó tűz lusta füstbe szállt;
S megtépve, félve, völgyeket keresve
Még halnék érted százszor száz halált.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 2. sz. 1909. jan. 10.

Büky György (19.-20.sz.) két vers

SÖTÉTBEN

A lompos, ősi csend a szobaúr,
És szürke már az árnyék a falon.
Egy óra vén, beteg szivvel ketyeg
Valami ócska iróasztalon…
Valaki bentről halkan átcsoszog. -
Meg-megfogódzik, mankókat keres,
Gyufát gyújt. Csendben az órára néz.
A keze reszket. Haja ősz, deres.

A lompos, ősi csend a szobaúr
És fényes lett az árnyék a falon
S a vén kéz búsan visszaigazít
Öt percet ég az óramutatón…

VIZIÓ

Ideges lázak pásztora az este,
Meghajtja őket a nagy éjszakán,
Sötét gubáján vérpiros virágok
És lángkoszoru borzas, nagy haján.

A legforróbb csók a vezér kolompos,
Vad ölelések futnak a nyomán.
Hátrább bicegve jár a szürke bánat,
Testvére a hit beteges, sovány.

Vontatva jönnek sápadt zokogások
S az ős csalódás vad, könyörtelen.
Aztán üres, megtört, kialvó árnyak,
Mind tompa, fásult, mint a sírverem…

S én lehunyt szemmel verekszem velük meg,
Siró szavam betölti a szobát
És hallom, hallom felpattogni, búgni
A pásztor-este sötét ostorát...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 1. sz. 1909. jan. 3.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Az én lányom…

 
Az én kis lányom maga az imádság,
Két szép szeme bűnömből való váltság.
Ha nagyszelíden rám tekint vele:
Ugy érezem megszentel és megjobbit,
S ha bánatom van, enyhületbe gyógyit,
Édes, kedves tekintete!

Az én kis lányom maga a mennyország,
Istenünk kedve szállt le benne hozzánk,
Hogy majd ott ami üdvösséget ád,
S mind, ami boldogság vár ránk az égben:
A csókjaiban és ölelésében
Érezhessük már ideát!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 1. sz. 1909. jan. 3.

Balla Ignác (1883-1976): Tannhäuser-ouverture

 
Alkony… kis feleségem zongorázik…
Rőt, ringó árnyak rajzanak szobámba.
Csak a pirosló kályhafény világit
S a zongorán a vörös-ernyős lámpa.

A falon kardok, indus selymek, körbe,
Köztük torzul vigyorgó órjás lárva,
Mely most az iróasztalra röhög le,
A kacagó, pufók japán bálványra.

S a rőt fény, - most hogy jobban beestellett -
Bevonja lágyan az egész szobámat,
S a fiamat, ki a zongora mellett,
Csöndben hallgatja a melódiákat.

És Dante hófehér márványprofilján
A komor fönség mindjobban ellágyul,
A gond redőit arcán elsimítván,
Felzúgnak szent dalok a zongorábul.

A szerelem örök melódiája
Leszáll a szivek legszentebb álmáig…
S szívem remegve titkait kitárja.
Alkony… Kis feleségem zongorázik…

S míg én az emlék rózsakoszorúját
A lélek tündérujjaival fűzöm,
Az ő hóujjai úgy siklanak át
Az elefántcsont apró billentyűkön.

Majd lágyan, majd vadul megiramodva,
Szeliden, majd meg ünnepi fönséggel,
S szobám olyan most, mint lidércek odva,
Ahol a lélek örök bűne ég el.

Melódia zúg fel, melynek nincs mása,
Mely rózsákkal a lelkeket befutja
Igen! Ez Tannhäuser megtisztulása!
Igen! Ez Tannhäuser zarándokutja!…

Az Élet minden megszentelt fájdalma
S nemes tüzü, nagy büszke gerjedelme:
E dalba mind, mind mintha szárnyra kapna
S aranycsengésű örök dalra lelne…

Szerelmek esdő megalázkodása,
Szerelmek égő, nagy, örök fönsége,
E dalban gyúl ki szent megujhodásra,
Mint vulkán, meddő napok éjjelébe!

Fel kell hogy gyujtsa szent melódiája,
e vak éjt, mely napot sohasem látott
És meddő álmából fel kell, hogy rázza
E tespedő, érzéstelen világot!…

A zene zúg… mind szenvedélyesebben…
És én ránézek lopva kis fiamra,
… E lélekgyujtó dalnál meg se rebben
S ott ül karos gyerekszékében – alva!...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 1. sz. 1909. jan. 3.

Nádass József (1897-1975): Vers, tengerparton

Ki elfelejtetted a beszédet
s gondolataid malmát csendben járatod magadban,
Egyszerű, esendő ember, vesztett ügyek szolgája,
Ülj le a sziklára s hallgasd a tenger szavát.

Mit elmondani ugyse tudsz,
mi elporlad és szétmállik szavakban
Mit megfojt a vers és mondat szabálya
Az harsog itt, figyeld a hullám taraját.

Hajladozó, szenvedő fák állnak e meggyötört földön,
Keményen állnak, mégis szeliden,
Az égre mutatnak s a távolba néznek.

A pusztító elpusztul majd a legyőzetik a fenhéjázó győző,
Az élet marad, hallod, így harsog a hullám.
S a fény, mit el nem nyelhet poklok sötétje sem!

Forrás: Uj Idők 52. évf. 1. sz. 1946. jan. 5.

Bóka László (1910-1964): Epigrammák

 
1.
A harangvirág nem harangoz.
Nem bámul a szomorúfűz.
Te harangozol és te sírsz
és nem a tűzliliomokban:
szívedben ég a tűz.

2.
Álmomban folytatom, mit nappal félbehagytam,
ébren fejezem be a mondatot,
ki tudja miért mondatott.
Lehet az is hogy ez a rabság álom
s reggel találkozom veled.
De lehet, hogy csak álmodtalak és
reggel elmondlak. Már az is lehet.

3.
Tévedés, mondják majd, tévedés.
Emberi dolog. Az, hogy téged és
engem és engem és téged
elszakítottak. És nem is tudják már.
Mert nincs oly kollektív emlékezet
mely megőrzi friss ékességedet,
ahogy én láttam egyszeri szememmel.
Ki fogja tudni gyémánt repedésem,
hogy bár ragyogtam, nem az lettem mégsem,
szívedben és az örök ég alatt.

Forrás: Uj Idők 52. évf. 1. sz. 1946. jan. 5.

Falu Tamás (1881-1977): Vedd úgy

Vedd úgy, hogy már meghaltam, gondolj rám csöndben, halkan.
Az estéli sötétben tedd össze kezed értem.

Ne sírj, ne ríjj, ne jajgass, légy csendemhez irgalmas.
Nevem magadban mondd csak, elég ez egy halottnak.

Forrás: Uj Idők 52. évf. 1. sz. 1946. jan. 5.

Ambrozovics Dezső (1864-1919): A nemzet szól

 
Magyar vagyok,… királyomért meghalni kész,
Egy hosszu ezredév tanum reá,
S jutalmam érte mi? – a bécsi kéz!

Magyar vagyok!… s arculütöttél már megint,
Végigszántott szöges korbácsod testemen,
S felhők közül felém bitók árnyéka int!

Magyar vagyok! A nagy, az árva mostoha.
Kérő szavam reménytelen homályba vész,
S fülembe harsog az örök. Soha, soha!
.    .    .    .    .    .    .    .    .
Egy súlyos átok ég az ajkamon,
Perzsel, akár acélkohó fehér tüze,
De nem lehet, de nem szabad kimondanom!

Egy olthatatlan vágy emészti lelkemet,
Karom feszül s könyörtelen lecsapni kész…
Előre hát!… de nem szabad, de nem lehet!

Fejembe száll a vér… s tudod, magyar vagyok!
Vigyázz, könnyen kicsordul a teli pohár,
S ezerszer jaj neked – ha én föltámadok!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Beteg vagyok…

 
Beteg vagyok, beteg,
s gyógyulni küldenek,
Más, melegebb vidékre…
De mit nekem a sok
Tudósok,doktorok,
Jámbor, javas beszéde,
Jámbor, javas beszéde!

Nem hint én rám a nap
Sehol az ég alatt
Olyan édes balzsamot:
Mint a ti szivetek,
Mint az a szeretet,
Amely itthon rám ragyog,
Amely itthon rám ragyog!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.

Ürmössy Miklós: Szendrey Júlia

    Herczeg Ferencnek egy gyönyörű mély pszichológiával megírt dolgozatát olvasva Szendrey Júliáról az Uj Idők egyik utóbbi számában, lelkemben önkéntelenül fölelevenült Szendrey Júliával való megismerkedésem emléke. Ez egyszerű kis reminiszcencia habár nem is bír irodalmi értékkel, de mégis azt hiszem, hogy lélektani szempontból egy halvány fénysugárt vethet ez Szendrey Júlia benső érzelemvilágára. S mintegy támogatni látszik azok véleményét, kik úgy itélik meg őt: hogy habár meg is vált a Petőfi névtől, de azért lelkében nagy kegyelettel és büszkeséggel őrizte meg haláláig Petőfi magasztos emlékét.
    Ismeretségem Szendrey Júliával a mult század ötvenes éveinek a végén, vagy a hatvanas évek elején történt Kolozsvárt mikor még sógora Gyulai Pál ott tanároskodott a reformátusok főiskolájában. Júlia épp Mari nővérének a látogatására érkezett Kolozsvárra.
    Családunkat benső baráti viszony fűzte Gyulaiékhoz s ez ismeretség révén történt, hogy ott időzése alatt egy nap minket is meglátogatott.
    Én – ki ekkor felgimnáziumi tanuló voltam – Júliát még sohasem láttam. Arról sem volt tudomásom, hogy a városunkba érkezett. Mikor anyám a szalonjába kéretve, a kölcsönös bemutatásnál röviden e szavakkal így nevezte meg őt: - Horváthné, Petőfiről! – még akkor sem volt ideám arról, hogy ama sötétes ruháju, középtermetű nő, ki előttem áll, egykor a Petőfi eszménye és neje volt.
    Anyám ebédre marasztotta őt s engem azért hivatott, hogy vendégünknek bemutassam a kertünket, míg elkészül a házidolgaival s az ebédhez átöltözhetik.
    Júliát azonnal a kertbe kísértem, hol nagy élvezettel gyönyörködött a virágokban s avatott szakértelemmel nevezte meg a dísz- és kerti növények különböző fajtáit. Közben aztán rátért a színészetre. Megdicsérte a kolozsvári színtársulatot s majd szenvedélyes elragadtatással beszélt a pesti Nemzeti Színház hírnevesebb tagjairól.
    Én – ki szintén rajongtam a színművészetért – csak ekkor kezdtem élesebben megfigyelni a mellettem sétáló nőt s tekintve lelkes elragadtatását, mellyel a színészi pályáról beszélt, az a gyanú kezdett megfogamzani a lelkemben: hogy hátha ő is színésznő! Nem tartottam ezt annál is inkább lehetetlennek, mert a pesti művészvilág tagjai – ha Kolozsvárt vendégszerepeltek – rendesen fölkeresték a szüleim házát. De igazolni látszott e föltevésemet az ő különös – s még akkor szokatlan – hajviselete is, mely egész lényének oly bohém-típusféle jelleget adott. Hátra eresztett nyírott körhajat viselt s fejével, valamint karjaival is folyton élénken gesztikulált, ha beszélt. Hangjából pedig szónoki erő csendült ki – bizonyos patetikus érzelgőséggel vegyülve –, ha nagy elragadtatásának adott kifejezést. Jól emlékszem, hogy különösen Egressytől és Jókainé Laborfalvy Rózáról szólt a pesti színészek közül ily lelkesült hangon. Arcbőre sárgás, inkább vedlett volt. De arcán észre lehetett venni az erős szenvedélyek nyomait. S úgy arcának, mint egész lényének valami különös bájt és melegséget adott a szemeiből sugárzó ragyogó fény. Ily kifejezésteljes szemeket – föl-föllobbanó mély villanásaival – később csak Dusenál láttam.
    Sétaközben egyszer aztán betértünk egy folyondárokkal befutott lugasba, melynek közepén kis kerek asztal állt s  mellette pad és kerti karosszékek. E lugasnak legszebb éke volt egy karcsú, magas rózsafa, melyen sötétkék rózsák nyíltak s mely épp szemközt állt a bejáróval. Vendégünk figyelmét fölhívtam e ritka külföldi rózsafajra. Egy szép kinyílt rózsát át is nyújtottam neki. Ő mellére tűzte s ragyogó tekintetét reám emelve, mosolyogva kérdé:
- Ugye, ön is nagyon szereti a virágokat és a természetet… Én imádom!
    Azt feleltem, hogy én is nagyon szeretem.
- Akkor bizonyára a költészetet is szereti? – folytatta nevetve. – Próbált már verseket írni?
    Kissé zavartan feleltem:
- Próbáltam, de nem nagy sikerrel.
    Aztán elmondtam hogy habár rossz  poéta is vagyok, de azért nagy lelkesedéssel olvasom a költők műveit. S különösen szavalni szeretek nagyon. Még azzal is eldicsekedtem, hogy szavalatommal többször nyertem díjat a gimnázium önképzőkörében.
- És kitől szeret leginkább szavalni? – kérdé élénk kíváncsisággal.
- Arany Jánostól! – feleltem.
- Úgy hát Arany a kedvenc költője?! – mondta reám bámulva, feltűnő hidegséggel.
- Vörösmartyt is nagyon szeretem – feleltem egy gimnázista fontoskodásával.
- Hát még kit szeret? – kérdezte feltűnő türelmetlenséggel. S aztán be sem várva a további válaszaimat, ideges izgatottsággal ugrott föl helyéből.
- Hogyan, fiatal barátom, hát ön nem ismeri Petőfit?! – szólt éles, szemrehányó hangon. S pár lépést előre téve, kezeit indulatosan csapta össze.
- Szent Isten!… Egy Petőfit… egy Petőfit nem ismerni! – kiáltott föl egész testében megremegve.
    El nem tudtam képzelni, hogy miért e nő oly izgatott? Hiszen ismertem Petőfi költészetét is és rajongó lelkesedéssel viseltettem iránta. El is akartam – védekezésül – ezt neki mondani. De nem engedett szóhoz jutnom, hanem felém fordulva folytatta még mindig erős fölindulással.
- Így hát ön, fiatalember, nem ismeri Petőfinek azokat a költeményeit sem, melyeket hozzám írt?! Pedig ezek a világköltészet gyöngyei!
    Oly éles hangsúlyozással ejtette ki e szavakat, hogy még most is, annyi év lefolyása után élénken csengenek azok a fülemben.
    Zavarom még nagyobb lett.
- Hogyan, Petőfi nagyságodhoz is írt, költeményeket? – dadogtam kábult bámulattal.
    Úgy látszik, hogy most már ő teljes tudatára jött annak, hogy nekem sejtelmem sincs arról, hogy kivel beszélgetek. Hirtelen hozzám lépett, visszanyerve a nyugalmát s anyai gyöngédséggel és szeretettel megsimogatva a hajamat, lassú, elhaló hangon mondta:
- Én Szendrey Júlia vagyok!
    Ekkor tudtam meg: hogy ki Horvátné!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.

Mészáros Gyula (1883-1957): Idegen pusztákba

Messze innen, messze, idegen pusztákba
Varázsos erővel visszahúz a lelkem,
ezüstös folyóvíz, nyárfáknak ligetje,
Mintha integetne hivogatna engem.
Nem is a folyóvíz, nem is az ezüstje,
Nem az egész liget, csak egy-két nyírfája,
Ahova mi ketten holdas estvelenkint
Boldogan, álmodón leültünk alája.

Messze innen, messze, idegen nyíresbe’
Barna idegen lány mintha integetne…
Nem is ő hívogat, hej csak egy-egy emlék,
Eltűnt álom reám mintha sugarát vetne.
Mintha látnám újra csillagos két szemét,
Fürtös fejét amint vállamra lehajtja.
Édes szép szavának idegen zenéje
Álmodó lelkemet újra átalhatja.

Messze estem most már idegen nyírfáktól,
Az idegen lány is oly messze azóta,
Talán meg sem értett, hogy is értett volna.
Bölcsőinknek dalát sohasem hallotta.
Mégis minő bűbáj, nem is tudom én mi,
Úgy integet felém, úgy csalogat engem,
Ezüstös folyóhoz, idegen pusztákba
Varázsos erővel visszahúz a lelkem.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.

Herczeg Ferenc: Szendrey Júlia és a közvélemény

Elértem, amit ember érhet el:
Boldogsággal csordultig e kebel!
Ölemben kedves ifju feleség…
-    -    -    -    -    -    -
Minek nevezzelek,
Boldogságomnak édes anyja,
egy égbe rontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság, 
Lelkemnek egyedüli,
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
-    -    -    -    -    -    -
Kedélyed gyermek, szíved asszony és
A lelked férfi, te csodás mesés
Teremtmény! S én valóban nem tudom,
Mi több: szerelmem, vagy csodálatom?
-    -    -    -    -    -    -    
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, hugom,
Szeretőm, hitvesem!
Petőfi

    Mire újból kizölldelt a nyárfa az ablak előtt, ő már eldobta az özvegyi fátyolt. A közvélemény ebben rút árulást látott.
    A szabadság vérpiros búcsúórájában egyébként is minden jog és igazság a halottak részén volt. És tulajdonképpen mindenki gyanús volt, aki élt. Petőfi esetében különösen érzékeny volt a közvélemény. Az ifjú költő élete és halála oly egész, igaz, tiszta és antik módon szép volt, hogy övegyének viselkedése nemcsak erkölcsi, de esztétikai okokból is megbocsáthatatlannak tetszett, mivel a hétköznapi élet kicsinyes s önző követelődzéseivel zavarta meg a hősies halál felséges harmóniáját.
    A közérzés szerint Júliának a költő halála u tán egész egyéniségével föl kellett volna olvadnia az egyetlen érzésben, amelyhez még joga volt: a gyászban. Ha ezt kellő önmegtagadással és ízléssel meg tudja tenni, akkor a Petőfi-kultusz főpapnőjévé és a nemzet egyik nagyasszonyává avatják. Persze még jobb lett volna reánézve, ha el tud hamvadni első fájdalmának tüzében, mint a hindu özvegy a máglyán. Akkor ma ő volna minden női erény magyar patronálja.
    Az ő ingatag és mohó ifjúsága azonban nagyon is hamar hátat fordított a síri világnak és az életet kereste. Pedig az élet, amely az ő romba dőlt világa fölött még zölldelni és rügyezni tudott, élősdi dudva lehetett csak.
    Különös, hogy a közvélemény nem esett gondolkozóba a rikító és tátongó ellentmondáson, mely Júlia hitvesi és özvegyi élete közt volt, nem is akadt fönn azon, hogy az elismerten éles elméjű nő mindennel, amit Petőfi halál azután tett, csak saját magának szerzett keserűséget és megalázást, hanem pálcát tört fölötte. A népítélet úgy szólt, hogy Szendrey Júlia méltatlan volt Petőfi szerelmére és nevére. Bizonyos fokig elmarasztalták ebben a szomorú pörben magát Petőfit is, rábizonyítván, hogy életének ragyogó boldogságát maga-hiszékenységére építette föl. A nagylelkű bocsánatot pedig, melyet a csodálatos sejtőképességű költő Júliának fölajánlott („… Ki téged még akkor is, ott is, örökre szeret!”) költői szóvirággá fokozták le.
    Akik újabba megemlékeztek Júliáról, azok többé-kevésbé mind a népítélet nyomása alatt állottak. Többen a Petőfi-kultusz tisztaságának érdekében helyénvalónak látták, hogy a feledés fátyolát vessék  Júlia özvegységének idejére. Mintha el lehetne takarni csak egy vonását is annak a női arcnak, amely hatvan költeményre lelkesítette a világirodalom egyik legnagyobb lírikusát és amelyhez e sokat mondó szavakat intézte: „Szeretem hibáid napfogyatkozását…”
    Ma már Júlia megkövetelheti azt, amit megkövetelhet minden ember, akinek életét tulajdonába vette a nyilvánosság, hogy az igazságot tudják róla. Az igazság  pedig csak akkor igazság, ha teljes és csonkítatlan.
    Egy emberi élet mérlegét nem lehet annak egyes, kiszakított tételeiből fölállítani. Az emberi életen áthullámzó „jó” és „rossz” áramlások, a lelki emelkedés és süllyedés időszakai, rendszerint szerves összefüggésben vannak az élet külső körülményeinek alakulásával. A „jóság” szülőanyja a boldogság; a „gonoszságé” a boldogtalanság. Igaz, hogy ez csak gyönge emberekre áll, de  az emberek átlag gyöngék.
    Júlia méltatlannak mutatta magát Petőfi özvegyének nevére. Ez az ő bűne. Elég nagy arra, hogy összezúzza egy nő egész életét, de nem elég nagy arra, hogy összetörjön minden emléket, amely tiszta, nemes, önzetlen és szép volt ebben az életben. Júliával ilyesmi történt. A fölháborodott közvélemény megrohanta az ő múltját és abban ízzé-porrá tört mindent. Ez nem volt igazságszolgáltatás, hanem megtorlás. A népítélet mindig az. Igaz hogy a közvélemény haragos elfogultságát érthetővé teszi a rajongó szeretet, amellyel Petőfi emlékén csüngött.
    A közvélemény haragja Petőfiné második házassága alkalmából tört ki. Ez a nagyon is korai házasság mindenkit meggyőzött arról, hogy Júlia sohasem szerette Petőfit, hanem csak hiúságból lett az akkor már országos hírű költőé. Arany János így szólaltatta meg a sírjából föltámadt honvédet, akinek sápadt vonásaiban mindenki Petőfire ismerhetett:

És eldobád – hajh, mint csalódtam! -
Azt is, aminél egyebet
Alig szerettél bennem: egykor
Hiú bálványod… nevemet.

    Bevallom, sohasem tudtam megérteni ezt a vádat. Hogy milyen tulajdonságával hódította meg Petőfi Júliát, hogy milyen tulajdonságával hódít egyáltalában női szívet a férfi: annak kutatása igen kényes föladat. Bizonyos hogy a Napóleonok asszonyt is a kardjukkal, a Petőfiek asszonyt is a lantjukkal nyernek. A hírnév mindenkor szédítő hatással volt a nőkre. És éppen nem a sekély lelkű nők azok, akik a férfi vagyonánál és rangjánál többre tartják hírnevét. Júlia ezt tette. A gazdag előkelő és konzervatív szülők kényeztetett leányának, aki az erdődi várkastély nagyúri magányában valami mesés életboldogságról álmodozott, volt hozzá való bátorsága, hogy szigorú édesapjával dacolva, kövesse Petőfit a szegénységbe. Naplójegyzeteiből és leveleiből tudjuk, hogy nemcsak szülőinek előítéletét, hanem saját félelmét is le kellett győznie, amíg át merte magát engedni szerelmének. Ezt a lelki harcot, a nemes szenvedély harcát a hétköznapi okosság ellen, gyönyörű bátorsággal küzdötte végig. Júlia abban az időben oly fennkölt érzéseket ápolt a szívében, és oly költői kifejezésformát talált a számukra, amelyek teljesen méltók és Petőfi Sándor arájához. A költő ezt tudta és büszke volt Júliájára.

Hol a leány, ki lelkem röpülését
Követni birná te kivüled?
És hol a férfi, aki én kivülem
Szived mélyére lemerülhet?
Egymáshoz illünk; a teremtés napján
Egymásnak voltunk már rendelve mi…
Isten kötötte össze lelkeinket
Ember nem képes elválasztani.

    Meg kell állapítani, hogy Petőfi rövid házasélete oly boldog volt, amilyen földi frigy egyáltalában lehet. Hogy a sok szenvedésen és hányatáson általment költő, aki egy időben a sors mostoha gyermekének tarthatta magát, megismerhette a földi boldogságot, az Júlia érdeme. Tanú reá maga, a költő, aki e – földi ember szájából megdöbbentően hangzó – szavakat merte kimondani: „oly boldog vagyok, hogy reményem sincs.”
    Ezzel kezdődik a költő pályájának szédítő emelkedése. Tehetsége a boldog szerelem légkörében vakítóan lángol, mint az oxigénbe vetett parázs. Júliának megvolt az az erénye, hogy a házasságban is női ideál tudott maradni. A legelőkelőbb erény, amelyre költő felesége képes. Sohase felejtsük, hogy a házasélet mindennapi gondjaival vívódva, szűkös viszonyok közt élve, hónapos szobában lakva, a szerelmi dalok egész ragyogó sorozatát tudta kicsalni ura szívéből. E dalok közt a világirodalom gyöngyei találkoznak.
    Az ó-francia költői tornákon a pályadíj egyik részét a hölgynek adták, aki a koszorús költőt megihlette. Úgy vélekedtek, hogy a szerelmi dal két lélek ölelkezésének gyermeke. Szendrey Júliának része volt benne, hogy a magyar irodalom egy gyönyörű különlegességgel, a boldog hitvesi szerelem költészetével gazdagodott. Ezrét koszorú illeti.
    Arany János, akit később méltán keserített a szeretett jó barát özvegyének feledékenysége, ily szavakat ad a sírjából föltámadt honvéd szájába:

De nem vádollak… Óh e vádat
Inkább magamra emelem:
Annyi őszinte érzeményért,
Mit eltékozla kebelem,
Annyi reményért, mely csalárd lőn,
És annyi esztelen hitért,
Szerelmemért, mely végtelen volt…
És ime most itt van: mit ért?

    Ő úgy vélekedett, hogy Petőfi egész szerelmi boldogsága csak képzelt volt. A zord Toldi költője azonban mindig idegen volt a gyöngéd szenvedélyek világában. Hogy melyik a képzelt és melyik a való szerelmi boldogság, arról vitatkozni nem lehet. A kegyetlenül prózai kérdést: mit ért?  Rá lehet írni minden fejfára, amely alatt oly ember nyugszik, kinek része volt a szerelem üdvében. Bizonyos, hogy Petőfi utolsó leheletéig szerette hitvesét, hitt Júlia szerelmében és hogy boldog volt hitében. És ne feledjük: Júlia sohasem bántotta meg Petőfit, csak a közvéleményt. A költő neve akkor már oly magasságban fénylett, hogy asszonyi kéz nem férhetett hozzá. A tény, hogy Júlia széttépte a láncot, amely a halhatatlan halotthoz fűzte, újabb fényt árasztott a költő emlékére és rettenetes következményekkel járt az asszonyra nézve.
    Az, amit Júlia árulásának szokás nevezni, az én meggyőződésem szerint nem egyéb, mint egy magára hagyott emberi lélek összeomlásának siralmas képe. Aki e belső összeomlás lélektani okát keresi, annak ajánlom, hogy vessen egy pillantást a helyzetre, amelyben Petőfiné urának halálakor volt.
    Szendrey Júlia, amióta megismerkedett a költővel, lassan, de biztosan az erős egyéniségű, minden ízében férfias Petőfi hatása alá kerül. Szerelmes vívódásaik, amelyek esküvőjüket megelőzték, egy erős egyéniség védekezése az erősebb egyéniség inváziója ellen. Júlia később akaratlanul, de szinte föltétlenül átengedte magát a költő lelki uralmának és igaz asszony volta mellett bizonyít, hogy egyes jellemvonásai kicserélődtek és gondolkozásában, érzéseiben, eleiben, szokásaiban, sőt gyöngeségeiben is hozzá formálódott a költőhöz. Ő volt az a bizonyos aranyserleg, amelynek a férfi ad tartalmat. Petőfi bensejében semmi sem változott meg a házassága következtében. Egyetlen elvét, egyetlen gondolatát, egyetlen sajátságát sem áldozta föl nejének. A boldog szerelem áprilisi verőfényként hatott lelkére, életre és virágzásra keltvén annak minden rügyét. Ami azonban benne virágzott, az az övé volt. És ami Júlia lelkében virágzott, az is Petőfi vetése volt.
    Sokan és sokszor szemére vetették az asszonynak, hogy a szabadságharc eseményei közepett még ő tüzelte az egyébként is lobbanékony vérű Petőfit. Való igaz, hogy buzdította urát a március 15-iki mozgalomban, később a követválasztási ügyben, a minisztérium elleni föllépésben, Vörösmarty ellen írt költeménye kiadásában, nemkülönben a hadügyminisztériummal való ismételt összetűzéseiben is. Való igaz hogy a forradalomban a legszélsőbb elveket vallotta, hogy hevesen gyűlölte az arisztokráciát, hogy lázadó szelleme még a társadalmi szokások ellen is fordult.
    De mi ez ha nem magának Petőfi Sándornak szelleme női, azaz kezdetlegesebb, mozgékonyabb és fegyelmezetlenebb kiadásban? Hogy a visszhang harsányabb volt a kiáltásnál, a tükörkép perzselőbb a napsugárnál, hogy Júlia politikai kérdésekben is szenvedélyesebb volt a Talpra magyar költőjénél, hogy végül már a tanítvány buzdította mesterét, azon senki sem fog csodálkozni, aki ismeri a női lélek fölszívó és alkalmazkodó képességét és csodálatos termékenységét.
    Petőfi mindig különc modorú ember volt, ami egyebek közt abban is megnyilatkozott, hogy kedvelte a föltűnő ruházkodást. Az asszony ebben is követte példáját, ebben is túltett rajta. Jókai tanú rá, hogy egyszer piros frigiai sapkával ment színházba és hogy Petőfi el volt általa ragadtatva. Júlia politikai szereplése is hízelgett a költőnek.

Kedélyed gyermek, szíved asszony és
A lelked férfi, te csodás mesés
Teremtmény!

    Itt tartott az asszony, amidőn váratlanul bekövetkezett a vég. A költő rettenetesen komolyan vette önmagát és végszavát elnyelte a trombita hangja az ágyúdörej. És az asszony? Egyedül áll a szédítő magasságban ,ahová egy hatalmas szellem fölemelte. Petőfi lobbanékony és szenvedélyes vére, nyugtalan és szerfölött öntudatos szelleme még forrong benne, de hiányzik belőle a költő kristálytiszta és acélkemény erkölcsi ereje. Egyszerre elveszti belső támaszát és tartalmát. Hajóvá lesz, amely iránytű nélkül jár. Egy ideig szilaj fájdalommal siratja urát, aztán egyszerre, amikor kiapad az idegen energia, amely ereit duzzasztotta, beleomlik az élet zavaros hullámaiba. Petőfi meg tudta volna gyászolni Júliáját; Júlia nem tudta meggyászolni Petőfit. Az erős embert megtisztítja a fájdalom, a gyöngét megzavarja. Az erős ember megküzd a fájdalmával, a gyönge menekül előle. A gyönge, ha elveszti lelki egyensúlyát, minden áron feledni és vigasztalódni akar és olykor narkotikumokhoz folyamodik. A sírva vigadó ember, a férfi, akit korhellyé tesz a bánat, nemzeti jelenség. Úgy látszik, hogy Júlia akit az édesapjával folytatott küzdelme, a nagy költő részéről tapasztalt bálványoztatása és a forradalmi társadalomban játszott szerepe elbizakodottá tett és valósággal föléje emelt saját bírálatának, úgy látszik, hogy Júlia a nagy összeomlás pillanatában az élet nyers s mérges kábítószerei után nyúlt. Ez szó szerint IS veendő, amennyiben hallottuk, hogy abban az időben mákony és erős borok segítségével akart felejteni.
    Eddig csak erkölcsbírák ítéltek fölötte. Talán jó volna ha hozzászólna a kérdéshez az idegorvos is. Lehet, az orvos azt találná, hogy éppen a rettenetes rázkódás, amelyen akkor keresztülment, nyitotta meg az emberi lélekben lappangó mélységek egyikét. Hogy Júlia lelkében voltak ilyen mélységek, aztán már leánykorában maga is sejtette. Szerelmi vergődései közepett egy ízben (1847. jan. 12.) így ír Térey Marihoz: „De most, édes Marim, komolyan meggyónom lelkem keletkező baját: félek, hogy könnyelműség fogja követni a lelki harcot, mely bennem most oly kíméletlenül dúl; mert lelkemnek máris oly könnyelmű gondolatai vannak sokszor, hogy aztán, mikor eszmélek, irtózom e gondolattól: ha alkalmam lehetne ily könnyelműnek lenni, nem csak képzetben, de tettben.”    
    Amitől leánykorában irtózott, az bekövetkezett özvegy korában nemcsak képzetben, de tettben. Egy eszes asszony, Dékániné, kimondta az igazságot midőn így szólt:
    „Mikor a költő elesett, vele meghalt az ő Juliskája is.”
    Szendrey Júlia második házasságáról, amely mindennél jobban elkeserítette a közvéleményt, alig van mit mondani. Ez tulajdonképpen mentő-akció volt. Úgy tudjuk, a császári rendőrség fölszólította akkor a mindenkitől, a családjától leginkább elhagyott asszonyt, hogy mutassa ki, miből él, különben el fogják távolítani a fővárosból. Horvát Árpád elejét vette Petőfi Sándor özvegye további megaláztatásának és nőül vette. Talán nem vétek a tisztelet ellen,mellyel Horvát emlékének tartozom, ha megállapítom, hogy ehhez a házasságkötéshez eleinte több köze volt egyrészről az önzetlen részvétnek és másrésztől az önfenntartási ösztönnek, mint a szerelemnek.
    Petőfi Sándor életének napja lemerült az örök éjszaka tengerében. Dicsőségének csillaga azonban napról-napra csodásabb fényben ég. Egy szelíd, szomorú sugara ráesik a sírra, amelyben az egykor oly forrón szeretett hitves ma pihen. Fényénél lassankint föl fogjuk ismerni Júlia életének egész igazságát. Ez az asszony a szerelmi boldogság rózsakoszorúját fonta a nemzet bálványozott költőjének korán őszülő fejére. Hű társa volt Petőfinek, amikor az fölhaladt a tündöklő csúcsra. Ezért háza illet. Ő maga nem volt elég erős arra, hogy támasz nélkül megálljon a magasságban. Ezért sajnálat illeti. Az a sajnálat, amelyet a tévelygő embernek nem szabad megtagadnia embertársától, aki gyöngeségből vét, legkevésbé attól az asszonytól, akitől így búcsúzott el Petőfi Sándor:

Alig virradt, már újra alkonyúl,
Alig jövék, s megint elmégyek, el,
Még csak alig hogy üdvezeltelek,
És már bucsúzni, már elválni kell.
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szívem, szerelmem, lelkem, életem!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 18. sz. 1909. május 2.

Vachott Sándor (1818-1861)

 

Vachottfalvi Vachott Sándor Gyöngyösön született 1818-ban, hol a kathol. Gymnásiumban vette első oktatását. Innen 1831-ben Eperjesre menvén, az ottani ev. lyceumban folytatni tanulmányait, Sárossy Gyula serkentésére jó korán kezdett verselni, s mint jogász, elnöke is lett az ottani magyar társaságnak. Első nyilvános fellépése 1838-ban az Athenaeumban történt, midőn Nógrádban törvénygyakorlaton volt, majd Pestre jővén, 1841-ben ügyvédi oklevelet nyert, az ügyvédséget azonban nem gyakorolta, egészen magának s önmívelésének, utóbb, miután a szellemes Csapó Máriát nőül vette, Tápió-Sápra Pest várm. Vonulva, kis gazdaságának élt, de keble költői sugallatait soha vissza nem utasítva. Első kísérletei nagy reményeket gerjesztettek felőle, s így azon tizenkét jeles közt találjuk, kiket a Kisfaludy-Társaság átalakulásakor, 1842-ki január 22. kebelébe felvett. Garay János volt elfogadásával megbízva, mely azon évi sept. 24. ment véghez, s ez alkalommal Vachott Sándor A KÜLFÖLD RABJA című költeményével köszöntött be, mely öltői dolgozatainak mind eddig koronája maradt. Ennek köszönhette azon kitüntetést is, mely szerint a magyar akadémia őt, a lyrai költőt 1843. oct.7. level. Tagjául választotta, de abban szabályszerű előadással helyet soha nem foglalt. Költeményeit 1845-ben szedte össze s adta ki: 1. VACHOTT SÁNDOR VERSEI. Pesten, év nélk. Megjel. Dec. 1845.). Ezeket egy évvel utóbb követte: 2. BÁTHORY ERZSÉBET, történeti beszély két énekben, Pest, 1847.
    Jött a forradalom, és Vachott 1848-49-ben Kossuth minisztériumában titkárságot viselvén, ez állásában a kormányt Debrecenbe követte. A katastroph után előbb Tisza-Sápra, aztán Gyöngyös mellett rédei kis birtokára vonult, hol a vidéken bujdosó, s az „Arany Trombita” miatt üldözött barátját, Sárossy Gyulát házába fogadván, gyanú alá esett, s 1853-ban elfogatott. Ez eset zavarólag hatott kedélyére és elméjére, sőt ismételt öngyilkolási kísérletre ragadta, mire több havi fogság után szabadságát visszanyerte ugyan, de lelkének épsége csak múlólag tért vissza. Ez ínségben hitvese mint szabadító s ápoló őrangyal állt mellette mindenkor, sőt irodalmi működéssel is támogatta családját (két valóban költői regényt írván 1854 és 1857-ben). De végre is b. Eötvös eszközlésére Schwarzer budai tébolydájába lehetett őt beszerezni ápolás végett, hol általa s más nemes keblű főurak által segélyeztetett, míg a halál 1861. ápril. 9. szenvedéseinek véget vetett. Költeményeinek egy újabb teljesebb kiadását öccse, Imre adott Pesten 1856-ban, teljeset a Kisfaludy-Társaság: Vachott Sándor Költeménye, Pest 1869, melyet Tóth Lőrincnek, e társaság 1862-ki közülésében tartott szép emlékbeszéde előz meg.
    Vachott egészen az volt az életben is, mi költészetében: kedélyes, házias, elégiai természet; hű, önfeláldozó férj, vő, barát. Emellett arany becsületességű, nem ügyes, nem életre való, ábrándozó, rossz gazda. Segítendő barátait, pénzeit rosszul helyezte el, nem jelentéktelen örökségét ez úton vesztette el úgy, hogy halálával családjára csak gyászt és szükséges hagyott. Költészetét Tóth Lőrinc, említett beszédében Arany János, gyönyörű nekrológjában szeretettel és valóan jellemezték.
    A IV. mutatvány felvilágosítására szolgáljon, hogy annak tárgya Lovassy László, az 1836. elítélt ifjak egyike, ki őrülten hagyta el börtönét 1840-ben.

I. Cornélia emlékezete*

Ha bizni van mit földi sejtelemben,
S lát a magasból tiszta szellemed,
Úgy látod a köny árjait szememben,
S utánad égő mély keservemet.
Tekints alá, nézz e kebelviharra,
Mely csillapúlást hasztalan keres;
Talán egészen érdemetlen arra
Még sem valék, hogy oly forrón szeress.

Egy szív tövében nyertünk életet mi,
Szebb éveink egy tájon múltanak;
Távolban egymást nem kellett keresni,
Hogy érzeményink egybe forrjanak.
Szent volt a lánc, mely összefűze minket,
Szülék után, de sorstól szálla ránk;
Más tette inkább egyé kebleinket:
Lelkünk után is testvérek valánk!

Nem mintha példás szellemkincseiddel
Volnék megáldva, gyarló ember én;
Tebenned a jó szent forrása tűnt el,
Méltó vagy ülni isten jobb felén;
Azt értem én csak minden szózatommal,
- A bút okozd, ha nem hű szót lelek -
Mit mélyen érzek s édes fájdalommal:
Hogy mint te engem, úgy szerettelek.

Azt sem! Ki tudna úgy szeretni, mint te?
Hol indulat, mely oly tisztán ered?
Ó bár szeress az üdvnek közepette,
Mert úgy a földön senki nem szeret.
Érzelmeidnek elpusztúlt világa
Fölrázza minden hőbb érzéseim;
S lelkem, miként az árvafűznek ága,
Mélyen lehajlik bús emlékein.

Ah láttam én több évi szenvedésid;
Kimondhatatlan mennyi ért vele!
De hitlenek közt nem hagyott el a hit,
S nemesbülél a búnak általa.
Sérült szived bár, ép maradt erénye,
S ez szenvedésben fő vigasztaló!
Gyakran határt lelt vágyaid reménye:
Határt szivedben soh’ sem lelt a jó.

Arcod szelid volt hosszu bánatidban,
Szives bocsánat ült vonásain;
Komoly tanulság hangzott szózatidban,
Oltalmazó az élet habjain.
Mig legnehezb, mi legtöbb küzködést ad,
Mig ifjuságunk fenncsapongva száll,
Te azt eléggé könnyen megtanultad,
Te nélkülözni békével tudál.

S midőn kifáradt sorsod balhatalma,
s boldog nyugalmad végre fölleléd;
Midőn azt átélt gyötrelmek jutalma
Hű férj ölében sugárzott eléd,
S legszebb örömnek indúltál elébe,
Hivén: a jó ég fog vezérleni:
Rideg koporsó vett sötét ölébe,
Édes hited nem bírt megőrzeni.

S mellette álltam a hideg tetemnek,
Jaj énnekem, hogy halva láttalak!
Miért örülnék már én  életemnek?
Azért vagyok csak hogy sirassalak!
Hol fog pihenni csöndes kéjjel a szem,
Midőn utánad vágy-epedve néz?
Hajh mély a sír, s az ég magas felettem:
Bár hol kereslek, mindig messze léssz!

Nem vártam én, oh végzet, kedvezésed,
Hogy ellenem léssz úgy is tudhatám;
De tűrhetetlen immár üldözésed,
S kegyetlenebb vagy, mint gondolhatám.
Ha zúgolódom, légyen megbocsátva!
Békételennél tőn a veszteség;
Hol a keresztyén, ki őt halni látva,
Ne mondta volna: Kár érette még!

De mind hiába! Pályád végez ére.
Örökre hűves álom szálla rád.
Szent béke lengjen sírod gyászhelyére,
Nyugassza isten hű szived orát!
S te vérező sziv, mit fogsz még epedni?
Kifogyhatatlan bú mi haszna nyom?
Ha nem tudál őérte megrepedni,
Légy néma hát! Mit ér a fájdalom?
(* Testvére, Erdélyi Jánosné)

II. György úrhoz

Hogy élsz, mióta tőled messze váltam?
Úgy folynak-e, mint hajdan, napjaid?
Le birod-e még vágni tenkezeddel
Kétszer hetenként ősz szakállodat?
Belátja-e még a határt szemed,
Vagy lábaiddal fáradsz most oda,
Hová szemeddel jártál azelőtt?
Zsémbelsz-e még, ha olykor megficamlik
A házi rend, mely őstörvény gyanánt
Több század óta szállt firól fira?
Valljon, ha rád s a múltra gondolok,
Úgy él-e minden, amint képzelem?
Mert én nem egyszer gondolok reád,
És képzeletben színről színre láttak.
A szép vidéknek hüves bérceit
Édes teherként hordom lelkemen.
Az ifjuságnak andalgásival
Ott jártam én a lombos tájakon.
Bizonytalan volt sorsom és jövőm,
S küzdött az ifju tántorgó hitével.
Egyszerre fölkelt a vihar szele,
S mint vén harangnak tompa hangjai,
Hajlongva zúgtak a fenyők körülem.
Szétnéztem ekkor – és mi jól esett
Mintegy inogni látnom a világot.
Te honn maradtál, és a házeresz
Alól ohajtva nézted jöttömet.
A vész miatt betértünk tűzhelyedhez,
S asztalhoz ülvén, gondos nőd nekünk
Ételt, italt bő kézzel juttatott.
Midőn kitombolt a zúgó vihar
S zárt ablakod jó légnek megnyitád,
A ház előtt felnyúló büszke hárs
Dús illatával tölté a szobát be.
Eljött a sánta szomszéd alkonyatkor,
Kit mi szerettünk sok tréfáiért,
És nyílt örömmel üdvezeltük őt.
Kivüle jöttek olykor többen is,
Te jó boroddal nem késtél soha,
Hogy megfelelj a ház becsületének.
Igy folytak és nem másként napjaink,
S bizony nehéz volt egymástól szakadnunk.
Sírtál s az étel sem kellett soká! -
Most hű körödtől távol élek én,
Pezsgő világnak folytonos zajában,
És kedvez a sors többfelől nekem:
De a szerencse közt is boldogít
Emlékezetben bírnom egy helyet,
Hol még a őskor bölcs szokásait
Nem forgatá fel változó csere;
Hol a csalárdság és képmutatás
Nem hányja minden lépten tőreit;
Hol a természet egyszerű fia
Késő időkre nyújtja életét,
s csöndes halállal tér a föld alá.

III. György úr halálakor

Midőn utószor mentél ágyadig,
Érezve a bajt, mely rád nehezült,
Elképzelem, mint csóváltad fejed!
De oly közel nem sejtéd a halált.
Szép rendesen, mint véredben vala,
Az ágy előtti székre vetkezél,
S nem gondolád, hogy mindegy már neked,
Akár a földre hányd ruháidat,
Avagy kidobd a keskeny ablakon.
És hála isten, hogy vég percedig
Veled maradt a biztató remény;
Szent lámpa volt ez, mely jótékonyan
Hinté sugárit a beteg körül,
Mely amidőn kialvék hirtelen,
Együtt aludt ki életed vele. -
E pillanatban zordon lőn a ház.
Sötét alakja, mint gyászravatal
Állott az éjben bús kietlenül.
Az éltető lég ajkaid felett
Nevét s hatalmát meghazudtolá.
Mely künn leszedte a fák lombjait,
Mely ellen ajtó, ablak, zárva volt,
A messzeterjedt őszi pusztulás,
Benn a falak közt is, sátort ütött.
Elnyúlva széles ágyad közepén,
Magad levél a pusztulás jele. -
Tested köré az udvarnép begyűlt
S együtt virasztá a rest éjszakát.
Doboghatának váltig méneid,
Megnézni őket kedvetlen vala
A bánatába elmerült cseléd.
Túllépni a szűk pitvar küszöbén
Tartózkodott a félénk szolgalány:
Künn a sötétben lengő szellemed
Halk suhogását vélte hallani.
Éjfél után megszólalt a kakas,
Hirdetve jókor a dologtevő
Napot. De szét nem mentek emberid
Kezelni a nap rendes dolgait:
Együtt maradtak a rideg tanyán.
Csak a legélesb szolga távozék
Elhozni keskeny deszkaházadat,
E gyászhajót, mely könnyek árja közt
A zord enyészet tengerébe tűnt.
És ott pihensz most vég ítéletig,
Hol fekve várod a föltámadást.
Veled letűnt az ősök jobb kora,
S helyébe jőnek színtelen napok.
Üres magányban fog fennállani
Emlékedül a tisztes ház fala.
Rokon s barát betérnek udvarán,
De nyílt karokkal a szelíd öreg
Vendégeit nem jő üdvezleni.
György úr ezentúl nincs honn senkinek:
Ő a világgal már számot vetett.
S barátihoz sem lesz többé köze.

IV. A KÜLFÖLD RABJA
1843.

Még látod a hon véghatárait,
Az est elönti rajtok bájait.
Még bérce ormán látsz p ásztortüzet,
Folyója partján látod a füzet,
Ó még az édes léget szívhatod,
Mitől e föld oly szép, oly áldatott.
Jól megtekintsd! Midőn hajnal hasad,
Hazád az éjben tőled elmarad.
Ne kérdd: ha jősz még vissza vagy soha?
Sorsnál a válasz – s sorsod mostoha!
Vesztvén szülőket, jó testvéreid,
Hű lányt, barátot, kebled híveit,
Kiket miattad fájdalom viraszt,
Szegény rab ifju, melyiket sirasd
Ők nem gyanítják éji utadat,
Rég nincs felőled biztos híradat.
S most, amidőn e szép honból kimégy,
Hogy ismeretlen ország rabja légy:
Most, amidőn elmégy örökre tán,
S nem jösz, ha jösz, csak számos év után:
Bucsútlanúl kell tőlök válni meg,
Ez fáj – ezért vagy oly igen beteg.
És nincs, kitől egy jó szót küldenél,
Ha ezt sem, úgy hát kebled mit reméll?
Nincs egy betücske, nincs egy puszta jel,
Mely hírüladná merre vittek el.
Ki már a sírban tölti éjjelét,
Tudják a holtnak is nyugvóhelyét:
Te élni fogsz, s nem tudják merre, hol?
Bár azt se tudnák, hogy kínoztatol!
Könnyít e percben mély fájdalmidon
Hogy most veled, még itt a drága hon
Ó itt a hon még, legtovább híve
Annak, kinek leghűbb hozzá szive.
Tőled bucsúzik, búsan nézve rád,
értsd meg fiadnak néma búcsuját,
Te, kit szerelme mindig hőn ölelt!
Ki rólad annyi jó reményt növelt,
El messze rabnak éretted megy ő,
Tőled bucsúzik a hű szenvedő. -
S tovább tovább visz a gyötrelmes ut,
Nézd nézd hazádban a véső falut.
Bús csöndesen szól ott az estharang,
Átrázza bágyadt idegét e hang:
Fut a szekér bár és gyorsan viszi,
Mintha temetni vinnék, azt hiszi.
És sírni tudna, búban sírni jó,
Gyakran beszéllőbb a könny, mint a szó,
De a szekéren ülnek őrei,
S szivébe visszafolynak könnyei.
Azok ne lássák őt siralmiban,
Kiknek bajosztó részvét tiltva van.
Ne bánd, ha nem sírsz! foghatsz sírni még,
S fölkél a hajnal. Fénye ünnepi
Sugárral a zöld tájat ellepi.
Az éjben eltünt szép hazája már,
Amerre lát, néz, idegen határ.
Ki azt hiszi, hogy egy nap fénye süt
A terjedelmes földre mindenütt,
Honán kívül tán kételkedni fog:
Valljon honott nem más, szebb nap ragyog?
S hogy van fajunknak önnön istene,
Ha messze járnál, hinned kellene.
Ó bár te vallhasd egykor e hitet,
Kit majd a börtön gyászhomálya fed.
Neked lehet még tiszta kék egen
A felkelő nap méltán idegen.
Miként az égő háznak lángjait,
Búsan tekinted tűzsugárait.
Sugárival, hogy most még rád veti,
Nem arcodat, de lelked égeti,
S amint tovább visz a gyötrelmes ut,
Mindig kopárabb, pusztább tájra jut.
De ő a tájra nem sokat tekint,
Alig tudá, hogy vészes alkony int.
Egy nagy ború lőn a vidék ege,
El-szétterülvén sűrű fellege.
Lezúg a zápor, minden oly setét,
Tükrözve látja ő gyászéletét.
Kivül a várat meg sem nézheté,
Hová setét ut vészben vezeté;
Melynek rideg, mint a sír, belseje,
Hol annyi átkot látand bús feje!
És ottan áll ő, a négy fal között,
Borzadva látja, milyen  helyre jött -
De borzadás még inkább szálla rá,
Midőn az ajtót őre rá csuká.
És ottan áll ő, némán és merőn,
Mély kínja is megállapodva lőn,
Miként a tőr, hahogy mélyen talál,
Az átdöföttnek keblében megáll.
Kitépve őt ég föld áldásiból,
A zord ítélet számos évre szól.
E gondolatra fölreng kebele,
S ismét tolongó kínnal van tele.
Egy rája ömlő tenger a sok év,
Melyből menekni hol van békerév?
Volnál idős, ó volnál éltesebb,
Oly égetőn nem fájna tán a seb;
De a remény s a tett legszebb korát
Élő halottként hogy húzd itten át?
Mely szüle téged, szép de bús hon az:
Kevés az enyh, sok benne a panasz.
Örök viszongás, tettlen ősi dölyf,
Mely hő szivén rág, a kártékony ölyv.
Kicsiny a részvét nemzetüdv iránt,
Ha ád, leginkább sors ád jó irányt.
Sok őszül ott meg s van fényes neve,
Ki szent javáért lépést sem teve.
Téged korán és híven meghata
Sinlő hazádnak esdő szózata.
Fiúi bánat és a hív remény,
Hogy még derül az árva népre fény:
Szilárd hatásra bírtanak vala,
S lelked, miként sas, fennen szárnyala.
Dicsők valának kebled álmai,
Dicsők a bátor homlok gondjai.
Hol ifju ajkad szótól hangozott,
Vén is gyönyörrel elmémúla ott.
S föl kell-e tárnom még több bűnödet?
Ez, ami téged börtönéjbe vet!
Az éj körüled sűrű, úgy-e bár?
Ott künn a hold ki tudja merre jár?
Benn mit se látnak a nyitott szemek,
Habár merően széttekintenek.
Kicsiny a börtönablak és magas,
Kevés üveg van rajta, több a vas.
Ki lakta elsőbb e zordon tanyát?
Gyilkos talán, ki ölt testvért, anyát,
S kit hosszu rabság múlva, e helyen
Holtan találtak egyik reggelen?
S az ő helyén fogsz hát szenvedi te?
Neked hasonló végzet jutna-e?
Mily gondolat! S nincs rá vigasztalás.
Egy rém eloszlik, s kél után a más.
Eljő a reggel. Megvirad belől.
Több szolga lép be. Őre lép elől.
Szőrbül raböltönyt hoztanak neki -
Ruháit ő bú közt cserélte ki:
Mi volt honából úgy is egyebe,
Mint a ruha, mely testét födte be?
S midőn a rabköntös már rajta volt,
’Le kell fekünni!’ Börtön-őre szólt.
S ő ijedve a vén őrre néz,
Egész valója rettegésbe vész;
Elgondolá, hogy itt a hatalom,
S oly messze tőle minden oltalom!
De nem, ne rettegd a gyalázatot!
Amott van a lánc, íme láthatod -
Lábadra láncot fognak verni fel.
Terülj le bizvást! Fojtsd félelmed el.
S fölverve már a lánc. Testén csörög
Ajkin hatalmas szózat mennydörög,
Mely szózat el nem foghat hangzani,
Mely szózat égbe fog felszállani! -
S amint oszolni kezd a szolga nép,
Némán közőlök egy melléje lép,
Fejére durva föveget nyoma,
Mit ismeretlen kéz szőrből fona.
Haragra gyúlt; és négy hó elhaladt,
Hogy fövegéhez nem nyúlt azalatt. -
Bár lassan is, de múlnak a napok.
Nincs perc, midőn ne volna búra ok.
Mi haszna minden szép emlékezet,
Ha mindenik csak búval fog kezet?
Dicső azonban azt éreznie,
Hogy jó ügyért kell ennyit tűrnie.
E gondolatra gyakran büszke lesz,
De büszkesége is csak búba vesz.
Olykor ha kissé csöndesül a kín,
bosszankodásra kél unalmain.
Mindent kigondol ami lehető,
S időt veszítni nem lel módot ő.
S holott beáll a télnek évszaka,
Sokkal homályosb lőn rideg laka.
A dl alig múl, már az este jön.
Magába nyelvé őt az éjözön,
De meghajolt a őr, kérelmein,
És mécsvilág ég  hosszu éjein.
Órákig elvan a mécsen szeme,
Mulatja őt a kék láng kelleme.
Sőt többre vitte még az únalom:
Éjjel, ha álma késik, a falon,
Hová a mécs fényt vet sugárival,
Gyakorta játszik ujja árnyival.
Hisz gyermek ő, a kínnak gyermeke,
Játékra mért ne volna érdeke?
Majd nagy beteg lőn. Rég sorvadt a test,
Végkép pihenni fogna örömest.
Ki ágya szélén fölvirasztana,
Oly messze mért vagy, ó szülőanya!
Szülötted ím itt fekszik, mint a váz.
Szörnyű, midőn elfutja őt a láz,
S a keskeny ágyból talpra vánszorog,
És bús lakában, rémként tántorog,
Mintha keresni járna a halált,
De azt talán más, boldogabb talált.
Ott ifjusága megvédelmezi,
S lázát naponként múlni érezi.
Ekkor, hogy lenne mit forgatnia,
Könyvet kapott, s e könyv a biblia.
Látván a könyvet, rá öröm derült,
S a szent igékbe mélyen elmerült.
Olvasva tölt el éj és napokat,
A gyönge testtel nem gondol sokat.
Majd megszünék. A könyvet leteszi.
El-el mereng, majd ismét fölveszi,
Agyában a hiteszmék harca kél,
Nem boldogúl az észnek fényinél;
Forr, küzd az elme,küzd haszontalan,
Minél tovább, mind inkább nyugtalan,
Testében a vér lázasan kereng,
Fény és homály a fejben összereng.
Majd mintha égne minden gondolat:
Lelkébe vakhit őrjöngése hat.
S jár kel lakában, míg nem térdre hull,
És ajka csöndes mély fohászra gyúl.
Fohásza hosszu. Egy éj telt belé.
Térdén aludt el virradat felé.
Hallgasd meg, isten, amit ajka kért,
Talán könyörgött a kedves honért!
Azóta sok nap, sok hó eltünék,
Buzgón könyörgni ő meg nem szünék,
Az őr naponként térdein leli,

S vállat vonítva el-elnézdeli.
Egyol nap, mint így imádkozik,
Felé: ’szabad vagy!’ e szó hangozik.
Embernek e szó édesben zeneg,
Mint hogy az őrült is ne értse meg.
Megrezzen ő e szónak általa,
Fölnéz, s előtte őre állt vala.
És hinni nem tud őre ajkinak,
Azt hitte, gúnyt űz s ámítgatja csak…
Több szolga jött. Elhozták a ruhát
Melyet cserébe vettek egykor át.
A rég pihent ó köntöst fölvevé:
Bő volt a köntös… El belé tevé
A fakanált és villát, mellyel ett,
Emlékül innen nem visz egyebet.
Aztán szekérre lép. Melléje ül
Egy éltes őrtiszt kisérőjeül,
És elhagyá a zordon elmesírt;
Hogy annyi kínról maga hozna hírt.
***
Honába ér. Szent földén szállva le,
Zavart örömnek volt arcán jele.
Szikrája volt már-alvó lángnak ez,
Mely hamviban mg föl-föléledez.
Új élet, új zaj hatja meg fülét,
De ő a zajban mélán néze szét.
Ó nincs a földnek semmi oly kegye,
Mi már az ifjat boldoggá tegye!
Körötte sűrűn állnak társai,
Az árva honnak lelkes fiai.
Hévvel fogadják a hű szenvedőt,
Örvend is, sír is mind, ki látja őt.
S közöttök áll ő, testi lelki rom,
s kitör belőle a tűrt fájdalom.
Ajkán a megnyílt szó eláradoz,
Tartalma elmét, szívet gyászba hoz.
Mi volt s mivé lőn! Felsohajtanak,
Kik ajkiról bús szókat hallanak.
A kór beszédnek egy ép része van,
az, mit honáról mond fájdalmiban.
Majd a szülői házba érkezett.
Hangos sírással a ház telve lett,
Hol a cseléd is váltig síra mind:
Ki festené le a szülői kínt?
Reá a házban sem várt lelki bék,
Meg sem pihent, már elkivánkozék:
Magányt ohajta, hol térdére hullt,
S imádkozásban éje, napja múlt. -
Történik olykor, tollat vesz elő -
Hagyjátok el! Hadd írjon csöndben ő,
Mely oly sokáig hordta láncait,
Jegyezze a kéz, tenger kínait.

Forrás: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagy az utóbbi negyedfél század kitűnőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. Feltüntetve Toldy Ferenc által. Második átdolgozott kiadás. Ötödik kötet. Franklin-Társulat Budapest, 1876.

Csávossy György (1925-1915): Üzenetek az ortopédiáról

LÁZ

Kórházi ablak, Tejszínű verem.
Gyötrődés. Kín. Félszemű figyelem.
Mint légy az ablakközben,
fel-le a sík falon,
vergődik csontjaim közt
a bezárt fájdalom.
- Bírom még? Meddig tarthat?
Célok, eszmék, remény
kiégtek. Féreg lettem
gyűrt vásznak peremén.
Üvöltenék, de gyáván
lázadni sem merek,
rám dermedt büszke létem,
a megviselt szerep.
Félelmem zug-homályán
a sötétség falán,
szemem a rab légy társa,
mely fényt bont oldalán.
Fény? Fény! Az ablak izzón
issza fel a napot.
Fény, fény, mely annyit ápolt
s annyiszor elhagyott.
Fény!… Beharapom ajkam,
szokás, vagy őrület,
az idegek lángolnak,
s láng az ablakkeret.
Mögötte cinkos égen,
mit vak fal keretez,
tűzpárák pantomimje
már új titkot jelez.

GALAMBOK

A korlátlan kék távolságban,
hol csillagok, csillagközök
cserélgetik egymás között
a sugáranyagot,
szobám előtt,
tornyok fölött,
cikázó tollak villámlása,
eleven robbanás ragyog.
Galambok. Tucat könnyű szárny
lobban, lobog alá s tova,
velük fehéren villan fel
 a végtelen ég mosolya.
Repítő szárnyak. Messze tűnnek,
a foghatatlan időt űzik,
szállnak, suhannak szabadon.
Tört vágyam megunt betegágyam
menhelyén ráng, s tűnő galambok
nyomába rándul fél karom.
Fehér álmok a galambsárnyak,
s az álmok bénák betegen. 
Szárny helyett sugarát repíti
a végtelen tárt ablakon át
galambot befogó szemem.

TÜKÖRKÉP

Lehet, hogy rontáshoz fogott bennem
az ifjú, halk halál,
nem csak a kezdeti kopás,
valami más,
mely időmből egy-egy követ lerak,
míg lerombolja az egész falat.
Szűk ereimben iszapol a mész,
s arcomról el nem vész
a ránc, hiába simogat az éj,
a sebhely mély,
átüt a reggelen s mint bélyegző jelét,
hogy éltem, viselem.
Nézem arcom, jön majd egy reggel,
mely után nincs tovább,
a tükörből kihull vonásom,
s helyén felfénylik a világ.

ORVOSAIM

Kétségbeesésem mérik, inkább, mint lázamat.
A sápadtságom rágalmaz, a röntgen nyugtát ad
felhőzött celluloidon, hogy mennyit költöttem
magamból – és ők tudják titkomat – csak mögöttem
néznek majd össze, nem illik testem adósságát
firtatni, ezt majd intézik fecskendők, gyógyszerek,
de lelkembe öntik hitük; halk fehér emberek,
fehér szárnyakkal, barátok, szívükben olvasok,
szíve viszi el valamennyit: sebészek, orvosok.

TANULSÁG

Dr. Fazekas Jánosnak ajánlom

Bölcs értelem, mely annyi gőggel lázadott,
meg kellett tanulja most a rút alázatot,
hogy testemnek társa mindben, s az anyagelvűség
nem díszkötet, mely csendesen vár, hogy elővegyék
szép cikkekhez, s fájdalmamban így az is fájhatott,
hogy félnem kellett, becsülnöm a fájó anyagot,
saját magam – hogy a sziklák s szirmok csak vegyszerek
és bármi más, mely halmazával tölti a teret,
velem egységben várja, amíg roppant zsigerek
tövényei szerint bomlik, vegyül és alakul
széppé ismét – testté – mely, ha okos szelleme
foglára is, ha ember, olyan tűzzel lesz tele
mint én, s szirmok, sziklák, szerelmek, századok
csodáit értvén boldog lesz, mert okkal lázadott
ő, s őse, én
ki őrévén -
akkor -
vissza sorsára s mindenre olyképp tekintene,
mint a világnak, melyet gyúrt, halandó istene.

ÁRAMKÖR

Mint mikor a fiókba dobnak
egy olcsó kiadást,
szamárfüllel, hogy folytathassák
s olvasnak rendre mást,
úgy dobott félre betegségem - 
szobám a lom-sarok
s n apjaim színe sárgulóban
a számozott lapok.
Lapok, dúdoló tanúk annak,
ki velük elidőz,
hogy aranyat csapol a völgyek
kohójából az ősz,
hogy emlékező ujjak mérik
a barázdák falát,
ablakvázból friss huzat zúgja
a szédület dalát,
tág szelek lépcsőjén az ember
mind magasabbra lép
… s lép kettesben, az őszre kacsint,
csattannak gesztenyék
és csókok, csellómuzsikára
hullnak a levelek,
csorduló csillaggal a hajnal
tűzrakni elfeled,
széthull új színekre az évszak
s újakból összeáll…
Tanú vagyok, de időm surran,
egér, mely rágni jár
magányom mélyén, majd fülelget,
zaj zörget odakint…
Barátok jönnek, visszahozzák
vajúdni kezembe a kínt,
és örömet, az áramkört,mely
mindig erőt adott,
és beemelik ablakomon
a csengettyűs napot.

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XIII. évf. 3. sz. 1965. 

Szemlér Ferenc (1906-1978): Téli alma (verselemzés)

 

    Nincs költő, akit ne nyugtalanítana az idő múlásának kínzó gondolata; akit ne ihletne meg olykor az eltelt évek melankolikus emléke. Az igazi művész – a munkája értelmét megtaláló ember – azonban felül tud emelkedni önemésztő vívódásain; rezignáltsága sosem válik pesszimista gyötrődéssé.
    Szemlér Ferenc költészetében állandóan jelen lévő „téma” ez a töprengés. Ott van csaknem mindenik verskötetében, fel-felbukkan prózájában és elég gyakori műfordításaiban is. A Téli alma című verse ugyancsak szembenézés az évekbe sűrűsödő élet „logikájával”, a „természet rendjével”. S mint minden önvizsgálódás, számvetés is egy kicsit. Olyan számvetés, amelynél nem a mérlegelés a fontos, hanem az, ami a beértést meghozó nyárból „túl fehér felén” még melegít: ami a múltból jelenné vált.
    A költemény Szemlér 1959-ben megjelent verskötetének címadó verse. Három évtized telt el azóta, hogy első verseskönyve, a társadalomban helyét nem találó intellektuel érzésvilágát árasztó Éjszakai kiáltás (1930) napvilágot látott. Akkor 25 éves fővel csak az élet fájdalmait érezte az „évgyűrűk” szorításában; most – amikor már az ősz hajszálakat és egy fél emberöltő gondjai szülte ráncokat is tudomásul kell venni – az élet örömeinek elmúlását fájlalja. Ezért érezzük a verset a kötet több darabjával (Számadás, Nyár, Vidám délután, Diólevél) együtt a kiábrándultságtól a bizonyosságig ívelő írói pálya egyik legjellemzőbb költeményének.
    A költemény- gyakori eljárása Szemlérnek – a környező valóság egy jól körülhatárolható, mindenki által ismert részének megragadásával, aprólékos leírásával kezdődik:

Kint hóvihart kavargat szürke télvég,
bent érik még a pónyik vagy a batul.
A kamra polcán ül, szekrények élét
ékíti némán s mozdulatlanul.

    A külvilág tárgyainak és jelenségeinek ez a pontos leírása fakadhat közvetlen szemléletből, de lehet korábbi  megfigyelés felidézése is (ahogy maga a költő egyik visszaemlékezésében megfogalmazza: „a tapasztalás és emlékezés mozaikrakó munkája”). Talán a gyermekkor vagy az ifjúság egy feledhetetlen, kedves momentumára gondol vissza az élete delén túlhaladt költő, ezért olyan bensőségesen meghitt az első szakasz hangulata, s mintha a már múltba vesző ifjúkor varászát is kiéreznénk e sorokból. Az időben távolságot sugallja a művészi kép alkotóelemeinek térbeli kiterjedtsége is. (A kavargó szélvésztől a kamra polcán meghúzódó téli almáig szűkíti le a képsor érzékelhető tárgyait.)
    A vers tartalmi-hangulati alapján a beértettség nyugalma adja meg; ez cseng ki az első szakaszt lezáró határozott sorokból:

húsán, haján ott látni makulátlan
fényben a nagy nyarat.

    A lelki kiegyensúlyozottság csöndes hangulatába már itt belevegyül a visszaemlékező ember éveket számláló révedezése, - feszültséget, vívódást azonban még nem érzünk. Finoman fejezi ki ezt az állapotot néhány, majdnem egymásba fonódó szószerkezet: „ékíti némán s mozdulatlanul”, „édes illat leng körüle lágyan”, „gunnyaszt hallgatag”. A szemlélődésnek ebbe a higgadt atmoszférájába illeszkedik bele az elnyújtott – tizenegy-tíz szótagos- jambikus sorok lassú lüktetése, ilyen hatást váltanak ki sajátos akusztikájukkal a több sorra terjedő, mélyhangzós (a, u) rímek, valamint a szabályosan ismétlődő periódusok.
    A második versszak lényegében az elsőben megfogalmazott gondolat: a ott kialakított képrendszer folytatása. Ugyanakkor: az élmény egyénibbé válásával, a költő intenzívebb reagálásával kezd megbomlani az eddigi kiegyensúlyozottság. A vers mondanivalója teljesebb, hangja szenvedélyesebb lesz. Az előbb az alma „édes illata”, „Makulátlan fénye” emlékeztetett a nagy nyárra, itt az „izzó hő”, a hosszú időn át érlelt „friss zamat” adja vissza „az élet ízét”. Magasabb hőfokon, több belső átéléssel ismétli meg azt, amit eddig elmondott, beleolvasztva a külső kép keltette képzetbe saját érzéseit is:

Már ráncolódik itt-ott enyhe bőre,
a húsa se mind egyformán kemény.
De izzó hő csap fel belőle
ilyenkor is, túl február felén.

    A külsőről fokozatosan vezet át a belsőre, a vizuálisról a szenzuálisra. Amit eddig láttunk, most érezzük. A szinte berobbanó sorkezdő „De”, a felfokozottságot kifejező igék („borzong, remeg”),majd a jelképes nagybetűs „Tűz”, „Nap”, „Fény”, „Szín” még erőteljesebbé teszik ezt az áradó indulatot; anélkül, hogy az érzelmi telítettség üres lelkendezésbe fulladna.
    Jóllehet még mindig a kezdő gondolati tartalmat részletezi, árnyalja, a mind nyilvánvalóbb lírai hozzáállás, a behatóbb megfigyelés egyre többet árul el a költő lelkivilágából. S a harmadik (utolsó) szakaszt bevezető kérdéssel már ő maga áll előttünk: „Miért ne lennék én is téli alma?…” - A kérdést ezek után már válasznak is felfoghatjuk, s az ezt követő töprengést („gondolkodom, ekként elmélkedem”) erőltetettnek és a versben is fölöslegesnek érezzük.
    Az érzelemsort elindító téli alma lassan kiválik a mindennapi élet tárgyai közül, s a mind teljesebb tartalom és érzelmi asszociáció folytán a költő érzésvilágának jelképévé nő. A vers hangja is szubjektívebben, sodróbb líraisággal hozza emberi-lelki közelségbe az eddig inkább szemléleti fogantatás képek tartalmát. Így válik a költemény – a megteremtett jelkép révén – egy konkrét helyzet, az érett költő lelkiállapotának kifejezőjévé. Ez van benne tömören az utolsó szakasz legintimebb két sorában:

és meglegyint a nyár forró fuvalma
télben, fagyban, magányos éjjelen.

    E négy szó (tél, fagy, magány, éjjel) jelentésével, puszta egymás mellé sorakoztatásával az eddiginél is fájóbbá teszi az elmúlás szomorúságát. A költemény mégsem a csüggedés, nem a halálhangulat gondolatával zárul, ugyanígy magányérzetét sem a magába zárkózó ember társtalanságának fogjuk fel. És ehhez a lankadatlan életigenléshez nem a „halhatatlanság”-ba betett hite ad erőt számára, hanem: művészete értelmének felismerése. Ezért tudja legyőzni kínzó gondolatait; ezért érzi – és vele együtt az olvasó is – maradandónak mindazt amit egy „érett élet árán elért. Innen a költemény felemelő, a megnyugvás örömét sugárzó befejezése:

A sorsomat ha olykor kézbe vennéd,
megéreznéd hevének végtelenjét,
mely most körém ömölt
egy érett élet árán s amilyent még
nem is termett a föld!

    Az egyes életben megtestesülő általános emberit, a szép elpusztíthatatlanságát szuggerálják az olyan szavak, illetve szószerkezetek, mint: „Sorsomat”, „egy érett élet árán”, „hevének végtelenjét.
    A vers az egyéni és az örök emberi, a múló és a maradandó megnyugtató feloldásában kulminál, de olyan befejezés ez, amely a végtelen felé tágul. Így válik a költő gondja közösségi üggyé, ő maga pedig az „emberi fajta” – a közösség – részévé.

KOZMA DEZSŐ

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XIII. évf. 3. sz. 1965.

Majtényi Erik (1922-1982): Kései lágernapló

 
1942. ZSILVÖLGYE

Virágvasárnap. Villó szurony unszol,
hogy a reánktört hóvihart is álljuk.
Kőtömböt hordunk ki az alagútból,
s helyébe falazzuk az ifjúságunk.

Negyedóránként föl lehetne nézni
az égre is, ha billenőn kifordul
a csille terhe, nézni, tetten érni
a másik kínt, amely a csúcsokon dúl.

De a sorsot elrejti önszemérme,
kőnél súlyosabb lomha fellegek
gyűlnek magukat rejtőn, feketéllve,
tetézve földibb s fájóbb terheket.

Botorkál lent az úton egy szamár,
a hó reádől, menni kell most, menni,
reá talán egy nyaláb széna vár,
de nem ül rajta Krisztus, nem ül senki.
 

1942. ERDŐMUNKÁN

Kavics az úton,
felhő az égen…
Fa vagyok, fájó,
ne hántsd a kérgem.

Porszem az úton,
ködfolt az égen…
Gyantaként csordul
keserűségem.

Csillám az úton,
csillag az égen…
Kihűlt a tűzhely,
fejsze a kézben.

Kavics csikordul,
csillagra várok…
Jönnek az úton
sanda favágók.

1942. CRAIOVA

A börtön önkéntes komédiása
kidőlt a sorból. Többé kacagásra

nem készteti a zsebtolvajt egy kocka
puliszkáért fancsalin fintorogva.

Legvaskosabb tréfáját kieszelte,
már nincs, aki csajkáját telemerje.

Elégedetten mondják a fegyőrök:
ördöngösködött, s elvitte az ördög.

Kidőlt a sorból. Kezében a bögre.
Paszuly volt aznap. S lemondott örökre

az adagjáról. Rongyaiba bújva
fütyöl a bikacsökre, a paszulyra.

Ma szerda van. Még három napot várhat,
amíg a zörgő kordék eléállnak,

hogy elvigyék egy hét tucat halottját.
Még három nap, s az örökkévalóság

egy roppant sátor ponyváját fölhajtja…
Ajkán fintor, de nem kacagunk rajta.

1943. TIRGU JIU

Gúny-e, meggondolás-e? Görnyedünk
kötélverő műhelyben. A kerék
a szőke kendert kötényből harapja.
Hátrálva lép a mester. Gyöngeség
fog el némelykor. Ez az éhség.
De bal kézzel is lehet hajtani
a kereket. És hajtom szakadatlan.
Kifordultak a világ sarkai:
hajdan volt súlyos kalászok helyett
csupán kender terem, kóc és kötél.
És lassan telnek csonttá aszott percek,
és lassan múlnak szikár, ösztövér
órák, napok. A kerék lankadatlan
kóvályog, lendül – tíz lépésre is
ki kell a kendert feszítenie:
vak egyenes, mely sehová se visz.
Surrog, susog egy tál forró levesről,
és egy nagy karéj kenyérről zizeg,
s egy virradatról, amely földereng majd
mindenkinek, mindenkinek.
Fáradhatatlan fordul a kerék,
és a kendert egyhangúan sodorja,
egymásba fonja, fűzi véghetetlen,
mintha a Párkák baljós szála volna.
És este, ha a fáradtság ledönt,
a szalmazsákra omlunk – súlyos mámor
fog el, s az álom bódítón susog
kötélfonásról, kötélszakadásról...

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XIII. évf. 3. sz. 1965. 

Szilágyi Domokos (1938-1976) két verse

 
ESŐBEN

Hullanak hosszú verssorok,
éltető költemény csorog,
szavait mohón vedeli
a pityóka s a tengeri.

A rímekben ásványi sók
oldódnak, holnapravalót
szívnak a szorgos gyökerek,
tanulnak a hajszálcsövek,

míg hullnak hosszú verssorok;
éltető költemény csorog,
szavait kívülről bevágja
a krumpli- s a tengeritábla.

ÁRVERÉS

Fölfűzöm fekete gyöngyeim:
elárverezem éjjeleim.
Tanulás, csókok, munka, rím:
ki ád hát többet, feleim?
Három vers – csak egy mosolyért
Megértés annak, ki megért.
Annak, ki semmire se tart,
fizetek egy pofa italt.
Annak, aki belém kötött,
juttatok pár igekötőt.
Annak, aki palira vett,
adom boldog perceimet.
Ki valamire becsül engem,
odaadom, mindenem ingyen.
S aki túl sokra becsül: ím,
józanító kudarcaim.
(Ámbár csak számító csalás
e potom kiárusítás:
olcsón magam azért adom,
hogy emelkedjék árfolyamom.)

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XII. évf. 10. sz. 1964. október

Horváth István (1909-1977): Tarlón

Recsegnek a tarlók, rideg recsegéssel
bakancsom alatt,
És aratok vígan, míg engemet titkon
az Idő arat.

Repül az év arany-kalászoknak szárnyán.
Repülök vele.
Tudom, a végső rév nem oda fel vár rám,
hanem oda le.

S mégis a magasba, fennebb mérem a célt,
a tarlók fölött.
Ha kalangyában is: védő, tető-kéve
lennék, vihart álló,
s nem lenn a törött.

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XII. évf. 10. sz. 1964. október