Pákolitz István (1919-1996): Janus Pannonius

 

Hó borította a messzi mezőket, a lágyölü lankák
Tejszínű ködbe gubóztak, az erdőn szél hadonászott,
Bő köpenyét a faágak orozva szerte cibálták;
Szél-kisepert pusztákon az ordas farkas üvöltött,
Jégtáblák tolakodva inaltak a fürge folyókon.
Mély álomba zuhantan aludtak a pannon tájak,
Nem sarjadt a tudás, nem üzentek a halkszavú Múzsák,
Barbár télben aludt a csírázó szép Humanizmus;
Csezmicze, csöpp falud is dermedve lapult meg a télben,
Ám a tüzes szívű ifjú fiát elküldte Nyugatra:
Hoztad a fényt, meleget, hogy a jég, meg a fagy föleresszen,
S jó magot is, hogy a dudva helyett ez a parlagi pannon
Föld kamatozva teremje az emberiség java-kincsét;
Költészet s tudomány tejtestvérként nemesedjék,
S áldja örökre neved, Pannonia nagy fia, Ianus!

A friss szelet a vitorlába fogtad,
Repült hajód a kéklő ég alatt;
Guarino mester fölnyitotta titkát
A táguló-megújuló világnak.
Szépségfaló, szomjas szemed beitta,
Mit szétsugárzott gazdag Ferrara
Színes varázsa, láza, szenvedélye -
A kaptafára gyártott himnuszok,
Nagyságokat dicsérő énekek
Tempós unalma, mint lidérc, gyötört;
Az únt zsolozsmát recitálta ajkad,
de lelked itta édes mérgeit
Az életszomjú, víg-profán daloknak,
S míg kongatták az esti Angelus-t,
Elbódított a sűrű jázmin illat;
Magános-férfi sorsod indulóját
Dobolta szüntelen a vér, a vágy -
Pacsirta-trillás szívedből kicsordult
A teljes élet ámuló szerelme;
Száz húron zengett versed friss varázsa:
Az embernek az emberről daloltál,
Ki harcba’, kínba’ újra megszületve
A bölcs tudás szent mécsesét kigyújtja,
S bogozza már a titkok titkait;
Nyűgét lerázva fölkel majd a porbul,
S az égbe fúrja büszke homlokát;
Ki gőgös Fortunának szép kegyét
Nem kéri többé, de kikényszeríti,
Álszent szemekkel többé nem pirul;
Kit nem vakhit, de értelem igazgat,
S ki végül is emberré istenül!

A földre többet néztél, mint az égre,
Nem áhítat emelt a rangra, nem.
A tömjénfüstös, gótikus homályból
A rózsaillat elcsalogatott:
Sanyargató cilicium helyett
Szép lány ölelt a titkos éji órán,
Vagy hűs lugasba’ nótás cimborákkal
- Sűrűn citálva csípős Martialist -
Nyakaltad Bálics zöldarany borát.

Téli fagyok, nyár-éj viharok rátörtek a Kertre,
Friss ojtásaidat félteni volt is okod;
Mindig félti a költő azt, ami zsenge ígéret:
Mit se teremhet a fa, hogyha virága letört!
Kürt riogott, és harciszekéren a büszke Hadisten
Végigdúlt a mezőn, végig a kerteken át.
Öldöklő csata volt, hódítók és hazavédők
Vére ömölt a mezőn, hullt a pogány, a magyar,
Zsuppfedeles viskók hamuját szétszórta az orkán,
Mandulafáidat is tépte a vad zivatar.
Sírva-sirattad a kincset, az új kultúra gyümölcsét,
S véres harci mezőn zengted a béke dalát.

Tévedhet is, ki mindig messzenéz,
S nem látja meg, a sorsa mit parancsol;
Keservesen, magába roskadón
Halálig hordja súlyos szégyenét!
Ki szembe álltál, futni kényszerültél,
Hogy el ne érjen a király haragja!
A sír előtt már nem jutott idő
Bevallani a súlyos tévedést!
- boldogtalan az összeesküvő,
Ki azt se tudja: önnön szíve ellen
Fordítja fegyverét, ha arra tör,
Ki történelmet formál szüntelen!

A múlandónak nincsen fegyvere,
Nem óvja semmi leskelő haláltól;
A gyönge testet égő láz emészti,
S törvény szerint a földbe visszatér.
Mi megmarad, nem árthat semmi annak:
A Halhatatlant mindörökre őrzi
A végtelen Idő;
Nem a homokba írtad versedet,
Nem is zarándok sóhajára bíztad,
Apolló gráciája is kevés volt;
De Vulcanus pörölycsapásaként
Zuhog szívünkre félelmes szavad:
A JÁMBOR EMBER KÖLTŐ NEM LEHET!

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október