Már lábadoznak a csillagok
az éjszaki égen,
s ragyognak egy-egy percre.
Ó térden-
állva nézem őket,
karom kitárom, mintha
szélmalom rozzant vitorlája lenne
vagy csüggedt, szélütött inga.
Nemrég csak nyögtek, sírtak,
fénytelen betegek voltak,
ültek sápadtan, tördelt, tétova tagokkal
ülték körül a holdat.
Ültem így én is, rágódva penészes,
holdatlan reményen,
koporsószegként csillogott szemem
a fekete, fekete éjben.
Ültünk így mi is, fázva, vacogva,
ültünk kriptában, ültünk a mélyben,
ültek a csillagok, ültek halódva
füst között, fagy között, ültek az égen.
És rázta szívünket, csillag-szívünket
a nagybeteg mécsesek láza:
nem akadt szérum, nem akadt gyógyszer
a kozmikus, végtelen lázra.
Már lábadoznak a csillagok
az éjszakai égen,
s ragyognak néha egy-egy percre.
Ó, térden-
állva nézem őket,
karom kitárom, s ujjal érintem fényük.
Ó, lelkem, légy csillag magad is, te is,
hogy énem legyen az énjük.
Forrás: Jelenkor 1. évf. 2. sz. 1958. december
Jó szórakozást, töprengő, elmélkedő, ösztönző, vigasztaló, megnyugtató perceket kívánok az Irodalom-birodalomban! - Csicsada
2026. aug. 25.
Alaksza Ambrus (1903-1983): Gyógyul az értelem
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése