Mikszáth Kálmánné szül Mauks Ilona: Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései*

Házassági tervek

    
    Szomoru napok következtek ezután reám; az ágyból nem birtam felkelni, valószinüleg betegebbnek is képzeltem magamat, mint amilyen voltam. Senki előtt bánatomat ki nem panaszolhattam, Bobok, akivel ezelőtt bizalmas voltam, mert elfordult tőlem s egészen az atyámhoz pártolt. Mindjárt másnap reggel, ahogy atyám közölte velem végső elhatározását, Bobokot kocsira ültette és elküldte Pestre Mikszáthhoz azzal az üzenettel, hogy többé felém se nézzen, nekem ne irjon, tekintsen úgy, mintha meghaltam volna.
    Atyám erről nem szólt nekem egy szót sem, de anyám nagy kérésemre elmondta, hogy Bobok nagyon a lelkére beszélt Mikszáthnak, úgy annyira, hogy megigérte, hogy sohasem jár utánam többé… még azon este elutazott Hajduszoboszlóra pár heti tartózkodásra rokonai látogatására.
    Most már úgy látszott, minden összeomlott… minden üres, kihalt volt körülöttem, már csak a halált óhajtottam.
    Egy napon Draskóczky, az atyám segéde megszólalt a szobám ajtaja előtt: - Ilona kisasszony! Olyan ragyogó idő van, miért nem kel fel, ha valami gyógyító van a világon, hát az ilyen idő az, öltözzön fel és jöjjön ki a levegőre.
- Istene! – Tudtam, hogy nem merne hivni csak úgy minden ok nélkül; hirtelen felöltöztem, kimentem a folyosóra, ahol ő nagyon ügyesen két vagy három levelet a kezembe adott. Szememmel köszönetet intettem és kincsemmel visszamentem a szobámba. Hajduszoboszlóról Debrecenből és Ceglédről küldte Mikszáth a leveleket Draskóczyhoz, de előtt nem juthatván közelembe, csak most egyszerre adta ide. Ezekből a hosszu levelekből megértettem, hogyha százszor igérte is atyámnak, hogy lemond rólam, ezt az ígéretét nem képes megtartani.
    Igy irja:
    … És ha millió akadályon és ha millió megszégyenülésen kell is magamat keresztül törnöm, mégis oda fogok én jutni magához – mert akarom hogy oda jussak.
    És ha oda irom ezt a szót „akarom” a papirosra, az hatalom, melynek ellene nem állhat a világon semmiféle ellenség – csak egy és az maga.
    De maga nem ellenség, hanem szövetség.
    Egy másik levélben azt irja:
    Még ilyen messze sohasem voltam magától, ugyszólván az ország másik szélén, száz mértföldre. De a nagy messzeség nem tesz semmit és elmondhatom, hogy ilyen közel sem voltam ám magához soha, mint éppen most.
    Ezután még Draskóczy vagy két levelet adott át nekem, választ nem irhattam, mert nem tudtam, hol van, melyik városban. Április 19-én egyszer azt sugja nekem Draskóczy: Mikszáth János ma reggel meghalt Szklabonyán asztmatikus rohamban egy perc alatt.
- Jaj, szegény ember! – suttogtam egész lelkemig megrendülve, hiszen tudtam, hogy milyen nagy szeretettel viseltetett apja iránt. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy most haza fog jönni Szklabonyára. Tőlem nem kapott levelet, mióta megirtam atyám végső elhatározását, hátha most azt hiszi, hogy engemet is végképp elveszitett, mennyire le lehet sujtva e kettős veszteség által… Nem, nem, legalább ezt ne higgye. Összeszedtem hát minden ügyességemet és irtam Mikszáthnak. A levelet Draskóczy még aznap feladta a postára.
    Egy pár nap multa ideadta Draskóczy a választ. Szegény Mikszáth rettenetesen le volt verve. Mennyire szerettem volna, ha élúszóval vigasztalhattam volna, de hát annak vége volt, ő már nem jöhetett hozzánk, de rövidesen vissza is utazott Pestre.
    Április vége felé hozta a postás a Vadnay Károly által szerkesztett „Fővárosi Lapok” két számát. Kibontom, benne van Mikszáth Kálmántól a „Fotografiák regénye” című ki elbeszélés. Ebben az elbeszélésben leirja, hogy négy fotografiája van Aladárnak Lórikától. Ekkor közbelépnek a szülők és szétszakitják a fiatalokat. Egy pár hónap mulva azután Aladár megkapja az ötödik fotografiát is, mely Lórikát ábrázolja a ravatalon.
    Szép kis elbeszélés volt ez! Szegény anyám szivét úgy meghatotta, hogy majdnem sirógörcsöt kapott, szinte már látta, hogy én is a ravatalra kerülök. Ezentul nem volt nyugalma, addig kérte atyámat, míg csak meg nem engedte, hogy április 30-án elvigyen engem Pestre egy hires orvos rokonunkhoz.
    Akkoriban egy egész nap kellett, hogy Gyarmatról Pestre érjünk. Jó este felé volt, mikor a Pannoniában elhelyezkedtünk; anyám szeretett volna engemet kissé szórakoztatni, szinházba vinni, de nekem nem volt kedvem, egy kis sétát tettünk a városban. Másnap délelőtt elmentünk az orvos rokonunkhoz. Azt mondta, hogy nagyon vérszegény vagyok és tüdőhurutom is van melléje. Ez anyámat nagyon lesujtotta, délután búsan jártunk a városban megint. Este azután amint a Nemzeti Szinház pénztára előtt várakoztunk, hogy jobban hozzáférhessünk, egyszerre Mikszáth állott mellettünk. Reszketni kezdtem ijedtemben, hogy mit fog most az én anyám mondani. Hirtelen megragadtam a kezét.
    Jó anyám rám nézett véghetetlen szánalommal, azután Mikszáth köszönését elég barátságosan fogadta. Ő rögtön ajánlkozott, hogy jegyeinket megváltja. Anyám nagy örömömre elfogadta, és átnyujtotta neki a pénzt. Mi anyámmal kimentünk az utcára kissé járkálni.
    Természetes, hogy magának is váltott jegyet, és leült mellém. Itt mondta meg, hogy Draskóczy táviratozott neki, hogy mi Pestre jövünk és a Pannóniába szállunk, már délután is keresett, de nem talált otthon.
    Mikor megmondtam, hogy holnap reggel hazamegyünk, nagyon elszomorodott és akkor arra kérte anyámat, engedje meg, hogy a hajón kikisérhessen Vácra.
    Anyám meg is engedte. Mi korán reggel kimentünk a hajóállomáshoz, tekintgettem ide-oda, de Mikszáthot nem láttam. Elaludott, gondoltam nagy keserüséggel a szivemben.
    Másnap azután Ercsiből kaptam tőle levelet. Ezt egyenesen nekem cimezte, hiszen örökre bucsut mond nekem benne. A levél egyes részeit ideiktatom:

    Ön biztosan azt hitte, hogy lustaságom miatt nem keltem fel, miszerint igértem, hogy Vácig elkisérem. Azonban ez nem áll, mivel éppen az volt a bajom, hogy felkeltem és egy német kocsisra biztam magamat, hogy vigyen, de szélsebesen a Bécsbe menő hajóhoz, éppen akkor értünk oda, mikor utolsót csengettek… Hirtelen beugrottam minden jegy nélkül, a hajó azon pillanatban elindult és le is vitt szépen Ercsiig! Ami egészen itt az Alföldön van… Igértem én azután a kapitánynak mindenfélét, hogy tegyen ki, mert még Pesten vettem észre, de nem hallgatott rám… A harmadik nagy baj pedig az, hogy magával nem beszélhettem tegnap és hogy valószinüleg többé nem is fogok.
    Kedves jó Ilonkám! És megigértem a szüleinek per mopsz, hogy többé soha a életben nem járok maga után. Tudtam, hogy ezzel üdvömről, menyországomról, minden boldogságomról lemondtam, és mégis megtettem. Ugy kikeresték azt a percet, amikor nagylelkü tudtam lenni ellenségeim iránt is. Bobok igértette meg velem. Azután anyjának is megigértem, csak azt kértem ki, hogy még egy napig láthassa. Az volt a tegnapi nap, az utolsó nap és felvonás.
    Ne desperáljon emiatt, így kellett ennek történni. Higgye meg, még így sokkal jobb, mint abban az örökös ingadozásban tévelyegnünk. Mit ér ez? Ha tegnap önben több erélyt, több akaratot, több szerelmet tapasztaltam volna, akkor még visszavontam volna szavamat és megmondtam volna, hogy amit a természet törvényei összekötnek, azt a láncot én nem tépem szét… De ez önben hiányzik.
    De különben hová visz ilyen élet? Diáknak való szerelem ez, ha bujkálni kell, és ezt így vigye az ember a végtelenségig. Ha tudnám, hogy egy évig tart, bevárnám, ha tudnám, hogy négy évig tart, még akkor is bevárnám, de ez már az örökkévalóságig tart, mert én ugyan sohase megyek a maguk házához, hacsak nem hivnak, hacsak az édesapja meg nem kérlel, és hogy ő meg nem kérlel, az bizonyos. Nem is lenne tőle férfias.
    De hát szinte könnyebben fogom magam érezni, ha megteszem a maga apjának a nyugalmáért és a maga anyjának a boldogságáért azt az áldozatot, hogy megválok attól, ami legdrágább kincsem volt. Hadd lássák, hogy mégis nemes sziv dobogott bennem, mely tudott szeretni azért, hogy mások boldogok lehessenek.
    Mert lássa kedves Ilonkám, én a maga szüleit, Isten tudja mint van az, mindig szerettem, azért, hogy magát annyira szeretik…
    Gyarmaton most már természetesen nem találkozhatunk. A boldogság így kivánja és én részemről ünnepélyesen becsületszavamra igérem, sem szóval, sem tettel sohasem iparkodom önnel találkozni mindaddig, míg férjhez nem megy, vagy míg én nem házasodom meg. Fentartom azonban magam számára azt a klauzulát, hogyha valami hirtelen változás jönne közbe, akkor nem állom sem ezen, sem a másik ígéretemet.
    … Azaz én senkire sem aprehendálok, a sors műve ez, mint minden,
    Ma, teszem azt, Vácra akartam menni (és pedig nagyon) magát elkisérni és ime Ercsibe hozott a fátum… levelem azért nem irom poste restante, amint elhatároztuk, mert az is ígéretemhez tartozik, hogy semmi álutat nem veszek igénybe.

    Körülbelül ezzel a levéllel egyidejüleg jelent meg a „Nógrádi Lapok” 1873. május 4-iki száma, mely hozta Mikszáth Kálmánnak „Az én édesapám” című kis cikkét. A hatás, amit városunkban előidézett, nagyszerü volt, még ellenségei is elismerték, hogy gyönyörü Atyám is meghatottan olvasta. Éppen ez okból ide iktatom:

Az én édesapám.

-    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -
    Borongós áprilisi idő. Mintha meg lenne választva kedélyhangulatomhoz. A pesti kirakatok helyett szemem eltéved a temetőre. A nagy adószedő, a halál kirakatára. Most már kétszerte unalmasabb a falu. Szegény jó apám nem kel fel többé, hogy disputáljunk az állampolitikáról, királyok tetteiről, miniszterek viselt dolgairól, akiket rendesen összeszidott mindennap, mert mindig eszében volt az az elvi differencia, az a nagy tenger, mely a királyok és népek között fekszik, melynek neve adókönyvecske. Hanem azért, ha gyülölte is a királyokat, mégis büszke volt rá, hogy egy évben született III. Napoleonnal, arra már szegénynek nem jutott ideje büszkének lenni, hogy egyben is halt meg vele. Legyen neki könnyü a föld. Áldás azokra ah amvakra, melyek összevegyülnek azzal a messzemenő szeretettel, mellyel utolsó leheletéig viseltetett irántam. Még mikor meg nem érdemeltem is. Ó, a szeretet csodálatos valami. Egy darab az Istenből! Mely nem költözhet el az elröppenő lélekkel, nem zárulhat e a megmerevült testbe, hanem kitör s még halál után is kisér mindenütt, virágok illatában, arcunkhoz csapott, fölvert por alakjában, szél zúgásában, mindenütt beszél hozzánk az ő ékesszóló némaságával…

    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -

„Nógrádi Lapok” 1873. május 4-én.

    Egy délután hozzánk jött Jeszenszky Józsefné szobalánya azzal a kéréssel hogy menjek át rögtön, mert urnője igen beteg. Nagy meglepetésemre, mert azt hittem, hogy Mikszáth Pesten van, ott náluk találtam. Ő kérte meg Jeszenszkynét, hogy engemet hivasson át. Először csak általánosságban beszéltünk, de midőn Jesznszkyné kiment ozsonnát késziteni, hirtelen előadta, hogy megtalálta a „klauzulát”… Az édesanyja megszánta ezt az ő keserves helyzetét és miután mindent alaposan megvitattak, arra az elhatározásra jutottak, hogy legjobb lesz, ha most mindjárt engemet feleségül vesz és elvisz hozzá Szklabonyára és míg ő Pesten nyugodt és biztos exisztenciát teremthet, ott hagy az édesanyjánál. Ő aközben Pesten küzdene és csak ünnepnapokon jönne haza a mi látogatásunkra. Az esküvő oly egyszerünek, oly természetesnek látszott, amint előadta, hogy én egy szép napon valamely rokonommal kimegyek Szentpéterre az ő pap rokonához, az minket összeesket és onnan azután vagy elmegyek vele rögtön Szklabonyára, vagy hazajövök szüleimhez még egy pár napra.
    Ez a terv annyira megnyerte tetszésemet, hogy rögtön beleegyeztem. Mint villám cikázott agyamon keresztül az a gondolat, hogy édesanyámmal megyek Szentpéterre; ismertem irántam való nagy szeretetét, tudtam, hogyha könyörögni fogok, képes arra, hogy megtegye értem még azt is, hogy atyámmal szemben pártomat fogja a titkos esküvő miatt, és aztán, ha itt közelben leszek, reméltem, hogy lassanként meg fog enyhülni atyám szive és majd így igazán boldog leszek.
    Minél többet beszélt Mikszáth az esküvőről, a terv annál egyszerübbnek és simábbnak látszott előttem, úgy hogy mikor a háziur hazajött a hivatalból, megkértem, hogy miután ő gyakran kimegy Szügybe, a szomszéd községbe, kérje ki a lelkésztől a keresztlevelemet. Jeszenszky ezt meg is igérte, valamint azt is, hogy nem szól erről senkinek egy szót sem.
    Hanem ez az örömöm nem sokáig tartott, kis idő múlva írta Mikszáth, hogy a pap rokona szívesen megesketne minket, ha diszpenzációt vinne hozzá, ez pedig nincs és nem is lehet, mert ehhez szülői engedély kell. Igy hát elmegy Pestre, keres ott papot, aki nem lesz annyira lelkiismeretes.
    De bizony úgy látszott, a papok mindenütt lelkiismeretesek voltak. Ezentul gyakran irt terveiről, reményeiről, de egy se látszott kivihetőnek. Először elment Székács szuperintendenshez, de ő is csak azt mondta hogy vagy diszpenzáció, vagy háromszori kihirdetés kell az anyaegyházba. Azután Wagner Lajos tanár (selmeci diáktársa) kivitte magával Dunaföldvárra egy pap barátjához. Ő hajlandó lett volna kijönni Szklabonyára, de a fentebb emlitett okmányokat, illetve formákat ő is követelte.
    Most már rágondolt egy régi barátára, akivel szintén együtt diákoskodott és jelenleg parchia nélkül Pesten lakott, ezt így irja meg nekem:

    … Szörnyü gyámoltalan, félénk fickó. Igértem neki száz forintot, ha megesküdtet diszpenzáció és kihirdetés nélkül. Persze, hogy nem teszi meg. Azonban van egy mód és az a kényszerités. Ha például elmegyünk szállására s zat mondom neki tanuimmal:
- uram! Eskettessen össze, mert különben erőszakhoz  nyulok (mutatok valami fegyvert). Akkor ő megesketett a szobájában és kiállitja a bizonyitványt. A házasság így is érvényes, csakhogy rám nézve kellemetlen következménye lehet, ha szülői megbolygatni kivánják. Felbontani ugyan nem lehet többé, de az erőszakoskodásért a törvény értelmében megbüntetnek. De meg K….. E….. amilyen ember, lármát csapna, vagy kiszaladna a szobából.
    Ez a erv tehát igen desperatus és csak végső eszköz
    Mit mondhattam erre? Hát hol volt arra lehetőség, hogy én Pesten legyek? Egyik fantasztikusabb terv a másikat követte, egészen elvesztette a józan talajt lábai alul. Mikor azt megirtam, hogy én csak Szklabonyára megyek esküdni, ahová remélhettem, hogy édesanyám el fog kisérni, nagyon megharagudott, ha ez vagy az a terv ellen emeltem szót, azért is neheztelt. Egyszer így irta:

    … de a többi apróságokra nagyon furcsa, ha önmaga is akadályokat gördít: ilyen például templomban esküdni. Hát minek az a cifraság? Mikor az egészen mindegy az érvényességre nézve. Mért nem kötötte ki már azt is, hogy az eskettető pap okvetlenül vereshaju legyen. Elvártam volna Pöhölykém, hogy mikor ilyen fontos dologról szó vagyon, erről is emlitést tesz…
    
    Igy mult el a május. Még legalább tizféle tervet csinált Mikszáth, de egyik sem volt kivihető. Június elején hazajött Szklabonyára. Innen irt egy kis levelet, melyben nagyon kér, menjek el valamely barátnőmmel június 15-én a zsélyi fürdőbe. Az édesanyjának szeretne bemutatni.
    Magam is vágytam erre, már össze is beszéltem Jeszenszkynével, mikor a kilencediki dátummal kapok egy levelet. Mikszáth, akiről már előbbről is hallottam, hogy nincs jó egészségben, most úgy látszik nagy beteg lett, a levelet az édesanyjával iratta.

    Kedves Ilonkám!
    Régen mondom, hogy nincs bizalmam a terv sikerüléséhez. Mindig mondtam, hogy valami akadály akárhonnan, de közbe jön, íme bejött ez az akadály, hogy én körülbelül meghalok. Nem mindig vagyok azon állapotban, hogy tisztán gondolkozhassam, tehát felhasználom a percet most, hogy magát más által értesítsem, hogy tizenötödiki találkozásunk már nem érvényes. Isten önnel holtig szerető Kálmánja… A nevemet magam irom alá. Felsenburg, Kiss és a kürtösi orvos biztatnak, hogy semmi bajom se lesz, de csak aggodalmas, utolsó gondolatom is maga lesz.

    Ezeket az utolsó alig olvasható kusza szavakat ő irta. Nehezen lehetett kibetűzni. Hogy milyen hatással volt reám ez a levél, azt ki nem mondhatom. Ő különben is mindig azt mondta, hogy nem reméli, miszerint mi valaha összekerüljünk, mert az az előérzete van, hogyha más nem, a halál gátol meg benne.
    Leirhatatlan kinos napokat töltöttem, de a barátjai oly figyelmesek voltak, egy-két szóval mindennap tudósítottak hogyléte felől. Úgy látszik kisebbfajta tüdőgyulladása volt, de már 12-ike táján túl volt a veszélyen. Ezt így üzente meg nekem, hogy már: holnap szivarozni fog, ne busuljak miatta többé.
    Ugy 17-ike táján már annyira javult, hogy bejöhetett Gyarmatra. Ismét Jeszenszkynénél találkoztunk. Igen rosszul nézett ki, szinte sárga-fekete volt az arcszine. Itt elbeszélte nekünk, hogy még mindig gyöngének érzi magát és ez okból itthon marad szeptember végéig. Különben is az anyjának jól esik, ha a gazdaságban segiteni fog neki.
    Mikor aztán magunkra maradtunk, elhatároztuk, hogy a házassági tervekkel felhagyunk egy pár hónapra, illetve várunk, míg valami véletlen hozzá segit. Én reméltem, hogy az az egy-két hónap alatt ő a családommal valahogyan összebékül. Ugy maradtunk, hogy nem gyakran, de mégis hetenként legalább egyszer váltunk levelet Draskóczy útján.
    Este felé volt már az idő, midőn Jeszenszkynétől haza indultam. Mikszáth elkisért egészen a kapuig. Ott elbucsuztunk azzal, hogy legalább két hónapig nem látjuk egymást.

(* Lásd a Magyar Figyelő 1917. 13., 17., 24. számait.)

Forrás: Magyar figyelő. A szerkesztésért felelős HERCZEG FERENC. VIII. évf. I. kötet. Singer és Wolfner kiadása Budapest, 1918.