Tavasz volt és 1903-at irtunk, amikor először látogattam meg otthonában: Meudonban, Rodint. A Rue du Bac és a Rue de l’Université-beli műtermeit akkor már ismertem, és csaknem naponként láttam szobrait a lakásommal szomszédos Luxembourg-muzeumban.
A Panthéon hatalmas oszlopai előtt még nem volt ott a Penseur. A Boulevard St. Michel fái már tele voltak apró, halványzöld levelekkel. A kávéházak terraszain pedig már virítottak a húsvéti piros tojások a zöld és sárga absentes poharak közt. A Luxembourg-kertben csobogtak a szökőkutak, csicseregtek a fecskék ferde repüléssel szunyogokat keresve és nyilottak az élénkszinü tulipánok és a göndör fürtü jácintok. A kert fiatal tavaszától, mintha megfiatalosodott volna a szenátus vén palotája is. Ahogy a Szajna felé sietve visszanéztem reá, szinte mosolyogni láttam a körülötte sétáló fiatal párokra. Ősz anyóka friss pármai ibolyákat árult és erősen illatozó nárciszokat. Valahol vágyó, fájó breton dalokat zongoráztak. Egy nyitott ablakban feketén fénylő holló károgott. Kerek gyöngy.-szemeivel nézte kíváncsian az ablak alatt haladókat. Gyermekek felkiáltottak hozzá: Bon jour corbeau! Fürgén tologatott targoncákon narancsot és árticsókát kináltak. Rendjeles öreg katona kintornát forgatott. A járókelők megállottak, köréje csoportosultak, és az öreg katona mekegő hangjával összeölelkezett és együtt szállt fiatal érces hangok csengése, át a tavaszi kerten, a tavaszi Páris felett.
Sütött a nap. A kis fehér hajóról lenézve nagyon zöld volt a Szajna vize, árnyékosan tükröződtek rajta a hidak ivei, a parti paloták. A hidakon kocsik, automobilok, omnibuszok és villamosok dübörögtek. A paloták sorai közt eleven élet lüktetett. Vidámság, sürgés-forgás. Különösen szép és virágos vasárnap. Szines napernyők villantak. Magas cilinderek fénylettek. Hömpölygött és ömlött egyik utcából a másikba, a mámorosnak tetsző tarka nép, mintha valami nagy öröm érte volna. A lefelé sikló hajó előtt aztán gyérültek a palotasorok, tömörültek a fák és a bokrok, és a muzsikásan zsongó Párizs lassan tünedezett a lilapárás aranyködben. Elmosódott, összefolyt, mint valami álomkép, csak a karcsu tornyok és a zölden hamvas kupolák rajzolódtak a tavaszi reggeli égre.
Egymásután hagytuk el a kis állomásokat: Poitndu-jour, Ile des Cygones, Billancourt, Moulineaux, Bas-Meudon!… Nagy vashid lábánál állott meg a hajó. A parton barkás füzek lefelé hajló ágai alatt türelmesen, békésen és végtelen nyugodtan horgásztak a polgártársak. A vörös bádogtetős meudoni templom vékony tornyában kondult a harang. A főutcán a mézeskalácsos sátrak közt, kapcsos imakönyvvel, barkával és hóvirággal ráncos kezükben öreg asszonyok tipegtek. A fiatalság dévajkodón megmosolyogta őket – a hátuknál. Nyurga, fintoros képü pereces fiu, ibolyacsokorral félrecsapott zsokésapkáján, fütyörészve és taktusra csörgetve ropogós áruját, mulattatta a kis kapuk előtt álldogálókat. Füttyös, tréfás jókedvéért vett is tőle mindenki perecet. Kertes kis kocsmák konyháiból margarin- és olajsülés szaga áradt ki.
Egy salátáskosarat fején cipelő asszonyságtól megkérdeztem: merre lehet Meudon-fleuri-be eljutni?
- Itt ni, a kovács háza előtt! – mosolygott előzékenyen. – Az Almabor-utcán keresztül, a viadukton át: egyenesen fel a dombon, és épen a főutcára, az Aenue Paul bert-re jut.
A kovács fehérre meszelt háza előtt, a felturt szemétdombon tyukok kapirgáltak egy nagy vörös kakas körül. A nyitott műhely csendes volt, a pöröly és a kalapács vasárnapi pihenőt tartott. De bent a házban csattogott a kovácsné hangja: „Pas de dimanche sans que tu te soules!” Az udvaron, a kerekes kut előtt, vizfejü sápadt fiucska játszott; kis pálcikával a pocsolyákat turkálta.
A viadukt ivein át, mint valami ovális keretben, Meudon Fleuri képe állott előttem. A mezők zsenge zöldjéről, mely libapipék halvány és puha pihéihez volt hasonlatos, dombtetőre emelkedő francia falu. Nyaraló hely, hátterében sötét erdővel, dúsan összeboruló fehér és rózsaszin virágos gyümölcsfák közt, nagy kertes villákkal, egymás fölibe sorakozó szürke kőházakkal. Fekete csipkésre kovácsolt vaserkélyek, jácintos ablakok vörös cseréptetők alatt. Egy-egy csoport eltörpült házikó alig zöldelő jegenyék közt, mintha felkiáltó jelei lettek volna az apró pontoknak. Villák kupolái és tornyai gömbölyödtek és ékelődtek a diadalmasan kék ég felé, az ujjong tavasz naphoz. És e tömör és vidám kép közepén fenségesen emelkedő görög oszlopok, fenyők, piniák, olajfák, ágaikat vizszintesen szétnyujtó cédrusok, vörös törzsü déli tölgyek, babérok, virágos mandula és cseresznyefák közt: egy hatalmas épület. Templom. Egyszerü, szilárd, komoly. A többitől elütő növényzet közt egyedül és elkülönitve állott a dombtetőm. Mögötte nagy térségen nem láttam semmi házat, előtte csak a domblejtő virágszőnyegét. A nagyszerűen ivelt ablakok messze néztek a Szajna völgyére, a sévresi halmon túl, a kék hegyek felé. Vajjon szokott-e, ott a magasban, mögöttük állani Rodin? – gondoltam és biztos voltam benne, hogy csak ott lakhat a román ivü ablakok mögött.
Keskeny ösvény kigyózott felfelé; alacsony kökénybokrok szegélyezték, tele olyan fehér virulással, mint a pattogtatott kukoricaszemek. Minden lépéssel feljebb nőtt a látkép szépsége. A szélesedő horizonton völgyek, halmok, a Szajna szeszélyes kanyarulatai apró szigeteket formálva, erdők komor sávjai, aranylón sárga repcetáblák, élénken zöldelő búza, tarka rétek, frissen szántott földek, majorok, faluk, hosszu kéményes gyártelepek szinesedtek az ég pereméhez felérő havasok tövében. Meudon határában kertészetek gyönge palántái és faiskolák fiatal csemetéi bontogatták apró leveleiket az illatos tavasz szélben. Az élni akarás vágya és ereje lüktetett mindene. Megáradt patak rohant le a dombszakadék kavicsain a Szajánba; habzón és tajtékosan vetette magát az agyagszinü sebes viz a csendes felszin alatt örvénylő zöld folyóba. Méhek dongtak, madarak csiripeltek, hajók tülköltek, vonatok futottak át a hidakon, harangok zúgtak lenn a völgyben és fenn a dombon. Sóhaj, nevetés, öröm és fájás sajgott át mindene. Páris csillámos lila, zöld és rózsaszin párákon át olyannak tetszett, mint egy zajgó tenger, a hegyek visszhangjában hallani véltem különös morajlásának zúgását. Kerestem a tornyokat: a Notre Dame, a Panthéon, a Louvre, az Invalide, a Sacré-Coeur… a sejtett irányban ott tündökölt mindnek a silhouette-je.
Valami olyasformát éreztem, hogy innen mindenüvé ellátok és hogy ide felhallatszik az egész világ tülekedésének összeverődött és tompított zaja. Az óriási kert kis hátsó-ajtója előtt gyökeret vert a lábam. Antik görög márványszobrokat pillantottam meg a finoman serkenő pázsitban. A fák közül fekete tó csillant elő, fekete hattyuk usztak rajta. A homokkal behintett széles utakon két pompás páva sétálgatott. Fehér zubbonyban, hosszu fehér szakállas, zömök, alacsony termetű ember galambokat etetett. Csupa fehér galambokat, és azok körülrepdesték fehér fejét, rászálltak fehér zubbonyára. Felnézett, amint egy ujabb marékkal szórt. Megismert és a buzaszemes kosárral kezében felém közeledett: Rodin.
Nyugodt, egyenletes léptekkel jött. Mosolygósan,egészségtől sugárzón. A nap éppen rásütött telt, széles arcára, ravaszkásan hunyorgó szemére. Csak két nagy érett kökény pupillája villant elő bozontos szemöldöke és hosszu pillái alól átható, erős nézéssel. Mózes-homlokáról hatalmas, egyenes orr vonala huzódott le bajusszal eltakart szája felé. Csudálatosan arányosnak tünt fel nagy arányu arca. És bár mozgékony volt minden izma, mégis úgy tetszett, egy óriás tömbből van kifaragva. Az orrtól a fülig és az orrtól a homlokig hajszálnyira egyforma volt a háromszög. Márványtömböket görgető vállai közt hengeres volt a melle. Kemény tartásu, vastag nyakán, dacosan hátraszegzett a feje. Kissé rövid karjain feszültek az izmok.
Zubbonya zsebéből kivett egy rozsdás kulcsot:
- Erre jött az én kedvenc utamon? Fáradságos, de megéri! Jobb ismerőseimet itt gyakran lekisérem. Feljövet nagyon szeretek szétnézni. Ugy tetszik, hogy Páris s a Szajna völgyének látképében: egy egész világ tárul elém…
Beszélgetve haladtunk a csikorgó homokon, a virágos fák alatt, hulldogált finom szirmuk hava. Egy somfaág kabátomhoz akadt. Lemetszette kerti ollójával és nevetve megsuhogtatta. Ebben a pillanatban olyan kifejezést öltött az arca, mint a „táncos satyr”-ja a Rue de l’Université-beli műtermében. Még a szeme is úgy hunyorított és sandított:
- Értem a mithológia lólábu fickóit, hogy épen az illatos és graciózus somfaágat választották, hogy a nimfák meztelen estét megérintsék… némelyik pajkosabb satyr bizonyára jól rásuhintott a remekbe mondellált gömbölyüségekre… Női test formálásában, a művészi gyönyörüségeken kívül más is ösztönöz… És eszembe jut az is hogy az anyaságban, életadó forrása lesz az asszonytest a nálánál erősebb, robusztosabb férfinek… Ismertem gyönge, vézna asszonyokat, akik valóságos kis vasgyurókat hoztak a világra… Az én édesanyám is vékonyka, filigrán asszony volt. Az árnyas és párás Lorraine völgyekből való… A lelke szelid és félénk volt… Sohasem beszélt hangosan és mindig esdeklés volt a hangjában…
Az oszlopok elé értünk. Egy neufundlandi kutya haragosan ugatott. Rodin rászólt, a szép nagy állat komolyan és szomoruan elhallgatott. A nyitott ajtón át kihallatsztot a kőtörők munkája:
- Vasárnap is dolgoznak?
- Délelőtt, ha valamivel el akarok készülni…
Beléptünk. Szinte megtorpadtam, mintha a kiotói régi szent mikádók pagodájának fogadalmi templomába léptem volna be és a hatszáz kőbefaragott, őrégi japán bálványt pillantottam volna meg hirtelen. Azt az erőtől duzzadó, pogányhitü, csodásan ható szoborrengeteget, amelyet az antik görög szobrok előtt faragtak gránitba és malahitba a japán nagy kőfaragók és gyűjtöttek századokon át egy nagyszerü templom boltozata alá a hajdani szent mikádók. A fő-isten, a hatalmas Balzac-szobor állott élükön. És a szépen ivelt nagy ablakokon zuhatagként ömlött be a tavaszi nap. Aranyfüstként porzott a márvány a kőtörők kalapácsa alatt. Balzac gőgösen állotta a kétoldali erős fényt,jobban szemügyre véve is olyan volt, mint egy trópikus napot kibiró bálványszobor. Victor Hugo, a Penseur, a Calaisi polgárok, la Création de l’homme, Daloux, Rochefort, Henry Becque, Puvis de Chavanne, Carriére Belleuse, Jean-Paul Laurens, Éva, az Örök tavasz, Isten keze, Keresztelő Szt. János, a Vén asszony, a Szénhordó ember, a Csók, Prometheus, Vulcan és sok izmos férfi torzó és sok finom női test tompa fényű márványból kifaragva, - közülök magaslott ki Balzac. A „Comédie Humaine” gunyoros, fölényes, de végtelen szomoruságtól árkolt ábrázata szerzője. A kőlapon álló kevély óriás, akinek testét csuhaszerű bő köpenyeg burkolja, nagy masszából gyurt, egyszerüsitett modellálás, mely arra szolgált, hogy a bámulatos fejet jobban kiemelje, intezivebb világitásba helyezze. Az archaiku szobrászatig leegyszerüsített Balzac-szoborban Rodinnak csak a fej remekbe mintázása volt fontos. Ezt el is érte. Ő maga mondotta:
- Igen, Balzacot tartom sokszor legerősebb munkámnak… kinlódtam, törekedtem, akartam, hogy ilyen legyen… Elgondolásomban Balzac csodásan hatott reám… Iró barátaim sokat beszéltek felőle… Szinte hallani véltem halkított, tompára mélyített öblös hangját… Szinte előttem állott dominikánus csuhájába – amelyet az alkalmatlankodók elüzésére kanyarított magára –, szinte rám meredt a koponyájából ijesztően mélyre behuzódott szeme, a szája körül erősen árkolt keserűség, a megvetés, a gúny, a dac és az a gőg, amelybe bele lehet pusztulni… Monstrulózusan emelkedő suhás alakját már csak arra képzeltem el, hogy magasan hordozza fejér… Azt az óriás fejet, amelyet mindkettőnk fejének képmásaként gondoltam el… Victor Hugo?.. Másként érdekelt… Élettől lüktető, izmos teste után modellálhattam… Erős, makacs öreg ember volt, összetűztünk, kibékültünk… Hátán, mellén, karjain, végig a lábszárain olyan pompás izmok duzzadtak, akár a gladiátoroknak… A calaisi polgárok!… Ezekért is megszenvedtem – a polgártársak közvéleményétől –, ha asszonyként valóban vajudva szültem volna mind a hat agyongyötört embert, akkor sem szenvedhettem volna talán többet értük…
Bele nevetett a szakállába:
- Csakhogy sejtettem, akik káromolnak, dicsőíteni is fognak… Ma már halványul, de azért mélyen mindig bennem fog élni, megjelent munkáim felvert botránya. Jól megacélozott az emberi korlátoltság sok ütése, jól helyre kalapálta az eszemet!… A vádakból immár himnusz lett, ebben sem hiszek. Nem mintha nem lennék biztos magamról, csak az emberek változó ítéletében nem bizom… Meg vagyok győződve, hogy a hálom után is veszekedni fognak felettem…
Vállat vont.
- Min dolgozom most? … Prometheus hátán és mellkasán, amint a sziklához láncolva vergődik… Különösen szép francia márványt kaptam, abból faragom… Éppen javitani akarok rajta valamit… Tegnap láttam a kovácson – aki egy mélyen hevert szeget rántott ki –, hogy mit hibáztam Prometheus lapockáján, aki szintén erőlködik, hogy eltépje magát a sziklától… A kovács hátán egészen másképp dülledt ki az a lapockacsont és másképp feszültek meg a nyakizmok is a megerőltetéstől, mint kissé tunya modellemen, aki bizony csak mimelte az erőfeszitést…
Ideges kézzel belerajzolt a márványfaragásba. A puha ceruza sercegett a kemény kövön. Összevont pillái alól szurós, éles pillantásokkal nézte Prometheus széles hátát, kifeszitett mellét és folyton javított. Forgatta jobbra és balra az óriás kőtömböt. Hirtelen leterítette nagy habos, színes zsebkendőjét, rátérdelt és tovább javított sietve, indulatosan.
- Ha nem lenne mindig éberül nyitva a szemem, megtéveszthetne a látszólagos – szólt felállva és leverve magáról a márvány porát. – Igen érdekes ember ez az én kovácsom, aki erre a tévedésre rávezetett. Ha dolgozik, rögtön félmeztelenre vetkőzik. Italos, hevült mindig, de a munkája kifogástalan. Három más ember sem birna annyit dolgozni, mint ő, amikor éppen kedve kerekedik. Ám nemcsak az erejéért, a munkabirásáért dicsérem, hanem mivel művészetszámba megy a munkája. Olyan sarkokat kovácsolt arra az ajtóra, amely japán gyűjteményemet elzárja, olyan tökéletesen szép rajzu veretekkel, amilyet csak a renaissance nagyszerü kézművesei csináltak a fejedelmek palotáinak sulyos tölgyajtóira, vagy templomok és baptisterie-k remekműves kapuira… Egyik kőtörőmmel azt üzentem a kovácsnak: komoly munkát, jó erős ajtósarkokat készitsen. Amikor készen elhozta, éppen dolgom volt az öntőkkel és a koppenhágai muzeumtól is várt egy megbizott sürgős ügyben, azt mondtam tehát, verje csak fel az ajtóra azokat a sarkokat. A titkáromnak pedig szóltam adjon neki öt frankot, ha kevesebb is lenne a számlája. Éppen a koppenhágait akartam fogadni, amikor heves szóváltást hallottam a műterem ajtója mellől:
- Nem d’un chine! – ordított egy rekedt basszus hang. – Nem kell az öt frank! Négy a számlán, visszaadni nem tudok. De nem is kell semmi az olyan hanyag gazdától, aki meg sem nézi,m ilyen munkáért fizet!
Már indult nagy indignációval. Utána kiáltottam:
- Vissza csak a hanyag gazdához, hadd látom, nem hanyag-e a kovács munkája?
- Azt megnézheti, ami az én kezem alól került ki – bökött ujjával a műterem felé –, még az is, aki ilyet tud csinálni.
Meglepett és elámultam csakugyan a két ajtósark massziv szépségén, az ajtó közepéig nyuló gyönyörűen ornamentális vonalu vereteken, amelyekhez hasonlatost m már nem látunk. Vallatóra fogtam a kovácsot, hogy honnan szedte munkájához a rajzot, hol látott ő ilyen ajtósarkokat? Azt felelte, hogy a Louvre-ban és a Musée Chuny-ben. Megkérdeztem, hogy muzeumba is szokott járni? Mondotta, hogy be szokott olykor tévedni, mert mindkét muzeum közelében igen jó bort mérő kocsma van. Az én ajtósarkomat úgy rajzolta borozgatás közben, arra is gondolva, amit látott, magától is kitalálva, amit szépnek képzelt… Megbarátkoztam az italos kováccsal, ma sok munkát rábizok… egy fiut kereszteltem neki… és itt van Vulcan, ő volt hozzá a modellem…
Volcan, a Csók márványa mellett állott, sujtásra felemelt karral, előre feszített jobb lábbal, amelyet erősen megvetett, hogy minden izma és ina vastagon kidagadt. Bordái széles ivben előre csúcsosodtak viharosan emelkedő, rettenetes mellén. Rodin realizmusának az ereje csodásan lüktetett ezen a világ pörölyét forgató, félelmesen robusztos Vulcanon.
- Ha jól megnézem, magam is borzadok tőle – mosolygott Rodin. – Megrázó nyers, brutális erő vonaglott annak az embernek a testén… A mithosz istenei lehettek ilyenek… olyan a háta, mint Herculesé, a melle, mint Atlasé…
- A Csók?… Eredetileg a Pokol-kapu-jának egyi töredéke volt… Paolo és Francesca szerelmének jelképéül szántam… De a husz év előtt megkezdett Pokol-kapuját, több mint tiz évig, ujabb munkákért elhanyagoltam. Amikor ujra akartam kezdeni, akkor láttam, hogy félbehagyott munkám csaknem teljesen tönkrement. Egyes részek maradtak meg csak belőle: a Penseur, Bellone, Ugolin, Paolo és Francesca örök ölelése és még néhány főalak… Ám az egésznek egységes összeállitását ujra kellett kezdeni…
Fehér haju, fehér ruhás karcsu nő lépett a műterembe. Fiatalos volt a mozgása. Széles karimáju florentin-kalapot tartott a kezében. Rózsaszinü élő jácint volt rátüzve. Zavarba jött, amint meglátott és tanácstalanul, akár egy növendék kis leány, megállott.
- Viens, Rose! – intett felé vidáman Rodin, - je veux vous faire connaitre…
Madame Rose kedves félénkséggel előre jött egy pár lépést és elpirult a hajatövéig, amint Rodin bemutatta:
- Az én gondos élettársam…
Kis leányos knixet csinált és olyan félénken és megriadva nézett reám, szép szomoru, sötét szemével, mint valami szegény kis madár, ha a nyitott ablakon berepül és nem tudja jó vagy rossz ember elé került.
Rodint elhivták a munkájukat abbaható kőtörőkhöz. Egyedül maradtunk Éva anyánk szobra mellett.
- Nem tudtam, hogy Rodinnek vendége van, különben nem rontottam volna be ilyen familiárisan – mentegetőzött még mindig zavartan. – Vonaton vagy hajón jött?… Mert ugy-e Párisból?
- Hajón jöttem és itt az állomástól gyalog. A kovács háza mellett a viadukton át, a dombösvényen. És gyönyörködtem a kilátásban.
- Én is nagyon szépen találom mindig, ha erre járok – örvendezett Madame Rose –, és gyakran járok, mert a kovács kis fia keresztgyermekünk…
- Látta a kerekes kut előtt játszani. Értelmes, okos tekintetű fiucska, de nagyon sápadt, vézna szegényke.
- Bizony az istenadta olyan, mint az alig kihajtott és máris száradó, beteg tavaszi levélke, pedig apja, anyja milyen erőteljesek!… Sokszor hetekig nálam van, minden jóval tartjuk, de hiába fürösztöm tejbe-vajba, nem tudok egészséges, piros-pozsgás fiucskát nevelni belőle… A jövő héten elvisszük egy hires párisi tanárhoz, hátha tud segiteni rajta.
A Páris szót úgy ejtette ki, mintha nagyon messze lenne Meudontól ez az óriási nagy város. Kiérződött hangjából, hogy ritkán és nehezen jut el oda. De a gyermek egészségéről tanakodva meleg és közvetlen hangon beszélgettünk, mire visszajött Rodin. Marasztottak dejeiner-re, vonakodtam mindjárt az első látogatáskor a meghivást elfogadni. De Madame Rosenek oly bús és csalódott lett arckifejezése, hogy kétszeres örömmel fogadtam el a meghivást.
- Leon Diers is nálunk lesz dejeuner-n - mondotta Rodin –, ismerik egymást?* (* Leon Diers egyike volt a legjelesebb francia szimbolista költőknek. Paul Verlaine halála után ő örökölte a kitüntető „költő király” cimet. Szegényen és elhagyatva halt meg. Megvakult.)
- Közös ismerősöknél találkoztam párszor a „Prince des Poétes”-al. Nagy tisztelője vagyok.
- A dombon szokott ő is jönni, bár kissé gyöngék a lábai. Elibe mehetnénk, ideje, hogy jöjjön.
Akit emlegettünk, Leon Diers, éppen megjelent a műterem ajtójában. Sárga fürtös gólyahír bokrát
át szorongatott egyik kezében, a másikkal izzadt homlokát törülgette. Mélyen lélegzett és az arca ki volt tüzesedve.
- Tavaszi himnuszt zeng a meudoni domb!
- Hozsannát a költőnek, hogy eljött – ölelte magához Rodin Leon Dierx-et, akinek csak a válláig ért –, ujjongást érzek én is.
- Káprázik a szemem a fénytől, a szinektől! Nem merek a fehér márványokra nézni, szikrát szór szemem világára.
- Ugyis tudom – szoritotta meg az átadott virágokért Madame Rose a költő kezét, - később egyedül, lábujjhegyen lejön ide a szemét vakító márványokhoz. Mert csak egyedül tud szembenézni azoknak a képmásával, akiket szeret… Puvis de Chavannes-t órákig elnézi…
- Nem értem, miért irtózott úgy a realizmusomtól, a kifejezésem erejétől? – szólt Rodin elkomorodva. – Nem értem, miért nem tudott soha megbarátkozni a mellszobrával?… Életemben, mint szobrásznak, ez fájt a legjobban…
- Le gigot est prét á servir! – jött jelenteni a kertész tenyeres-talpas felesége, Madame Rose egyetlen női cselédje.
Az ebédlő ablakai tárva-nyitva voltak. Napsugár, madárcsicsergés, méhdongás és a virágzó fák részeggé gágyasztó illata áradt be. A patyolatfehér teritős asztal közepén antik görög szobrocska elsárgult márványa fürdött a fényben. Köréje szórt ibolyák lankadt kék fejecskéi közül úgy emlkedett ki remek Afrodite kebele, mint valami különösen pompázó teljes virág, virágdiszeként a megteritett asztalnak. Karcsu és öblös, szép formájú kristály poharak csillogtak az egyszerü fehér porcelán tányérok mellett. Ezüst kanalak sápadt ragyogása simult a fekete nyelü kések és villák közé. Egy vörös és egy fehér boros üveg szivárványa rezgett a teritő makulátlanságán, a szalmasárgára sült, habfehér francia kenyérrel telt kis fonott kosár előtt. A fény, a ragyogás, a szinek kápráztatták a szememet. Első pillantásra nem láttam meg, milyen nagyon egyszerü a Rodin ebédlője. Csak amikor már az asztal körül ültünk és felszolgálták az omelette aux herbes fines-t, vettem észre a fehérre meszelt falakat. És azt, hogy a tágas szoba butorzata nem volt más, mint a hosszu asztal, erős, jó ülésü normand paraszti székeivel. Meg egy „buffet ciré”, amilyen Francis Jammes megénekelt gyermekkori emlékeinek nyugalmas, falusi ebédlőjében, ahol az alma- és befőttszagu öreg butor látta a nagyanyját és a nagyapját. Az ablakkal szemközti falon Falguiére nagy képe: nimfák a zöld mezőn. Az egyik sarokban jó világitásban, Renoir halvány barackvirágszin tónusban tartott, finoman szinezett fiatal leány aktja.
Két kép, két butor és milyen dús és ilyen káprázatos volt az ebédlő! Rodin ült az asztalfőn – fehér munkászubbonyát nem vetette le –, két oldalán mi négyen ültünk körülötte. Balról Madame Rose és Anthony Ludivici, a titkárja, jobbról Leon Diers és én. A gigot-t Rodin vágta fel szép rózsaszin szeletekre és mindnyájunk tányérjára izes falatokat rakott. Madame Rose a galambbegy salátát készitette, óvatosan, nehogy a vérvörös céklát összetörje, amint a mustár, ecet és olajos lében megforgatta.
- Egy csipetke borst, hogy izét jobban előhozza! – tolta Madame Rose felé a sótartót Rodin.
- Est ca bien assoisonnée, bien tournée? – kérdezte aztán, amikor már kinálgatott Rodin.
- Az ujhodó földtől illatos ez a saláta! – izlelte Leon Diers. – De én nem tudnám sem elkésziteni, sem megforgatni a ráöntött lében… „Dans toute ma vie je ne savais pas tourner la salade.”
- Miért vádolnánk gyámoltalansággal a költő érzékenységét?… Bizonyos, hogy a salátát forgatni – a symbolisták nyelvén szólva –, az érdemtelenek értik a legjobban… Nekem meg kellett tanulnom öregségemre a saját káromra… Csalafinta és ravasz lettem, de csak azokhoz, akik hozzám is ilyenek… A költőnek nem muszáj követ törni. Álmodozhat embereken és dolgokon felül emelkedve…
- Leráncigálják ám a Montparnasse-ról, ha nem fizet lakbért. És éhen marad, s’il ne sait pas tourner la salade…
Anthony Ludovici vörös bort töltött és gyöngyöző poharát magasra felemelte:
„Verson ces roses en ce vin.
En ce bon vin verson ces roses.
Et boivan l’un á l’autre, afin
Qu’an coeur nos tristesses encloses
Prennent e boivant quelque fin.”
- Ronsard harminckettedik ódájával köszönt reám! – állott fel Leon Dierx ragyogó arccal.
Összekoccantak a karcsu poharak, mint a kacagás csengett a metszett hegyi kristály. Megkezdett szóként tovább mondtam az ódát:
„Ne veis-tu pas hier Brinon
Parlant et faisant bon chere.
Lequel aujourd’huy n’est sinon
Qu’un peu de pondre en une biere,
Qui de luy n’a rien que le nom?”
- Összeesküdtek, hogy a régi szép francia nyelvet, a mi Homérünk rimeit fülembe duruzsolják?
- Miért Homér Ronsard? – Kérdezte Rodin.
- Ő volt az első, aki francia nyelven ódát irt. Ő ajándékozta meg a franciákkal az Ode szóval. Ő teremtette meg nálunk a lirai költészetet Versmérete és ritmusa annyira csábitók, hogy Malherbe nem tett mást, minthogy azokat felujitotta…
- A régi francia öltők istenek voltak+! – lelkesedett Rodin.
- Hiszen éppen az az érseked – fordult felém Leon Dierx –, hogy Ronsard nem is volt francia eredetü, hanem az ön hazája földjéről való: magyar nemes. Az édesanyja volt francia, Jeanne Chaudrier. És amint ő maga irja Belleau barátjának, az nap látott napvilágot, amikor Ferenc királyt elfogták Paivánál. De nem ezt akartam elmondani Ronsardról, amit már ugyis bizonyosan tud, hanem egy személyes impressziómat Ronsardról és Petőfiről. A Szajna-parti állványok közt bukitiniroztam egy napon. Ritka könyvcsemegére akadtam: „Notice sur Ronsard par Sainte Euve”. Az első lapon Ronsard arcképének kőnyomatát találtam. Elnéztem a gondolattól szántott nemes, komoly arcot. Hirtelen kerekedett szél megzavart, a széthulló könyvből arcomba sodorta a lapokat. Néhányat lefogtam tenyeremmel az arcomat védve és rányomtam Ronsard könyvére. Meglepődve láttam aztán, hogy Ronsard képe mellé egy frappansan hasonló másik kép került. Petőfi Sándor volt aláirva litografált betükkel. Nem ismerem a magyar irodalmat, sajnos, annyit mégis tudtam, hogy nagy lírikus volt. A két képet aztán egymás mellé rámáztam. Iróasztalomon tartom őket és naponként nézegetem, hogy úgy hasonlitanak egymásra, mint az apa és a fiu. Ezrét a hasonlatosságért, amit egy jó szél sodort elém: szerettem volna megtanulni magyarul, vágytam egymás mellé helyezni a gondolataikat. A két egyformán boltozott magas homlok alatt – amelyet még a haj is hasonlóan nőtt be –, az egyforma alaku kemény koponyákban, vajon mennyire egymáshoz hasonló gondolatok születtek?… Az egyformán mély és sötét szemek – amelyek felett egyforma szemöldivek árnya feketedik –, vajon hasonló vizióknak voltak csakugyan tükrei… És mit mondott el a két egyforma és hasonlóan lecsukott száj, és mit hallgatott el, hogy barázdaként felfusson a homlokra az ajkon elnémult fájás?…
- Ha arcába lehel a szél – mosolygott Rodin kissé félnék gunyorkásan –, mennyi mindent elgondol a költő!
- Mivel jobb a nagy kőtörő? – nevetett először Leon Dierx az asztal közepén álló antik szobrocskára mutatva, - aki egy ilyen gyönyörű kis Afrodite görög márványdarabkájából egy kathedrális, vagy egy kolosszeum méreteit látja kinőni, felemelkedni „a szobrászata számára teremtett kék égbolt, a legtökéletesebb ivü architektura” felé?
Átmentünk az ebédlő melletti műterembe. Ovális cseresznyefa asztalkán, ott öntötte ki csészékbe Madame Rose a fekete kávét. A titkár szivarokat és cigarettákat szedett elő egy meglékelt gipszkoponyából. Rodin sarokba állított, falnak fordított képgyűjteményét hozta elő. És mutogatta: Claude Monet párás reggeli képét a Szajna felett; csupa gyöngyházfényü, vonagló szinek; Van Gogh fekete szakállas férfi portrait-ját zöld háttérben, sárga virágos váza előtt; Degas kurta tüllszoknyás táncosnőjét; Manet vázlatát, a sápadt fekete asszonyt az erkélyen; Puvis de Chavannes hálótvető halászait bús, sárga folyó ősziesen sivár és ködbe tompult szinü zsombékos parton; néhány régi olasz képet, nem kiválókat, de szobrász szemmel nézett érdekességekkel: a felfeszített Krisztus elgyötört testét, Szent Sebestyénét a nyilakkal, a pusztában élő keresztelő Szent János soványságát szoborszerűen kidomborított meztelenségében; Charles Cottet breton tájképét; Lucien Simon interieur-jét, a szőnyegen alvó fehér agárral; Jacques Blanch fehér rózsás tavaszi kertjét; Besnard-nak egy nagy dekorativ panneau-ját, Aman Jean ificamitott arcu muzsáit és még néhány szociétaire képét, melyekről sehogy sem tudtam megérteni, miért kedveli őket Rodin?…
Madame Rose megfogta a karomat és ujját ajkához szoritva a műterem ablakos ajtajához vezetett. Innen le lehetett látni, az oszlopokon keresztül, a Temple-ba, Rodin legtágasabb műtermébe. A kertből, ahol – amíg mi a képeket néztük, ő sétálgatott –, most lépett e Leon Dierx. Egy pár lépést tett, aztán szemére szoritott kézzel megállt tétován. A másik kezével benyult kabátja belső zsebébe: zöld szemernyőt vett ki belőle. Riadtan, ideges kézzel erősitette homlokára, de aztán megnyugodva, szinte mosolygósan ment a vakítóan fehér szobrok felé.
Rodin a hátunknál állott, ő is látta, amit mi néztünk.
- Sokat olvas és sokat van egyedül, féltem a szemét – mondta –, falura és jó barátokra lenne szüksége.
- Hiszen annyiszor hivom és szivesen látjuk – törülgette könnyes szemét Madame Rose. – Mindig kimenti magát sok dolgával… Ezt a zöld ernyőt ma látom először, eddig csak a kezét emelte szeméhez, ha a szobrokat nézte.
Megnyultak az árnyékok Rodin fehér szobrai közt, hanyatlóban volt a ragyogó tavaszi nap, amikor elbucsuztunk Madame Rosetól és Rodintől.
Az összeboruló hosszu fasoron keresztül mentünk a vasutállomás felé. Hajón talán hüvös lett volna Leon Dierxnek, aki köhögött esténként. Már harmatos volt a fű a lábunk alatt és fehér párák emelkedtek a zöld mezők felett, a rózsás esti pirkadásba, mintha indiai bajadérok lengették volna Meudon-völgye felé lágy selyemfátyluk ködfehérségét.
Rodin lakóházának, a XIII-ik Lajos stilü termőkőből és vörös téglából épült pavilonnak, magas és meredek tetejét – a toit en pignon élevé-t, ahogy ő nevezi –, még láttuk, amint befordultunk a kirándulóktól zsivajos kis állomásra.
(* Kémeri Sándor a háboru előtt állandóan külföldön tartózkodott és hosszabb ideig Párizsban élt, ahol Anatole Francenak titkára volt és baráti jó embere és tisztelője Rodinnek, a franciák most elhunyt nagy szobrászának, akinél szintén végzett titkári teendőket.)
Forrás: Magyar figyelő. A szerkesztésért felelős HERCZEG FERENC. VIII. évf. I. kötet. Singer és Wolfner kiadása Budapest, 1918.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése