2013. júl. 30.

Székely Béla Tanár Úr emlékére (1904-1993)

Hálával és szeretettel ajánlom blogom tartalmát
egy igaz PEDAGÓGUS, 
- SZÉKELY BÉLA tanár úr emlékére -,
aki oly sokat adott tanítványainak!
 
 
  
 
"Az ember egy napon rádöbben arra,
hogy az életben igazán semmi sem fontos.
Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás,
csak az, hogy valaki szeresse őt igazán."
(Goethe)
 
 
Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni
 
Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni
 
A járdán osztani a virágot
Tegezni az egész világot
 
Megsimogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat
 
Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellángol a reggel
 
És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni
 
S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni
 
(Szép Ernő: Én úgy szerettem volna élni)
 
 
Elfogadni tudni a boldog napokat, de az
örömteleneket is.
Sem kicsorbulni, sem elsivárulni.
Sem elcsorbulni, de túl sokat sem érni.
Sem szónokolni, sem elnémulni.
Nem megtenni gyorsan, de nem is késlekedni.
Nem hivalkodni és nem tetszelegni: sem
az éles kést, sem a díszes fazekat nem
kíméli az idő. Az előbbi elcsorbul, az
utóbbi színét veszti.
Utat választani, de nem a sikerét, hanem
a boldogságét. Az úton járni, majd végig-
menni, a nagyságot az erénnyel s nem a
szerencsével mérni.
Egyszerűen boldognak lenni - dísz,
ragyogás és sallang nélkül.
 
(Tatiosz: Életművészet)
 

Reviczky Gyula: Egy fiúnak

Forrás: http://www.sonjabalmer.com/

 
Jó gyermekem, ülj ide mellém,
Hagyd megsimítni szöghajad.
Oly jól esik hallgatni nékem
Csevegő, csintalan szavad. 
 
Puha kacsóddal homlokomrul
Űzd el a lomha felleget.
Nekem már pillangókat űzni,
Boldognak lenni nem lehet. 
 
Tiéd a lét minden varázsa,
Tiéd a százképű remény,
Tapasztalás roncsolt hajója,
Lemondás, józanság enyém. 
 
Tiéd a munkakedv, kitartás,
Le még egy csillagod se hullt,
Tiéd az élet, a jövendő,
Enyém egy sóhaj és a múlt. 
 
Jó gyermekem, ülj ide mellém,
Csevegj vidám, lágy hangodon,
S míg hallgatom vidám regédet,
Majd addig én is álmodom.

Reviczky Gyula: Isten ha volnék én



Isten ha volnék én, a halált a sírba
Kergetném; az ember üdvben élne békén.
Ha csak nem örömtül, szemünk sose sírna,
Isten ha volnék én. 
 
Isten ha volnék én, nem teremne héja
A gyümölcsnek; féreg nem rághatna kérgén;
S a munka mi volna?... Az erő játéka,
Isten ha volnék én. 
 
Isten ha volnék én, örökös tavasz-nap
Ragyogna, leánykám, az ég tiszta kékjén:
Csak téged hagynálak ami most vagy, annak,
Isten ha volnék én!

Kaffka Margit: Rügyek

 


Jöjj, nézd kicsikém!
  Télies, szürke gallyak hegyén
Bársonyos, hűs pici rügybe zárva
Szunnyad a vén bokor ifjú ága,
Száz színes, illatos, dús virága, -
Itt benn vár, - pihen.
  - Úgye, csoda ez, kicsinyem?
Halld, halld a madár!
Fészket rak, hogyha párra talál.
- És őrzik, etetik, féltik, ójják,
A pici eleven sok fiókát.
- Mind fura, nagyétű, hangos jószág,
S lassan - nagyranő.
- Fiam! Tiétek a jövő!
Beh kék a szemed!
Amikor fénylőn visszanevet!
Kis ember, fiókám, szívem, vérem!
Virágom, levelem, - reménységem!
Minden árny, minden lomb téged védjen!
Élj dús tavaszt!
Áldott a dalod, az útad!
 

Zelk Zoltán: A költő szerencséje


 
Egyszer majd én is kimegyek
a lóversenypályára - - -
fülembe súgja Krúdy úr:
Az ötös lovat játssza...
Bajszos, szép arcát emeli
a gyűrött turfújságból:
Persze hogy azt, csak az ötöst...
mondja Hunyady Sándor.
És dobognak már a lovak,
forr, sistereg a pálya -
mint Krúdy úr pegazusa,
úgy röpül az a sárga!
A többi tíz amíg lohol,
az ÖTÖS beröpülte
Nyírséget már és Óbudát,
úgy száll vissza a fűre.
Öt hossz? tíz hossz? ezer talán!
A végét mondom már csak,
mikor Krúdy és Hunyady
éppen konflisba szállnak
s én mondanám, hogy Köszönöm,
de mire szót találok,
a fellegek közt viszi már
a ló a két varázslót:
a konflist is az az ÖTÖS,
ő röpíti az égen...
s én állok csak, mi mást tegyek,
számolva tenger pénzemet. 
 

Zelk Zoltán: Hogyan mondjam el?



Amikor árnyam visszafordult,
mert miért is jönne velem tovább,
amikor iszonyú robajjal
lehullt egy dérszilánk,
amikor hátranézve láttam
az ág hegyén fölnyársalt árnyam
s Irén didergő alakját -
hogy mondjam el hólepte szájjal
azt a hólepte éjszakát?

Zelk Zoltán: Új mese a négy vándorról



Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek. Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:


– Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék...

Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.

– A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...”

A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte...


Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...
Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek. 

Reviczky Gyula: Karácsonykor





A zúgolódás, gúny, harag
Rég halva már szívemben.
Egy szóval sem panaszkodám,
A kis Jézus ellen.

Nem vádolnám balgán azért,
Hogy engem kifelejtett.
Hogy nem hozott ajándékot,
Szemem könnyet nem ejtett.

Lelkem nyugodtan, csöndesen
Átszáll a nagyvilágon.
Imádkozom, hogy Jézusom
Minden szegényt megáldjon.

Ágyamra dőlök, s álmodom
Egy régi szép, édes álmot:
Boldog, ki tűr és megbocsát,
S ki szenved, százszor áldott!
 

Karinthy Frigyes: Hess, madár!



Vijjog fölöttem iszonyú szárnyain
A tátott csőrű, fekete fejű,
Csattogó, vijjogó keselyű.

Csattog és vijjog fészkem fölött,
Zuhog le tüzes nyelve:
Repülni akar, reggelre kelve.

És noszogat, gyere már, nosza már,
Így kell, meg így, bontani szárnyat.
Gyere már, nosza már, várnak.

Így kell bontani, emelni, kitárni;
Ne oly gyáván, ügyetlen-csacskán -
Ugorj már, ugorj ki, fiacskám.
Csapong nagy ívekben, mutatja, tanítja,
De követni nem merem én
S állok a fészek peremén.

Úgy teszek, mintha akarnék;
Ugrom és visszaesem -
Mert nem megyek szivesen.

Hunyorgok pisla szemekkel,
Tollam borzadva dermed,
Vakaródzva didergek.

Tudtam, te vagy az, láttalak jönni,
Messziről fekete pont:
Alkonyuló horizont.

Hallod-e, már nem vártalak én,
Reggeli kiáltás a bérceken át,
Süket sikoly, keresi fiát.

Én már jól érzem magam itt
Az oduba, amibe tettél,
Mert szerettél, vagy mert nem szerettél.

Ó, édes a lágy sárból rakott ágy,
S a giliszta jó eledel -
Jaj, nem megyek, anyám, veled el!

Majd ugrom, ne félj, de csak lefelé,
Ha kihül a fészek alattam:
Zárt szárnnyal, pihébe-ragadtan.

Fekete párom, borzas bogaram,
Testvérek, csitri csibék,
Bujjatok idébb kicsikét.
Valami denevér röpköd a szélben,
Csapjatok lármát, zenebonát -
Hess, madár!
Kergessétek az ablakon át!

Csapkod messziről, tünő szárnyain:
Alkonyuló horizont,
Fekete pont -
Jobb lenne nem látni viszont.

Erdélyi Zoltán: Egy zárdába készülő lánynak

Forrás: http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Paul_Hoecker-Nonne.jpg
Paul Hoecker: Apáca



Apácza léssz, beszélik rólad,
Czellába zárod el magad,
Torzképét látva a valónak,
Elásod sírba multadat.
A bús lemondás nagy keresztjét
Hurczolva gyönge válladon,
Terjesztesz áldást, égi békét,
Neved lesz: jóság, irgalom.

Oh! szép ez ábránd álmodónak,
Kinek nehéz, bús álma van,
Kinek a regg is oly fakó csak,

Mint éj, s mely – csillagtalan.
Ki ifju bár, de a mivel birt,
Elveszté mind az ég alatt,
Ki nem keres fényt, nem keres hírt,
S nem érez égő vágyakat.

Oh, szép az isten lánya lenni,
Jó lenne annyi rossz között,
Fejedre szűzi pártát tenni,
Lerázni port, sarat, rögöt.
Oh! szép rajongás: istent hinni,
Imában lelni csak gyönyört, -
De mégis szebb: meleggé tenni
Az otthont, a családi kört.

Madárt ha látsz kalitba zárva,
- Merengj el bár az éneken –
Nem sejted-é, hogy bús dalába
Panasz csendül lágy-édesen?
S nem fáj-e, hogy repülni tudna,
Mert szárnya van és – nem lehet...
Arany kalitka koldús foglya,
S hiába szomjaz kék eget!?

Elismerem:szép lelked álma,
S hiú a látsza’, külvilág, -
De nőnek ott a hivatása,
Hol fészket rejt a lombos ág.
S a míg a ringó bölcső mellett
Zengsz édes altató danát, -
Csak oly közel istenhez lelked,
Miként ha mondnál hő imát!

Ha van tehát még a világon,
Mi a világhoz kötni tud,
Ha van való, mi balga álmon
Túladva közeledbe jut, -
Maradj te nő, s hidd el nékem,
Hogy gyermektől e szó: mama!
A legszebb szó itt len, s az égben
A legbuzgóbb, leghőbb ima!

(Forrás: Vasárnapi Ujság 39. évf. 44. sz. 1892. okt. 30.)

Csicsada: Üzenet

Bársony István: A pirótai romok titka

(A korabeli helyesírás megtartásával!)



A pirótai vágás gyönyörü makkerdő belsejében van. Köröskörül egy mértföldnyire nincs emberi lakás sehol, azért épitettek a vágás szélére egy kis házat a kerülő számára, aki néha hetekig sem jön össze mással, mint az erdészszel, akivel dolga van.

Ebbe a házba egyszer valami Birda Péter költözött be a feleségével, meg két kutyájával. Az ember lehetett vagy negyven esztendős, ami parasztban már éppen nem fiatal. Az asszony legfeljebb husz.

Az egész dolognak hosszu volna elmondani a történetét, regény lenne belőle. Egy lélegzetre elég annyi, hogy Pöndör Vicza volt az asszony leánykori neve s hogy azok közé a menyecskék közé tartozott, akiknek, mire fejkötő alá kerülnek, már egy fél vármegye pörge bajusza simogatta meg az ajakát. Pöndör Vicza hozzáment Birda Péterhez, mert tudta, hogy van az embernek egy kis vagyona; Birda meg elvette a leányt a multja daczára, mert néha a parasztember is megbolondul, mikor szerelmes. Hanem amint bekötötte a fejét, csak vitte egyenesen a pirótai vágásba kerülőnének. Azt előre kicsinálta az erdészszel. Szivesen rábizták az erdőt, mert megbizható ember volt, ő meg szivesen elbujt az emberek elől: ő tudta miért.

Nagy Lajos: Imádkozni kell




Folyna mindig vígan életünk,
Jó szerencse járván mi-velünk,
Imádkozni még is kellene...
Hozzád oh szeretet Istene!

Lám a vígság nem jár egyedül,
Jaj de hányszor búval is vegyül,
Imádkozni hogy ne kellene...
Hozzád oh erőnek Istene!

Volna életünk csupán erény,
Másnak semmi rosszat nem tevén,
Imádkozni még is kellene...
Hozzád oh szentségnek Istene!

Oh az ember gyarló, gyenge lény,
Sokszor jár a bűnök ösvényén,
Imádkozni hogy ne kellene...
Hozzád oh kegyelem Istene!

(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. január 1-ső szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)

Sántha Károly: Ének* - Gyermekek számára

Luca della Robbia: Éneklő gyerekek - dombormű, 1431
A művészet története. A korai reneszánsz
Corvina, Budapest, 1990, 148. oldal
Firenze, Dóm http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/index1095.html
  


- Dallam: Elmégy kedves gyermek -


Gyermekednek szája
Dicsér téged, Isten!
Imádat és hála
Kél e zsenge szívben.
Hallgasd meg nyelvemnek
Gyönge rebegését,
S érező szívemnek
Teérted verését!

Tégy szent vallásomnak
Szerető keblére!
Mint égi társamnak
Sírig hű ölére!
Ő áldjon meg engem,
Ő vezessen hozzád,
Hogy az én szívemben
Lakozzék mennyország!

Tündér virágkorom
Nem nyílik örökké,
Elhervad egykoron
S nyoma se lesz többé;
De soha sem hervad
A lelki buzgóság,
Igéd rá a harmat
S gyümölcse boldogság.

Teremts tiszta szívet
Oh Isten, énbennem!
És gyermekded hitet
Munkálj én szívemben!
Ki szeret, hisz, érez,
Gyermekek módjára:
Az ilyeneké lesz
A mennyek országa.

Vezess, Atyám engem
Szent isméretedre,
S igaz félelmedben
Őrizz meg örökre!
Add, maradjak gyermek,
Napom alkonyáig!
Vétket ne ismerjek
Koporsóm zártáig!

Mint gyermek, Rád hagyjam
Minden én ügyemet!
Mint gyermek, csókolja
Dorgáló kezedet!
Mint gyermeket érjen
Utol a végálom,
Míg neved az égben
Angyaliddal áldom!

*) A D. F. E. pályázatán pályadíjat nyert költemény
(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. január 1-ső szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)

Toronyai Rigó Csaba: A tolvaj



A minap rég látott, bájos, szőke színésznő ismerősömet pillantottam meg egy kávéház teraszán. Egymagában ült ott, feldúlt, elgyötört arccal, kisírt, karikás szemekkel és reggeli kávéját kavargatta.

Beugrottam hozzá egy pillanatra.

- Na, mi a baj, kedves? – kérdeztem résztvevően.

Megint csak elpityeredett kissé, majd elővette kézi tükröcskéjét s az obligát arcszépészeti szertartások befejeztével a következőket adta elő nagy szepegve:

- Tudja drágám, vidéki vendégszereplésen voltam a múlt héten. Imádom a vidéket. Óriási sikerem volt. Előadás után egy kis búcsú-összejövetelt tartottunk a direktor szobájában, ahol azután jókedvű poharazás közben letették elém a fehér asztalra szerény tiszteletdíjamat: három darab ezerpengőst.

Kedélyesen telt az idő egészen a hajnali órákig. Csak az utolsó pillanatban ugrottam fel ijedten, hogy a végén még elmulasztom a pesti vonatot. Az állomáson azonban megtudtam, hogy legalább másfél órás késéssel számolhatunk. Mit volt mit tenni, Hűvös volt a hajnal. Bevonultam hát a gyér világítású váróterembe és torzonborz katonák, félrészeg batyuzók, gyanús árnyak között valamilyen kibírható ülőhely után kutattam.

Nem kellett sokáig nézelődnöm. Egy szelíd tekintetű, helyes, fiatal kislány mellett már le is telepedtem nagy elégedetten és a sok izgalom, fáradtság s kevéske alkohol hatása alatt – hamarosan el is nyomott az álom. Fogalmam sincs, meddig tarthatott ez az állapot. Egyszerre csak hirtelen felébredtem. Ránézek a szomszédnőmre. Az visszanéz. Fénylik egyet a szeme és gyors mozdulattal rárántja a zippzárat világossárga táskájára. Megdöbbenek. Egyre furcsábban, egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Körülnézek. A váróterem egyetlen hortyogó pöfögő, szuszogó, részvétlen tömeg, sőt – ahogy ismét szomszédnőmre pillantok – ő is alszik már! Mélyen, mélységesen, boldog mosollyal az ajkán.

- Istenem, Istenem, csak jönne már az a vonat – mondogattam magamban, aztán valahogy ösztönösen kinyitottam a táskám és egyszerre lúdbőrös lesz a hátam.

A tiszteletdíj, a három darab ezres hiányzik.

Hát igen! Tudtam! Tudtam! Tudtam!

Szemem a mellettem pihegő, édesen álmodó kislányra vetődik vad gyűlölettel.

Az aljas! Az utolsó!

Szívem keserű düh tölti el, agyamban kavarognak a gondolatok. Pedig nem nagy összegről van szó, de nekem e percben mégis mindent jelent. A művészetemmel kerestem! Dolgoztam, izgultam érte! Megérdemeltem! És most...

Ugorjak a torkának, rendőrért kiáltozva? Nem! Ez rettenetes botrány volna! De hiszen itt mindenki alszik! Ő is! Akár egy angyal! Gyönyörű kis angyal, mondhatom!

Óvatosan feléhajolok. Kissé viszolyogva bár, de halkan kinyitom óriásretiküljét és nyomban rá is bukkanok az én csodás, vadonatúj három darab ezresemre.

Pfuj! Gyorsan zsebre a pénzt s már iszkolok is kifelé a peronra. Jön a pesti vonat. Uccu neki, vesd el magad, gyerünk hazafelé!

Otthon persze mindent elmeséltem és őrült módon feszítettem, hogy micsoda agyafúrt „snájdig” nő vagyok. A társaságom bámult és ünnepelt.

Tegnapig!

Tegnap azonban pénzt hozott a posta. Háromezer pengőt hozott a posta a következő sorok kíséretében: „Kedves Művésznő! Máskor jobban vigyázzon a pénzére. Ne felejtse az asztalon és ne hozza kísértésbe szegény éhező kollégáig!”

A szőke színésznő zokogott, én pedig valami titkos jóérzéssel a szívemben vigasztalgattam szegényt. Ugyanis ritka és felemelő élmény korunkban a viaskodó önvád látása. Éppen azért írtam meg a históriát.

Ami azonban a végső, erkölcsi tanulságot illeti – azt szűrje le ki-ki magának, legjobb belátása szerint.

(Forrás: Fényszóró 12. sz., 1945. okt.10.)

Dr. Carl Sonnenschein: Epifánia (Vízkereszt)




 
Hol van az Úr? Itt s tégy valami jót!


Valóban megjelent Ő? A Messiás? A Hatalmas? Az Istenhez hasonló? – Berlin utcáin fel s alá járok. Emberekkel beszélek. Telefont tárcsázok. Autón száguldok. A házak minden emeletén figyelek. Gondolják Önök, hogy Krisztus valóban megjelent? Hogy itt van? Hogy hangszórója beleszól e város zajába? Megváltozik valami Őáltala?

Karácsonykor úgy tűnt, mintha pár órára megállna a világ. De hamarosan ráuntunk. A Háromkirályokat elcsomagolták. Jézuska visszakerült tokjába. A jámbor lemezek a szekrény aljára. Majd jövőre újra.

Hát mese ez? A nagyok köré font szokásos legenda? Vagy megsiketültünk? Teljesen?

Hisz egykor földrengésként kellett a világra jönnie. „Harmatozzatok égi magasok.” Ha az adventi énekre gondolok, látom, ahogy a világ legbensejéből születik. A világ szomjúhozik. Szomjúságától kicserepesedik, felrepedezik. Ő az idő követelése. A cézárok bástyái megremegnek. A hellenista-római-zsidó világ katasztrófáiba belepusztul. Ebből a világfeszültségből kiemelkedik az ő alakja. Kimagaslik az óriás. Aki előtt királyok hódolnak. Sion templom-oszlopait vállára veszi. A zsidó népiségből belenő az általános emberibe. Három világrész reng léptei alatt. És ujjong áldásán. Látom. Ez epifánia volt!

Az Isten Fia nem mese. Ő egyszer valóság volt. És ma? Mit hagyott Ő nekünk? Hol van az Úr? Tudom, minden helyzetben, a világ akármelyik struktúrájában kínlódó, elkeseredett, csalódott emberek mindig lesznek. Ezt a tragikumot magunkban hordjuk. De egyesek ostoba tudatlansága elviselhetetlen. Hol van az Úr? Hát nem látjátok e szürke arcokat? Nyomorgó özvegyeket? Beesett szemű gyermekeket? Minden réteg megkövesedett proletárjait? Munka nélkül. Kínlódva. A remény leghalványabb sugara nélkül.

(Németből ford.: Pálos Ernő)
(Forrás: A fehér barát 1. évf. 1. sz. (1938.dec.)

Horvát Henrik: Levelezés


Medgyaszay Vilmának

Egy hölgynek, aki álmaimban él,
Levelet írtam egyszer gondolatban.
(Megfontoltam a fontos levelet,
Nem volt abban egy szó meggondolatlan.)

Aztán megcímeztem a levelem.
(Persze csak úgy pro forma, gondolatban),
S hogy el ne veszítsek egy percet is,
Gondolatban mindjárt postára adtam.

Be jó, hogy mindent szépen, pontosan
Elvégeztem, gondoltam gondolatban,
De szórakozottságom démona
Elrontott mindent visszavonhatatlan.

Ez az én sorsom! Persze késő volt,
Mikor a postára visszaszaladtam –
Elfelejtettem levelemre – jaj! –
Bélyeget ragasztani – gondolatban!!

(Forrás: Fényszóró 12. sz., 1945. okt.10.)

Balázs Ferenc: A szépség és a mélység meséje (1921.dec.1.)

(A kép forrása: internet)

 
A fiú megszerette a leányt, mert szép volt. A fiú a szépséget szerette meg benne. Azt mondta tehát:
- A lelkét szeretem.
És igaza volt, mert a leányban a Szépség a lélek. A leány szemébe, ajkára, gondolataiba, szeszélyeibe a Szépség adja a lelket. A szépség beszél belőle, és a szépség lát.
A fiú a leányban a szépség után vágyott, de az emberben mást keresett. Az emberben nem a szépséget kereste, hanem a mélységet. A gondolat és az érzés mélységeit. Mert az emberbe a mélységek ágyazzák a lelket.
S voltak a fiúnak pillanatai, amikor a leányban is meg akarta találni az embert. Mikor arra gondolt, hogy megkeresi a leányszívben az emberszívet, a mélységeket. Voltak ilyen pillanatai. De nem volt elég bátorsága hozzá.
Mert attól félt, hogy elveszíti a Szépséget. Találkozik az emberrel, de elveszíti a leányt.

(Forrás: Balázs Ferenc: Mesék, amiket neked írtam 1921.)

Gábor Andor: Dopping

 
- Csöndes beszélgetés – 


A beszélgetést két előkelő ló folytatja egy gyönyörű istállónak két egymás mellett fekvő bokszában. E lovak már megették az esti abrakporciójukat, megitták a maguk vödröcske vizét, s miközben a lovászgyerek, aki távolról sem olyan intelligens, mint ők, horkol és szerelemről álmodik, e két lovak megbeszélik a napi eseményeket. Hogy én megértem, amit beszélnek? E pillanatban nem jut eszembe, hogy híják a magyar népmeséknek azt a füvét, amelynek az a csudatékony ereje van, hogy aki a birtokába jutott: érti állatok és növények szavát. Tehát nem hazudom azt, hogy e fű nálam van. Hanem csodák annyit mondok, hogy napközben annyi szamár beszédet hallok, és megértem őket, mért ne érteném meg este, amit okos lovak csevegnek. Ne tessék haragudni, hogy a banális Első ló és Második ló vinyettájú megszólítást alkalmazom, de az olvasónak nem szabad elfelejtenie egy percig sem, hogy lovak beszélnek egymással. Mert a lovak esetleg egy-egy egyszerűbb ostobaságot is fognak mondani, és akkor azt lehetne hinni, hogy mégiscsak emberek intézik egymáshoz a szót.

ELSŐ LÓ    Most rájöttek a doppingra, és most nagy kavarodás lesz miatta. A trénerünket elkergetik, a lovászfiúknak kihúzzák a fülét, s egy állatorvos fog molesztálni bennünket állandó jelenlétével, egy állatorvos, aki inkább állat, mint orvos, s akit már régen fel kellett volna ruházni a doktori címmel, mert éppúgy nem ért a mesterségéhez, mint az emberek orvosai.

MÁSODIK LÓ      Hagyjuk az orvosproblémát, amit majd más alkalommal intézhetünk el, maradjunk meg a doppingnál, és mondja meg ön nékem, hogy valóban megbotránkozik-e rajta?

ELSŐ LÓ    Meg. A lapok is azt írják, hogy botrány, hogy felháborító skandalum, hogy..

MÁSODIK LÓ      Ne folytassa. Nem kell mindent készpénznek venni, amit a lapok írnak, ámbár, amit írnak, valóban majdnem mindig készpénz. De nem az olvasónak, hanem a kiadónak. Kérdem én öntől, mint józan és belátásos lótól: mi a dopping?

ELSŐ LÓ    A dopping nem egyéb, mint a bennünk, lovakban levő képességek mesterséges felfokozása.

MÁSODIK LÓ      Az. Csakugyan az. Vajon az a képesség, amit mesterségesen felfokoztak: nem a mi képességünk-e? Ki futja azt, amit én futok, ha izgatószereket kaptam? A szomszéd? Nem. Hanem én. Tud-e ön úgy futni, ha izgatószereket kap, mint én? Nem tud. Vagy jobban tud. Egyformán futni semmi esetre sem fogunk, ha pontosan ugyanannyi izgatószert adnak is be önnek, mint nekem. Ha pezsgőt iszom, én egészen másforma ló vagyok, mint ön. Az emberek sem egyformák, mikor isznak. Az egyik röpülni szeretne ilyenkor, a másik egyetemi tanár akarna lenni, a harmadik népdalokat dalol, a negyedikből harapófogóval sem lehetne egyetlen szót kihőzni. De ezt csak úgy mellékesen jegyeztem meg. A lényeg a következő: vannak képességek, amiket csak az izgatószerek kényszerítenek ki az emberekből. Ön ismeri nyilván Poe Edgar poézisét? Nagyon sok ló ismeri. Íme, abban nincs egyetlen sor sem, amit írójuk józan fővel vetett volna papírra. De a nevezett költő értékének megítélésénél ez a szempont sohasem játszott szerepet. Mert a versek szépek. Ki mondaná, hogy nem Poe írta őket, hanem az izgatószerek? És aki mondaná, helyesen beszélne-e? Nem kell-e örvendenie az emberiségnek, amikor olyan kincsekhez jut, amiknek alkohol, ópium, morfium vagy hasis a bányászaik? Amit az ember álmodik alkoholtól, ópiumtól és morfiumtól, az alkohol, az ópium, a morfoium álmodta-e? Továbbá minden ember ugyanazt álmodja-e ugyanattól az izgató ágenstől?

ELSŐ LÓ    Ágens az ügynök, mi?

MÁSODIK LÓ      Ez esetben nem ügynök.

ELSŐ LÓ    Egyszer ügynök, egyszer nem?

MÁSODIK LÓ      Különben, ha akarja: ügynök. Az az ügynök, aki elmegy az agyhoz, és megköt vele egy olyan üzletet, amit e személyes érintkezés nélkül megkötni lehetetlen lett volna. Rábeszéli az agyat valamely olyan termelésre, ami különben esze ágában vagy esze tekervényében sem lett volna. és ebből olyan nagyszerű dolgok támadnak, amiket az emberiség még egyetlen esetben sem utasított vissza. Honoré Balzac feketekávéja, Edgar Poe szilvóriuma, Oscar Wilde morfinja: csupa dopping. Hol jelentettek be óvást ellenük?

ELSŐ LÓ    Igazságnak látszik.

MÁSODIK LÓ      Nemcsak látszik, hanem az is. Mármost vannak emberek, akiknek nincs szükségük izgatószerekre ahhoz, hogy alkossanak. Nagyon örvendek. De vannak olyanok is, akik az izgatószerek nélkül megmozdulni sem tudnak. De tessék várni. Megkapják a doppingot, s akkor repül az elméjük. Ohó! Ne gondolja, hogy mindegyiké! A szegény riporterkuli magába spriccelheti Arábia minden fűszerét, felöntheti egész Epernay városát, összes gyárhelyiségeivel és pincéivel együtt, fantáziája mégse lesz, csak hazudni fog, két méterrel a tenger színe fölött. S valamely generálisból akkor sem lesz Moltke, ha lelegel egy egész kert zöld mákot, amely tudvalevőleg ópiumtartalmú. És vannak híres magyar politikusok, akikbe az egyesült európai orvostudomány sem tudná beleizgatni, hogy minden mondatban alanyt is, állítmányt is mondjanak. Ön tudja a francia közmondást: Ou il n’y a rien, le roi perd son royaume. Ez magyarul is megvan, noha nem ilyen érdekese. Ahol nincs, ott ne keress. A dopping nem olt bele képességeket senkibe, csak megmutatja őket, ha vannak. Mit mondjak önnek: a mikroszkóp a természettudomány doppingja, a távcső a csillagászaté. Amikor kitalálták őket, voltak is, akik csalást emlegettek. És dopping a gőz, amely hatvan kilométerrel viszi az embert, és a benzin, amely százhússzal rántja tova ma, holnap talán kétszázzal.

ELSŐ LÓ    Tehát mit gondol ön?

MÁSODIK LÓ      Én a következőket gondolom. Az, hogy mi futunk, fölösleges. De csak úgy fölösleges, ahogy fölösleges regényt írni, színpadon színdarabokat játszani, ebéd közben ötleteket mondani. Mindezeket az emberek mégis gyakorolják,mert hozzátartozik az ember voltukhoz. Nos, mi futunk, mert mi lovak vagyunk; azt mondják, hogyha megyés püspökök volnánk, akkor nem futnánk. Ha futunk, akkor fussunk minél sebesebben.

ELSŐ LÓ    Nagyon egyszerű. Tessék minden lovat doppingolni. Lesznek, akik nem bírják ki; ezek dopping nélkül tudnak kitűnően futni, és lesznek, akik a doppinggal ragyogó eredményeket futnak bele a történet évlapjaiba.

ELSŐ LÓ    De kedves jó uram, mi lesz a fogadásokkal?

MÁSODIK LÓ      Ezt ne említse, mert dühbe ugrom. Ki mondta az embereknek, hogy fogadjanak? Ki áll  oda a költő mellé, mikor a tollat kezébe veszi, hogy fogadjon: hosszú novellát ír-e, vagy rövidet, bárgyú történetet, vagy ostobát, vagy esetleg társadalmi regényt, amitől az isten mentsen meg bennünket. És aztán ön azt hiszi, hogy amikor nem doppolnak bennünket, akkor mi úgy futunk, ahogy tudunk, ahogy a lábunk tehetségéből telik? Tudja ön, mi a zsoké csizmája?Tudja ön, mit suttog a bokor, ha megrezzenti a szellő, és mit suttog az owner a trénernek, a tréner a zsokénak, mikor a mázsálónál harangoznak? Tudja ön, mit izent Kossuth Lajos, és tudja-e, hogy mit izen a bukméker, ha egy-egy ló túl van terhelve nála? Mindezt ön nem tudja, tehát semmit sem tud. A doppinggal a ló csalja meg a publikumot, de hányszor csalják meg a lovat? A szügyem elfacsarodik, ha rágondolok, hányszor lehettem volna első, egy deci spriccer és egy deka morfin nélkül, amikor jó utolsónak kellett lennem. És akkor olvasnom kellett, amit a sporttudósítók összeírtak rólam. Pedig keserves az!

ELSŐ LÓ    Miért, miért?

MÁSODIK LÓ      Mert én ló vagyok, és megtanultam olvasni, de azok úgy lovak, hogy még írni sem tudtak megtanulni.

(Forrás: Lóverseny 108-114. old.  – Erik Kiadó Bp., 2005.)

Devecsery László: Húsvéthétfő hajnalán


Húsvéthétfő
vízöntő:
vidám ez, nem
kesergő.
Jönnek fiúk
csapatban,
vidám verssel
hajnalban:
Kiskertemben
jártam én,
szép virágot
láttam én:
meglocsolom,
megöntözöm,
kedves szóval
felköszöntöm.
Húsvéthétfő
hajnalán
örüljön sok
kicsi lány!

(Forrás: internet)

Dékániné Máthé Mariska: Gyermekemről



Lágy puha pihés s milyen szépen szőke
Hajad hullámos selyme kicsikém!
Mosolyogva, égi meleg fénnyel csillan
Szemed barna bogara.
Rubintos csipkés vidám vonalban ívlik két ajkad
Csiga szarvától vette a mintát
Kis kezed ujja.

Nekem mindig ezer tavasz hinti,
Nyitja s nyújtja virágát, bódító báját,
Mióta parányi lábad tipeg, jön-megy,
Felém ha rebben.
Szívemben a régi boldog álmok
Színes, szent tüze lebben.
S íves szivárványú, szelíd béke kél.

És büszke alázattal áldom az Urat, Érted,
Hogy Gileád balzsamából írül –
Szívemből szívemre küldött s megengedte,
Hogy enyém, általam, tőlem lehessél.

(Forrás: Vasárnapi Újság 1859.)

Csicsada: Érzések


- S. Gy.-nak -



szürke hétköznapba jött egy szó: helló
harmincöt év távolából egyszer csak beszól
még nem tudni biztosan, ő az, kit kerestél
kivel a múltban oly sokat nevettél

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
izgatott reménykedés, talán ő az, de jó
szíved vadul dobog, kezeid reszketnek
emlékeid régi érzéseknek engednek

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
lázasan kattintgatsz, hol vagy, hahó
honnan e hang, Uram, hol keressem
kérlek, most segíts meg engem, Istenem

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
szíved úgy dobog, mint egy csataló
bőrödet feszítik kidagadt ereid
remegés uralja el öreg kezeid

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
egymásra találtatok, röppen a szó
annyi év, sóvárgás és régi vágy után
most felrobbant benned az öröm Budán

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
gejzírként feltörő érzések, be jó
ám egyszer csak rádöbbensz, hiába
és megfáradt kezeid kulcsolod imára

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
tudod, hogy reménytelen, halkul a szó
újra te voltál, ki magas fokon izzott
és a régi érzések erejében bízott

szürke hétköznap jött egy szó: helló
hallgat a messzeség, már néma a szó
istenem mért küldted, ha rögtön elvetted
istenem mért tetted, ha máris elvitted?!

Csicsada: Merengés


Egy forró nyári este a Duna-parton
telihold fénye aranylón táncolt a Dunán
hullámain az ifjúkor tomboló vágya
siklott a végtelenbe emlékek után