Horváth István (1909-1997): Varró Pista

 
Egy esztendővel volt elől.
Együtt voltam gyermek véle.
Vallok Varró Pista felől:
 Nem volt úr, csak paraszt-féle.

Ott született, hol az Apja
S az apjának minden ele.
Ózdon bujt fel az ő napja
S még hét testvérének vele…

Az Apója elsőgazda.
Búzáját a féreg ette.
A szénáját a szakaszban
Húsz esztendő melengette.

Nagy bikafejű gyermek volt;
S gyermek akart lenni mindég…
Kérte volna száz cukros bolt,
Nem adta a hosszú-ingét.

A szemben tűz világot:
Ő sem tudta honnét kapta…
Volt ott más is, kinek lángolt,
De a föld mind kialtatja.

Véle még a föld se nem bírt.
Nem aludt ki lelke tüze.
Nem lobogott, de senyvedt, sírt,
Mint gyík a tövisre fűzve…

Sokszor ültünk egymás mellett
Hallgattuk a csend beszédét
S járta két gyermek-képzelet
A titkoknak  a mélységét...

Árva lett még cengó sorban.
Érlelte a bánat-szele.
Úgy volt, mint nyúl a bokorban,
Melynek lehullt a levele.

Mintha még most is hallanám,
Hogy fujta az utcán végig:
„Nekem is volt édesanyám!”…
Sírt a hangja fel az égig.

Holdvilágos éjjeleken,
Leány-fonóbomlás után,
Aludt a falu csendesen
Csak i bolyongtunk az utcán,

Míg a Hold leereszkedett,
S a Fiastyúk délre hágott:
Kerestük a szeretetet,
Hogy váltsuk meg a világot…

Két gyermeknek volt az apja
Huszonnégy éves korában.
Gondot takart a kalapja
S üröm csorgott a borába.

Nem engedett a föld neki:
Hombárjait járta a szél,
Mert a föld csak azt szereti,
Aki véle birokra kél.

Madár volt ő, nem vakondok,
Csak szárnyait fogta a sár.
Vergődött, küzdött, csapongott,
De azért a föld felett járt.

A a gyűlésekben szóla,
Hallgattak rája a vének.
Csakhogy irón kellett volna,
Nem eke-szarva szegénynek!

Korán érett, mint az alma,
Melyiket a féreg őrli.
Harmincnégy éves: félhalva,
A sír szélén könnyét törli.

Összeroskadt, mint a szekér,
Melyet összetört a teher.
Tengelye már a földre ér.
Terűje a sárban hever.

Fiatal csak ő van otthon:
Hej ha mostan ember volna!…
- A többiek künn a fronton -:
Hogy ölelne, hogy csókolna!…

Nagy fekete ködök szállnak.
A falura rájaülnek.
A Halálnak muzsikáján
Őszi szelek hegedülnek.

Szegény komám, Varró Pista,
Belesóhajtoz a szélbe.
Könnyeit a sár elissza
S várja a Halált a télben…

Pusztába ölel a karjuk,
Kik a férfit óhajtanák…
Hej hogy kárognak a varjuk,
S hogy sírnak az édes-anyák!

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Fényi István (1919-1994): Vergilius

Földedből zene sarjad, dalos hexaméter
S hol álmodoztál, vers ringott a fákon,
Paraszt ekék szántották lelked s néha kétely.
Jöttöd pannoniai földön várva várom.

Ha itt jársz a rendek illatos során,
A tiszai réten porzik a verőfény.
Az ünnepi égre felnevetsz talán,
Mint paraszt apáink bő termések őszén.

Ha elfáradsz majd, a dongódalos árok
Partjára ülünk, hol tehén ácsorog,
Napos szemedbe nézek s áhítattal várok,
Míg benned dalba fognak antik pásztorok.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Horváth Imre (1906-1993): Áldásos őszintébb

 
A fényt kitartón követi az árnyék,
S most úgy ragyognak az őszi hegyek,
hogy rájuk pillantva megdermedek:
fényük nyomán mennyi sötétség vár még?

Ám e szőllőfürt ott még az enyém.
S ki inná meg a mustját, ha nem én?!
Én iszom meg a mustját és borát, -
szinte már a torkomon lángol át.

Palackokat pincémbe nem dugok.
Hordóimon pókháló nem suhog.
Italomból mámort más nem csapol:
hadd fogyjon el, míg fiatal a bor!

Áldásos ősz! Állok a hegy alatt
s érzem, vallom ebben az isteni
fényben: fenékig kell üríteni
minden csordultig töltött poharat!

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Horváth Imre (1906-1993): Kecskék

 
Olyan fürge a lomhaságotok,
amily lomha a fürgeségetek.
Apátok a fiatalokkal totyog
és szökdécsel békén mellettetek.

Peckesen álltok a hegy peremén,
tartásotok végtelen hősi gőg.
S a szavatok akadozó, szerény:
birtokotok csak egy fűszálnyi zöld.

Vénült szakáll verdesi melletek -
s víg szarvatok ifjan magasba vág:
így békül ki, íme, tibennetek
a bölcsességgel az ostobaság.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Horváth Imre (1909-1997) versei

 

Sóhaj

Esteledik. Kong a Bizonytalan.
Tornyának jaj, mennyi harangja van!

 Boldog levél

Zölden fújt le a szél egy levelet.
Boldog levél: holtig reménykedett!

 Aljasság

Belátom, ha már ily magasra hágott:
becsülnöm kell a bátor Aljasságot.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Móricz Zsigmond Erdélyben

Nem esztétikai méltatást, irodalmi értékelést akarnak adni ezek a sorok a magyar irodalom nagy halottjáról, hanem csupán a személyes emlékek hangját szólaltatják meg. Móricz Zsigmond értékéről és jelentőségéről sokat írtak – főleg halála után –, de elszomorító a silányságnak az a látványa, amit méltatói összehalmoztak. Szokványos, sokszor a semminél is kevesebbet mondó dicsérő szólamok kerültek elől a méltatók mondatkészletéből Móricz Zsigmond halála alkalmából és látszott, hogy dolgozatot írnak, a kiadott feladatot oldják meg fáradtan és kötelességből. Nem azért, mintha egyik-másiknak nem lett volna mondanivalója, de idő és távlat kell ahhoz, hogy Móricz Zsigmondot a maga egész valóságában láthassuk és idő kell még ahhoz is, hogy az igazi móriczzsigmondi világ és gondolat leplezetlenül megmutatkozhassék. Éppen a halál előtti szenvedélyes vita és támadó hadjárat mutatta meg legjobban, mennyire ellentétes érdekek tolongnak körülötte, milyen szenvedélyek lobognak és mekkora indulatok leselkednek ott is, ahonnan a legkevésbé tételeztük volna fel. Mert minden kis érdekcsoport a maga háza tájáról nézte az írót és művét s nem akarta megbocsátani, hogy a nagy tehetség nem társul be hozzájuk. És halála után micsoda bohóckodós ment végbe! Minden oldalról bizonygatni igyekeztek, hogy azért titokban hozzájuk húzott, vagy legalábbis „jó véleménnyel” volt róluk.
    A valóság pedig valahogy úgy állott, hogy Móricz Zsigmond mindenhová tartozott. Benne élt, benne hatott a lelkekben, hordozóik bármelyik csoporthoz szegődtek is. Móricz nem volt jobboldali és nem volt baloldali és mégis mind a kettőhöz tartozott, mert csodálatos egyensúlyban magában hordozta a magyar élet ellentéteit, a jobboldal nemzeti törekvéseit, a baloldal szociális gondjait, az ország lelkiismeretét, a szegény nép sorsát, az egész magyar valóságot. De ez is hiba volt minden csoport szemében; azon bosszankodtak és irigykedtek, hogy miért tartozik másokhoz is.
    Szándékosan törekedett, hogy ezt az egyensúlyt és széles tájékozottságot megtartsa. Erdélyi útja alkalmával lelkiismeretes gonddal tartotta számon, nehogy valakivel elmulassza a találkozást és eszmecserét, aki csak számít valamit és új színt jelent ezen  a földön, mely két évtizedig kiesett az odaáti lélegzetvételből. A magyar jövő útjait kereste itt azzal a meggyőződéssel, hogy tisztábban fog látni mint a csonka hazában. Beszélt a Helikon íróival, de nyomban sietett a régi Korunk társaságához és barátjaiként fogadta a mindkét csoporttal szemben újat kereső fiatalokat. Az Erdélyi Körben a felszabadult magyarság ifjú vezetőinek gondolkozását vizsgálta a beszélgetések alatt, de előtte vagy utána a munkásvezérek és egykori szakszervezeti irányítók véleményére volt kíváncsi. Kolozsváron a székely cselédek és munkások összejövetelén a városba szakadt parasztság magatartását tanulmányozta, onnan pedig a Hóstátba sietett, hogy Bocskai hajdúinak öntudatos, kemény magyar életét lássa, akik a városba beleolvadva sem vesztettek el semmit népi mivoltukból. Az itt szerzett tapasztalatokkal a szolnokdobokai szórvány magyarságot kereste fel: miként küzdenek és miként pusztulnak a nemzeti nemtörődömség áldozatai. Majd meg sem állott a gyimesi csángókig, akik az ország legkeletibb csücskében mostoha magyarokként állnak helyt rendületlenül, minden idegen hatás ellenére megőrizve napjainkig a honfoglalás előtti magyar nyelvet. Mint az élő lelkiismeret, figyelt, faggatott és számon kért, hogy az egész nemzetnek levonja a tanulságot és megmutassa az utat.
    Beszélt a hivatalosokkal: főispánokkal, polgármesterekkel, szolgabírókkal, képviselőkkel, mindenkivel, aki felelős helyen intézi a magyarság sorsát, de ugyanilyen fontosnak tartotta megállani a hivatalok előtt szorongva várakozó falusiak között, hogy elbeszélgessen bajaikról. És a hivatali szobából kilépve, ott nyomban ellenőrizte, mennyire hitelesek a bent hallott dolgok és mi a valóság. Sokszor furcsa helyzetek támadtak az ellenőrzés során, ezrét volt olyan érdekes és izgalmas az utazás. Az egyik székelyföldi főszolgabírói épület előtt a napszámosokkal beszélgetve, egyszer csak megáll a jegyző ceruza a kezében és csodálkozva kérdi:
- Három pengő a napszám saját ételük mellett? Ott bent az imént azt mondták nekem, hogy négy pengő!
    És úgy tett, mintha nem értené. Pedig nagyon is értette. Régi tapasztalatai voltak ezekről az ellentmondó dolgokról, de tudta, hogy vizsgálódni csak úgy lehet, ha kérdezünk, kérdezünk, folyton csak kérdezősködünk és jegyzünk s amikor a legérdekesebb ponthoz érünk, amikor már tisztán látjuk a dolgot, akkor egyszerre úgy teszünk, mintha nem értenők az egészet. Erre következnek aztán a kétségbeesett magyarázatok, amik többet érnek mindennél. Kitűnő pszichológiával dolgozott. Tudta, hogy az emberekkel az önmaguk megértetésének vágya bizonyos ponton túl olyan dolgokat is elmondat, amiről egyébként semmiféle kérdezősködésre nem beszélnének. Móricz Zsigmond pedig a valóságra volt kíváncsi, a valóságot akarta megragadni, nem a látszatokat; élete és egész műve ezen alapult. Úgy tett tehát, mintha nem értené a dolgokat és mosolygott magában, amikor méltóságos urak és rongyos napszámosok meztelen lélekkel magyarázgatták előtte a maguk igazát. Mindenkit meghallgatott, szorgalmasan és tárgyilagosan bejegyzett mindent a kis noteszbe. Így dolgozott egész életében és a kis noteszből születtek meg a nagy regények. Ekkor értettem meg a móriczi írások rejtett titkát, igazi értelmét. Nem irányregényeket írt, könyveiben mindenki a maga életét éli, a legleplezetlenebbül és legőszintébben, önmagának szenvedélyes kifejezési vágyával, úgy ahogy az emberek előtte vallottak, hogy megértessék magukat. Az Úri muri a Légy jó mindhalálig, a Boldog ember, a Fáklya, a Sárarany és társaik mind egy-egy ilyen vallomása a magyar élet különböző tájainak, gátlás nélkül, szívből fakadóan és ilyen vallomásai a történelemnek, a múltnak az Erdély és a betyár-regények. Senki sem vádolhatja elfogultsággal Móricz Zsigmondot, regényeiben, nagy életművének ezekben az egyes fejezeteiben mindenki megszólalhatott a maga valója szerint: a korhely vidéki földesúr, a bővérű paraszt Túri Dani éppen úgy, mint az égi tisztaságokat kereső Nyilas Misi és a fáklyaként emésztődő fiatal pap, vagy akár a higgadt, józan és éles látású Joó Sándor napszámos. Nem foglalt állást, csak ábrázolt, mint hűséges íródeákja a magyarságnak, akire az a feladat bízatott, hogy az örökkévalóságnak mentse át a i kis vajúdó, de gazdag és jövőtől terhes életünket. Hatalmas tehetségével hozzásegítette a magyar faj legjellemzőbb képviselőit, hogy regényeiben kifejezzék magukat olyan tisztán, tökéletesen és színgazdag pompával, ahogyan a saját szavaikkal, a maguk erejéből sohasem sikerült volna és ahogy talán a maguk életével sem tudták.
    Nem foglalt állást alakjaival szemben. De azzal, ahogy megírta és kiemelte őket művészetével, jelképpé váltak és állásfoglalásra kényszerítették az olvasót. A móriczi lelkiismeret és vigyázó szem áll mögöttük, mely azonos a magyarság egyetemes lelkiismeretével és hogy valaki helyesen értse őket, szükséges, hogy benne is ez a lelkiismeret éljen és vigyázzon nyugtalanul. Ezért van annyi ellentétes vélemény és felhorkanás a művei körül, mert ki-ki csak a maga lelkiismerete szerint láthat és azok, akiknek számadásuk nincs rendben, amikor az egyetemes magyarságot kérik számon, könnyen megriadnak és sokszor túl hamar felhorkannak.
    Csodálatosan megértő volt mindenki iránt, még azok iránt is, akik megítélést érdemeltek. A ellentétes gondolkozásmódokat, ellentétes jellemeket kereste, hogy minél szélesebb alapon építhesse fel magában a magyarság szintézisét. Tudta, hogy a megítélést a lelkiismeret előtt úgyis magukban hordozzák azok, akik megérdemlik és az ítélet annál igazabb és annál súlyosabb lesz, minél valóságosabban elénk tudja állítani ezeket az alakokat. A magyar élet fonákságai, úri-muris hősei így válnak az építő szellem eszközeivé, puszta létezésükkel tiltakozásra késztetnek, önmaguk ellen. Csak azok iránt nem tudott megértő lenni Móricz Zsigmond, akik vak és süket módjára állottak a nép felemelkedésének útjába és pusztították ezt  mélyréteget, amelyen nyugszik a sors. És ha mint művészt egyformán érdekelte a magyar élet minden megnyilvánulása, mint ember mégis csak azok között érezte jól magát, akik a szociális kérdésekben hozzá hasonlóan gondolkoztak. Mindennapi társasága ezekből a fiatalokból állott egész erdélyi tartózkodása alatt, ami időt másokkal töltött, azt „hivatalból” tette, feladata és hivatása parancsából.
    Tárgyilagosságára jellemző, hogy egyik-másik híve, aki természetéből kifolyólag nem az egész Móricz Zsigmondot látta, hanem csak a neki tetsző oldalát, nem tudott megbékélni azzal, hogy Móricz néha jó véleménnyel nyilatkozik olyan emberekről, akik „hatósági tényezők”. Az egyik székelyföldi fiatal főszolgabíróval beszélgettünk egy alkalommal hosszasan, aki valóban éri a feladatokat és felelősséget a néppel szemben és lehetőségei szerint rajta is van, hogy ezeket a feladatokat megoldja. Móricz többször kijelentette később különböző társaságokban a beszélgetések fonalán, hogy „ilyen emberekre volna szükségünk, minél többre”. Riadt hallgatás fogadta mindannyiszor. Később tanulságosnak véltem, hogy éppen egy hasonló mondana miatt indult megellene a sajtóban is a kipellengérezés, amikor a felszabadult Délvidéken is talált egy ilyen főszolgabírót és meg is írta. Hiába,életében nem akarták engedni, hogy Móricz Zsigmond legyen és mindenképpen párthívet szerettek volna belőle csinálni. Irodalomban és közéletben egyformán.    
    Egy kerek hónapig jártuk együtt Erdélyt 1941 tavaszának végén. Felejthetetlen élmény és tanulság volt számomra közelről látni Móricz Zsigmondot, mint művészt és mint embert. Főleg az emberi oldala tett mély benyomást. Azt szokták mondani, az utazásban lehet legjobban megismerni az embert. Ilyenkor a hányódtatások, a hercehurcával járó fáradtság között ütközik ki legtisztábban a jellem. Nem kellett alkalmazkodni hozzá, nem volt „szeszélyes”, a végtelenül és már-már szinte hihetetlen módon egyszerű emberi viselkedése ragadott meg és növelte végtelen nagyra benne az egyéniséget. Különben is éppen összeillettünk, mindketten szerettünk utazni és utazás közben élményeket szerezni. Ezt pedig csak úgy lehet, ha útközben elmélyülhetünk és benyomásainkkal, gondolatainkkal foglalkozhatunk. Azért vett magához kísérőül, mert sohasem járt még azelőtt a Székelyföldön és kevés idejét nem akarta céltalan bolyongással tölteni, rólam pedig azt mondták neki, hogy én „jól ismerem” a Székelyföldet. Nem akartam ezzel az állítólagos ismeretemmel visszaélni és nem „informáltam” Móricz Zsigmondot. Ő a Székelyföldet akarta látni és beszélni akart a néppel, meg azokkal a vezetőivel, akiket ez a titulus valóban megillet. Tartózkodtam attól, hogy az én véleményemet hallja és arra igyekezem módot nyújtani, hogy közvetlenül lásson és halljon. Talán azért távozott olyan túláradóan jó véleménnyel a székelyekről. Tárgyilagos ismerési vágyát és módszerét nagy lelkesedés és szeretet fűtötte, egy-egy biztató jel, a székely nép erős öntudata és egészséges élete néha tán túlzott következtetésekre ragadta. Látta a hibákat is, de a móriczi nemzetképben, ahol összesűrűsödött az egész magyarság lényege, más értéket és színt kaptak a mi dolgaink, mint ahogy itthonról láttuk. Az alföldi ember járt közöttünk, a két tájnak, kétféle embertípusnak szintézisét kereste és a közös magyar vonásokra szegezte tekintetét, melyek földrajzi távolság és lényegesen különböző népi etnikum ellenére egységbe forrasztják a Kárpát-medence minden magyarját. Én is erre a szintézisre voltam kíváncsi, ahogyan az egyik legnagyobb magyar géniusz lelkében megteremtődik. Ezt figyeltem, ennek a jeleit kerestem.
    Nehéz szellemi munka volt Móricz számára ez a székelyföldi utazás. Percenként új élmények, új gondolatok rohanták meg agyát és szívét, mely amúgy is állandóan a végletekig feszülve működött. Osztályozott, rendezett magában, a folyton működő ceruza és jegyzetkönyv csak arra szolgált, hogy az adatokra emlékeztesse. A lényeget az agyában kellett hordozza, ott dolgozott és küszködött velük és amikor már végleg kifáradt a benyomások súlya alatt, egy-egy fél napra elvonult, bezárkózott és írt, hogy a saját lelkét rendezze az alkotás tisztító tüzével. Nem bírta, ha magyaráznak neki és véleményeikkel untatják az emberek. Mindent látni akart és hallani, de a véleményt bízzák rá! Ami adatszerű tárgyi közlés volt, pontosan jegyezte sajátságos rövidített egyéni írásával,  de nyomba ón letette a ceruzát, mihelyt valaki a maga eszméivel és véleményeivel állt elő. Más volt, ha valaki életrevaló gondolatot vetett el, azt rögtön tovább fűzte és kész volt a válasz. Meg kell csinálni. Vagy: „Írd meg a Kelet Népének”. Az egyik lelkes fiatal halálra untatta egy alkalommal a vonatban nagy elméleteivel és világnézeti fejtegetéseivel. Zsiga bácsi ásított és az utasokkal kezdett mindegyre beszélgetni. Utazásunk alatt néhányszor tréfásan jegyezte meg némely társaságban: „Gyurka ideális útitárs. Nem beszél.”
    Fáradt volt. Az élményektől, az utazástól és betegségétől egyaránt. Trombózisával küszködött, unta, hogy lábát örökösen fáslizgatnia kell, holott sokkal fontosabb dolgok volnának. Az erdélyi levegő is hozzájárult nyomott közérzetéhez. Néha valósággal lázadozott önmaga ellen. Ilyenkor hirtelen magára kapta ruháját és megindult a rövid szárú barna nadrágban, a kopott zöld felöltőben, amelynek háta ráadásul még ki is szakadt Csíkzsögödön, amikor juhnyírásra igyekeztünk a havasra és a döcögős hegyi úton felborult a szekerünk. Ezekben az önmaga törődöttsége ellen lázadozásokban gyermekes csökönyösség volt: azért is megyünk, annál inkább. Így gyalogolt Bözödújfaluba a bekötözött lábával és úgy tett, mintha kopott sétapálcáját csak éppen megszokásokból hordani magával. Így rohantunk végig néhányszor Székelykeresztúr több kilométeres főutcáján a vajgyártól a lengyárig és vissza, mert az egyetlen fiákerest sehonnan sem lehetett előkeríteni, Zsiga bácsi pedig mindent látni akart. Még mulatott is a dolgon. „A fiakkeres!” – mondogatta némi gúnnyal és befelé mosolyogva, mintha valamelyik Móricz-regény kisvárosába kerültünk volna, az Isten háta mögé, ahol az egyetlen fiákerest mindenki ismeri és valósággal személyiség a városban, csak éppen kocsizni nem lehet vele.
    Úgy ment végig a Székelyföldön viharkabátjával és szárközépig érő nadrágban, kezében a botot szorongatva, mint valami garabonciás diák. Bözödön székely szalmakalapot kerítettünk, amilyent a székely gazdák viselnek, ettől kezdve ez egészítette ki a viharvert öltözetet. Az egyik székely város állomásán a fogadására kivonult hivatalos előkelőségek nagyot nézek, amikor a várt „nagy”  vendég ebben az öltözetben szállt ki a harmadosztályú kocsiból és a fejéről levett parasztkalapot szorongatva maga előtt a kezében, hallgatta végig fellengős üdvözletüket. Egyszer teherautó tetején tettünk meg másfél órás utat, mivel a székelyföldi közlekedést lebonyolító zsúfolt Mávaut kocsikon nem volt hely és már kétszer lemaradtunk. A vezető előzékenyen felajánlotta, hogy elül, maga mellett „csinál helyest2,de Zsiga bácsi semmiképpen sem fogadta el. Nem kívánt kivételezést, ott akart utazni a teherkocsi nyitott tetején, ahol már egymás hátán szorongott vagy harminc székely férfi és asszony. Nagy nehezen fel is tuszkoltak a kocsi tetejére és nem győzött betelni az élménnyel. Tíz perc múlva nem láttuk egymás arcát a portól, dús bajusza elveszett a porréteg alatt, szuszogni sem lehetett, ha nem bujtunk a kabát alá. Az egyik vásárról jövő átalvetős székely asszony mégis felismerte és egy zökkenő után lélegzetet kapva, megkérdezte: »Az urat ugye Móricz Zsigmondnak hívják?« Zsiga bácsi boldog volt, nem tudta titkolni,mennyire jól esett neki ez a váratlan felismerés. Olyanformán éreztem magam, mintha álruhában járó királyfival volnék, vagy mesebeli hőssel, aki az út porában is aranyat talál. A nép ügyéért utazott, a nép igazát és jövőjét kereste, kaphatott volna-e nagyobb elismerést író, minthogy a nép felismeri és maga között ismeri fel?    
    Valahányszor idegen emberekkel kerültünk össze a feszélyezettség hamar feloldódott és nemsokára mindenki „Zsiga bácsi2-nak szólította. Volt valami kedves bohémkodás abban, ahogy ezt a megszólítást vette és kedvelte. Ő maga a leveleit legutóbb már így írta alá: Zsiga bá. Kamaszos gyermeklélek élt benne és küszködött – az öregséggel. Szinte tréfának vette, hogy öregszik és magán érzi az öregedés minden jelét. Félvállról fogadta, mint valami elkerülhetetlen bajt, amin túl kell esni, de nem szabad törődni vele. Trombózisát is így viselte. Nem volt szabad húst ennie és e tilalmat néha sokáig meg is tartotta. De aztán, ha olyan kedve akadt ebéd közbe, csak azért is jóízűen befalatozott a húsból, mintha tréfálna betegségével és közben úgy mosolygott, mintha csínt követne el. És nyomban utána megjegyezte, hogy majd este fogja ezt megérezni. A szédülés nem is maradt el egyszer sem. Néhányszor figyelmeztettem, hogy ne egyék húst, de aztán láttam, hogy rosszul esik a figyelmeztetés. Ilyenkor kétszeresen érezte betegsége súlyát, szint e megalázónak tartotta, hogy nem tehet azt, amit akar és fájt, ha ebből még probléma is keletkezik. Az italtól már jobban tartózkodott. Különben sem volt soha borivó. De azért Bözödön, amikor az egyik gazdánál voltunk látogatóban és a tiszta, csendes, falusi szobában az asztalra került a friss túró és szalonna zöld hagymával, meg melléje a saját termésű székely bor és körülülte a család az asztalt, nem tudott ellenállni. Egészséges szép szál férfiak vették körül, piros arcú, gyönyörű termetű menyecskék szorgoskodtak az asztal körül, hogy Zsiga bácsi nem tudott betelni a nézésükkel. A természetes, tiszta élet áradt mindenből, az ízes beszéd, fürge észjárás: egy egészen új világ nyílt meg előtte és körülözönlötte az élet szépsége, a magyar jövő biztonsága, minden, amit keresett és szeretett. Lelke, fizikuma egyszerre tiltakozott az öregség ellen, melynek nyomasztó súlyát és fenyegetését ebben a pillanatban még jobban érezte, mint máskor. Ösztöne fellázadt az elmúlás miatt, amit egyre jobban érez magában éppen akkor, amikor ezt a nagyszerű életet megtalálta, nem akart tudomást szerezni betegségéről és csak azért is úgy tett, hogy nincs italtilalom, nincs más semmi, csak az élet. Egy szóval nem említette, hogy nem szokott inni, tréfált, koccintgatott és kínálgatás nélkül egymás után felhajtott három pohár bort a savanyú, bicskanyitogató bözödi termésből.
    Lelkének és fizikumának ezt a tiltakozó lobogását látom életének utolsó műveiben is: még bátrabban markolt bele az életbe, mint valaha, még többet, még merészebbet mondott, mint régebbi műveiben, a részletek, apró akadályok már nem számítottak és egyenesen a legfontosabbat ragadta meg. Gátlás nélkül, a korlátokkal, felszisszenésekkel és támadásokkal nem törődve, akárcsak saját betegségével. Utolsó éveit ez a belső tűz fűtötte, amely benne volt a három pohár borban éppen úgy, mint az Árvácskában, a Rózsa Sándorban és az irodalom melletti aktivitásában: a népfőiskolában, állandó utazásában és a Kelet Népével való próbálkozásaiban. A halála előtti hetekben szinte fenyegetőleg hirdette, hogy frissebb és tettre készebb, mint valaha.
    Pedig a halál gondolata folyton ott kísértett mögötte és szembenézett vele, mihelyt magára maradt, és néhány percre kikapcsolódott a munkából, az élményekből. Talán ezért volt a lázas munka és a nagy tettrekészség! A baj, ami végül is az agyvérzésre vezetett, lassan uralkodott el egész szervezetén és védekezésre késztette a lelket. A fokozódó betegség és a lélek feszültebb munkával való tiltakozása kölcsönösen támogatta egymást és siettette  a tragédia bekövetkezését. Már a múlt tavaszi utazáskor feltűnt, hogy amikor magába mélyed, mindig a halál gondolatával találkozik. Május végén a bözödi kert hervadó tulipánágyait nézte, a ház előtt ülve édesanyámmal és egyszer csak felsóhajtott.
- Istenem, ilyen szépek voltak ezek a tulipánok még pár nappal ezelőtt! S egyszerre milyenek lettek… - Aztán hozzátette, mintha csak magának beszélne: - Éppen így jár az ember is, amikor megöregszik.
    Nem múlt el anélkül, hogy szóba ne került volna: „Elhagytam a hatvankettőt!” Ebben a korban fontos beszédtárgy általában, hogy ki fiatalabb néhány évvel a másiknál, főleg ha hasonló korúak kerülnek össze. Zsiga bácsinak különös kedve telt benne, hogy az idősebb székely gazdáktól, akikről biztos lehetett, hogy nem tudják az ő korát, megkérdezze: mennyire tartják? Majdnem inden esetben sikere volt, mert kevesebbet mondottak, amin jóízűen mulatott. Csak az ősz öreg csíki bácsival járta meg, aki már a földről sem tudott felállni bot nélkül. Ez azt mondta: „Az úr vagy tíz esztendővel vénebb nálamnál.” Hiába mulatott rajta, többször visszatért a mondására. Még ez előtt történt, hogy otthon, amint kettesben megvacsoráztunk és napi élményeinkről beszélgettünk közben egyszer csak hátradűlt a széken nagyon fáradtan és nagyon megtörve s minden átmenet nélkül így szólt:
- Jókai még ilyen címeket tudott adni: „Öreg ember nem vénember.” Meg: „Mire megvénülünk”. De kár is megvénülni…
    Néha annyira ki volt merülve, hogy ledűlt délután egy fél órára és késő este ébredt meg, felborítva az egész napi programot, az érdekeltek nem kis ámulatára. Vásárhelyen meg éppen két napot aludt egyfolytában, a köréje hordott Tolnai-emlékek között. Halála előtt néhány héttel így írt Leányfaluból: „Nemsokára ismét lemegyek hozzátok. De most már nem vagyok ám olyan álomszuszék, mint tavaly! A télen Debrecenben aludtam egy hónapig és egészen felfrissültem, megfiatalodtam”. Valóban, a lelke évről-évre fiatalabb lett és ifjú harcosként marad most már örökre közöttünk.
*
    Mit látott, mit tapasztalt? Egy sereg cikke jelent meg Erdélyről és a székelyekről, de mint ahogy a visszautazás, úgy az élmények összefoglalása is elmaradt. Szinte ujjongva magyarázta a nagy felfedezést, hogy nálunk, Udvarhely megyében is olyanok a házak, mint náluk Szatmárban. „Hol van akkor a híres székely sajátság? A magyarság mindenütt egységes, már régóta mondom!” Amikor édesanyámat meglátta, hosszan nézett az arcába: „Akárha nagyanyámat látnám. Az is éppen ilyen asszony volt”. És a szegénység is egyforma, a magyar szegénység. Legelőbb a falu szegénysorát kereste fel, leült az út szélén heverő tömpölyfára az esett-ütött emberek közé és úgy beszélgetett velük, mintha mindig közöttük lett volna. Végtelenül fontos volt minden szó, amit mondanak, mintha a magyar lelkiismeretet érné tetten, minta a megfoghatatlan lélek kerülne elébe testet öltve a szegény magyarokban. Úgy faggatott, úgy jegyzett, hogy csak az teheti, aki ösztönével tudja, hogy őrajta áll a sorsuk és felelősség terheli értük. Mint aki tudja, hogy szegényebb marad a magyarság azzal, mit ő nem tud meg és megoldatlanul marad az az ügyünk, amely nem kerül a tollára.
    És a szegények megérezték, hogy kivel van dolguk, úgy beszéltek vele,m int aki közéjük tartozik. Csak éppen azt nem tudhatták, hogy honnan és miért kerül közéjük, hiszen velük még soha senki sem törődött. Aki azt mondta is magáról, hogy törőik, nem járt az ő utcájukban és nem ült le közéjük a fa végére. Aztán bement a Márinén viskójába, megnézte a régi cserepes tűzhelyt, amilyen már nincs is több a faluban, mert a gazdagabbak összetörték és sparheltet vettek helyette. Jóskabá pedig előszedte a gerenda fölül rejtegetett kincseit, a haricska és tatárka magot, a szegények mentségét és táplálékát, amit már csak a régiek termeltek, meg a mai szegények, mostoha esztendőkben. Ebből a legnagyobb kincséből ajándékozta meg Zsiga bácsit egy-egy maroknyi maggal, elmagyarázva minden hasznát, szokását és fortélyát. – Éppen jó lesz – írta rá lelkiismeretesen a papirosra a nevét mindkettőnek. – Ezt majd Leányfalun elültetem. Lám, azon a földön is kikél-é?
    A székely nép eleven, gyakorlati észjárása és főképpen vidám lelke késztette messzemenő következtetésekre. Lépten-nyomon feltűnt, hogy a székely asszonyok és férfiak dalolnak munka közben, otthon az udvaron éppen úgy, mint kint a határon. A alföld elnémult falvait idézte ilyenkor, ahol nem lehet egy dalt, egy jókedvű kurjantást hallani. Nem a népdal sorsáért aggódott, mikor az alföldi falvak némaságát fájlalta, hanem a népi lélek sorsa meredt eléje: mi lesz abból a népből, mely már jókedvű sem tud lenni, örülni sem tud? Mi ölte ki a daloló kedvet és mivel lehetne ismét megszólaltatni a néma ajkakat? Ez a némaság vádol, követel, csak jövővel nem biztat. A székely nép azonban, úgy látta, tele van élettel és jövővel, mert minden apró semmiségnek örülni tud és örömét egészséges, őszinte gyermeki módon, gátlás nélkül ki is fejezi. Elképzelni sem tudta volna, hogy felnőtt emberek olyan vígságra képesek, mint ahogy a csíki székelyeket a havason látta pünkösd harmadnapján.
    Háromszéken békéscsabai tótokkal találkoztunk. Zsiga bácsi hamarosan kivallatta őket: kiderült, hogy az itteni székelyek, amikor 1916-ban Békésbe menekültek, úgy összebarátkoztak velük és megszerették egymást, hogy azóta is állandóan leveleztek a határon keresztül. – Most, hogy visszakaptuk őket – mondta rossz magyar kiejtéssel az öreg tót –, eljöttünk és visszaadtuk a látogatást. – Zsiga bácsinak nagyon tetszett, hogy ezek a tótok „visszakapták” a székelyeket. Meg is mondta nyomban: Ezek a székelyek a politikát is jobban tudják csinálni, mint a politikusok.
    Irodalomról általában nem szeretett beszélni, még kevésbé véleményt mondani. Az élet érdekelte, a valóság, ami az író anyaga. Erdélyt járva, mégis elkerülhetetlen volt, hogy szóba ne kerüljön Erdély és a székelység viszonya a saját irodalmához. Hogy mennyire felel meg az irodalomban tükröződő kép a valóságban látható népnek és tájnak. Véleménye nem volt valami kedvező, ezrét is igyekezett tartózkodónak maradni. Legtöbbre tartotta egyik arisztokratánknak azt a több kötetes regényciklusát, melyben a most letűnt emberöltő világát írja meg és gazdag emlékeit gyűjti össze: bámulatos adatmennyiségét értékelte. „Ezért olvasni fogják akkor is, amikor a többieket már elfelejtették”. Jellemző és bizonyára nem lényegtelen körülmény, hogy a székelyek között töltött hónap alatt a székely írókról nem esett szó. Egyetlen egyszer tört ki belőle jókedvében a megjegyzés, amikor a zsögödi havason zajlott körülötte a hamisítatlan székely élet: - De hol vannak a medvék? Kerülne csak ide egy erdélyi író, nyomban kidugná a medve is a fejét a bokor mögül! 
    Ebben a kis csípős megjegyzésben, úgy hiszem, benne van mindaz, amit köteteken át lehetne fejtegetni. És amit egyszer fejtegetni is fognak bizonyára.
    Móricz írásmódjára is rávilágít ez a megjegyzés. Nem szerette a valóságtól elvonatkoztatott dagályosságot és stilizálást. Nem ideális világot teremtett magának, hanem a való világban ragadta meg azt, ami örök életű és örök érvényű és ami a művészet fényénél rádöbbent arra, hogy mély, gazdag és értékes ez a mi életünk, a sivár látszat és sokszor visszautasító  felszín mögött. Nem volt „költői világa”, amiről a tanulmányírók beszélni szeretnek, szilárd elefántcsonttornya a magyar élet, az egész magyar föld és nép gazdag valósága volt, amiben meghúzódva biztosan védte az állásokat és építette a jövő bástyáit. Semmi sem volt ellenszenvesebb előtte, mint a költői magány és csend, az emberektől való elvonultság. Folyton benne akart élni az élet sodró valóságában,még írás közben is azt szerette, ha szobájába beszűrődik a kinti élet zaja és maga körül érzi annak az életnek a lüktetését, mely benne folyton vajúdik és új alakot keres. A bözödi hidlásfaragó ácsok figyelmeztettek erre. Közvetlenül az ablakunk alatt, az út túlsó oldalán fűrészelték és hasogatták a szomszéd tömpölyfáit; a fűrész harsogása, a fejszék csapásai, az ácsok kiabálása, tréfálkozása és néha szenvedélyes „vitája” úgy hallatszott be a szobába, mintha nem is volna közben a faház fala. Zsiga bácsi pedig az írógépnél ült már két napja, közvetlen az ablak előtt és írt szorgalmasa. Egy délelőtt 15-20 ívoldalt telekopogtatott gépével: ekkor értettem csak meg, amiben azelőtt kételkedtem, hogy néhány hét alatt megír egy regényt, ha olyan kedvében van. Székelyföldi útja alatt is megírt egy jó kötetre való cikket, félév múlva is az itt készült írásait közölte. Az ácsok zaja és az írógép kopogása összefolyt a szobában és mindenre gondolni lehetett volna, csak arra nem, hogy itt egy hagyományos fogalmak szerinti író jól érezze magát. Azt hittem, véletlenül maradt nyitva az ablak, de gyorsan, szinte idegesen leintett, amikor be akartam csukni.
- Hagyd csak, én nyitottam ki, nagyon jól érzem magam. Azt szeretem, ha munka közben magam körül érzem az életet. A kopácsolásuk, a beszédjük olyan jól duruzsol a fülembe. S ha kipillantok, látom őket. Úgy érzem magam, mint gyermekkoromban. Apám is ács volt, éppen így fűrészelték a fát sokszor. Mindig ott felül állt, ahol most az a fiú és húzta fölfelé a fűrészt.
    Délben abbahagyta az írást, kiment a kapu elé, sörösüvegeket szorongatva a kabátja alatt. Megvendégelte az ácsokat, akik szintén déli pihenőre készültek és sokáig elbeszélgetett velük az ács mesterségről. Elmondta, hogy apja ács volt, mire minden tartózkodás megoldódott, és a bözödi mesterek már úgy beszéltek vele,mintha maguk közül való volna. És mintha nem is író volna.
    -Mit ünnepeltek engem? Nem vagyok miniszter. Éppen azért jöttem ide! – mondotta néha, amikor iskolák ifjúságát vonultatták ki eléje a lelkes igazgatók és irodalomtanárok. De az volt a gyanúm, hogy mégis jólesik ez az ünneplés. Olyanformán viselkedett ilyenkor, kicsit félszegül és zavartan, mint aki nem neki való szeretetbe került, vagy még inkább, mint akinek takargatott igazi valóját leleplezik: ő maga tudta, hogy több azoknál, akiket hivatalból kivonulásokkal tisztelnek meg, azt is tudta, hogy a neki mondott üdvözletek valóban szívből jövő szavak, éppen azért feszengett, és nem találta megfelelőnek a tiszteletadásnak ezt a módját. Ilyenkor egyszerre meztelenül lépett elénk: nem volt megelégedve a szeretetnek és tiszteletnek ilyen kifejezésével. Mint aki tudja, hogy ő többet érdemel, őt valóban csak lélekben és igazságban lehet szeretni, annak pedig nem ez a módja. És ha megfelelő mód nincsen a szertartások és szokások között, akkor inkább nem csináljanak semmit, jobban érzi úgy magát, ha zavartalanul hagyják a maga világában, melynek értékét csak ő tudja igazán. De belátta a ragaszkodó hívei helyzetét is: ők éppen olyan félszegek és éppen úgy zavarban vannak,mert nem kapják meg a módját, hogy érzésüket, hálájukat a Móricz Zsigmondot megilletőmódon fejezzék ki. Túl tette tehát magát ezeken a feszélyező és elháríthatatlan gátlásokon és igyekezett, hogy ezek az őszinte, rajongó lelkek ne érezzenek tüskeszúrást, amiért nem lelhetik meg az igazi és közvetlen utat. Engedte hát, hogy ünnepeljék és néha annyira beleélte magát a szerepbe, hogy ő maga is örült. Érezni lehetett, hogy fejedelem; bohém művészfejedelem, egy lelki ország ura, aki félvállról veszi a fejedelem tekintély- és etikett-gondjait s csak országa sorsára van gondja.
    Ez a bohémkodó fejedelmi szerep írásaiban is megjelent, olyan rejtett, személytelenített módon, hogy csak az írás legbeavatottabb mesterei vették észre. Mi sem bizonyíthatná jobban Móricz nagy egyéniségét, minthogy tisztában volt páratlan nagyságával, mégis a feltűnés nélküli átlag-életet élte és idegen szerepel alá rejtőzött, amikor írói kényszerből azokról a mély élményeiről kellett írjon, amik ezt a rejtett és csak önmaga előtt bevallott énjét érték. Erdélyi útja után egy novellája jelent meg: hőse a világhírű öreg színész, aki visszakerül a kis városba, mely ismeretlen ifjúságának egy állomása volt. A város ünnepli, az ifjúság körülrajongja és úgy néznek rá, mint valami fejedelemre, vagy bálványra. És a rajongók között előkerül egy öreg hölgy is, a színész közelébe férkőzik és felismerteti magát, hogy ő volt az a kis fitos lány, akinek a színész valamikor tette a szépet. Hősünk természetesen semmire sem emlékszik, a nő egy volt a közül a sok ezer közül, akivel életében találkozott. De az ő nagyságát semmi sem szemléltethetné jobban, minthogy ez a hölgy, aki valóságos fejedelmet lát benne, büszke arra, hogy állítólag valamikor megcsókolta! A színész felveszi a szerepet, hogy emlékezik, elfogadja az éltes nő meghívását és eljátssza élete utolsó nagy szerepét, mint férfi és mint művész. Ennél jellemzőbb képet senki sem festhetett volna a 60 éves Móricz Zsigmondról. Azt hiszem, az író egyéniségéhez szolgáltatok adatot, amikor leleplezem életének ezt a „titkát” és úgy érzem, ez a szolgálat most már felment bizonyos titoktartási kötelezettség alól. A novellában a színész nyakába vart eset valóban megtörtént – Móricz Zsigmonddal. Az egyik városban többször elsétált szállodája előtt egy idősebb hölgy,majd egy alkalommal az utcán váratlanul előnkbe került és megszólította az írót. – Nem ismer meg? Én vagyok X. X. Móricz töprengett, majd az utolsó pillanatban mégis felködlött valami előtte. Félrevonultak pár pillanatig beszélgetni, majd mikor továbbindultunk, a hölgy még megfordult és utánunk kiáltotta újra a címét, hogy Móricz meg ne feledkezzék a megígért látogatásról. Zsiga bácsi jókedvre derült, mulatott az eseten és tréfásan elmondta, hogy a nő olyan dolgokra emlékezteti, amik sehogy sem jutnak az eszébe. Nem tudja talán az öregség az oka. Semmi fontosságot nem tulajdonítottam az esetnek, de pár nap múlva a délutáni séta alkalmával egyszer csak megszólal Móricz, hogy neki most el kell mennie „valahová” és beszéljük meg, hogy később majd hol találkozunk. A megbeszélésből az lett, hogy mire megállapodtunk volna, már ott is voltunk a kapu előtt. Amikor egyedül visszaindultam, akkor vettem észre, hogy ez az az utca és az a szám, melyet a hölgy mondott. Később a véletlen ismét közbelépett. Egy ismerősömet kerestem abban az utcában, és a számokat akkoriban rendezték újra. Tévedésből abba a házba léptem be, csak akkor lepődtem meg, amikor a csengetésre z után látott hölgy jött ki. Hanyatt-homlok igyekeztem el, nehogy felismerjen és értelmezni kezdte „látogatásomat”. Aztán megjelent a novella a színészről: a találkozás, a fél füllel hallott beszéd, a ház és lakás leírása pontosan talált. Láttam, hogy a színész szerepe is milyen tökéletesen rááll Móricz Zsigmondra és az apró, kitalált körülmények csak azért vannak, hogy a művet teljessé tegyék. Benne van ebben nemcsak a „szerep”, de a három pohár borból is valami.    
Valaki talán az egész Móricz Zsigmondról számot adhat majd a magyarságnak, mely nem akart tudomást szerezi róla, amíg köztünk volt. Számot adhat majd arról a „Nagy fejedelem”-ről, aki úgy élt közöttünk, mint a népmesék táltos szolgalegénye: szívesen viselve a mostoha sorsot, mellőzést és megaláztatást, a nélkülözést és szenvedést, mert tudta, hogy nagy feladat van rábízva, amit csak így teljesíthet. A fejedelem a táltos szolgalegény szerepében számon tarthatta a nagyok bűneit és mulasztását s számon tarthatta a kicsik észre nem vett igazságát. Mindent látott és tudott, de kevesen tudták, hogy ő kicsoda és miért van itt. Őneki nem számított, hogy ki mit  tud róla, mert tudta, hogy csak ki kell nyitnia a dióhéjat és fejedelemmé változik, hogy igazat tegyen. És ez a dióhéj most már kinyílt.

BÖZÖDI GYÖRGY

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Horváth Imre (1906-1993): Elmerülő

 
A levegő, mint tág ezüst-folyam
most épp olyan.

Az ősz már belevetette magát:
hogy ússza át?

Mind mélyebbre és mélyebbre merül…
De még jelül

vörös haja kibomlottan lebeg
az ár felett.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Fényi István (1919-1994): Asszonyok a szélben

I.
A réten jártam, hol asszonyok
Vonultak át a szélben,
A sarjadó fűben lábnyomok
Bujkáltak némán, szépen.

Alkonyi zöld szállt a fák során
S a folyó vizén gyöngyház
És asszonyok jöttek tétován,
Hol gondban áll a révház.

Sok ős kísértet ritmusát
Igézte rám a léptük
S én néztem, mint a szomjuság
A forrást, ha sziklán rést üt.

Úgy tüntek, mint a látomás
A fáradt őszi szélben,
És élt a hangjuk,szűz, danás,
Sötétedő csilingeléssel.

Vezették őket jó utak
A réten át s a lápon.
A remegő szélben vadludak,
S a gyenge fűben lábnyom.

II.
És félni fogsz a széltől,
Mint kinyilt virágok.
Kivel sosem beszéltél,
Egy éjjelen csak átfog.

Mint virágport a dús szél,
Szétszórja szined éked
S mikor a hajnal felkél,
Már várod a sötétet.

Levél ha száll, te érted
Perdül a bús halálba,
Az ősz  ha szól, megérted,
Hogy átölel az átka.

És síri fogsz, ha álom
Ködén túl látsz arákat,
Kik távoli határon
Jófűre találtak.

És félni fogsz a széltől,
Mint őszbe nyilt virágok,
Hitetlenül és vágytalan
Az örök vágy csak átfog.

III.
Most messzi folyó tükrözi
Örömbe szépült arcod
S ha ajkad a szél megleli,
Ezerszer odatartod.

Viharnak bontod szép hajad
S ölelkezel a széllel.
Egy csillag az égre felszalad
És színed hinti széjjel.

És mennek érted mágusok
Északról, napkeletről,
Ajkukon száz tudás susog
Folyókról, nagy hegyekről,

Hol szőke arany álmodik
S a vízben gyöngyszem ébred,
TE a széllel kacagsz alkonyig,
Hogy minden kincs teérted.

Valaki vár bús partokon
És rádgondolni szégyel.
Te felvirulsz a hegyfokon
s ölelkezel a széllel.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Pogány romok

 
Mintha órjás, márványtömegű csillag
zúzódott volna száz darabra itten,
vagy mintha őslény rettentő csontvázát
tördösték volna vasbunkós kovácsok,
olyan a hely, ahol most álldogálok.

A dúlt tömegből itt-ott ősi formák
villantják rám megcsúfolt tisztaságuk;
teste nélkül áll egy törött szoborláb,
szép, elcsapott kéz inti búcsuzását
és arctalan fő nevetése rémít.

Ezek a vastag, mohalepte tuskók
valaha karcsún szöktek a magasba!
Száraikat anyásan összefogta
az árhitráv s árnyékuk sűrűjében
büszkén hűsölt egy isten-ifjú szobra.

S bár gonoszabb, őszintébb emberélet
zajlott közöttük; férfiak tudása,
nők nőiessége ősibb, együgyübb volt,
de mint huncut, sövény mögötti hívás,
olyan íze lehetett a halának.

Mi történt itt aztán? A vak középkor
homálya sok gyilkosságot takargat;
mintha erős, nagy életkedvű férfit
ölettek volna itt meg rossz hatalmak,
s vérét most is látnám a barna porban!

Ki tette ezt? Kik tették? Kacagó száj,
görbülj sírásra s fogj a nagy panaszba;
Minerva melle, vértejet csepegtess,
halljam nevét bitang dúlóitoknak,
hadd fogjak már a méltó bosszulásba!

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Kiss Jenő (1912-1995): Bátor élet

 
„Várj, világ, várj, még ne fend ránk a fogad,
minket a sors más időkre tartogat,
más időkre, zord, zimankós napokra,
midőn táj, szív ott hever majd kifosztva.”
(T é l i  a l m á k)

Lehullt a hó, megértek már az almák
s valóraváltak mind a jóslatok.
Kereshetem a lombok birodalmát:
helyén csak fákat,
rom-ívű oszlopokat láthatok.

Ki mondaná, hogy itt valaha nyár volt?
Földúlt mindent a rettentő Csata -
Nézzétek romjaiban a világot!
S az árva lelket!
Ha lángja volt, most itt van a fagya.

Eljött hát, el, a „mi időnk”, barátok,
amelyről tudva szóltam egykor én -
dermedtség, meghasonlás, könny és átok -
és mélyen, mélyen:
minden hamú parázsa: a remény.

Ki idő előtt feltéptem a parancsot,
most átadom: előre, útra hát!
És fordítsunk magunkhoz miden arcot
hirdetve tűzzel
 a bátor élet evangyélomát.

Gázoljunk be a hófehér koromba,
amely megült a néma romokon,
ne legyen nékünk szél elég goromba
s csak a lemondó
elcsüggedés, csak az essék zokon.

Állítsuk félre mind a kishitűket
s küldjük vissza a vakon követőt;
e kettőért a sors egyformán büntet -
Az kell nekünk, ki látja a veszélyt, de
nem hőköl vissza torlasza előtt.

A bátor kell nekünk, a méltó ember,
a szarvas kell nekünk, a koronás,
ki megveti fejét veszedelemben
s kit töretlen ér
vak tél után a zengő olvadás.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Wass Albert (1908-1998): Mártonka jussa

 

I.

Az öreg nagyon odavolt. Nyögött, forgolódott a vackán. Barázdás arcából kiütköztek a csontok, gyér, szürke haja izzadtságtól csapzottan lógott a homlokába.
– Mártonka – nyögte –, gyere csak, Mártonka…
Mártonka felkelt a tűz mellől, melynek lángját bámulta már hosszú idő óta. A kalibában sötét volt, csak a tűz rőt fénye pásztázta végig a barnára vénült boronafalakat. Kint nyers őszi szél verdeste a havasi estét, besüvített a fenyőgerendák között, esőnek s magányosságnak szagát hozta a tűz mellé, a végtelen, sötét hegyoldalaknak a szagát, melyekre már ránehezült az ősz.
– Gyere közelebb, Mártonka – nyögte az öreg és megfordult kínlódva a birkabőrös vackon –, mondani akarok… sok mindent…
A fiú odahengerítette a tönköt, egészen közel az öreg mellé és leült. Öles fenyőhasábok köpködve verték a szikrát s a fény az öreg arcára esett, ahogy nehezen megemelte a fejét s feléje fordította. Olyan volt az arca, mintha fából faragták volna azt is, akár a kalibát. Szuvas, vén havasi fából, melyet eső vert, tűz kormozott s idő cserzett szíjasra, keményre. Borzas bajusz alatt a csorba száj félig nyitva volt és lassan kínlódott a szavakkal.
– Te… tizenkét éve, ugye… hogy idevettelek… akkor négyéves voltál… azt mondották, négyéves voltál… akkor holt meg anyád… apádat két esztendővel azelőtt… a rómányok… hát azóta vagy itt…
– Ami nekem vót… az neked is vót… gondodat viseltem, ahogyan tudtam… igaz ez, Mártonka?…
A fiú bólintott.
– Igaz, apó. Igaz.
– Nekem se tellett, tudod te, sokra… hanem most ide figyelj, mert most még fontos dolgokat kell mondjak, figyelsz rám, Mártonka?…
– Figyelek.
Az öreg felkönyökölt a vackon. Nyögött, melle lihegve fújta a levegőt, barázdás vén arcán gyöngyözött az izzadtság.
– Mert… én most meghalok, Mártonka… meghalok, mert úgy jött, hogy meghaljak… hát azért… ezentúl a tied lesz… ez a ház. Nem valami jó ház… de ház… jók még… a falai… kitart… ameddig kell… csak a tetejét kell… csak azt…
Nehezen jöttek a szavak, köhögés fojtotta el őket. A fiú hallgatta némán, nyugodt barna szeme a tüzet nézte, szinte közömbösen. Halál – gondolta magában és próbálta ízekre szedni a szót, hogy jobban megérthesse. De csak mozdulatlanságot érzett mögötte, nem titokzatos, csak természetes és békés mozdulatlanságot, valaminek a végét, kicsit szomorút.
– Neked hagyom a hurkokat… meg a két csapdát… tudsz már velük… jobban, mint én… meg a puskát is… rossz már… de puska… nem kell sokat tenni belé… sok port… s vigyázva… ha széjjelmegy megint, majd Laji kovács… megcsinálja… s nem beszél róla… senkinek…
Megint elfogta a köhögés. Hátrahanyatlott. Kapkodott a levegő után s úgy kereste a szavakat, sietve, mint akinél már számolva vannak.
– Nem ezt… fontosabbat akartam… figyelj… eridj el… Fileházára, a bíróhoz… mondd meg… Andorás küldött… a hegyről… hogy a sapkámat… adják oda neked…
A fiú felütötte a fejét.
– Miféle sapkát, apó?
– Negyvenkét évvel ezelőtt… pakurár vótam… Fileházán… községi juhoknál… fizetésemben vót… egy sapka… fekete báránybőr… sapka… akkor nem vót készen… a szűcsnél… azt mondták… jöjjek később… aztán elfeledtem… elfeledtem… de… az még jár… mondd meg a bírónak… adja ki… a jussomat… neked… a sapkát… fekete báránybőrből… legyen a tied… Mártonka… a jussom…
Köhögésbe fulladt a beszéd. Görcsösen köhögött, sokáig. Átfordult a vackon a fal felé, csak a vállai rázkódtak ütemesen. Nyögve, nagyot sóhajtott. Aztán elcsöndesedett. Mártonka ült mozdulatlanul a tönkön és a sapkára gondolt. Látta a szeme előtt, feketén, ügyesen, szép hegyes csúccsal a tetejiben s feltűrt karimával. Látta az apró göndör bárányszőröket, ahogy feketén kunkorodnak és sűrű tömöttséggel. Érezte a fején is. Puhán, melegen. Sohasem volt még ilyen sapkája, de azért érezte, hogy milyen az, amikor a fején van az embernek. Elgondolta magát a sapka alatt és mintha ettől az elgondolástól valami belül egyre magasabbra emelkedett volna
benne.
Ült mozdulatlanul a tönkön, míg csak a fenyőhasábok lassan leégtek, a zsarátnok is, s a sötétség uralkodni kezdett a kunyhón. Akkor felkelt s új fát tett a tűzre. Ott állt mellette, megvárta, amíg a füst közül előcsattantak a lángok s kinyitották a fényt. Akkor megfordult s visszament az öreghez. De mielőtt leült volna a tönkre, megállt. Valahogy érzett valamit. A fülén keresztül érezte és figyelni kezdett. Csönd volt, csak a tűz pattogott s kint a szél fújta a magáét. De a fal mellett, a vackon csönd volt. Olyan csönd, amilyen csak akkor van, ha senki sem fekszik rajta.
– Apó. Él még?
Mintha nem is kérdezte volna, mert nem felelt rá senki. Nyugtalan érzése volt, olyan, ami akkor éri az embert, ha hangosan beszél és kiderül, hogy egymagában van.
Egy gyantás hasábról éppen magasra szökött a láng és megvilágította a fekvőhelyet. Az öreg fal felé fordulva feküdt. Fél arca látszott csak, de az sötét volt és mozdulatlan.
Lehajolt, megérintette a vállát. Mintha fát érintett volna a keze. Kicsit állt még ott, mozdulatlanul. A padláson fütyölt a szél, s kint zúgtak erősen a fenyők, s ez a zúgás egyszerre olyan volt, mintha a magányosság s az egyedüllét hangja lett volna.
– Apó – gondolta és nem gondolt hozzá semmi egyebet, és olyan volt mégis, mintha mindenre gondolt volna, ami csak volt a világon addig s ezután nem lenne soha többé. Később megfordult, kifújta az orrát, két súlyos bükkhasábot vetett a tűzre, aztán fogta a botot az ajtó mellől s kilépett. A küszöbfán állt még egy keveset, nézte a sötétségbe vesző hegyoldalt s hallgatta a szelet, ahogy zúgott furcsán, szinte félelmetesen. Nagy-nagy árvaság nehezedett a havasra, soha nem látta olyannak addig. Aztán gondosan betette az ajtót s elindult a völgy felé vezető kis csapáson, merre a legközelebbi szomszédok laktak. 

*

Így halt meg öreg Andorás, fent a havason. Istenszékin, ahogy nevezik. Felgyűltek másnapra néhányan a közeli völgyekből a kalibához. Papot nem vártak, még csak érte sem küldöttek. Úgysem jött volna föl oda a hegyre. S minek is jönne? Még ha segíthetne valamit Andoráson. De segíteni csak olyan valakin lehet, aki él. De Andorás halott volt már, annak rendje és módja szerint s így jobb pap kezében érezhette már magát. Mert a holtaknak Jézus Krisztus maga prédikál. Így vélekedtek a hegyi népek s elásták öreg Andorást fent az Istenszékin, a nagy tisztás felső sarkában, néhány szál bárddal hasított fenyődeszka közé. A gödör szélén valaki elmondotta a Miatyánkot, úgy, ahogy éppen az eszébe jutott, kicsit zötyögve, mert bizony havasi ember ritkán találkozik össze az imádsággal. Ott fönt, ahol él, olyan közel él Istenhez, hogy nincs is szükség szavakra, ha beszélni akar vele.
Mikor mindennel készen voltak, akkor vették csak észre a fiút.
– Hát te, Mártonka – mondták –, te esment csak árva maradtál!
A fiú ott állott öreg Andorás sírja mellett, nézte a frissen ásott föld fekete színét s öreg Andorásra gondolt, lassú, döcögő járására, rekedt vén hangjára és sok minden egyébre, ami vele volt összefüggésben. Nem sírt és nem jajgatott, mivel nem élt még emberek között és nem tudta, hogy ilyenkor azt kell cselekedni. Csak állott mozdulatlanul, szinte bambán és csodálkozott, hogy Andorás bent van a földben, és ő mégis látja a szeme mögött és hallja a füle mögött, ahogy jő és megy, ahogy mássza a hegyoldalt, nyúzza a nyestet, vagy mesél este a tűznél. Az emberek pedig köréje gyűltek lassan, s mindenki mondott neki valamit.
– Legokosabb, ha beállsz cselédnek valahová.
– Eridj a faluba, majd találsz helyet.
– Ez a rendje hát. Árva gyerek szolgáljon.
– Erős vagy, nagy vagy, megkeresheted a kenyeredet.
– Jobb is a faluban, mint itt fent.
– Jobb hát. Könnyebb.
– Meglátod, jobb életed lesz, mint volt eddig.
– Eridj csak le bátran a faluba, nem köll félni az emberektől. Megsegíti a falu azt, aki árva, meg aki szegény.
– Meg hát. Amért árva, azért éppen úgy jussa van az élethez annak is.
– Eridj egyenest a paphoz. Mondd el neki, hogy s mint vagy.
– Segít az rajtad, ’sze azért pap.
– Azért hát. Meg a bíró, meg a jegyző. Mind azért vannak, hogy segítsenek azon, aki rájuk szorult.
Így igazgatták Mártonkát sokféle szép s okos tanáccsal. Ő pedig csak állott egyhelyben és mozdulatlanul s arra a szóra gondolt, amit az emberek mondtak. Árva, árva, árva. Nyelte, rágta, emésztette ezt a szót s valahol a szeme mögött irdatlan kopár havasoldalt látott ettől a szótól, ködbe vesző nagy téli irtást, ahol a mozdulatlan hóból csak száraz facsonkok meredeztek kísértetiesen. Árva, árva… s végtelen rideg erdőket látott, végtelen magányba süppedt téli erdőket, havat és havat kereken és mozdulatlan fenyőket és fagyban alvó katlanokat, ahova nem süt soha a Nap, nem mozdul állat, nem rebben madár.
Aztán az emberek hazaszéledtek, s ő egyedül maradt az estével, meg a kunyhóval, meg a frissen ásott földdel, fent az Istenszékin. Állott a kunyhó ajtajában.
– Itt maradok – gondolta és szeme végigölelte a hegyoldalakat, melyeken barnán ragyogott még az estéli napfény és eszébe jutottak a vadcsapások, a katlanok sűrűi, a hurkok és csapdák és a puska fent a padlás deszkája alatt.
De a másik percben köd sűrűsödött és eltakarta a hegyoldalakat, hűvös szél hozta az erdő nyirkos őszi magányosságszagát és ettől eszébe jutott az eső és a végevárhatatlan hosszú éjszaka s a szél, ahogy süvölt a gerendákon át. És eszébe jutott, amit az emberek mondottak és azt gondolta: mégis lemegyek a faluba…
Aztán eszébe jutott a sapka. Úgy hirtelen jutott az eszébe, de egyszerre megragadt benne, mint a bojtorján. Látta szép csúcsos formáját, göndör-fekete bárányka gyapját, ahogy fénylik még akkor is, ha nem süt reá a nap. Hallotta újra tisztán az Apó hangját, ahogy mondotta, hörögve és rekedten: Neked hagyom… a jussomat… legyen a tiéd… Mártonka… Nem tudott másra gondolni többet, csak a sapkára. S arra a szóra, mely olyan nagy és olyan komoly, hogy valósággal helyet szab az ember számára a világban: jussom. Mártonkának még soha nem volt jussa. Voltak jó és rossz napjai ott fent a hegyen, voltak örömei és bánatai, volt éhezése és volt jóllakása. Fázása is volt, izzadása is. Sok mindene volt kurta kis élete alatt. De jussa még soha. Furcsa zenéje volt ennek a szónak. Íze és illata volt és valami nagy-nagy komolysága. Jussom. Emberek. Falu. Élet. Világ. Érezte, hogy ezek a szavak is hozzá tartoznak mind ahhoz az elsőhöz, hogy jussom. S neki jussa van az emberek között. Jussa van a faluból, a világból, az életből. Azon a fekete báránybőr sapkán keresztül. Addig állt kint, míg az este feketedni kezdett s elnyelte a napot. Akkor bement a kunyhóba, felszította a tüzet. A polcon volt még egy maréknyi száraz málé, meg egy fél tök. A tököt megsütötte, aztán leült a tönkre, a tűz mellé s evett. Nézte a tüzet s a sapkára gondolt, a falura, az emberekre. S arra, hogy nem is olyan félelmetes a világ, ha lehet benne jussa annak is, aki árva. Meg sem várta a virradást. Sötét volt még, amikor elindult. A tüzet gondosan eloltotta, az ajtót is betámasztotta. Nem vitt el semmit, csak a botot. Az ösvényről még egyszer visszanézett a kunyhóra s valami furcsa fájdalmat érzett. Valami húzta, hogy visszatérjen s bár kezével megérintse még egyszer a barna gerendákat. De sietnie kellett. Így is dél volt szinte, mire a faluba ért.
– Merre van Fileháza? – kérdezte meg az első embert, aki az úton szembejött vele.
Az ember végigmutatott az országúton.
– Erre menj s a harmadik falu. Mi dolgod ott? – nézte meg jobban a rongyos suhancot.
– A jussomért megyek – felelte Mártonka büszkén s már lépett is tovább. Az ember megcsóválta a fejét, morgott valamit, de azt már nem hallotta. Fölemelt fővel haladt át a falun, széthulló rongyos bocskoraiban, tépett condragúnyájában, hajadonfővel, borzosan és maszatosan, de úgy, mint egy bujdosásból megtérő királyfi.
Esteledett már, mire Fileházára ért. Fáradt volt és éhes is, de nem törődött ezzel. A bírót kérdezte. Szép nagycserepes háza volt a bírónak, cifrán rakottfalú, sárgára festett. Ő maga is nagy, tömör ember, még a bajusza is mintha festve lett volna feketére. Szigorúan mustrálta végig.
– Mi kell, fiú? Honnan vagy?
– A hegyről – felelte Mártonka és egyenesen a bíró szemébe nézett, bár még soha nem látott ilyen nagy sárga házat s ilyen nagy kövér embert. – Andorás meghalt – mondotta – s reám hagyta a sapkát. Azért jöttem.
A bíró meresztette a szemét a rongyos legényecskére, akin alig van gúnya s mégis úgy áll előtte, mintha egyforma rangban lennének.
– Mit beszélsz te? Micsoda Andorás, meg micsoda sapka?
Mártonka mindjárt látta, hogy kettőjük közül a bíró az, aki kevesebbet tud s azonnal készen volt arra, hogy segítségére legyen ebben.
– Andorás pakurár vót maguknál s jussa van egy sapkához, ami akkoriban elmaradt. Báránybőrből való fekete sapkához. Fizetésben járt volna neki, de meghalt s reám hagyta, hogy jöjjek el érte.
De a bíró csak meresztgette a szemét.
– Micsodaféle Andorás, te? Olyan nevű pakurár nem is vót nálunk.
– Ilyent ne mondjon – ütődött meg Mártonka –, mert ha ő azt mondotta, hogy vót, akkor vót. Negyvenkét évvel ezelőtt, azt is megmondotta. A sapka pedig azért maradt el, mert nem volt készen a szűcsnél. Azt mondották neki maguk, hogy jöjjön később érette. Hát most eljöttem én, mivelhogy Andorás meghalt. Érti mán?
Hanem a bíró, úgy látszott, nem értette meg, mert csak elvörösödött és kiabálni kezdett.
– Hallod-e, a rongyos mindenségit a fejednek, miféle hangon beszélsz te egy román bíróval? Amióta Románia van, azóta én vagyok itt a bíró! S amióta én vagyok itt a bíró, semmiféle pakurárnak semmiféle sapkával adósai nem maradtunk! Hordd el magad!
Mintha a világ fordult volna meg Mártonka körül ezektől a szavaktól.
– De bíró úr… – hebegte elsápadva –, az én jussom…
– Mindjárt megmutatom, mi a te jussod – mennydörgött tovább a nagy fekete ember –, van írás róla?
– Írás?
– Az hát! Ami jogos, arról írás is kell legyen!
– De bíró úr… ha egyszer Andorás mondotta… akkor az úgy van! Ahhoz nem kell írás!
– Ne taníts te engem arra, hogy mi kell s mi nem kell – vörösödött neki még jobban a bíró –, hanem hordd el magadat szaporán, érted?
Értette Mártonka, hogyne értette volna. De csak a szavakat értette, a puszta szavakat. A többi, az olyan zavarosan kavargott benne, hogy gondolkozni kellett volna rajta, úgy érezte. Hiszen valamiképpen csak meg kell magyarázza, hogy itt a jussáról van szó, arról, ami jár neki, ami az övé és arról is, hogy a falu, meg a világ, meg az emberek, meg minden…
A bíró udvarára akkor lépett be a csendőrőrmester. Kis száraz, csontos ember volt, kék egyenruhában, nagy fene pisztollyal a derekán. A bíró azonnal elébe indult.
– Hallgass ide, őrmester úr, mit beszél ez a kölyök. Vagy bolond, vagy részeg. Hogy ezelőtt nemtudomhány évvel pakurár volt itt nemtudomkije s követel tőlem egy sapkát azért. Amióta én itt bíró vagyok, nem maradt adósa a község egyetlen pakurárjának sem, de nem is volt olyan nevű pakurárja, mint akit ez a kölyök emleget. Mit csináljak vele? Nem akar elmenni.
Az őrmester megnézte Mártonkát, aztán odament egészen közel hozzá és megint megnézte.
– Hogy hívnak? – kérdezte olyan hangon, mintha tövist akart volna a hangjával az arcába szúrni. És szúrt is, csakhogy a szemeivel, melyek a tányérsapka alól úgy villogtak elő, mint két kurta kígyó.
De Mártonka nem ijedt meg tőle, mert úgy érezte, hogy nem tett semmi rosszat, amiért megijedhetne. Csöndesen felelte.
– Mártonnak neveznek.
– Van igazolvány?
– Nincs.
Az őrmester arca egyszerre csupa barázda lett.
– Ni-i-incs? – énekelte elnyújtva és még közelebb lépett hozzá. – Nincs igazolvány és olyasmit követelsz a bíró úrtól, ami nem jár neked? És nem akarsz elmenni innen?
Aztán a következő percben olyasmi történt Mártonkával, ami még soha addig. Az őrmester úr pofonütötte. Egyet ütött csak és nem is nagyon erőset. De ütés volt és bár meg sem tántorodott tőle a fiú, de ott égett az arcán és belevörösödött és az izmai megindultak tőle és a szeme megtelt egyszeribe könnyel.
– Hadd el – szólt csöndesen a bíró –, nyomorult rongyos kölyök. Próbált ő is valamit. Hadd, hogy menjen.
De az őrmester már hivatalában volt. Ordított.
– Takarodj innen és meg ne lássalak többé a faluban, mert megkötözve doblak a pincébe, érted? Hogy ott rohadsz meg, büdös disznója!
És mocskolta kegyetlenül.
Mártonka megfordult és lassan, cammogva indult kifele a bíró udvaráról. Nehezek voltak a léptei, borzasztó fáradtnak és öregnek érezte magát. A feje zúgott, nem az ütéstől, de attól, ami történt és amit nem tudott megérteni, mert nem lehetett megérteni semmiképpen. Miért ütötték meg? Miért kiabáltak reá? Miért? Hiszen neki igaza van, jussa van…
Szédült. Kívül a kapun meg kellett fogóddzon egy percre a kerítésben. A bíró szomszédai kigyűltek a kiabálásra és nézték az ismeretlen rongyos fiút. De nem szóltak semmit. Közömbösek voltak, csak éppen hogy kíváncsian nézték, mint valami furcsa, idegen állatot. Nem kérdezték meg, hogy mi baja van, mit történt vele. Nem kérdeztek semmit, csak nézték s mutogatták egymásnak.
Egy percet állt csak a kerítésnek dűlve s akkor a falu közepén meglátta a templomot. Fehéren állt és magosan a házak fölé nyúlva, szinte hívta a tornyával magához. Nem is gondolkozott rajta, csak úgy az érzéseiben támadtak föl ezek a szavak: templom, pap, Isten. Csak húzta valami ezek felé, ösztönösen, mint vadat a barlang vihar idején. Menekülni. Védelmet, igazságot keresni. Elmondani. A jusst. Az igazságot. Azt, ami történt. A borzasztót. A világ végét. Hogy megütötték, amikor a jussát kérte. Azt, ami az övé ezen a világon, ebben az életben. Ösztönösen indult a templom felé. A papilak kertjében találta a papot. Pityókát ásott elő a földből.
– Munkát keresel? – kérdezte már messziről, mikor jönni látta a csavargóformájú suhancot. – Jöhetsz ásni te is.
– Nem azért jöttem – mondotta Mártonka, amikor odaért és megállt előtte és beszélni kezdte a maga dolgát. Hosszadalmasan, néha megakadva, de egészen aprólékosan és egészen végig mindent úgy, ahogy történt attól kezdve, hogy Andorásra eljött a halál ott fönt az Istenszékin és reá hagyta a jussát. Apróra elmondott mindent, mert azt akarta, hogy jól megértse őt a pap, aki Isten és az igazság embere és a világ vigasztalására van.
A pap türelmesen hallgatta végig. Nem szólt közbe, még az ásót is letette, hogy jobban figyelhessen. Fiatal ember volt, sovány arcú, jó nézésű ember. Mikor aztán Mártonka befejezte és csönd volt egy darabig, megszólalt. Mély hangja volt és nagyon szép beszéde.
– Édes fiam – mondotta Mártonkának a pap –, a mi földi világunk nagyon messzire van attól, hogy tökéletes legyen, sőt nagyon is tökéletlen. Én bizony elhiszem neked, hogy a te Istenben boldogult nevelőapád igazat mondott, habár az is lehetséges, hogy vénségére meggyöngült az esze és rosszul emlékezett vissza a múltakra, hiszen valamennyien emberek vagyunk.
– Te bizony, szegény fiam, nyomorult árva létedre jobban tetted volna, ha megkéred a bíró urat, hogy adna egy sapkát neked, mert lám, födetlen fővel jársz.
– De, tisztelendő úr – szakította félbe Mártonka a jámbor fiatal pap szavait –, én nem kérhetem azt a sapkát senkitől! Mert az a sapka az enyém! Reám hagyta Andorás! Az én jussom az a sapka, hát hogyan kérhetném én valakitől ajándékképpen azt, ami az enyém?!
Erre a váratlan közbeszólásra a pap összeráncolta a homlokát. Majd megcsóválta néhányszor a fejét.
– Édes fiam – mondotta rosszallólag –, látom, nem értettél meg. Nagyon távol estél az alázatosságtól, ez pedig nagy hiba, még a gazdagoknál is, hát még a magadfajta szegény rongyosoknál. Nagy hiba és sok bajt okozhat még neked az életben. Ha indulatos ember lennék, én is elkergetnélek innen makacsságod miatt, akárcsak a bíró. De én nem teszem, mert magam is alázatos kell legyek, hogy példát mutassak másoknak. Hát én azt mondom neked, fiam, hogy fogjad ügyesen az az ásót és állj neki pityókát ásni. Este kapsz majd enni, s ha holnap is dolgozol és látom, hogy ügyes és használható fiú vagy, megfogadlak magam is, vagy bejuttatlak valamelyik módosabb gazdához. Akkor aztán kapsz télire ruhát is, meg sapkát is. Így majd megtanulod, amit távol Istentől, ott fönt a hegyen nem tanulhattál meg. Na, ott az ásó. De Mártonka csak állt s nem nyúlt az ásó után. Állt, aztán megrázta a fejét.
– Nem szegődök.
– Mit mondasz, fiam? – csudálkozott reá szelíden a pap.
– Nem szegődök – mondotta Mártonka még egyszer –, nem szegődök olyan világhoz, amelyik nem adja meg azt, ami az enyém.
Azzal megrázta még egyszer a fejét, nem dacosan, csak kicsit szomorúan, megfordult s indult vissza az útra.
– Megátalkodott suhanc vagy – mordult mérgesen utána a pap, de ő nem nézett vissza. Ment egyenesen, fölemelt fővel, csak belül érzett valami nagy-nagy súlyt, amit eddig még soha.
Kint az utcán, az idegen falu közepén megállt. Érezte, hogy fáradt, éhes és hogy messzire eltévedt nagyon. Körülnézett s a falun túl távol meglátta a hegyek fölött Istenszékit magát. Nagyot sóhajtott s ebben a sóhajtásban benne volt mindaz, amit még mondhatott volna annak az idegen falunak, ha valaki jó szívvel kérdezte volna. De senki sem kérdezte, senki sem szólott hozzá. Még csak rá se tekintett senki. Hát megmarkolta a kunyhóból elhozott botot, rázkódott egyet, mint a kutya, mikor kikerül a vízből s elindult vissza, szembe a hegyekkel. Egyforma lépéssel, fölemelt fejjel s nagyon komolyan. S éhesen is, fáradtan is, rongyos gúnyában és szétfoszló bocskorban is úgy éppen, mintha királyfi volna.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Jankovich Ferenc (1907-1971): Téli szivárvány. – A költő prózája - (könyvismertetés)

 

- Regény. Athenaeum, 1942. -

Jankovich Ferencet eddig Illyés Gyula mellett a legegyénibb hangú és a legszélesebb látókörű, széles európai műveltségre szert tett dunántúli költőként tartottuk számon. Három verskötetében tanúságát adta hogy kellő nyersanyag birtokában képes költészetében az élményelemet a tudóselemmel egyensúlyban tartani. S noha másfél évtized óta a fővárosban él, nem hagyta leporladni szárnyáról a vidék értékes hímporát. Költészetét ezen kívül bizonyos sajátos színezet szociális és eszélyesen nemzeti tartalmasság teszi még értékesebbé, s általában, művéből kiérződnek egy nagy alkatú emberi lélek igényei.
    Most nagyobb prózai munkával jelentkezett: életrajz-regénnyel, mely azonban – a felölelt időt tekintve – csak fejezte egy bizonyosan később megírandó terjedelmesebb regényes autobiográfiának. A költő férfikora magasáról (harmincöt éves), mintha elemlámpással kémlelne a kútba – belevilágít gyermekkora gomolygó emlékeibe s a nyüzsgő embersokaságot és időtlenné zavarodott rengeteg élményt ügyes kristályosító eljárással egy-két esztendő terjedelmére sűríti, minden gyermekkorban megtörtént, vagy megtörténhető dolgot beléjük szorítva. A hős, akit Hanyi Gyurkónak nevez, testvéreiül a világirodalomból Twist Olivért és némileg Sawyer Tamást tarthatja számon. Az első világháború utolsó esztendeiben, ismeretlen sorsú édesapa emlékével, elnyűtt édesanya szoknyájától rendszerint távol, a maga szomorú teljességében éli a külvárosi gyermekek mindenütt egyforma, gazdátlan és nyomorúságos életét. De mintha csak a későbbi írónak akarna élményeket gyűjteni arra az időre, amikor majd érett ősszel – talán jelenünk rokon – jelenségeitől sarkalva – leleplezheti velük az első világháború züllött belső frontját, logikus következményéig, a forradalmas összeomlás első puskalövéséig. Akárcsak a Jágó nevezetű szerencsejáték ércgolyóbisa, mely a ravaszul elhelyezett szegek között ide-oda kocódva keresi kiútját, ő is úgy ütődik-rugódik a periféria társadalmában jobbra-balra, míg végül egy jelképes exodussal, menekülő szekér cókmókjai közt,el nem illan viselt dolgai fájdalmas színteréről. A hős körül Breughel és Bosch ecsetét is tűzbe hozó alakok hemzsegnek, félparaszt, féliparos, félpolgár egzisztenciáknak valóságos galériája. Az ember csodálja, hogy például Szabó Vladimir mért nem tett ajánlatot, hogy ezt a rendkívüli alakokban bővelkedő könyvet, múlt századi regények mintájára, eleitől végig illusztrálja. Hadd soroljunk fel, mintegy inspirátorul, néhány jellegzetes Jankovich-alakot. 1. Pogánya bácsi, a „nyugalmazott” uradalmi csősz, aki azonban a dolgok jelenbeli szomorú rendje szerint nyugdíjnak híre-hamvát se látta; ez a vén rongybuba a ház egyik zugában várván a halált, hajdani hivatalának silány felségjelvényével, egy parittyával (kissé bosszantó, hogy Jankovich ezt a szerszámot következetesen csúzliként, a mosogatótálat pedig nagyvájdlingként emlegeti) valóságos csudát mível s halhatatlanítja magát az udvar népének emlékezetében: amikor a házban egy facér, tüdőbajos mesterlegényért éppen zörget a halál és szárnysegéde, a kuvik, ott kiabál az alacsony háztetőn, Pogácsa bácsi összeszedi maradék tudományát s a halálmadarat néhány tapogatózó lövés után bravúrosan leteríti! 2. Grünwald úr,  háború világ zergetollas, bricsesznadrágos, aranyfogas hiénája, szőrös szívű spekuláns, aki a vén Hanyi nagyapa szívébe férkőzvén, gonoszul  lopkodja, zsarolja az öreget – s mikor pedig a szemfüles gyermek ezt szóvá meri tenni, ravasz fondorlattal úgy felbőszíti unokája ellen, hogy nagyapja szeme láttára és teljes megelégedésére, agyba-főbe verheti, szadisztikus kéjjel dögönyözheti. Nem kis érdeme Jankovichnak ez a portré: éppen olyan értékes, mint Grünwald úr árjapárjáé, a „halmozó” Szalmásyé, ezé az emberbőrbe dagadt hörcsögé, aki az istenszerébe csatangoló gazdátlan gyermekeket , a „csajvadékot” saját becstelen céljaira megszervezi és rabszolgahadként dolgoztatja, mintha csak magának Fagin-nak lelke költözött volna belé a Twist Olivérből. 3. Andrej, az orosz fogoly, Gyurkó barátja, aki szemeteskocsisi minőségében lehetővé teszi hősünknek, hogy Grüwald úr és megtévesztett nagyapja karmaiból meztelenül menekülvén, meghúzhassa magát a szemeteskocsi belsejében s a fél várost beutazza, mintha a szerző csak azt akarná e túlzó helyzettel jelezni, hogy a korrupt társadalom és értetlen felnőttek elől menekülő gyermeknek szemeteskocsi, vagy árnyékszék a mentsvára és asiluma. 4. Rózsika néni, a jótékonysági hölgy, aki kivételképpen nem társadalmi érdemszerzésért, hanem a jóért magáért buzgólkodik s mint a magasabb társadalmi osztályoknak rokonszenves követe, sürög-forog ebben az inkább szomorú, mint vidor alvilágban. 5. Csúcsos, a csajvadékok fejedelme, valóságos serdülő Al Capone, aki maga is csúfos véget ér, előzőleg azonban, valósággal az isteni igazságszolgáltatás büntető közegeként, felgyújtja elnőtt vetélytársa, Szalmásy portáját, ezt a valóságos háborús dugárú árzenált, s tanúja lehet e szörnyeteg tűzhalálának. 6. Jancsika, ez a Heep Uria-szerű púpos unokabátya, az irigység, és elkényeztetett vásottság mintaképe, akivel hősünk Ormuzd-Áhrimán küzdelmet folytat s megadatik neki, hogy megérje keserves kínhalálát és temetését. 7. Bonkáló, a háborúból félőrülten hazavetődő iparos, aki józanabb pillanataiban is árasztja magából a defetizmus gőzét, amikor pedig „rájön”, feleségét háborúban szerzett betegségével: őrjöngő, látomásos féltékenységgel gyötri; ő a felbomlás előhírnöke.
    És így tovább; se szeri, se száma e monumentális arányú gyermek-éposz fő- és mellékalakjainak. Jankovich ezeknek akkurátus ábrázolásával bizonyítja, hogy lírikus volta ellenére is képes abszolút tárgyias szemléletre. Regénye éppen ezért olyan képzeletbeli freskóhoz hasonlítható, melyen lírai alapozású kékes-opálos alapból éles megvilágítású, erős lineáris érzékkel megrajzolt alakok válnak ki a szemléletesség és az egyénítés adottságának jegyében. A magyar széppróza útján szép jelzőkő. Móricz Zsigmond óta nincs olyan írónk, akinél ne lenne túlsúlyban a lirizáló hajlandóság – ez alól még a népi írók sem kivételek, sőt még csak ők igazán a mesterei a szenvedélyes egyes szám első személynek.
    Vajon a  hatalmas, vérbő élményanyagon kívül minek köszönheti Jankovich, hogy mindezt nyugodt lelkiismerettel el merjük róla mondani? A kiforrott, a keresőkoron bízvást túljutott költő forma-érzékének és mindent halálos pontossággal kifejező nyelvezetének. Ezeknek a tulajdonságoknak birtokában nő nagyon sok első vonalbeli csak prózaíró írónk fölé. Kifejezésmódjának jellemzésére álljon itt a Téli Szivárvány néhány sora: „Egy zöld fonál rajzolódott zúgva a levegőben s egy tőkén csattanva megállt. – Hu, mekkora szöcske” – sikoltott Bábi néni s egy pillanatra megállt a szüretelés, minden gyerek odaszaladt, hogy megbámulja a szörnyeteget, amely hosszú csápjaival, akaratosan leszegett kosfejével már ott ficánkolt Bábi néni ujjai közt kényelmetlenül, szárnyain szivárványosan játszadozott a nap.”
    Az író – mindegy, melyik társadalmi osztály fiának, vagy tagjának vallja magát – ha idejekorán birtokába jut az írósághoz elengedhetetlenül szükséges szellemi emelkedettségnek s ezáltal az esetleg benne háborgó eredendő gyűlölködést művészetté konvertálja (ezt a kortünetként észlelhető íróbetegséget, a gyűlölködést. Kemény Zsigmond regényalakjáról barnabásizmusnak nevezhetők) könnyen meg tud győzni bárkit is az elnyomottak jussáról és igazáról; aki azonban ugyanezt irodalmi demagógiával akarja elérni, nemcsak műve maradandóságát ássa alá, hanem esetleg – vae victis – tanúja lehet a várva várt fordulatnak s gyönyörködhet benne, mint válnak az „elnyomottakból elnyomók”. Jankovich, anyagának természeténél fogva, könnyen belemelegedhetett volna az egyoldalú vádaskodásba; joggal vonhatott volna felelősségre államférfiakat és közhivatali tekintélyeket; beleeshetett volna abba a szégyenbe, hogy például c s a k  Grünwaldot, vagy a másikba, hogy  c s a k  Szalmásít írja meg; de mivel jól tudja, hogy sajnos mindkét embertípus állandó tényezője a magyar glóbusznak, a valósághoz híven, mindkettőt egyformán, érdemeik szerint szerepelteti. Mindezzel szinte jelképesen arra termett, hogy róla mintázzák meg a magyar író alakját, a magyar íróét, aki egyetlen párthoz tartozik: a magyarság pártjához.

JÉKELY ZOLTÁN

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám

Tolnai Lajos (1837-1902) önéletrajza (könyvismertetés)

- A sötét világ. Athenaeum 1942. -

Nekünk, erdélyieknek még sok kötelességünk van Tolnai Lajos iránt .Önéletrajza, az önálló kötetben először most megjelent Sötét világ figyelmeztet erre, mert tele van az erdélyi társadalom, az erdélyi szellem és lélek égető, ma is időszerű kérdéseivel. Sokat adott Erdély a Dunántúlról ide került Tolnai Lajosnak: szörnyű meghurcoltatása mellett (ami ilyen tökéletes kegyetlenséggel csak Erdélyben történhetett meg), ez a föld alakította ki Tolnai írói egyéniségét, látásmódját és súlyos társadalmi mondanivalóinak tömegét. Hízeleghetünk magunknak azzal a véleménnyel, hogy ha Tolnait nem sodorja a sors Marosvásárhelyre papnak, sohasem lett volna belőle az a nagy író, aki így lett. Adynak Párisra volt szüksége, hogy rádöbbenjen a szörnyű valónkra, elmaradottságunkra és kicsinyes világunkra: Tolnainak elég volt az összehasonlításhoz a székely főváros, mert két világot jelentett Erdély és Magyarország, akkor éppen kettőt. Tolnai megdöbbent azon, amit Erdélyben talált, ahová a romantikus vonzódás érzelmi indítékaival jött, megdöbbent, mert teljesen más világba került, mint ahol addig élt. A vidékiesség, az elmaradottság nyomasztó légkörét nem bírta, éppen azt, amit erdélyiségnek és Erdély megtartó erejének szoktak nevezni előszeretettel. Egy nagy műveltség és zseniális írói tehetséggel megáldott ember került tiszta véletlenül a patriarkális, rossz szokásait hagyománynak tekintő, szellemmel csak morzsánként táplálkozó erdélyi kispolgári társadalomba, ahol például az iparost és a papot – éppen Tolnai megállapítása szerint – alig különbözteti meg valami egymástól, úgy életmódban, mint magasabb szellemi igényekben. De hát ez is az erdélyiséghez tartozott, „válaszfalak eltűnésének” szokták dédelgetni. A dunántúli magyar felhorkant emiatt az elmaradottság miatt és az egész ország színe előtt megsuhogtatta ostorát; természetes, hogy az ittvalók is felhorkantak Tolnai miatt, hogy it akar ez az ember, aki semmivel sincs megelégedve és bűnnek pecsételi az ő hagyományos jó szokásaikat? Bizonyosan a fejükre akar ülni, azért beszél annyi különös dolgot. Ilyen körülmények között nem következhetett egyéb, mint az elkeseredett háborúskodás; a megzavart nyugalmú polgárság részéről a 250 vádpont a saját papja ellen, Tolnai részéről pedig az egyetlen lehetséges emberi elégtételvevés az ostobákon és gőgösökön, a nyílt utcán való pofozkodás, amikor már minden érv hiábavaló volt és minden fül süket maradt az ő igazságai előtt.
    Szabó Dezső ajándékozott meg egy hasonló helyzettel jó fél évszázad múlva. Vele történt meg szemléltetően is, hogy amikor az egyik vidéki városba utazott, még be sem ért az állomásról,máris fellázadt az egész kisváros ellene. A kávéház, ahova betette a lábát, néhány perc múlva kiürült, mindenki megrémült, hogy most nyilvánosságra kerülnek apró kis bűnei és szabálytalanságai melyek a bennszülöttek között megszokott kedves „színekké” dicsőültek a feje fölött. Mint a vészhír futott végig a családi házakban a polgármestertől az adószedőig: Itt van egy író, aki mindent megír. És volt nagy futás, szaladgálás, bujkálás és összefogás. Tolnaira is azért haragudtak elsősorban, mert mindent látott és mindent megírt. Szabó Dezső a következő vonattal visszautazott, de Tolnai tizenhat évig birkózott Marosvásárhellyel. Ezt csak az tehette meg, akit olyan fizikummal és olyan lelki alkattal ruházott fel az Isten, mint őt. Felesleges úgy tenni fel  kérdést, hogy kinek volt igaza, Tolnainak-e vagy a vásárhelyieknek? Mindkettőnek igaza volt, éppen az a sajnos, mert két külön világot képviseltek. Valóban, a vásárhelyiek csodálkozhattak, írót botránkoztatja meg Tolnait, hogy papjaik papirosról olvassák vasárnapi beszédeiket, hiszen errefelé az volt a szokás. És a papok is csodálkozhattak, miért kiált plágiumot Tolnai, amikor ismert külföldi szónokok beszédeit írják ki maguknak, hiszen ez is bevett szokás volt. Tolnai nem értette meg Erdélyt abban az értelemben, ahogy az erdélyiek értik. Nem értette meg, hogy az erdélyi élet éppen azt jelenti, amit ő lépten-nyomon kifogásolt és amit tagadott: a középszerűség diadalát, a szákebb helyi érdekek kiaknázását, a helyiek összefogását a maguk – és talán egész Erdély – érdekeinek védelmében, de ez utóbbi nem is mindig bizonyos. Nem tudta megérteni az itteni patriarkális életet és ösztönével tiltakozott ellene a szabadabb életforma érdekében. Megdöbbent a látványtól, hogy a papok gazdálkodnak és kereskednek, úgy járnak be a vásárhelyi hetipiacra, mint a kupecek, még öltözetük sem különbözteti meg őket a többi vásári néptől s feleségük, leányuk pedig a szekér tetején ül, míg ők a búzát árulják. A város pedig azon bosszankodott, hogy Tolnai szegénységéről panaszkodik, ahelyett, hogy borral kereskedne és az apró földi javak után látna. De Tolnainak is igaza volt, amikor borkereskedés helyett lapot indít ennek a maradi kisvárosnak és beleöli a pénzét, ahelyett, hogy kamatoztatná, meg országos színvonalú irodalmi társaságot alapít. Az erdélyi élet józan, maradi anyagias valósága így csap össze a szellem nyugtalan, fejlődést kereső lobogásával, hogy a szörnyű összecsapásból megmaradjon egy csekélyke eredmény, egy rövid lépés előre azon az úton, ahol mérföldeket kellene megtenni. Az erdélyiségnek van egy sajátsága: itt mindenki  hamarabb rádöbben, hogy mit kellene tenni és milyen nagy az elmaradottság, de nincs talán még egy földrész , mely ennyire meggyötörné és meghurcolná azokat, akik leleplezik igazi valóját és javítani akarnak rajta. Példa lehet erre asok tragikus élet Cseri Jánostól Balázs Ferencig.
    Tolnainak is ez jutott osztályrészéül. De a helyzet magyarázatát nem az erdélyi valóságban, a gazdasági, társadalmi és lelki adottságokban kereste, hanem csak a történelemben: úgy látta, hogy a török és német tette ravaszokká, önzőkké és anyagiasan alkalmazkodóvá az erdélyieket. Nem is kellett Erdélybe jönnie már Pesten találkozott az erdélyi képlettel. Gyulai Pál és Szász Károlyék érdekcsoportjában ezt a vonást vetette meg, ez üldözte egész életen keresztül. Hiába voltak a Tolnai családjában a székely ősök, ő maga nem tudott erdélyivé válni és őt sem fogadták be maguk közé az erdélyiek. De éppen az a jó, hogy nem tudott a fenti értelemben erdélyivé válni, mert az erdélyinek is le kell vetkőznie magáról a helyi érdekcsoportok, a helyi szemlélet és otthonosság nyűgeit, ha messzibbre akar tekinteni. Tolnai pedig az egész magyar életet látta és magában hordozta ,a Bach-korszaknak ma már nincs más megbízható szemtanúja irodalmunkban, csak ő. Hatalmas elméjében egységbe tudta olvasztani a politikailag nemrég egyesült két országot, a közös vonásokat, közös bajokat és veszedelmeket látta, amikor körülötte mindenki csak a maga portájával törődött és nem vette észre az árvizet, mely elsöpri portájában együtt. Nem volt neki erdélyi társadalma és erdélyi kérdése, csak egy ügye volt, a magyar ügy. Annyira egy, hogy az alföldi környezetben lejátszódó Báróné ténsasszony c. regényében is magukra ismertek a vásárhelyiek, a jó székelyek, a pusztuló nemesi kúriákról és gazdát cserélő birtokokról, szétzüllő nemesi családokról szóló írásaiban pedig a Maros-menti kastélyok lakói szemléltek magukat, felháborodva! „Egy dombról hét főúri kastély látszik” – írja valahol és ki gondolta volna tájékozatlanul, hogy itt nem valami Székelyföldtől messze eső uradalmas vidékre kell gondolni, hanem közvetlenül Marosvásárhely szomszédságára. De az itthoniak tudták és annál jobban forrt bennük az indulat az ró ellen, aki a legkényelmetlenebb társadalmi mondanivalókkal állott elő. Jókai és Mikszáth elidealizálták, eladomásították a magyar életet éppen akkor, amikor a legsúlyosabb betegségek rohanták meg és a közönség értük lelkesedett, Tolnai annál indulatosabban és kétségbeesettebben ráncigálta papirosra a zord valóságot. A kapitalizmus kezdte ki  készületlen és ellenállásra képtelen magyar közéletet, asszimilánsok lepték el a vezető helyeket, Bach-huszárok nemesedtek magyar mintaképpé egy fuvallatra, északról a zsidóság özönlött bele gazdasági életünk hajszálcsöveibe és a magyar íróknak nem volt erről egy szavuk sem, vagy ha volt, hamis volt. Tolnai nélkül kihullott volna írott emlékeink közül a magyarságnak ez a döntő korszaka, az ő lélegzetvétele nélkül ma fulladozva lapozgatnók irodalmunkat.
    Jellegzetesen korának embere volt. A veszélyt nagy vonalakban látta, fel is rajzolta, de a zavaros, kialakulatlan kor magával ragadta őt is és sodorta anélkül, hogy a biztos célt látta volna. Liberális volt, mint korának minden gondolkozója, de ösztönével a liberalizmus gyakorlati jelentkezése ellen tiltakozott. Tartozunk az igazságnak: ő volt az első hebrogám magyar író de a zsidó feleség dacára – vagy éppen azért? – olyan elriasztó zsidó alakokat mutatott be, hogy Kuthy Lajos tollához is méltó lett volna. Az ő Dr. Schwindler Gusztávja, miután a galíciai emlékeket sutba dobva megmagyarosodik, kitűnő alkalmazkodóképességével itt sem áll meg, hanem a korízlésnek hódolva, osztrákból asszimilált lelkiséget vesz fel, hogy annál igazibban beleilleszkedhessék a magyar életbe. Iszonyú keserűségek dúlták az író lelkét, hogy ilyen alakokat tudott teremteni s ezek a keserűségek a magyarságért égtek benne. Liberalizmusért, szabadversenyért lelkesedett elméletileg, de mégis ő rajzolta meg a kezdődő liberalizmus legszörnyűbb tüneteit, zsidóbarátságával tüntetett a kor divatja szerint s ő az egyetlen író a múlt század vége felé, ki a zsidó térhódítás ellen szót emel. Tolnait nemcsak Vásárhely terítette le végeredményben, hanem saját kora is, mellyel elszántan birkózott.
    De megmaradt az életmű az emberen túl és ez a mű egyre fontosabb lesz, ahogy telnek az idők. Nemcsak problémái voltak, de varázslatosan tudott írni. A sötét világnak van egy része, ahol bemutatkozó látogatásokra megy paptársaihoz: a Holt lelkek levegőjét érezzük belőle, egy szörnyű társadalom megdöbbentő rajzát olyan frissen, tömören leírva, minek párját egész korának irodalmában hiába keressük. S hogy túlzott és sötéten látott? Ha most kerülne közénk, hogy lépten-nyomon ellenőrizhessük, akkor sem volna oka nagyon mérsékelni magát.

BÖZÖDI GYÖRGY

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám

Horváth István (1909-1977): Új rend előtt

Izzadta a föld az áldást és az áldás az illatot.
Olyan volt az, mint a jó bor, részegedésig itatott.
Madárdal táncolt a szélben, hogy az ember mind csak hallja
S nézze ezt a szép világot, de soha meg ne sokalja.
Kaszám élén megállt a nap, tükröződte magát benne.
- Hej Apó, be szép az élet! Mindég élni, de jó lenne!
- Rosszul hiszed! – nézett Apó; vállán ott ült az enyészet.
Fiatal vagy, rosszul hiszed!: nem te éled az egészet.
Ne gondold, a virágillat nem neked szól; más virágnak.
A madár sem neked fujja: nem biz’ az, mert a fijának.
Még a szőlő sem neked hajt s a búza sem érted zöldül.
Látod, érted még egy fűszál: az sem bujik ki a földből.
Egyedül, a te életed olyan, mint a koldus gyermek,
Arca sápadt, lába sebzett s fél, int akit sokat vernek.
Én is voltam legény, mint te. Belőlem is nótát facsart…
Én is akartam úgy, mint e, de az élet másként akart.
Néztem Apót, amint elől ment az úton meghajolva.
Mint, aki nagy terűt emel s mintha a föld húzta volna.
Az út mellett, a búza-közt lányok gyomláltak dalolva,
Szoknyájukkal játszott a szél: emelgette pajzánkodva.
Kivillant a szoknya alól rózsaszínű lábukszára,
S úgy tüzelt a szívem felé, mint a napfény a kaszámra.
- Azért mondom – beszélt Apó – hogy nyíljék ki most a szemed,
S nehogy azt hidd, bolond fejjel, hogy tán te tartod az eget.
Minden, amit látsz itt körül, azért él, mert az az Élet;
Hadd el most a fersingeket, hallgass ide, mit beszélek!
Mennyi szépség, mennyi erő s egy kicsiben menny nagyság.
S benned mennyi erőtlenség, mennyi vakság, mennyi vadság:
Ezeket nézzed te fiam! Akkor tudsz csak ember lenni.
„Szép az élet”: azt mondtad te. De az élet nem csak ennyi.
Mi lesz ha majd nem lesz illat? Sem madár dal, semmi szépség.
A nap elé felleg csúszik s téged elnyel a setétség?!…
Kezem remegett a nyelen s dübörgött bennem valami
És a nagy időtlenségből szózatot véltem hallani
S láttam magát az Életet, az emberét, az igazit,
Melyet az Úristen ökle a mindenségbe behajít,
Célozva vele örök célt, túl időn és túl mindenen
És láttam az élet körül, hogy mennyi kaján idegen
Mutatva neki száz irányt, vezetők téves út felé
És az Élet: fáradt lepke, felfelé tör s hull l efelé.
… Május volt. A föld izzadta a virágot, az illatot.
Párzani szálltak a férgek: mindent szerelem itatott.
A szél játszott a szoknyákkal: combokról lopta a tüzet.
Zöld-búza közt, nótás kedvvel, csókot epedtek a szüzek.
Apró hurcolta csak az őszt; mámorban a józanságot.
És én révedett szemekkel megláttam egy más világot.
Láttam a célt, Isten célját és a Halált láttam holtan.
- Nem halok meg! – kurjantottam. – Leszek, mert örökké voltam!…
Illat szállott, madár dalolt, már tudtam: nem értem vannak!
Megfogtam a kaszám nyelét s új rendet vágtam magamnak.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám

Kiss Jenő (1912-1995): Kis janicsárok

Gyermekeim, ti vad kis janicsárok,
halljátok, mit mond néktek a tavasz?
A nagy szultán halljátok, mit parancsol?
Nőjjetek! – zengő, szép parancsa az.
Nőjjetek ind magasabbra szállva
a fény illatos létrafokain! -
Törjetek apátokra, mint a várra!
Nyúljon a csont és feszüljön az ín.

Nőjjetek! Ez a legvitézebb ostrom!
Nőjjetek! Ez a legszebb viadal!
Lássam feltörni üstökeitek,
halljam: megdöndül mellem, mint a fal.
Úgy, úgy, alighogy felöltik az első,
törjön nyomába már a második -
hadd lássam sorát tündér vívóimnak -
Minden vár ostromokról álmodik.

Lépjetek fokról-fokra, egyre följebb
kacaj kardjával fogatok között! -
oly édes lesz megadnom magamat, ha
már mindetek kő-vállamra szökött.
Megadom akkor magam, mint az égbolt
az ozmán estnek, bölcsen, csöndesen -
napom helyén jelezze ifjú félhold:
tiétek, tiétek a győzelem!

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám

Kiss Jenő (1912-1995): Míg jöttöd várom…

Rádgondolok, te csöppnyi ismeretlen,
ki élsz már, bár még nem vagy a világon,
ki vagy már, noha lényed még titok,
éber valóság s mégis félig álom -
rádgondolok, míg jöttöd várva várom.

Ha sejthetnéd, mi ez a néhány óra!
Ha sejthetnéd, mi nékünk és neked!
Ez az, mikor már nem mint embrióra
tekintünk rád – már ember a neved!
Ember, aki a fejlődés kezéből
átvette már a tálentumokat -
szobor, mely várja fölszakadni leplét -
még ki nem mondott zengő gondolat.

Dehát mit tudhatsz erről, te kisember!
Csak én csodálom, lám, az életet;
én ujjongok fel, hogy már él az ember,
amikor még meg se született!
Él, él az ember, még minekelőtte
az anyakönyvbe írnák a nevét -
túl minden szürke földi valóságon
- félig való csak, félig édes álom -
él az ember! Körötte ős setét.

Sötét, az őrző anyaméh sötétje;
az Idő méhének ős melege -
öröktől fogva abban él a lélek:
az Isten hasonmása, gyermeke - -
Csodás titok! – ha így nem volna mégis,
az öröklétet meg nem értenők,
hisz a kezdetben ott van már a vég is,
a völgyekben a hócsuklyás tetők.

Csodás titok! – E zengő, égi titkot,
csöpp ismeretlen, köszönöm neked!
a bizonyosságot, hogy él az ember,
amikor még meg se született!
A születés nem kezdete a létnek,
csak bizonysága annak, hogy vagyunk;
megmutatjuk magunkat: íme élek!
És hogy tovább élhessünk – meghalunk.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám

Szabédi László (1907-1959): Valóban s egészen

Akit igazán szerettem,
az is csak sírt-rítt mellettem;
kiket utána csókoltam,
azokhoz már gonosz voltam.

Ködös szemed könnytől nedves,
hiába vagy hozzám kedves,
nem kedves nekem senki se,
nem tudok én szeretni se.

A szerelmem drágaköve
csillag, melynek köd az öve;
a ködön túl csillog fennen,
de pislákol azon innen.

Keserű íze csókomnak,
tegnap este sírva mondtad,
mit szeretnél velem tenni:
meg szeretnél félig ölni.

Azt hiszed, hogy félig holtan
boldogabb lennék, mint voltam?
Azt hiszed, ha félig élek,
boldogabbá tehetnélek?

Ölj meg, kedves, de merészen
ölj meg, valóban s egészen.
Nincs inyemre a felemás
munka, a kontár gyilkolás.

Ölj meg s testem vesd a vízbe,
vagy hullasd sötét gödörbe,
égesd meg, tipord szét, rejtsd el,
meg se sirass, úgy felejts el.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1943. 1. szám.