2026. aug. 24.

Petőfi Eperjesen*

- Írta és előadta: Dr. Horváth Ödön kir. tanácsos, a Kör titkára -


    Félszázada múlt el annak, hogy látnoki jóslata – reá nézve annyira dicső, reánk nézve annyira fájó – valóra vált s ott esett el Ő „a harcz mezején!”
    És az ötvenéves évfordulón egy nemzet millióinak szívből fakadó himnuszától zengett a négy folyam és a hármas bérc vidéke! Egy nemzet millióinak szívéből fakadt az ég felé szálló himnusz, hálaadó édes örömünket, kesergőn bús bánatunkat s felbuzdult, tiszta lelkesedésünket vívén hatalmas szárnyain a magasba. Hálaadó édes örömünket, hogy: ennek a szívnek is meg kellett szűnnie dobogni; felbuzdult tiszta lelkesedésünket, hogy: a mienk marad Ő mégis örökre!
    Ennek a himnusznak gyönyörűen egybecsengő akkordjaira most kél itt minálunk is a tiszta , a mély, az őszinte visszhang, Széchenyi-körünknek e lelkes ünnepén! Fokozott mértékben zengik vissza e hálaadó zsolozsmának méltóságteljes melódiáit a mi völgyeink és bérceink is, amelyeken itt hangzott fel a legtisztábban s a legmesszebb csengően az a szózat, amely ott szólott felénk nagy költőnk szívének minden, de minden dobbanásában, az a szózat, hogy „Pro patrie et libertate!” Vissza kívánják zengeni ezeket a lelket megbűvölő  édes melódiákat ősi városunknak falai is, amelyek vihartól, vésztől edzetten állanak itt, a Tarcza partján s amelyek egykoron édes öleléssel zárták karjaik közé Őt, a legendaszerű alakot, ki költő-barátaival való költői versenyében, a világirodalomban páratlan, örök emléket emelt magának  itt. Vissza kívánják zengeni ezeket az édes melódiákat azok a hazafiságban teljesen eggyéforrott tiszta szívek, amelyek a legnagyobb magyar nevétől tündöklő lobogónk alatt egyesültek, amelyek nemzeti közművelődésünk szent ügyének előmozdításában találják örömüket, boldogságukat és amelyek a három költő találkozásának emlékezetét féltő kegyelettel, édes odaadással, nemes büszkeséggel őrizik az idők végtelenéig!
    E lelkes ünnepnek a keretében az 1845. ápr. 4-ikétől május 2-ikáig eltelt 29 napról kívánok – a rendelkezésünkre álló adatok igénytelen egybeállításával és emlékezetünkben való megújításával – szólani.
    Petőfi eperjesi látogatása előre vetette már fényét abban a szép költői levélben, amelyet ő városunk szülöttéhez, Vidor Emilhez, a kedves Kerényi Frigyeshez 1844-ben – tehát a vele való megismerkedésének évében –, írt s amelyben többek között ezeket mondja:

Szerelmetes barátom, jó napot!
(Vagy estét…, a mint e firkát kapod.)
Hát hány hét a világ Eperjesen?
Hallom, hogy szenvedtél keservesen.
De csak hogy már bajod végén vagyon!
Örvendek én ezen pedig nagyon;
Mert, óh barátom, azt elhiheted,
Hogy szörnyű mód szeretlek tégedet.
Már ismeretlen is szerettelek…
Mikor mulathatok megint veled?
Veled s a többiekkel, a kiket,
Mint téged, oly őszintén szeretek.
Ti vagytok nékem minden örömem;
Emlékezetben legyetek velem,
Míg a boldogság szép órája üt:
Hol ismét áldomásozunk együtt!

    Ugyanígy megnyilatkozott a találkozás után való forró vágyódása Tompával szemben is, kihez szintén 1844-ben írja, válaszul a tőle kapott költeményre:

Hát, fiú, olvastam azt a verset,
a melyet te én hozzám csináltál
Valahol a bártfai forrásnál,
s mondhatom, hogy nagy örömet szerzett…

amelyben aztán azt is mondja:

Jőjjünk mi csak össze!… fenn az égben,
Örömkönnyeket sír Csokonai,

s amelyet a következő meleg szavakkal végez:

Siess hát, mert ha skáig késel,
Élted napjáig megemlegeted;
Én rontok hozzád, s akkor jaj neked:
Agyonszorítlak egy öleléssel!

    S alig jött meg a következő év tavasza: ez a vágyódása valóra vált.
    Még alig hangzottak el jóindulatú barátjának, Vahot Imrének Petőfihez intézett szavai: „Ejh Sándor pajtás, mi eleget tettünk már egymásért; te voltál az én pacsirtám, most már szabad szárnyra bocsátlak; tavasz van, repülj el megtollasodott szárnyaidon és szép dalaiddal zengd be az egész magyar hazát; eredj! Látogasd meg a te lánglelkű költő-rokonaidat!” s még alig hangzott el a március utolsó napján a budapesti „Vadászkürt”-ben tartott baráti búcsú-est poharainak csendülése, melynek emlékezetét Petőfi és Emődi költeményei egyaránt megörökítették, s íme: április 1-jén máris ott látjuk a „pest-eperjesi gyorsszekeren” a költőt, hogy barátainak ölelésére, városunkba siessen.
    Tudnunk kell, hogy Kerényit és költészetét Petőfi sokra becsület mindig. Ékesen szóló bizonyítékai ennek nem csupán azok a szép levelek, amelyeket hozzája intézett s a melyek oly becses adatokkal világítják meg a költő életének korát, valamint oly kedves vonásokkal mutatták be a költő lánglelkét és lángszívét egyaránt, hanem az igaz becsülésnek az a bensőségteljes hangja is, amely a keresetlenül szép levelek minden sorából lépten-nyomon felénk hangzik s amely – többek között – ezt is mondatja vele: 2… s míg a csőcselék azt kiáltja rád, hogy nem vagy költő, addig a múzsa lehajlik hozzád egéből s homlokodon megcsókolván, ezt mondja: „Kedves gyermekem!”
    A ’gyors-szekér” utazása „harmadik napján estefelé” érte el testvérvárosunkat: Kassát, hol – az akkor ott kontárkodott német színészet látásán – kedvetlenül töltötte idejét.
    Másnap, április 4-ikén (egy pénteki napon) indult ismét útnak Eperjes felé. „Kora hajnal volt – írja e Felső-magyarországi útjáról szóló s elsőben az Életképekben megjelent úti-jegyezeteiben –, hogy másnap az eperjesi gyors-szekérre ültem. Egymagam utaztam, mi már régi óhajtásom volt. De nekem a sors mindig akkor ad kanalat, ha levesem nincs és viszont. Kényelmemet nem használhattam, mert a hideg miatt a szekér egyik zugában zsugorogtam.”
    Eperjesen Kerényi Frigyeshez szállott, ki családi házát Goldbecher Antalnak adván el, ekkor a szomszédos, a jelenlegi Klór-féle ház első emeletén bérelt két szobát. Megérkezésekor a házgazda távollétében az ő kedélyeskedő szolgája: Kosztelnik Jóska fogadta s míg előzékenységgel kínálta meg a ritka vendéget, akit a Kerényi által gondosan őrizett arcképe után nyomban felismert, egy kis szívmelegítővel, fogyatékos magyarul-tudásából biztatással idézve azt a mondatot, hogy: „Egy pohár bor a hazáért meg nem árt!”, addig nyomban sietett gazdája után, hogy neki lelkendezve jelentse azt az örömhírt, hogy: „pán Petőfi” megérkezett.
    S egy hónapot töltött itt, az Övével annyira rokon lelkes társaságban.!
    Óh milyen édes, milyen boldog hónap is volt ez!?
    Mennyire reá illettek erre Vahotnak azok a szavai, amelyekkel Petőfinek ezt a Felső-magyarországi utazását méltatja, mikor azt mondotta, hogy: „… általában Petőfinek ezen költő-kéjutazása, mely a szerelem rózsaláncai helyett a kedélyes barátság acélkapcsaival csatolja őt több nemes kebelhez, szülője lett agyában sok nagy, szép és új eszmének és szívéen sok dicső, magasztos érzelemnek, mely egészséges, üde forrásból ismét a legszebb költemények folyama áradozott elő.”
    S a hulló levelek korszakának elbűvölő szavú költője: a fájó lelkű Tompa is, milyen gyöngéden szép szavakat szentel e napok emlékének („Barátaim emléke”), mikor elpanaszolja azt, hogy:

És most hűtanúját a boldog időknek,
Az erdei-lakot elpusztulva lelem!

S mikor így száll a sóhaj szenvedésekkel telt kebeléből:

Hajh, minő percz volt az, a midőn mi hárman
legelőször jöttünk össze váratlanul…
Csak néztünk egymásra, boldog némaságban,
Mig három ifjú szív híven egymásra hull…
S mint a fenyő, melyet ér az ég villáma:
Nagy érzéstől borult lelkünk fényes lángba!

    „Boldog órákat töltöttem Kerényivel s Tompával”, írja Petőfi is, úti-jegyzeteinek Eperjesre vonatkozó, annyi igaz lelkesedéssel telt, meleg soraiban. Kerényivel; akiről azt örökítik meg ezek a sorok, hogy: „Szerencsés egy ficzkó ez a Kerényi; kénye-kedve szerint élheti világát s könnyen fütyölhet, pamlagai heverészve, ha bizonyos urak rákiáltják az anathémát, hogy ő nem költő.” És Tompával; aki ugyancsak e jegyzetek szavai szerint a Péchy-családnál itt „nevelősködött kétszáz bankó forintért” s akihez, ez állására, illetve a vele járó díjazásra gondolva, ezt a szózatot intézi. „Miska pajtás! Rád illenek nagy druszád szavai: Megnehezült az idők viharos járása fölötted!” … pedig szegény Tompa milyen szívesen gondolt vissza erre az állásra!? Tanúja ennek 1855. áldozócsütörtökének estéjén Hanváról (Irányi Istvánhoz) írott levele, amelyben így sóhajt fel: „Beh szívesen lennék 200 v. forintért én is még egyszer nevelő, oly időben, mint az volt!”
    Boldog órákat töltött a többi barátok kedélyes s őt benső szeretettel és becsüléssel környező körében is, akikről így emlékezik meg: „Nem említem a többieket, kiknek barátsága örökre édes emlékezetűvé tette ezt az utamat, mert annyian vannak, hogy egész lajstrom lenne, ha mindegyik nevét leírnám”, s a kik között különösen gyakran fordultak meg: Irányi István, ah itt időzés emlékeinek e másfél évtized előtt (1884. november 20-ikán) elköltözött gyöngéd szívű, kedves őrizője, valamint dr. Vandrák András és Krayzeli András, a Kollégium jeles tanárai is.
    Óh valóban jól eshetnek lelkünknek és igazán nemes büszkeséggel tölthetnek el bennünket az úti jegyzeteknek sorai, melyek ennek a hónapnak az emlékeit örökítik meg, s amelyek megannyi ékesen szóló bizonyítékai annak, hogy a költő, ki akkor, egy itteni barátjának leírása szerint: „.. ha nem is éppen beteg, de szenvedő külsejű, kevés beszéd ember volt, merengő, mélyen fekvő szemmel, igen barna színű csontos arccal; fekete haját, mely mereven állt fölfelé, ekkor rövidre viselte”, mennyire magához méltónak találta azt a kedélyes környezetet, amely őt itt fogadta. Óh nem tudná azt gyönyörűbben, méltóbban elmondani senki sem, mint ő maga tette! S mostan, amikor lelkeink annyira tele vannak az ő áldott s áldó emlékezetével, hadd csendüljenek meg itten közöttünk az ő szépséges szavai, melyek Eperjes városának és közönségének örökké drága kincseit fogják képezni.
    „Vannak házak – így ír városunkról –, melyekbe mihelyt belépek, úgy érzek, mintha otthon volnék; vannak ismét, mikben sehogy sem tudom magam otthonosítani. Így vagyok a városokkal is. Eperjes azok egyike, hol az első pillanatban otthon voltam. Tudj’ Isten, olyan kedves város nekem ez az  Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske… Hát még a tájéka! Magyarországban nem sok szebb lehet! Kora reggelenként ki-kimentem a város keleti oldalán emelkedő Tábor-hegyre, hol hajdan Caraffa ágyúi ordították e martyr-városra: rettegj! Innen néztem szét a vidékre, mely gyönyörködve mutogatta magát előttem, mint a gyermek, kinek édesanyja új ruhát hozott. Mert ekkor jött meg a természet anyja, a gondos tavasz és öltöztette meztelen gyermekét szép, új  tarka köntösbe. Tiszta időben észak-nyugatról magas bércek vállai fölött a Tátra hófedett csúcsa piroslott a nap első sugaraitól, mint valami borozó aggastyán király homloka…”
    S ha megemlítjük a városunkra és vidékünkre szórt magasztalásnak ezeket a drága szavait, miképp hallgathatnánk el azokat, amelyekben incselgő tréfáiban tükröződik vissza az édes kedélyesség, a játszi gondtalanság!?
    „És ha én Eperjesen ki-kijártam a Tábor-hegyre, az nem csupán a táj kedvéért történt; hanem egyrészt, vagy tán leginkább azért, mivel egy gyönyörű barna lányka esett utamba. Gyönyörű barna lányka volt igazán s ritkán mentem el ablaka alatt anélkül, hogy ott ne láttam volna. Ilyenkor aztán egymásra pillantottunk és mosolyogtunk, mintha régi ismerősök volnánk, pedig sohasem szóltunk egymással. S ez így tartott ottlétem alatt minden nap, sőt napjában többször is!” Hát mikor az eperjesi híres vendéglátásról emlékezik meg!? Hogy is mondja csak?… „Ha kritikusok nem volnának: a világon legjobban utálnám a fejfölös tormamártást, de így azoké az elsőség s csak második helyet foglal a tejfölös torma. Ettől reszketek, ha valahova hínak ebédre, mi pedig Eperjesen s általában egész utam közben, gyakran megesett. Ezt csak azért írtam ide, hogy ismét Eperjesre térhessek valami összefüggéssel!” Ezekre az ebédekre céloz városunkban írott „Felsülés” című tréfás költeménye is:

Ebédre híttak. Elfogadtam
A meghívást nagy szívesen,
Nem az ebédre nézve,
Hanem, mert vette észre,
Hogy köztünk szép lány is leszen.

S volt szép lány, még pedig ilyen szép,
Könnyű lehelet-termete,
Fehér egén szemének
Sötétkék napok égtek…
De az nem tartozik ide,

Csakhogy szép lány volt, nagyon szép!
S én őt tüstén megszeretém.
„Kigyult indulatommal
Ebéd után azonnal
Kirontok”, - így elmélkedém.

Ebéd alatt erősen szíttam
A szíverősítő italt,
Hogy a nagy pillanatban
Majd annál biztosabban
Vívhassam ki a diadalt.

De hah, a szíverősítő úgy
Megerősíté szívemet,
Hogy az erőből aztán
Lábamban nem maradván,
Kirontanom nem lehetett.

    Vidékünk szépsége különösen bensőleg érdekelte és vonzotta őt. Nem elégedett meg a Táborra vezető sétákon eléje táruló panorámával, hanem bejárta az ősi város kirándulóhelyeit s nem egy benyomást vitt magával lelkesült, fogékony szívében, mely költészetének örök pompával díszlő kertjében egy-egy új bájos virágnak lett tápláló gyökerévé A szép természet varázsa szólaltatta meg elbűvölő lantjának húrjain, itt városunkban, a „Ki a szabadban” című szép költeményt is, melyet tehetetlen a legnagyobb lelki gyönyörrel nem olvasni mindnyájunknak!

Ki a szabadba, látni a tavaszt,
Meglátni a természet szinpadát!
Az operákban ki gyönyörködik:
Majd hallhat ott kinn kedves operát.

A természetnek pompás színpadán
a primadonna a kis fülmile;
Ki volna, énekesnők, köztetek
Merész: versenyre kelni ő vele?

Megannyi páholy mindenik bokor,
A melyben ülnek ifjú ibolyák;
Miként figyelmes hölgyek… hallgatván
a primadonna csattogó dalát.

És minden hallgat, és minden figyel,
És minden a legforróbb érzelem..
A kősziklák, e vén kritikusok,
Maradnak csak kopáran, hidegen.

    Az egykori Kern-féle kertben, ott, a város legjobb édes-vizű forrása közelében, az ott állott hatalmas fának rügyezni induló gallyai alatt, bizonnyal sokszor elandalgott s itt született meg költeménye, melyben az ébredő tavasz est-hangulata ismét oda röpítette lelkét „Etelké”-je szomorú sírjához:

Mi bűvös-bájos hang?
Völgyben csendült meg ünnep estharangja?
Mely a buzgó falut
Imádkozásra szentegyházba vonja;
Vagy lelkem álmiban
Cseng édesbús emléke a lánykának,
Ki szép és ifjú volt
S kinek sírjára könnyeim folyának.

    Sokszor állott, sétái közben, a Tarczának hídjain, hogy a szabadon tova futó habok halk csevegését hallgassa, s a szent László-hegyi út hídjának karfájára támaszkodva olvasta fel kísérő barátai előtt: „Mi kék: az ég! Mi zöld: a föld!” kezdetű, szintén itten írt versét, amelyben önmagát gúnyolja azért, hogy a szép tavasz látására való sietés helyett „a szűk szobában” kandenciákat farag. Bejárta kétségtelenül az oly szép kilátást nyújtó Szent-László hegyünket s a kies fekvésű Czeméte is láthatta őt, melynek baloldali erdőséget, egy sétaút mentén állóóriási bükknek derekán, mostan is az ő nagy nevét őrizi, drága ereklyeként, talán az ő kezétől eredő betűkkel.
    Látta őt a Tarcza völgyének szép koronája, az egykor „Záros”-nak nevezett ősi vár, mely annyi dicsőségnek és annyi pusztulásnak s annyi örömnek és annyi bánatnak volt egykoron tanúja s mely oly szép kifakadásra ihlette kebelét!… „Egy kis órányira Eperjesről – írja úti-jegyzeteiben – szomorkodik Sáros romja, Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire fájdalom későn születtem.. Valami nyolcan kerekedtünk föl Sáros romjait meglátogatni. A hagy alatt elhagytam a társaságot s összeszedtem magam, hogy hamarább érjek föl, mert tartottam tőle, hogy könnyeimet el nem fojthatom s én nem szeretem, ha más sírni lát engemet. E várra vonatkozik »A rom panasza« című versem.” Erről a versről azt írja Havas A., hogy az „nem maradt reánk;  sajtóviszonyok miatt 1845-ben – úgy látszik – nem jöhetett ki és később elkallódott.”
    És ezekben a szép napokban, amelyekről Tompa írja azt, hogy”Ifjúság, kedv, ragyogó álmak, szabadság, költészet jártak velünk és mosolyogtak reánk”; látta őt a Tarczán túli hegyeknek ama szűk völgye is, amelyben…

Mint a szív az első szerelemnek titkát,
Rejti a kis kunyhót bérczek koszorúja.

    S ez a kis kunyhó az egykor ott állott, az oly sokszor megvitatott, a Tompa egyik költeményében létezőnek elismert s egyik jegyzetében megtagadott „Erdei lak” volt, amelynek látása lehetett kétségtelenül az, amely – éspedig határozottan éppen Petőfi kezdeményezésére – a költők híres versenyének alapul szolgált; annak a versenynek, amelyről oly szépen mondja Szász Károly azt, hogy benne „Kerényi egy naiv lírai képet, Petőfi egy szárnyaló szabadság-ódát, Tompa egy gyönyörű leíró-költeményt adott”  s amelyre vonatkozólag ugyanő jegyzi meg mély igazsággal azt, hogy: „akár létezett a megénekelt kis lak az eperjesi erdőségbe rejtve, akár csak fölvett verstárgyul, egyezményben s eszmében élt, - mindegy; a három költő barátságának a három költemény szép s örök emléke marad!” A szép költeményt, amelynek keletkezéséről, nagy sajnálatunkra, a különben annyi érdekes és fontos adatot tartalmazó úti-jegyzetek nem tesznek említést, amelyről Kerényitől sem maradt reánk felvilágosító adat, s amelyről Gyulai oly találóan írja azt, hogy. „… két főérzés húzódik végig a költeményen: a szabadság boldogsága s a naiv megnyugvás az isteni Gondviselésben”: Petőfi a következő, reánk nézve annyira fontos és érdekes, pár sor kapcsán közölte a Pesti Divatlap 1845. évi folyamában: „Eperjes mellett van egy erdei házacska. Ennek környékén járván, mind a hárman: elhatároztuk, nem szorosan ezt fösteni le, csak körülbelől olyanforma tájképet adni.”
    Miképpen mulaszthatnók el azt, hogy a gyönyörű költemény sorain át belé ne tekintsünk ezúttal is a lelkünket elvarázsoló szépséges panorámába, amely a költői verseny tárgyának annyira kedves képét tárja elénk!?

Mint a szív az első szerelemnek titkát,
Rejti a kis kunyhót bérczek koszorúja;
Meg nem árt erőtlen szalmafödelének,
Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.

Szalmafödelét beárnyékozza hűsen
Susogó erdőség rezgő lombozatja,
Min magát a vígan fütyülő rigófaj
És a búsan búgó vadgalamb ringatja.

Mint a kergetett őz: fut le gyors futással
Kis patak magasról a völgy mélységébe;
Kétfelől virágok, mint kaczér leánykák,
Kandikálnak a víz fényes tükörébe.

S a viráglyánkákhoz jőnek az imádók,
Égő szenvedéllyel jőnek a vad méhek,
S élveznek szerelmet. Hej, de sok megjárja!
Vízbehullás végre részeg örömének.

A nap és a szellő szánakozva nézi:
Levelet hajít le a szellő, számára;
És ha fenn ül már az életmentő sajkán,
Megszárítja szárnyát a jó nap sugára.

A hegyek tetőin, duzzadó emlőkkel,
Jár az anyakecske, gödölyéi mellett.
Kikerült ettől s a vad méhektől mindig,
Mi a kunyhó kicsiny asztalára kellett.

S búgó vadgalamb és fütyölő rigóraj
Nem félnek, hogy őket csalják lépvesszőre:
Önmagától tudja e lak népe, milyen
Édes a szabadság tiszta levegője.

Nincsen itten rabság, nincsen itten úrkény,
Mely parancsolatját mennydörögve adja;
Csak az égiháborúnak zeng koronkint
Istentiszteletre buzdító szózatja.

És az Isten jó, ő nem soká haragszik;
A dorgáló felhők torkait bezárván,
Utolag mosolyg, - a megengesztelődött
Isten mosolygása: tündöklő szivárvány.

    Tán ezekben a kirándulásaiban nyílott alkalma arra is, hogy közvetlen kitapasztalásban lássa a népnek a nyomorát s talán ennek látása zendítette meg lantjának húrján az emberszeretet édes hangjait, mikor a Felső-magyarországi szegénysorsú nép javára a „Czipruslombok” ötven példányának árát ajánlotta fel s mikor szintén városunkban írott „Magyarország” című kis versében, a tavasz pompája és a barátság feléje sugárzó tiszta lángjai se teszik szemét érzéketlenné a nép nyomorának sötétje iránt.
    Ez a kis verse, eredeti hasonlatával, a következően hangzik:

Te sem termettél ám szakácsnak,
Magyarország, édes hazám!
A sült egy részét nyersen hagynád,
s elégetnéd más oldalán,
Míg egyfelől boldog lakóid
Megfúlnak a bőség miatt:
Hát másfelől meg éhhalállal
Megy sírba sok szegény fiad.

    Egyik igen érdekes eseménye volt a Petőfi itt időzésének az ő legelső nyilvános megtiszteltetése: az a fáklyásmenet, amellyel őt a Kollégium tanuló-ifjúsága lepte meg, amelyről az úti-jegyzetek oly felette szép sorai is megemlékeznek s amely alkalmul szolgált Petőfi amaz egyik legönérzetesebb kitörésére, amikor a kezdőírói s színházi és katonai életére egy-egy rövid s őszinte visszapillantást vetve, így nyilatkozik: … „megálmodtam, hogy nevet szerzek két országban, melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És álmom teljesül lassanként… nem, sőt hamarább, gyorsabban, mint gondoltam. Amerre csak jártam, öleltek, szerettek,… bár gázoltatásomra mindent elkövettek a kritika hősei. És én csak azt mondom nemzetemnek, mely figyelmére méltatott, hogy figyelme nem lesz eltékozolva!” Erről a költő lelkére oly nagy hatást tett fáklyásmenetről, mely április 20-ika tájára eshetett s melyet ő a Klór-féle háznak főutcai s a főtemplom felől számítva második ablakából fogadott, a Pesti Divatlap akkori április 24-iki számára megjelent tudósítás is számot ad, de ma is vannak Körünk tagjai sorában is olyanok, akik arra még emlékeznek. Az idézett tudósítás ezt illet jellegzetes sorai így hangzanak: „… szívesen említem meg azon fáklyás-zenét, mellyel a pár barátja látogatására Eperjesre jött Petőfit, a főiskolai ifjúság megtisztelé. Lelkes beszéddel üdvözöltetvén, körülbelől így felelet: Tisztelt Barátaim! Ez a legkedvesebb zene reám nézve, mit életemben hallottam, s kedvesebb a fény, mint rabnak a napsugár. Ha életem elsötétül s a sors macskazenével tisztel meg: ez estére gondolván, fumigálni fogom bajaimat, stb…”
    A kollégiumi lelkes tanuló-ifjúságnak ezt a figyelmét azonban Petőfi nem csupán ezekkel a meleg szavakkal köszönte meg, hanem megköszönte másképpen is s hálájának ezt a gyöngéd és becses nemét, felette kedves emlékképen, őrizik a kollégiumi Magyar Társaságnak jegyzőkönyvei; ezek a drága lapok, amelyek annyi nemes ifjú szív lángoló honszerelmével vannak teleírva.
    Petőfi, kinek Eperjesre való érkezése a Társulat tagjainak lelkét annyira megihlette, hogy már az április 16-iki (L.-ik) ülésén egy, „Petőfi hozzánkérkeztekor” című művet adnak ki bírálatra, útba igazítással lépett fel a szavalás terén, miről az idézett jegyzőkönyv, a következő sorokkal emlékezik: „Végül tiszt. Petőfi Sándor úr, ki jelenlétével megtisztelé Társaságunkat, e szerény nyilatkozatát közlé a Társasággal, miszerint: a szavalásnál czélszerű volna minden taglejtést elhagyni kivált a kezdőkre nézve, mivel a kétfelé hajló ügyelés közt megoszolván a figyelem, a szavalás sikertelen leend.” A jelzett gyöngéd és örökbecsű viszonzást az április 26-án tartott (LIII-ik) ülés jegyzőkönyve örökítette meg, amikor azt mondja, hogy: „Tisztelt Lukács Pál helyettes elnök vezérlete alatt rendes működésünket szeretett vendégünk, tisztelt Petőfi Sándor, Vörösmarty »Szép Ilonka« című költeménye szavalásával előzé meg, kinek fellépése a társaságnak nagy örömöt, a műnek helyes előadása pedig köztetszést szerze.” Ugyanebben a gyűlésben Petőfinek egy költeményét („Ebéd után”) szavalták, megbírálták a „Petőfi hozzánkérkeztekor” című művet és felkérték Tompát is egy szavalatnak az elvállalására, a… „ki is a megtiszteltetést szívesen fogadván, legközelebbi alkalomra ajánlkozék”, s ajánlkozásának a május 4-ikén tartott ülésen tett eleget.
    Május 2-ikán ütött Petőfi búcsúzásának szomorú órája. Kerényi, talán hogy könnyebbé tegye magára nézve a tőle való megválást, vagy talán éppen hogy annak fájdalmait, szerető lelkében, még annál  hosszabb ideig szenvedhesse, elkísérte őt a szép úton, a Branyiszkó hatalmas hegyormán keresztül, amelyet ekkor a kiomlott honfivér még nem avatott a honszerelem dicső oltárává. Útjok Lőcsén keresztül Késmárkra vezetett, ahol a két jó barát végleg elvált egymástól s míg Kerényi visszatért városunkba: Petőfi iglói barátait látogatta meg.
    A Kárpátok gyönyörű bérceinek látása, bár lelkes szavakra készti úti-jegyzeteiben, merengő lelkéről mégis azt írja, hogy az – „mint a gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel reá – elsuhant észrevétlenül messzire, oda, hol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyúlnak el hosszan, mintha a világ végét keresnék, hol a látkör egy óriás palota, melynek tetején a napnak gyémántcsillárja s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magukat gulyák és ménesek… ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról az én édes hazámba: a szép Alföldre!”
    Petőfinek - kit talán senki sem jellemzett találóbban, mint Riedel Frigyes, amikor azt mondotta róla, hogy: „… valódi lyrai természet; … folyton érzések rezegnek benne és kifejezést keresnek a dalban; lelke tele van elektromos feszültséggel, mely a költészet szikráiban pattan ki” -, eperjesi időzésére vonatkozó adatainak kapcsán el nem hallgatható az sem hogy itt-tartózkodása alatt fogamzott meg lelkében bizonnyal annak a névtelen színműtöredéknek az eszméje is, melynek hőse: Caraffa, az eperjesi vértörvényszék szívtelen feje, kire – különösen a Táborra vezető gyakori sétái alkalmával – oly sokat gondolt s kinek történetét Rezik szomorú művéből itt ismerhette meg. Érdekes s felemlítésre méltó, hogy a mű első jelenése Eperjes egy nyilvános kertjében, második, de már bevégezetlen jelenése pedig ugyancsak itt, Caraffa lakásán játszik.
    Óh milyen édes öröm, milyen nemes büszkeség városunk közönségére az, hogy meg-megújíthatja emlékezetében az itt időzésnek ezeket a kedves, ezeket a drága adatait!?
    Óh milyen édes öröm, milyen nemes büszkeség mindnyájunknak, ha arra gondolunk, hogy itt voltál egykor körünkben Te megdicsőült, kinek:

Életed, halálod
Egy gyönyörű nóta…
Mintha csak a jó Istennek
Te diktáltad volna!
(Szabolcska.)

    Óh Te halhatatlan! Szeretted ezt a nemzetet: imádva szeret az Téged örökké! Szeretted ezt a várost: haló porodban is áldva szeret Tégedet annak minden egyes lakója szüntelen!
    Könny ül a szemünkbe mindig, ha Rád emlékezünk!
    Az édes örömnek, a fájó bánatnak, a lángoló lelkesedésnek eggyé folyt tiszta könnyei!

(* Használt művek: Az eperjesi kollégiumi Magyar Társaság jegyzőkönyvei 1845-ből. (Kézirat.) – Haviár D., Szász K., Irányi I. czikkei a „Hazánk és a Külföld” 1869-iki évfolyamában. – Szász K.: Tompa M. életrajza és jegyzetek. Tompa M. Lyrai költeményei. I. köt. Pest, 1873.  - Halasi A.: Petőfi reliquiák. Budapest, 1878. – Révay I.: Kerényi F. emlékezete. „Eperjesi Lapok”. 1878. 21-24. sz. – Szontagh F. és Ferenczy E.: Kerényi F. életrajza. „Eperjesi Lapok” 1878. 26-29. sz. – Irányi I.: Petőfi, Tompa, Kerényi 35 év előtt Eperjesen. Az „Eperjesi Széchenyi-kör”-ben 1880. évi április hó 12-én tartott felolvasás. (Kéziratban.) Ugyanez a „Sárosmegyei Közlöny” 1890-ik évfolyamában. – Lasztókay L.: Az erdei lakról. „Eperjesi Lapok” 1880. 27-ik szám. – Vahot Gy.: Vahot I. emlékiratai és Petőfi S. emlékezete. Budapest, 1880. – Lévay I.: Beszéd a Petőfi-emlék leleplezésénél. „Eperjesi Lapok”. 1884. 24-ik szám.-  Baróti L.: Petőfi ujabb reliquiái. Budapest, 1887. – Fischer S.: (ford. Tolnai L.): Petőfi élete és művei. Budapest, 1890. – Dr. Serédi P. L., Chalupka R. és Latkóczy M. czikkei a „Sárosmegyei Közlöny” 1890-ik évfolyamában. – Dr. Csernátosni Gy. és dr. Ferenczy Z.: Petőfi-muzeum. I-V. Évfolyama. 1888-1892. – Lvay I. és Latkóczy M.: Tompa, Kerényi és Irányi I. baráti levelezése. „Sárosmegyei Közlöny” 1891-iki évfolyam. – Havas A.: Petőfi S. összes költeményei. I-III. Kötet. Budapest, 1892-83. – Dr. Serédi P. L.: Kerényi kedély- és szívvilága. Az „Eperjesi Széchenyi-kör” évkönyvében. 1893.  Havas A.: Petőfi S. összes művei. I-III. Kötet. Budapest, 1895-96. – Ferenczy Z.: Petőfi életrajza. Budapest, 1896. – Beöthy Zs.: A magyar irodalom története. II. kötet. (Riedel F. tanulmánya.) Budapest, 1896. – - Fleischmanné Frank J.: Emlékbeszéd az „Erdei-lak”-nál, „Magyar Kisdednevelés és Népoktatás” 1897. évf. 8. sz. – Bartók L., Endrődi S. és Szana T.: Petőfi-album. Budapest, 1898. – Dr. Horváth Ö.:A czemétei „Petőfi-fa”, „Eperjesi Lapok” 1899. 43. sz. (Ezeken kívül több kortárs elbeszélése.) 

Forrás: Az Eperjesi Széchenyi-kör évkönyve. Szerkesztette: Dr. Horváth Ödön. 1899.


Endrődy Sándor (1851-1920): Petőfi

Az 1890-es években (Ellinger Ede felvétele) 


Hozsánna Néked tündöklő Eszme!
Egykor földi alakban
Köztünk átrohanó Élet!
Vakmerő, tüneményes Álom,
Ki több pompát sugaraztál a világra,
Mint mennyit az égi tetőkön
Szétvillogtat az északi fény.
Hozsánna Néked, halhatatlan Szellem,
Dalok kiapadhatatlan
Örök forrása, Petőfi!

Félszázada már,
hogy a segesvári csatatéren
Lant és kard kihullt a kezedből.
Félszázada már! Csak röpke, futó percz
Örök életed nagy időmutatóján.
- Az emberiség történelmének
Zúgó oczeánja fölött
Komor madarakként
Száll egyik század a másik után,
S szárnya csapásaival
Éjbe sodorja
Mindazt, mi mulandó, mi veszendő,
de Téged, érczes erők hárfája,
Mennyei dallam,
Egyetlen ütése sem érint.
Csengőn s tisztán zendülsz át
Az idők minden viharán
S diadalmasan állsz meg
A hanyatló századok düledékén.
Homlokodon reszket
Az égi betűkkel jegyzet titkos irás:
Szellemed nagy egésze
Örökélő része az istenségnek,
Mely a gyarló embereket
A porból a csillagokba ragadja.

Hozsánna Néked, földi csaták közt
Áttisztult isteni lélek,
Mindnyájunk szíve melegéből
Sarjadzó, dúslombú babérfa,
Lelkünk dalnoka, te napunk, levegőnk,
Ünnepelünk! – De nem úgy,
Mint elesett hőst, ki mögött a
Múltak kriptavilágának
Vasajtaja örökre bezárult,
De mint a temetők hamvából
Győzelmesen ujjászülető jelenést,
Ki eltépdesi végzete gyászát,
Szétzúzza nyugalma bilincsét,
s a halálban a halhatatlan élet
Zászlóját lobogtatja feléd -
te, a beteg emberiségnek
Megváltója, Jövendő!
Üdv, üdv Neked,
Soha el nem enyésző Fiatalság,
Dicsőségünk lángszirmú virága:
Petőfi, Petőfi!

Csak gomolyogjon, borongva, vívódva,
Mint rengeteg árnyék,
Csak nyomakodjék zord útja homályán
Ivadék ivadékra, öltőre az öltő
s kergesse a földi szerencsét, -
Te mindég egyike lész, dicső szellem, azoknak,
Kik a bősz rohanás zavarában
Az olcsó árúk e zsibvásárján,
Szivökben az éggel az égre tekintnek,
S szózatos ajkuk a mennyei ének
Tiszta malasztját
Hullatja le vérző sebeinkre.
Ha ki hall: döbbenve megáll
S álmokat űzve
Beleméláz a csillagos éjbe,
Hol édes dalaid
Nevető rózsái virulnak
S csalogányod bűvös szava csattog,
Mindenható, diadalmas, örök Szerelm.

Csak rázza bilincse vasát
S döngesse sötét börtöne zárát
Érczöklökkel a rabszolga-világ;
Csak törtessen előre az árnyból
Szétroncsolt rácsa szilánkjain át
Az eszmék tündöklő dandárja: - 
Te mindég egyike lész, dicső szellem, azoknak,
Kik a hősöket, vértanúkat
Viharos dalod árjával
- Mennyei gályákként -
Röpíted az orkán tajtékán
Az emberiség nagy czélja felé.
Ha ki hall: fölvillámlik a lelke,
s ujjongva rohan be
A tisztító zivatarba,
Hol a te dörgő himnuszaid
Hatalmas dallama harsog,
És sasaid szálldosnak a napba.
Mindennél szentebb,
Hódítóbb, örökebb ideál -
Lelkünk igaz istensége: Szabadság!

Forrás: Az Eperjesi Széchenyi-kör évkönyve. Szerkesztette: Dr. Horváth Ödön. 1899.

Dr. Berzeviczy Albert: Petőfi emlékezete

 

- Az Eperjesi Széchenyi-Kör 1899. október 29-én Petőfi-ünnepén előadott művek. Írta és előadta: Dr. Berzeviczy Albert V. B. T. T., a Kör védnöke. -

    MEG VAN szentelve az a föld, a melyen a nemzetükre fényt árasztó nagy szellemek életükben jártak és időztek. Ők maguk sokszor nem is sejtik, hogy minden léptök örökre szóló nyomokat hagy hátra, hogy a helyen, a melyet elhagynak, világító árnyékuk marad vissza; de múlnak az évek, nemzedéket nemzedék vált föl, a élők visszaemlékezésének örökét átveszi a hagyomány és a történelem és íme: emlékké válik minden tárgy, a melyet azok a nagyon érintettek, oltárrá minden hely, a melyen munkálkodtak; mint a hitrege Deukalionjának hátravetett köveiből emberek, úgy támadnak rég elhangzott lépteik nyomában őket hívó, őket dicsőítő, követésükre buzdító érzelmek, - és jönnek a fiak, az unokák, megkoszorúzzák a szent emlékhelyeket, s az emlékezet, a kegyelet és lelkesedés mindig megújuló felbuzdulásában élő valósággá lesz a halhatatlanok síron túli élete a földön.
    Ebben az esztendőben az egész magyar haza a Petőfi halálnak félszázados fordulóját ünnepli. Az ünneplésből ki akarta venni a maga részét Széchenyi-körünk is; mert mi is feladatunknak tartjuk a legnemzetibb költő szellemi hagyományának ápolását és mert ezen a helyen is élnek a Petőfi alakjához fűződő emlékek. Hálás örömmel látjuk, hogy szerény ünnepünk díszét emelni megjelentek köztünk kitűnő tudósok és költők, azoknak méltó képviselői, a kik nemzetünk szellemi munkáját vezetik és irányozzák; nem magunknak tulajdoníthatjuk ezt, de a névnek, melynek jelében összejöttünk s mely iránti kegyeletünkben osztozik velünk a szellemi nagyságnak minden csodálója, a nemzeti eszmének minden híve.
    Petőfi eperjesi időzése, a melynek ünnepélyünkön külön megemlékezés lesz szenelve, csak egy kis epizód volt a költő sokat hányatott életében; de derült epizód, mint itt írt költeményei tanúsítják, derült  a természet szépségeinek varázsa, a barátság melege és a költő géniuszáért már akkor lelkesülő közönség, különösen a fiatalság hódolata által. A mit Eperjes és környéke a költőnek nyújtott, azt bőkezűen viszonozta verseivel; azok legmaradandóbb emlékei ittlétének, de emléket állítottunk Petőfi látogatásának mi is. Eperjes mindig meg fogja őrizni a Petőfi emlékét, s hisszük hogy a költő is szívesen őrizte míg élt, emlékezetében az itt nyert nyájas benyomást, bármily egyszerű és futólagos is volt az, - mint egy lehaló  parti virág,mely a költő életének rohanó árját megcsókolta.
    Mert rohanó ár volt az ő élete, mely fájdalom, hamar lefutott, s tőle mégis tengerré dagadt a magyar nemzet költői érzelmeinek és eszméinek világa. Alig több mint huszonhat v ez az egész élet és belőle alig több mint hét év az az idő, a mely alatt Petőfi költői pályáját befutotta.
Úgy látszik, a természetnek néha tetszése telik abban, hogy kiragad egy embert a milliók közül, benne és általa adományainak csodaszerűségét akarná  bizonyítani. Az ilyen ember szinte öntudatlanul tesz és alkot emberfölötti dolgokat. Azután a természet megsajnálni látszik pazarlását és hirtelen, idő előtt összetöri kedvenc alkotását. Nagy Sándor, Ráfael, Correggio, Lord Byron, Puschkin, Petőfi – életök virágában költöznek el, azt a nagy kérdőjelet hagyva hátra:  hogy mit tehettek, mivé fejlődhettek volna még, ha tovább élnek? Ámde arról is gondoskodik a természet, hogy az ilyen kivételes, rendkívüli emberek rövid életök alatt is hosszú életet éljenek át. Ők a mesebeli hétmérföldes csizmával járák az élet útját, szemök egyetlen pillantásával – mint egy Petőfivel rokonszellemű költő mondta – többet látnak, éreznek és élveznek, mint mások egész életökön át; sőt megsejtenek, eltalálnak olyan igazságokat, olyan érzelmeket is, a melyekkel tapasztalatilag megismerkedni sem idejük, sem alkalmuk nem volt.
    Ilyen tüneményes, csodaszerű jelenség volt a mi Petőfinek is. Feltűnése, élete folyása, korai halála mind a végzettől elrendeltnek látszik; végzetszerűnek annál inkább, mert ő maga teljes, tiszta tudatával látszott bírni kezdettől fogva úgy hivatásának,m int végső sorsának.
Egy a Pozsony-megyei tótságból a magyar Alföldre elszakadt kurtanemes család sarja, egy Petrovics Sándor lesz a legmagyarabb költővé. Épen olyan időben kell születnie, hogy ifjúkora, a rajongás kora, beléessék a nemzet ébredésének nagy napjaiba és hogy a katasztrófa, mely azután a nemzetet éri,alkalmat nyújtson neki az eszméi mellett való vértanúskodásra. Mialatt szüleivel meghasonolva, atyjától kitagadva, egy batyuval a vállán, vándorbottal a kezében, nehány garassal a zsebében, kimondhatatlan nélkülözések között, gyalog járta keresztül-kasul az országot, futva

„árván, mint a hulló csillag,
Melyet magából kilökött az ég”;

mialatt mint közkatona a kaszárnyában nyomorog, a hol egy cigányfiúval egy ágyban kell feküdnie, mialatt betegen a kórházban sínylődik, vagy debreceni fűtetlen szobájában pipáján melengeti ujjait: soha egy percig sem veszti el nagy jövőjébe, rendeltetésébe vetett hitét. Azt a hitét, hogy „a hazának mily kincsest hagy hátra”, hogy – mint anyjához írja:

„dicső neve költőfiadnak soká, örökkön él!”

és azt a hitét sem, hogy a míg az ember egyszer boldog nem volt, addig meg nem halhat. Folyton költi, zengi gyöngybetűkkel leírt, vándortarisznyájában őrzött dalait, melyekben soha az emberi érzelmek egész skálája ilyen teljességgel kifejezését nem találta volna ha kedélyét épen a szenvedések és örömök váltakozása annyira csapongóvá nem teszi. De a „divinatio”, mint a régiek nevezték, a jövőbe belátás isteni adománya, megnyilatkozik más irányban is, a mennyiben a költővel mint Kassandrával előre tudatja korai és tragikus végét is. Már 20 éves korában azt énekli:

„Hiába biztattok,
Hiába beszéltek,
Tudom azt az egyet,
Hogy nem soká élek.”

    És hogy ezt nemcsak az érzelgős fiataloknál előfordulni szokott pillanatnyi pesszimizmus, meggondolatlan vágy a halál után mondatta vele, azt tanúsítja, hogy két évvel később, 1845-ben, a mikor még senki sejtelmével sem bírhatott a bekövetkezendő véres eseményeknek,ő megálmodja, hogy „háborúba hítták a magyart”, és hogy neki menyegzője napján kellett elhagynia hitvesét, hogy meghaljon a honért. „És – ha rá kerülne a sor – úgymond – úgy tennék, mint álmomban tevék.” Később pedig azt írja egy versében, hogy ha az Isten megengedné neki, úgy halni meg, a hogy ő kívánja, azt kívánná, hogy a szabadságért vívott harcban az ő szívéből is „nőjjön egy halálos vérvirág.” Ugyanaz a jóslatszerű óhajtás, a mely utóbb „Egy gondolat bánt engemet” című jól ismert költeményében is megszólal.
    S a mikor végre elérkezett az óra, melyben beváltania kellett ígéretét, melyet a hazának tett:

„Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed,
TE állj, s ha kell a templomot
Eldöntöm érted.”

akkor a halál is mint egy mystikus rejtély jelenik meg életútján s úgy ragadja el tőlünk, mintha igazán „elevenen égbe szállt” volna, a hogy jókedvében kívánta egyszer. Meghalni nem látta senki, ravatala fölött nem állottunk, sírja helyét nem ismerjük; soká azt sem hittük, hogy meghalt. Mintha lényében semmi sem volna  mulandó, egyszerre tűnik el az élet színpadáról s átlépve az örökkévalóságba, mythikus alakká változik; mint Hellas istenei magukhoz emelték kedveltjeiket az Olympusra, mint az ó-szövetség Jehováhja tüzes-szekeren ragadta prófétáját az égbe, úgy vált meg tőlünk, örökségül hagyva honszeretetét, lelkesedését a szabadságért és halhatatlan dalait.
    Lehet-e mindez a véletlen játéka: nem-e inkább egy a szívbe beírt végzet teljesedése?
    És Petőfinek ez a rövid élete mégis milyen teljes emberélet volt! Ő sírt és örült, szenvedett és boldog volt, gyűlölve volt és szeretve, elhagyatott földönfutó volt, hogy azután pajzsra emelje egy nemzet rajongása, bejárta az élet legszomorúbb mélységeit és fölhágott a dicsőség napsugaras magaslataira, nevét halhatatlanná tette és betöltve rendeltetését, meghalt azért az eszméért, a melynek életénél többet, még szerelmét is feláldozni kész volt.
    Valóban rá is illik az, a mit a franciáknak egy kalandos életű poétájáról mondott egy újabb költőjük:

„Ne le plaignez pas trop: ill a vécu sans pactes,
Libre dans sa pensée autant que dans ses actes”.

    Ennek a tüneményes életnek a történetét pedig megírta ő maga, Petőfi, a maga költeményeiben. Ebben a tekintetben ő a legszubjektívebb költő mert ha költeményeit megíratásuk időrendjében elolvassuk, végigvonul egész élete minden hányattatásaival előttünk.
    A háttér természetesen mindig az alföldi síkság, a puszta, a mely őt szülte, nevelte, a melyhez visszatér mindig, a hol magát „igazán szabadnak” érzi, a mely iránti szerelmétől a hegyvidék semmi szépsége sem tudja őt eltántorítani. Sem előtte, sem utána senki hívebb, életteljesebb, megragadóbb színekkel festeni nem tudta az alföld rónáját, mint ő, ennek a festésénél érvényesül legjobban egyszerűségében hatalmas képbeszéde. Gyakran vágyott utazni, a tengert látni, de körülményei mindig meghiúsították tervét; úgy látszik az is hozzátartozott rendeltetéséhez, hogy ő csak a magyar föld, a hazai természet költője maradjon.
    A magyar Alföld talaján költészete a magyar nép nyelvén szeret megszólalni; sohasem tagadta meg eredetét, eltűrte, hogy a kritikusoknak egy egész serege póriasnak nevezze sokáig költészetét; pedig nem volt igazuk! Nem szállította ő le a poesist a porba, hanem a nép érzelemvilágát emelte föl a Parnasszusra; a magyar nép nyelvét, a magyar nép költészetét irodalmi nyelvvé, magyar költészetté emelte, és az egész világ sietett a maga nyelvébe ültetni át ennek a magyar költészetnek a virágait. De legelső volt a magyar köznép, a mely őt megértette és népdalait énekelni kezdte, mikor még a hír szárnyaira sem emelte a költőt.
    A Petőfi életében és költészetében megnyilatkozó egyéni érzelemvilágnak talán legrokonszenvesebb, mindenesetre leggyöngédebb vonása a szülői, különösen anyja iránti odaadó szeretet. Tizenhat éves koráig szülei jó módban éltek és iskolai előmenetelével meg voltak elégedve;idáig a költő gyermek- és serdülő évei is gondtalan boldogságban teltek el. Ezután egyszerre következnek be: az atya vagyoni bukása és a fiú selmeci rossz bizonyítványa. Az értelmes, nyugtalan természetű, szigorú és makacs jellemű apa végképp eltaszítani látszik magától fiát, kire most nehezednek sanyarú vándorévei: a megkezdett katonáskodás, a háromszor és mindannyiszor sikertelenül megpróbált színészkedés s végre a nagy küzdelmek közt újra folytatott iskolai tanulás; de a szelíd, jóságos anyai szív, az sohasem pártolt el igazán tőle s az lett szószólója újra meg újra az apjánál, mikor már a fiú jobb útra tért. Költészetének legszebb gyöngyei közül valók azok, a melyeket fiúi szeretetének szentelt, különösen az anyja irántinak, kiről azt énekelte:

„Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!”

    S alig hogy némileg javulnak viszonyai, keresményéből előbb segélyezi, majd egészen fenntartja szüleit, kiknek gyors egymásutánban bekövetkezett elhunyta a szívszaggató fájdalom hangján szólaltatja meg a költő lantját akkor, mikor már bömbölnek az ágyúk s rá nézve is közeledik a „próba, az utolsó nagy próba”.
    A kinek a természete ilyen gyengédségre volt képes, az a fennhéjázásnak, arroganciának, barátai felett való zsarnokoskodásnak a vádjait, melyekkel a költőt rosszakarói elhalmozták, talán mégsem érdemelte meg egészen. Bizony, nehéz természetű ember volt ő, a ki önmagát „a természet tövises vadvirágának nevezte, de azzá tette a »sors, életének haragos dajkája,… ki rá zavarta fergeteg módjára a csendriasztó szenvedélyeket.« A ki olyan hivatás tudatában olyan sanyarúságokat volt kénytelen a sorstól elszenvedni, abban szinte természetszerűen fejlődik ki egy neme a dacnak, mely képes ridegen utasítani vissza még a nyájasságot is, mihelyt abban a szánalomnak vagy a leereszkedésnek árnyékát véli látni. Mindenekfölött szeretvén a szabadságot s a »koldusbot és függetlenség« jelszava alatt haladván útján, melyen, mint mondá: »inkább betöri fejét, semhogy meghajtsa derekát«, Petőfinek szükségkép sokakkal kellett összeütközésbe jönnie; de hogy a tulajdonképpeni fennhéjázástól mily idegen volt, s hogy a jobb sors mily kevéssé tette őt elbizakodóvá, mennyire megóvva maradt mindig a porból felemelkedett közönséges embereknek attól a szokott önzéséről, mely a maga emelkedését valami természetesnek tekintve, saját múltjáról hamar megfeledkezve, lenézi az alant maradottakat, azt legjobban bizonyítja az a költeménye, melyet házassága elő, boldog, csendes telében Pesten írt, a mikor a maga erejéből kivívott szerény jobb módban első gondolata azoké, akik nem kényelmes szobában időznek "a meleg kemencze közelén”, de kik „künn bolyongnak – a viharban szabad ég alatt”.
    Az érzékeny, lágy szív - ez a kétféle értékű adománya a gondviselésnek, mely nélkül az ember sem nagyon boldoggá, sem nagyon boldogtalanná nem lehet –, Petőfi életében a szerelmi fájdalmak és szerelmi örömök számtalan változatait idézte föl, melyek mind közkincsünkké lettek dalai által. Első komolyabb szerelme úgy látszik az a szőke Csapó Etelke volt, kinek hirtelen halála oly mélyen meghatotta, egy időre szinte mélabússá tette s akinek a „Czipruslombok” címe alatt kiadott bánatos költeményeit szentelte. Ezután a csapás, után egy ideig azt hiszi, hogy csak szőke leány kárpótolhatja őt Etelke elvesztéséért, s többször is lobbot vet szerelme, mert – mint maga mondja egyszer vidáman:

„Szívem még ép virág, a melynek
Féreg nem bántja gyökerit.
Elhervad minden ősszel, ámde
Minden tavasszal kivirít.”

    A nagy, életre szóló fordulat 1846 szeptemberében áll be; Nagy-Károlyban a megyegyűlés és bál alkalmával két nap alatt ismerkedik meg a költő azzal az emberrel, aki utóbb legáldozatkészebb barátjává, és azzal a leánnyal, aki utóbb hitvesévé lett. Gróf Teleki Sándor volt az egyik, Szendrey Júlia a másik.
    Egyszerre azt érzi, hogy

„Költői ábránd volt, mit eddig érzék,
Költői ábránd és nem szerelem”
csak most lett igazán szerelmes:
„Egy barna kis leány
Hófehér lelkibe!”

    Ennek a barna kislánynak mondja az „Ereszkedik le a felhő” kezdetű dalában:

„Barna kis lány, ha nem alszol,
Hallgasd mit e madár dalol,
e madár az én szerelmem,
Az én elsóhajtott lelkem…”

és máskor megint:

„Te vagy, te vagy barna kis lány
Szemem, lelkem fénye…”
„És szerelmem… és szerelmem…
Óh ez véghetetlen!”

Valóban, a szerelemnek egy új világa nyílik meg Petőfi előtt; ilyen lángoló szenvedély még nem szállotta meg szívét, ilyen mohó epedéssel még nem vágyott soha bírni szerelme tárgyát. És szerelme viszonzásra talál, de azért mindkettejöknek a keservek egész poklán kell keresztülmenniök, míg végre egy évvel később bírhatják egymást. A szülők ellenzése, barátok és barátnők besúgása, Petőfi indulatossága, Júlia érzékenysége ezerszer eltávolítják őket egymástól, úgy, hogy a költő alig néhány héttel a nagykárolyi és erdődi szép napok után Debrecenben Prielle Cornéliát akarja nőül vennie s őt – csupa dacból Júlia iránt – egy ideig menyasszonyának nevezi. Végre le van küzdve minden akadály és ő elmondhatja, hogy:

„Elértem, a mit ember érhet el:
Boldogsággal csordultig a kebel!”

Nem mondható ugyan minden borútól mentnek az olyan házasságnak az ege, amelyet úgy kötöttek meg, hogy a leánynak választani kellett férje és atyja között, s hogy ez utóbbi búcsúzáskor egy szóra sem méltatta vejét. De azért a költői kastélyban ha gondtalan boldog hetet élt át a szerelmes fiatal házaspár és csak abban a remek kis költeményében, amelynek „Szeptember végén” a címe, árulja el Petőfi, hogy az a megtagadhatatlan jóserő, ott keble mélyében, megint egy árnyékot vetett örömei és ábrándjai világára. Rövid, alig két éves házasélete alatt a költő megérte azt az örömet is, hogy fia született.

„Iparkodni fogsz túlteni rajtam
Vagy betöltőd legalább helyem?

    Ilyen kérdésekkel ölei keblére a csecsemőt, akinek bölcsőjétől csakhamar elszólítja őt a háború zaja…
    Mert az ő életének legnagyobb hatalmassága, amely végre is mindig győzedelmeskedett minden más felett: haza- és szabadságszeretete volt.
    A Petőfi honszeretete nem annak a büszke szerelemnek a fajából való volt, amellyel szépségtől sugárzó kedvesére néz a boldog, az irigyelt szerelmes; az ilyen szerelembe mindig vegyül valami önhittség és valami önzés. Az ő rajongása a hazáért ahhoz a szeretethez volt hasonló, amellyel az anya öleli keblére szenvedő, vagy a természet mostohaságától  sújtott gyermekét, akit e forró szeretetével akarna kárpótolni mindenért, amit a sors megvont tőle.
    Ő dicsőnek, hatalmasnak kívánná látni hazáját, amilyen egykor volt, de ha vágya teljesülne, nem szerethetné jobban, mint most, mikor „szégyenlenie kell, hogy magyar”:

„Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet”.

    Házassága mézesheteiben, amikor „oly boldog, hogy reménye sincs”, elgondolja:

„Mi volna könnyebb, int lemondanom
Mostan te rólad honfi-aggalom…
De le nem hagylak, hazám tégedet!…
Veled sóhajtok,  hazám, mint elébb…
Veled sirok, ha fájnak sebeid…
S érted teszek majd, hogyha tenni kell!”

    A Petőfi hazafiúi reményei és aggodalmai az 1844-ik évvel kezdenek nyilvánulni, de csak 1848ban lesz az ő költészetében is a haza ügye teljesen uralkodóvá s avatja őt, a szerelem költőjét, egészen e szabadság s végül a harcok dalnokává. És szabadságszeretetének is van egy igazán az ő nagy lelkére valló vonása: ő nemcsak a magyarnak a szabadságáért rajong, ő nem akarja csak a maga nemzetét emelni naggyá a szabadság által; forró fajszeretete dacára ő a szabadságért mint az „emberiség javáért” a „szent világszabadságért” akar meghalni.
    Ezekben az években költeményei nemcsak az ő saját, de a nemzet életének is valódi krónikájává lesznek. Már 1846-ban hirdeti, hogy „a csalogányt, az alkony madarát” fel kell váltania a pacsirtának, mert „a hajnal közeleg”. Érzi a nagy korszak közeledését:

„A század viselős,
Születni fognak nagyszerű napok,
Élethalálnak vészes napjai.”

    „Véres napokról” álmodik, „mik a világot romba döntik” és „az új világot megteremtik”; úgy érzi, mintha lelke már egyszer, más korban és más alakban, átélt volna ilyen napokat:

„Rómában Cassius valék,
Helvétiában Tell Vilmos,
Párisban Desmoulins Kamill,… 
Itt is leszek tán valami.”
*

    Ez a vonatkozás Desmoulins Camillere különösen jelentősnek látszik, ha későbbi, márciusi szereplésére gondolunk.
    De a hajnal késik és ő felrázni igyekszik a nemzetet tétlenségéből, keserű szemrehányással, ostorozó korholással:

„Csak a magyar büszkeséget,

Csak azt ne emlegessétek!”

    És másutt: „Meddig alszol még hazám?” Ki is mondja nyíltan:

„Addig ostorozlak, nemzetem, míg végre
Feldobog szived, vagy szívem megszakad.”

    Korholja a nem eléggé lelkes ifjúságot és kérdezi:

„Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?”

    Majd jogot követel a népnek, mert „Haza csak ott van, hol jog is van”, és inti a törvényhozókat, hogy „még kér a nép: most adjatok neki!”
    1848 elején már így énekel:

„Drága árú a szabadság,
Nem ingyen, de pénzen adják,
Drága pénzen, piros véren,
varr meg azt a zászlót, feleségem!”

    Szereplése a márciusi napokban eléggé ismeretes, de különösen jellemző az a vallomása, mit március 15-ike után írt le:

„Egy ilyen nap vezérsége,
S dijazva van az élet…
Napoleon dicsősége,
Te veled sem cserélek!”

    Ebben egy pszichológiai momentum van, amely világot vet életének legközelebbi fejleményeire. Ő tényleg  - és talán némi joggal – vezérszerepre számított a nemzet további mozgalmaiban, de a márciusi törvények meghozván mindazt, amit nemzeti és szabadelvűségi szempontból kívánni lehetett, rövid időre a hazai közügyek menete ismét a mérséklet, az elért eredmények megőrzése és a viszonyokkal való higgadt számolás útjára tért. Ezen a téren a költőnek nem jutott szerep és mikor szolgálatait a törvényhozás termében is föl akarta ajánlani a hazának az ő kedves Kunságában, egy jelentéktelen ellenjelölttel szemben megbukott. Ehhez járult a személyes sérelem, melyet Kossuthtól elszenvedni vélt és a kedvezőtlen megítélés, mellyel a barátja és jótevője, Vörösmarty ellen, ennek az újonctörvény ügyében követett képviselői magatartása ügyében támadása részesült, amely miatt még kebelbarátja Jókai és meghasonlott vele, úgy hogy Petőfi mindinkább háttérbe szorítottnak és elszigeteltnek érezte magát, ami fölötti elégedetlensége költeményeiben is megnyilatkozott.
    De az események, fájdalom, csakhamar igazat adtak a költő ama jóslatának, hogy:

„Gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa”.

    És ő maga sem tudott ellenállni annak az önszemrehányásnak:

„Egész világ a harczmezőn,
Csak én nem vagyok ottan”.

    Egy párszor úgy látszott, mintha mégis sikerülne elkerülnie végzetét. A katonai fegyelemmel megbarátkozni sehogy sem tudó természete egymás után két hadügyminiszterrel hozta összeütközésbe és kétszer indította lemondásra tiszti rangjáról. Bem, akiért rajongott, akinek győzelmében vakon hitt és aki őt fiaként szerette, ismételve, mindenféle gyöngéd ürügyekkel igyekezett őt eltávolítani a veszélytől. De ő, mintegy igézettől vonva, feltartóztathatatlanul ment – egyenesen  a halálba…
    Van valami megindító abban a hitben, amellyel a magyar nép várta, sokáig várta, hogy az ő dalnoka még egyszer visszatér…
    A költő pályatársa és barátja, Jókai, így szólott hozzánk, mikor a Petőfi szobrát avattuk fel: „Ne várjátok őt vissza, - csillag az már régen!”
    Az a csillag, amellyé Petőfi változott át, a magyar nemzet egén nemcsak akkor tündöklött, amikor éj borult reánk, de tisztán, világosan, talán még világosabban látjuk ragyogni, mióta ismét felderült a hajnal, amelyet ő emberi alakjában már meg nem láthatott.
    A nemzeteket boldogító és nemesítő nagy eszmék győzelméhez mindig súlyos áldozatok fűződnek; nekünk a nemzeti újjászületésnek annyi nemes lelkesedéssel megkezdett, de szerencsétlen események által vérbe borított korszakában mindamaz áldozatokon felül, amelyeket a balvégzet követelt tőlünk, még legnagyobb költőnket is el kellett veszítenünk. Akkor jelent meg, mikor legnagyobb szükség volt szavára, de nem érhette meg többé azoknak az eszméknek végleges diadalát, amelyekért korának legjobbjai vele együtt lelkesedtek; sivatagban vezérlő tűzoszlop volt, mely fényével megmutatta utunkat a szabadság, ígéret földjére s azután letűnt. Ő elesett halhatatlan eszmék szolgálatában s most ezeknek sírja fölött virulóélete példázza az ő halhatatlanságát is.

Forrás: Az Eperjesi Széchenyi-kör évkönyve. Szerkesztette: Dr. Horváth Ödön. 1899.


2026. aug. 22.

Kozma Andor (1861-1933): II. Túr születése

 

A mint a hajnal felpirul,
Már légben úszik a nagy turul.
Leng lassudan, fenségesen,
Nem néz a légbe, az égre sem,
Csupán a föld felé figyel,
De nem a vadász-sas kedvivel.
És mind alább ereszkedőn
Már látja árnyát a mezőn
S amott, egy kútfős sziklaszál
Tövébe, csendesen leszáll.

Ős, gondosan tekintve szét,
Lehántja szárnyát s tollmezét;
Azt kőüregbe rejti be
S lenéz a víz fénytükribe.
A képben, a kit abba’ lát,
Mint embert látja önmagát.
Alakja, arcza mind övé,
De testül állott együvé;
Mert földi porban a ki jár,
Ha isten is, csak szép király.

Csak Ős testvére az Idő
Maradhat itt is égi nő;
Ki nem alakban jött ide,
De szétoszolt a semmibe
S mint mindenen győző erő,
Örök törvényül tört elő;
Anyagtalan s az anyagon
Feltétlen úr és hatalom;
Jelentől gyorsan ellohol,
Volt, lesz, de térben nincs sehol.

Ős tudja ezt a nincs gondja rá,
Nem testvért látni szállt alá,
Csak új világot, életet,
Mit szebbé a testvére tett.
Ős már a földön harmatos
Mezőket emberül tapos;
Ujong virágos fák alatt,
S hogy egy nagy erdőn áthalad,
Hol mind zenélve zeng a galy,
Belőle is kitör a dal.

Nem szó e dal, csak hangvihar,
Mely boldog szívből felrival:
Szilaj, duhaj ihaj-tyuhaj,
Visszhangverő vidám kaczaj,
Túlzengi a madárhadat,
Őzet riaszt és dúvadat,
És rebben, suhan sok árny
Nagy roppanás – elhallgat Ős,
Egy medve ront rá, bősz, erős.

Két lábra áll a bestia,
Átkapja Uk ügyes fa;
Forognak, mint a birkozók,
De roppan ujra a bozót -
S már itt a nőstény medve is,
Már talpa sujt, - Uk, most segits!
Ős úgy pördíti a hímet,
Hogy párja azt legyinti meg;
Elbódul az, ereje fogy,
Gerincze-törten összerogy.

Vad félszre válván vak dühe,
Fut, búvik a másik a sürübe.
Ott hagyja hűtlen a himét,
Egy perczig Ős ezt nézi még:
Hogy vállon sebzé őt a vad,
Mit bánja! – arra mit sem ad.
Kevély, hogy első emberi
Érzéseit megismeri:
A szánalmat s a diadalt -
S folytatja útját és a dalt.

Az erdő véget ér odább,
Terjeng azon túl messzi láp.
Czölöp beverve abba sok,
Azokon hidlás és lakok.
Vagy száz silányabb, egy remek -
Így laknak, ím az emberek:
Sok egyszerűn, egy nagyszerűn,
S ki és bejárnak egy bürün.
Ama remekben, a főhelyen,
Ott lakhatik a fejedelem.

Hol a bürűre lejt a part
Ős bátran lépve arra tart.
Talál nehány járókelőt,
Ki mind nagyon csodálja őt.
Szelíd, halászi, szőke nép:
Férfia karcsu, nője szép;
De ősnek fürtje fekete,
Fenséges arcza, termete,
Nézése égi fénysugár,
S a föld szinén suhanva jár.

A bürün egy-két őrlegény
- Réz csillog dárdáik hegyén -
Elébe áll, de fél, dadog.
Ős szól: „Turul király vagyok!”…
A jámbor őrség leborúl:
„Kegyelmezz felség,nagy Turul!”…
Ős nyájasan, biztatva int
S azok felállván, szól megint:
„Hol van a társam, Láp király? -”
A válasz: az halászni jár.

Tovább megy Ős: „bevárom őt” -
S már ott van a legjobb ház előtt.
A padkán egy szép szende szűz
Hálószemet gyalomba fűz.
Dolgára néző szeme kék,
Ős azt hiszi: szebb mint az ég!
S aranyhajának szálai
A nap legszebb sugárai.
Most összenéznek, - vallomás
Nem kelle köztük soha más.

Mit szemtől szembe a szív kivall,
A szerelem nem szóvihar.
Jól el se mondhatnák betűk,
Mit akkor a tekintetük:
„Tevagy!” „Tevagy!” „Teszép!” „Tenagy!”
„Kereslek!” „Várlak!” „Jöjj!” „Maradj!”
„Érted…” „veled…” „élek-halok…”
Óh, szerető szép fiatalok!
Gazdag a szív, a szó szegény -
S ők már menyasszony s vőlegény.

Jó Láp király, a vén halász
Megjött, örül: „ma lesz a nász.
Ma van lakodalmi hal elég.
Nem volt fogás jobb soha még.
Én is király, ő is király,
Én vizre, ő vadászni jár;
Megélünk télen s nyáron is,
Megfér király itt három is;
Egyik halász, másik vadász -
A harmadik lesz madarász.”

A harmadik, a kire már
Eleve vár a lápkirály,
Egy év se’ múl, meg is jelen
Egy viharos vad reggelen.
Mikor dühödt birokra kél
Szilaj Tavasszal szörnyű Tél,
S Nyár mennyköve, Ősz bús szele
Harczokba sokszor szól bele,
Megszületett a kis nagyúr,
Majdan turánok apja: Túr.

Forrás: Kozma Andor:Turán-Ősrege. Budapest, Hornyánszky Viktor m. kir. udvari könyvnyomdája, MTA kiadása 1922.

2026. aug. 21.

Kozma Andor (1861-1933): I. AZ ÉGI ŐS

 

Minden turánok apja Túr,
A földön az első ős nagyúr,
Ki onnan, hol az óczeán
Vizén kel Hajnal, a nap-leány,
El addig, hol az asszonyúl
Nagy bíborbércz mögé vonúl, -
A tengertől az Uralig
Korláttalan uralkodik:
Ha száguld hétesztendeig.
Nem járta még be földeit.

Túr apja a híres égi Ős,
Ki az idővel egy idős,
Mert azzal ikrül Ik vagy Ég,
Uk ős istentől szülte rég.
Uk az örök erő, az OK,
A felfoghatlan vég-titok,
A végtelenség veleje,
Teremtő, hajtó ereje,
Ki mindig volt, van és leszen,
De soha még nem látta szem.

Ukot előbb ködtengerül
Csak zűrzavar vevé körül:
Az űrben ingó végtelen,
A melyben egy a négy elem.
Sötétbe volt az veszve még,
De Uk hatott, és lett – az Ég.
És mind kigyúlt és mind ragyog,
A nap, a hold, a csillagok,
S mind e fény betündökölt,
Alant világos lett a föld.

S már zsong a földi holt anyag,
Csirázik bőven benne mag;
Mind fényre tör, rügyezni kezd -
Az égiek csak nézik ezt.
S lesz magból maghozó virág,
A holtbul élő szép világ:
Erdőn vadak, vízben halak,
Fészkel madár a lomb alatt,
S míg ez a fellegig csapong,
A rögbe búvik a vakond.

S egyszerre – Uj tudná miképp! -
Van földi testű lelki nép,
Mely alkot, irt és alakit,
Tanyát ver, épít, helytt lakik,
A lába porban, ám deli
Testét magasba emeli,
Szeme sugárzó és merész,
Fejét fenhordva égbe néz,
Agyában gondolat terem,
Szivében termő szerelem.

Az égi istenek kara,
Láthatlan Uj fényudvara,
Már aggva nézi e csodát,
Mert nőttön nő az mind tovább
Szép, szép, de féltik ők maguk’,
Határt ha nem szab ennek Uk.
Ha égbe nőnek földi fák,
Az emberé lesz a világ!…
De Uk sugalva küld vigaszt
S Idő, leánya, érti azt.

A földet – ez így hirdeti -
Kertül adá Uk ő neki.
Ott úgy fog kertészkedni ő,
Hogy égbe nem nő, a mi nő.
Mi ott a felhőt verdesi,
Ő irgalmatlan elnyesi.
Ő ott ezentúl körbe jár:
S lesz napra éj, tavaszra nyár,
A nyárra ősz, az őszre tél -
S mind meghal egyszer, a ki él.

S a hogy fogadta az égi nő,
Lőn földi törvény az idő:
A múlhatatlan elmulás,
Az elmulásból újulás,
A megvetésből aratás,
A bölcsődalból siratás…
Óh, változatlan változat!
Ha üdvösség, ha kárhozat,
Körben futásod bármi gyors,
Örökkön egy a földi sors.

De Őst, az Idővel egy ikert,
Vonzá nagyon a földi kert;
Mint felhő leste évekig,
Testvére mint kertészkedik.
Majd egy turult, a mely az ég
Határaig emelkedék,
Istenkezével megragadt,
Igy szerze szárnyat s tollakat -
S turulként öltve alakot.
Idő kertjébe lecsapott.

Díszköntösében látta azt,
Épp ott találta a tavaszt.
Virágban álló csudafák,
Sziromesőjük hullaták;
A lombra esti csend üle.
Nászdalra kelt a fülmile;
Az emberek leányai,
Az est e lenge árnyai,
Mosolygva hallgaták a dalt
És sóhajtoztak, hogy kihalt.

De mire feltünt már a hold,
Minden leánynak párja volt.
S mely nyikkanás, mely sípfúvás? -
Víg tánczzenét kezd egy dudás.
S lejt holdvilágos rét gyepén
Sok szép leány, sok szép legény…
Ős ül turulként bérczi fán
S azt látja, a mit rég kíván.
A mi öröknél édesebb,
A végtelenben a végeset.

A tünde létben a gyönyört,
A fényt, mely ír az árnyba kört:
Csak ezredrésznyi pillanat
Míg egy-egy ponton áthalad,
S a fénykör mégis egy egész
S a mire eltünt, mása kész…
Ki nem fogyók e fénykörök,
A földi élet így örök -
Ős elmereng, rá éj terül,
S határoz él, hal emberül.

Forrás: Kozma Andor:Turán-Ősrege. Budapest, Hornyánszky Viktor m. kir. udvari könyvnyomdája, MTA kiadása 1922.

Zajzoni Rab István (1832-1862): Zeng a patak az erdőben…

 Hétfalu honlapja

Zeng a patak az erdőben,
Lánykák figyelnek dalára,
Leborulnak, csókot ejtnek
A szent dalnok ajakára.

Lánykák: a himes virágok,
Patak partján növekednek,
Szellőringatott ajakkal
A habokra csókot ejtnek.

Patak vagyok én magam is,
Zengő patak, de a parton,
Csókoló lánysereg helyett,
Maró rabbilincsem tartom.

Forrás: Zajzoni: A magyarok kürtje. Kiadja Hügel Ede Bécs 1857.

Zajzoni Rab István (1832-1862): Honfidal

 Hétfalu honlapja

Nem az, nem az, mit mondanak,
El nem veszett a hon;
Még ott röpül a büszke sas
A bércen szabadon.

Még ott a puszta hős fia
A vihar paripán,
Ott zengi még a méla dalt
Estalkonyat után.

Még ott a lelkes lánysereg,
Sok liliomkebel,
Még boldogít magyar legényt
Magyar szerelmivel.

A Duna, Tisza habjai
Még ott hömpölygenek,
A dicső hon virányira
Bő áldást öntenek.

Még áll Tokaj és Badacsony,
Még magyaré a bor,
Mely elhunyt ősök vériből
Szent láng gyanánt kiforr.

Még áll a hon, még van magyar,
Van romlatlan erő,
S mit szülni fog, mit szülnie kell,
Haj, nagy lesz a jövő!

Forrás: Zajzoni: A magyarok kürtje. Kiadja Hügel Ede Bécs 1857.

Katona József (1791-1830): A magányhoz


Egy embergyűlölői órában


Hozzád kellemetes gyászban ülő Magány!

Hozzád tündökölő sírüregéből az

elmés balgatogok dühzajongásinak!

Hozzád! Ott az öröm meghala már nekem.


Elhervadt tavaszom tölgyöm alá siet,

hol csendes kalibám nádtetejére pörg

szárult gallyairól a leesett haraszt,

hogy mind lepje be azt, ami kecsegtető.


Ébredtétől egész béragadó szemig

őröngésiben ott tapsol az oktalan

fényes mostaniján; s vak rohanásasl üt

vázképére sebet fő aranyistenén.


Benned lelkemet én mennyei szárnyakon

látom mostanim és kellemetes jövőm

ígért boldogulás századi karjain;

üdvösség mosolyog nekem örökre itt.


Ott a balgatok föld növényein

árulják örökét, irgalom és kegyét

a kertésznek – egész nemzeti kény szerint -

kalmárként szereik becsbetevésivel.


Felmetszik kebelét isteneiknek, és

a pénzes gaz előtt tárva találni; de

a pénzetlen igazt meg se tekénti a

koldús, adni ki kész mennyet egyébaránt.


A természeti rény hamvaiban se van,

élő vedreit is más piperék fedik:

egy halmon nyüzsög a szép remek – emberek -

s ország a neve, és – öszveszövetkezés.


Egy halmon nyüzsög az, mint valamely halott

emlékoszlopa a sír tetején; de a

jámborság leszorúlt lelke alatta nyög,

és nincs más, ki magát csak maga könnyezi.


A szülők, mikor a lelkek alig libeg

már kék ajkaikon mégis a ott nyögő

majd árván maradók bús zokogásion

is örvendenek e vég uzsoráinak.


Mérges szájrol ered csókja baráti név -

szív-kalmárainak, s szent öleléseik

közt lopják meg azon gyáva gyanútalant,

lelkét, aki nekik híven od’áldozá.


Még mások, kiket a tarka szerencse csak

mintegy alva vet a boldoguláshoz és

mindenhez csupa sors vagy kabalák viszik,

majmok, tökkel ütött balgatagok – gazok.


Kik csak könnybe borúlt szembe lelik fel a

nagyságok tükörét, és ha kegyök felett

a mennyekre sohajtsz: ördögöt intnek elé.

Ártatlan mulatás! Meg ne ijedj szegény!


És osztán mikoron mindezeken te fel-

fordúlt szívvel eredsz négy falaid közé;

akkor hív hitesed tárt öleléssel és

kézcsókkal dedeid futnak elődbe: vak!


Párod bájpoharat csak maga hasznaként

Kíván tölteni, és gyermekeid vevők,

elkábult atya, tűz indulatod felett,

hogy csókért örömöd – véredet add nekik.


Így tólják nyomorúlt emberi fajzatok

náloknál becsesebb lelkek elé az éjt;

míg a sír fenekén megszabadúlni vélt

bűzhödt testi felett a maradék kacag.


Benned, boldogulást lengedező Magány!

benned nincsenek ily ördögi angyalok;

alkotmány magad, és vagy magad alkotó,

egy lét benned az egy Isten, az egy magam.


Nem színlel csalogány dallal előttem itt

egy simúlt kebelű Próteus is veszélyt,

nem tréfálja meg itt ájtatosságomat

hátamnál nevető Parthenopék szeme.


Minden törzsök előtt állva találom az

oltárt, a hidegen tündökölő nap egy

Istent játszik elé, AKIT imádhatok,

s a végboldogulás itt mosolyog le rám.


S a sárgúlt levelek hulltok az őszi szél

hangjával csevegik sírba vivő telem

jöttét – tárt temetőm szentei Istenem -

a vég tort üli a bétemetett tavasz.


Ó szent, drága Magány! Egy menedékem a

mézzelkent viperák mérgeitől – siess!

szánjál el nekem egy hűlt üreget: rebeg

elbágyadt kebelem megpihenés után.


S elhervadt tetemen mennyei rész csak

csendedben susogó geniusod legyen:

könnyem s bánatom öntsd – ne facsaróihoz -

a zordon szeleken. Széle ez a világ!!!


Forrás: Katona József összes művei. Szépirodalmi Könyvkiadó 1959.


Katona József (1791-1830): E verseimhez

Scribat carmna circulis Palaemon
Me raris juvat auribus placere.
Mart. Epigr. L. I.     E. 108.


    Gördülj útra, gyümölcs! Minden előbeszéd nélkül járj idegen téreket, édesem – nem sok kémre találsz – s úti levéllel is megkommant, kinek a baltakezébe vár. Száraz képedet a józan elesmeri, a sculpsit kimarad, mint az ajánlat is; hisz szükségtelen a nyalka cikornya, ha éppen csak keveset nyomna is a becsed; mert másként csupa egy ormos egyiptomi templommal vetekedsz, mely arany és ezüst pompában nevetett kívül, azonban bent legfeljebb vala egy macska vagy egy majom. Gördülj hát, ha magad társaid ékein elszégyenleni nem gondolod, útadon. Gördülj, elmegyümölcs! Bárha fanyar vagy is, hisz már a magyar elnyelni tanult fanyart.


A MÚZSÁHOZ

Múzsa, segíts! Segíts!
Jaj, de kihez s ki szól?
Engemet egy se tud,
élek-é vagy halok.
El ne kacagd magad
Múzsa tehát ezen:
Esdeklő levél
ez csak elődbe, mely
zsámolyodon hever;
majd hogy idővel azt
tudd: ki kiáltja, szép
bölcs, segedelmedet.
Hisz nem is én vagyok 
csak magam, aki rád
kurjogat, ó kegyes
Múzsa! Holott soha
még nem is esmeréd.

BARÁTOMHOZ

Rólad emlékezek 
reggeli
első elmélkedésimben -
rólad gyűlnek ezek
estveli
vég elcsendesedésimben! - - 
Te, kivel a Schillereket
csodálván, a hét egeket
befogni erőlködék. - 

Emlékezel-e te
felőlem,
ha néha szemeidbe tűn
a szép nap kelete?
Ó, ha nem:
ébredj fel ez egy-két betűn!
Nekem minden napnyugot
zephire így susogott:
a lélek nem változik.

Forrás: Katona József összes művei. Szépirodalmi Könyvkiadó 1959.

2026. aug. 20.

Nyekraszov, Nyikolaj Alekszejevics (1821-1877: Nehéz időben…

 
Nehéz időben, drága társam,
meglátogattam sírhelyed
s hogy arcodat most újra látom,
minden vonása fényesebb.
Megtörten egykor annyi kínban,
elhagytam végkép magamat,
gyötört, meghajszolt napjaimban
komor valék és hallgatag.
A nevetésed hangja sértett,
nem könnyítette lelkemet,
csak ingerelte víg beszéded
túlérzékeny kedélyemet.
Azt hittem, hogy ledér szívedben
részvétre nem találhatok,
s még inkább megnövelte bennem
e hit a tartós bánatot.
Ó tűnt idő! Az ifjúságnak
hibája, hogy nem érti meg,
hogy könnyek nélkül is van bánat,
s lehet vidám, ki nem nevet.
Te meghaltál… És jöttek mások,
ismertem nőket, s könnyeket,
s gyakorta véltem kacagásod
hallani, s felidéztelek.
És most előttem egyre szebbek,
hogy rájuk visszagondolok,
nyugodt erővel teljesebbek
azok a bánatos napok.
Mért nem becsültem? Szemrehányón
és bánattal kérdezgetem,
s mindent feledve  újra látom,
hogy jössz felém elevenen.
Nevetve mondod: „Légy vidámabb!”
Szemed ragyog, lobog hajad.
S víg hangodnak visszhangja támad,
mely könnyeknél fájdalmasabb.

Ford.: Lator László 

Forrás: Családi tarka könyv. A Bibliotheca Könyvkiadó évkönyve  1958.

Goethe, Johann Wolfgang von (1782-1832): Vadrózsa

 Johann Wolgang von Goethe élete - Cultura.hu
Rózsát lát meg egy legény,
vadrózsát a réten;
szép, akár a hajnalfény,
fut a fiú könnyedén,
erre vágyik régen.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.

Fiú szól: Letörlek én,
vadvirág a réten!
Rózsa szól: Megszúrlak én,
nyúlhatsz százszor is felém,
nem szakítsz le mégsem.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.

A fiú letépi már
a rózsát a réten.
Jajgat, szúr a rózsaszál,
tolvajával szembeszáll,
nem menekszik mégsem.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.

Ford.: Képes Géza

Forrás: Családi tarka könyv. A Bibliotheca Könyvkiadó évkönyve  1958.

Vapcárov, Nikola Jonkov (1909-1942): Búcsú

 
Majd álmaidban meg-meglátogatlak,
mint messzi vendég, kit senki se várt.
Ne hadd, hogy kinn az úton ácsorogjak -
Az ajtót be ne zárd!

Belépek hozzád, csöndben letelepszem,
s csak nézlek, nézlek a homályon át.
És mikor édes arcoddal beteltem,
megcsókollak és úgy megyek tovább.

Ford.: Kardos László

Forrás: Családi tarka könyv. A Bibliotheca Könyvkiadó évkönyve  1958.

Paul Eluard (1895-1952): Mindent elmondani


- Emlékbeszéd Petőfi Sándor halálának századik évfordulójára -

Köszöntöm őt, a férfit, ki most száz éve halt meg,
Őt, ki huszonhat évet élt meg,
De Magyarország az évszázadairól
Fiai sorsával beszél,
Költői sorsával beszél,
Költőt köszöntök itt, ki íme ma is él.

Petőfit nem az ég szülte és nem a nap,
Mészáros volt az apja és cselédlány az anyja.
Hadd énekeljem itt inségét s diadalmát,
A századokra szólót az ínség ellenében
S az emberek szívében, kik társnak befogadták.

Fegyverrel a kezében szólt a viharra fennen,
A villámot szerelmes szavakkal ösztökélte
Az egyszerű rózsa s a kenyér ellenségei ellen.
Hadd énekeljem őt, akit ma népe áld,
Őt, aki végül is levert minden királyt,

Őt, ki gyerekfővel bátran színésznek állt,
Hogy felmutassa és szóra bírja az embert,
A fiút, ki az éhhalállal szembeszállt,
Ki egymaga emelt a Semmire kezet,
Őt, az örök férfit, aki ma is gyerek.

Petőfi tudja, mily erő a hajnalé,
Sugarai dolgos kezekben gyökereznek,
Élet s örökélet közt hidat ő emeltet,
Szívébresztő csókok ő tőle fényesednek,
Forrásvíz őt viszi új mezők felé.

Petőfi már örül vértelen küzdelemnek,
Győzelmes, bűntelen nyarakat énekelhet,
Csatáz bár egyre még s ontja ő egyre vérét,
Hogy haljunk szabadon, legyen mindig reménység.
A szegények reménye a mézed, Magyarország.

Arany verseiért fizessetek elvtársak
Hitetek vidám aranyával.
Magyarország a tíz ujján
Számlálja híveit és a csillagokon
Petőfi álmain,
A magyar alföld költeményén.
1949.

Ford.: Illyés Gyula

Forrás: Családi tarka könyv. A Bibliotheca Könyvkiadó évkönyve  1958.

Keszthelyi Zoltán (1909-1974): Gyümölcs legyen a mosolyod

 
Emberiség,
Ragyogva élj,
Mint nyári ég,
Mint nyári dél.

Gyümölcs legyen
A mosolyod,
A szerelem
Izzó napod.

Feledni jó,
Ami komor,
Cinke, rigó
Reményt dalol.

Röppen a fütty,
Nyílik az ég,
Halál, feküdj,
Aludj te még.

Takarjon el
Tenger avar,
Halkuljon el
Bőgő vihar.

Bomba-halál
Ne fenyegess, -
Ó, zabszakáll,
Égre nevess,

Víg szorgalom,
Légy Istenem
Légy hajnalom,
Segíts nekem,

Légy balzsamom,
Ha bánt a gond,
Ha ártalom
Szívembe ront.

Emelj sosem
Omló falat,
Ó, értelem,
Ó, gondolat!

Emberiség,
Kiáltsd velem:
„Idő, ne légy
Könyörtelen,

Ne fald a föld
Új sarjait,
Jaj, ne gyötörd
Virágait!”

A szerelem
Adta nekünk
Egy reggelen
Lánygyermekünk,

S mire a nyár
Megérkezett,
Varázsgitár:
Emlékezet

Zengette lágy
Románcait,
Jövő anyák
Ábrándjait.

Ó, glóbusunk,
Élet-adó,
Légy otthonunk,
Tündérhajó,

Mely ring az űr
Hullámain,
S elszenderül
Garázda kín,

Elszenderül
Kígyónyi gond,
Ha ártalom
Lelkünkbe ront.

Ó, csillagunk,
Apró világ,
Nézd, magzatunk
Piciny virág.

Gyöngyharmatot
Adj te neki,
Ha a napod
Megperzseli,

Küldj kisfiút
Hozzá, ha már
Felhőbe bútt
A napsurág.

Gyümölcs legyen
A mosolyod,
Ó, gyermekem!
Ki hallgatod

Az ég s a föld
Virágait,
Ha nyári-zöld
Öröm hevít,

Mikor az én
Torkom szorul,
Hogy majd fölém
Ősz ég borul.

1947. június

Forrás: Családi tarka könyv. A Bibliotheca Könyvkiadó évkönyve  1958.

Radnóti Mikós: Kőműves Imre versei

 
    Régen nem olvastam ilyen érdekes első verseskönyvet s rég nem éreztem közhelyek, nyelvi esetlenkedések, körmönfontan zavaros képek mögött ennyi lírai kedves és költői ötletességet.

Elállt a zápor. A felhő szétszakadt.
Mögötte nagy ég repes.
Ihlete ad nekem kölcsön szárnyakat.

írja az Éjszakai árnyék első versszakában, majd így folytatja:

Tükröző tócsákba vesznek szemeim
és mint mérőón szállnak
alá nézésem hosszú kötelein.

    A kezdő sorok egyszerű költőisége után a második szakasz meglepően esetlen, a kifundált kép meglepően szerencsétlen. Ilyen végletek közt botorkál csaknem mindegyik versében. De minden versében AKAR valamit, és a kísérletből mindig sikerül is valami. Képek bukkannak elő hirtelen, melyekért megbocsátja az olvasó a megelőző, mintegy előkészítő közhelyeket. A vásár nyelve tüzes alkuban forgott – írja egyik verésben, egy másikban pedig a Padlást egeres homály üli meg. Buda illatai című versének fiatalos szépségei és naiv bája jellemzik egész költészetét. Íme, a kezdő sorok:

Hétszer üdvözült emberi orrok,
éreztetek-e ily párfömöt még?
Ez a hely rózsáskert, hol kiforrott
pompák köszöntik a cimpa jöttét…

    Persze a kísérletet legtöbbször a vers egésze sínyli meg. A sor dallama sokszor jobb, mint amit hordoz:

Lágy, éjfélutáni szelek
tipornak engemet,
lágy, éjfélutáni szél
kísér.

    Képzelete könnyed és színes. Bátor játékosságában, témaválasztásában van valami, ami a húszas évek franciáira emlékeztet. Egy székhez ír köszöntőt, díványon utazik:

Ez az asztal itten Madagaszkár sziget,
ott a fehér ajtó, mely nyitva áll: Tibet,
fölötte a lámpa jelenti a napot,
a hamutálca meg vulkánnak felcsapott.

    Négy-öt verse (Éden, Párizsban könnyű szívvel, Hasonlat, Lépcsőház a délutánban, Éjszakai árnyék) rokonszenves kísérleteinek, első korszakának mintegy eredményeit mutatja már.

Mindenemet a költészetért!
Mindenemet és mindenkimet! -

kiált fel egyik versében, s én nagyon hiszem: ha megteszi, nem történik hiába.

Nyugat, 1937. november

Forrás: Radnóti Miklós művei (Budapest, 1978.) – Bírálatok

Radnóti Miklós: ÁRKON, BOKRON ÁT – Keszthelyi Zoltán versei

 

Napot keresgélünk az égen,
mi lobogunk érte cserében. -
Sűrű növények raja lépked:
járunk vele ezer vidéket. -

írja Keszthelyi Zoltán könyvének versében. Gyöngéd szeretettel, gondosan válogatott képekkel bomlik a vers, menete nyugodt, a dallam végig zavartalan, és utolsó versszakában az alaphangulat szerencsésen jut tetőpontra:

Fáradt fejünk fatörzsre bágyad,
cirógatják a könnyű ágak.
Az idő, mint hulló levélke,
homlokunkra ernyedten ér le.   
 

    A pontosan elhelyezett kicsinyítés és a befejező verssor szándékosan suta nyitottsága olyan költőt sejtet, akinél az ihlet erős tudatossággal párosul.
    A könyvről, a versek összességéről kapott benyomás már nem ilyen zavartalan. Sokszor szavakba, még többször képekbe fullad, a nyelv nem mindig ott ékes, ahol a vers kívánja, néhol pedig túlírja a versetszülő indulatot. Mint a feladatot, úgy folytatja ilyenkor fölöslegesen a verset, bár az ilyen részletekben is fölragyog itt-ott egy-egy sikerült kép vagy hasonlat.
    Természetlátása benső, szerves, legszebb darabjaiban sikerült teljesen a lélek valóságát ábrázolnia. Képalkotásával, a tájnak, mint a társadalom jelképének forradalmasításával, nem jár mindig a maga útján, de a mástól tanult személetet ezekben a versekben is saját ötleteivel gazdagítja. Képalkotó készsége erős, képzelete színes és megvesztegetően változatos. A képzavar azonban a gazdaságosság hiánya miatt nem ritka. Elgondolkoztató példa erre a Megszoktad már című szép versének utolsó szaka:

Mint ritka érem, úgy villog feléd
egy régi hír a percek tűfokán -
És nézelődöl selymes szó után,
hogy nálad hagyja égő énekét.

    De ha egyet lapozok a könyvben, már egyszerű, világos képekre bukkanok és meggyőző, tiszta hasonlatokra:

S hull csendesen a szürkélő pehely,
a békés nyájon borzongás seper:
jeges ecset keményen festeget

az ég vásznán fekete felleget,
mi ott marad a halvány nappalon,
mint bánat a gyűröttes homlokon.

    Az Égett föld teljes és kerek látomásában pedig hibátlanul valósítja meg költői elgondolásait. Ez a verse, a hír és a címvers a legszebbek könyvében.
    A félelem és a döbbenet szinte gyermeki őszintesége és borzongása csap ki ezekből a versekből és az a fojtott dallamú, szomorú hang, mely Keszthelyi sajátja:

Az éjszaka kézenfogott,
száraz vetésre vezetett,
láttam a szendergő szegényt,
a fagytakarta kerteket. -
Falak mögött bujkált, lapult 
a hold, az árnyék és a zaj
és süvített a rettegés,
mint a váratlan zivatar.

    Egyenetlen költő, de mai hibáiból könnyek válhatnak erények fejlődése során. 

Nyugat, 1937. október

Forrás: Radnóti Miklós művei (Budapest, 1978.) – Bírálatok


Radnóti Miklós: Három asszonyköltő - B. Radó Lili, Urr Ida és Debreczeny Lili új verseskönyvei

 Magyarul Bábelben - irodalmi antológia :: B. Radó Lili oldala, Magyar MűvekUrr Ida (1904-1989): Szeretnék egy falusi házat… Szeretnék egy falusi házat  virágos puszták közepén, nem lakna benne senki más: csak én. A vetésben sok  pipacs lenne, kék keskeny út a ház előtt

                                B. Radó Lili  -   Urr Ida


    Három asszonyköltőről való beszámoló elé természetszerűleg kínálkozik Gellért Oszkár versének címe: Asszonyok, mit visztek magatokkal? Az asszonyiság, mint versteremtő és formaalkotó elem szépen mutatkozik meg a három, véletlenül egymást mellé került és értékben is különböző verseskönyvben. A három közül kettő tudatosan és sorsotvállalón asszonyköltő, de mindhárman felelnek valamit az idézett kérdésre. Az asszonyiság vállalásának, a sajátos lázadás felmutatásának, az önkifejezésnek és a költői kifejezésnek mértéke és sikere természetesen egyénenként különböző.

    B. Radó Lili költészete lázadásnélküli önkifejezés, formakeresésében is a legkisebb ellenállás irányában halad. Úgy érzem, éltem című új kötetének a tudatosan asszonyi magatartás és elégikus hangjának lágy tónusa ad egységet.
    Szerény és megbízható költő, finom képeit és nyelvének tisztaságát azonban néha megzavarja a vers menetének tétovasága. A lélekállapot ábrázolásában sokszor szinte megdöbbentően hiteles. Jó megfigyelő és sajátosan asszonyi megfigyelései akárhányszor nyers pontosságukkal sem zavarják a verset. Formakészségét és egyszerű költőiségét szépen jellemzi a következő néhány sor:

Én meg ülök cellámban egyedül,
s mint szerzetes, vagy halványarcú nővér,
egyre iniciálét rajzolok.
Égő pirossal J betűt, ez Jézus,
békült kékkel M-et, ez Mária,
arany, bíbor, ezüstös Ú-t az Úrnak.

    Könyvének legsikerültebb darabjai a Nyárutó, a  Gyermek a röntgenszobában  és a Magányos asszony címűek. 

Urr Ida Nincs kenyér című könyvében apró, impresszionista versvázlatok váltakoznak a költői naturalizmus alapos és részletező strófáival. Kész formákat variált, de verselő készsége erős, és költői gyakorlata rendszerint simán segíti át a vers szakadékain. Magatartásában kevés az asszonyi, témaválasztása és nyelve – asszonyköltőnél ritka jelenség – Ady erős hatását mutatja:

Magyar kő sohse érjen engem,
mert visszavágok!
Bennem százszorosak a magyar szenvedélyek
s a lángok.


Debreczeny Lili önmardosó lélek, állandó bűntudattal és bocsánatkéréssel. Három közül ő a legindulatosabb, lázadó és programonsan asszonyi.

Elnézem képedet itt a Nagy-Beöthyben
s keresem veled az összeköttetést
közös sorssal járó közös szívverést,
asszonyköltő egy messze század végén!

Fel foglak kelteni, ki alszol békén,
emlékezéssel felmelegítelek,
életre hozlak s lángomtól kigyúlva,
arcod, szemed lobot fog vetni újra, -

írja Ujfalvy Krisztináról. Ráskai Lea emlékének szentel verset, régi asszonyokról ír, az egyrétű lélek egyszerűségével lázad és nyugszik meg sorsában:

Rabok vagyunk mi, nők, megkötöznek szomjú vágyaink
utánad, szegény, letiport mai férfi,
aki mégis, mégis csak, csak férfi vagy:
erő és diadal.

    Intellektusa erősebb, mint nyelvkészsége, és az indulatot nem sikerült mindig verssé váltania; ugyanakkor a vers, azaz inkább viszonya a vershez erősen foglalkoztatja. Versek a versről címmel ciklust is közöl. Indulata és fölfokozott hangja gyakran árnyalatnélkülivé és egyhangúvá teszi, néhány versében azonban a sajátosan asszonyi óda szép példáit adja. Könyvének címe AKKORDOK, de a hang,melyet a versek olvasása után emlékként magával visz az olvasó, inkább a kürt erős, egyszínű zúgását idézi.

Nyugat, 1937. szeptember

Forrás: Radnóti Miklós művei (Budapest, 1978.) – Bírálatok

B. Radó Lili (1896-1977): Messze szálló dal

B. Radó Lili portréja

Társam, aki nélkülem társtalan
bolyongsz a nagyvilágban, mondd, Neked
sohsem jutott eszedbe az, hogy én
kisérhettelek volna utadon?

Sohsem gondoltad azt, hogy valahol
van egy szekrényke dal, amely Neked
szeretne megcsendülni legelőször?

Nem gondoltad, hogy egy virág Neked
bontaná ki tavasszal szirmait
és van és él, és ajkaidra vár,
hogy ők szívják be ifjú illatát?

S nem gondoltál arra, hogy lesz idő,
mikor elfáradt, ezüstös fejed
jól esnék valahová lehajtani?

Forrás: Uj Idők 38. évf. 8. sz. 1932. febr. 21.

2026. aug. 19.

Haits Géza: Csinszka, a múzsa képben és versben

 A kezdeményező múzsa, avagy a “megfagyott mosoly” | FESTŐI TALÁLKOZÁSOK

    A mai kor elégtételt szolgáltat immár Júliának és Csinszkának, Petőfi és Ady, a halhatatlan költőférjek új frigyre lépő özvegyeinek. Rokonszenvvel szemléli vívódásukat, tragikus sorsukat és elismeri elhivatottságukat, hogy segítőtársai lehettek a géniusznak. És még tapsol is Csinszkának, aki így üzent Júliának:

Nagy földrengésben vesztettük elő őket
s árván vergődtünk sorsunk tört hajóján…
… Nyugtalan évek föltisztult ködén át
halott testvér, nyújtsd felém kezed,
elvérzett hősök csillagfényes útján
az utunk egy közös sírhoz vezet.


    Márffy Ödön Csinszka-képei a megszólalásig hű, életre keltő képmások. Ahhoz is, aki sose látta, nem ismerte, még csak nem is hallott felőle, közel hozza cikázó személyét.
    Márffy, aki tussal, ceruzával vagy krétával, akár víz- és olajfestékkel űz varázslatot, mindig tökéletes technikai biztonsággal azt a Csinszkát idézi, akit verseiben Ady halhatatlanná tett, és aki, íme, bájos villanással a képzőművészetbe is bevonul.
    Pár ceruzavonással elénk libben az egyik rajzon, hetyke, fiús mozdulattal virágot tartva maga előtt, mint fiatal leány, fitos orrával és bámész, nagy szemével várja az álmok ígéretét. Őszinte verssorai jutnak eszünkbe:

Fiú volt, vagy lány? Nem fontos. Valaki volt,
Okos, hiú, kalandéhes és kalandvágyó…
Magával és mással is játszó.


    Egy tusrajz, gyengéden jelezve a nyak karcsú vonalát, félprofilos arcán a megszállott tekintetét és kíváncsi száját emeli ki. Az egyik akvarellen, napfényes lombsátorban, leányosan és ábrándosan néz, a remény keskeny ívén, a vágy és a beteljesülés szakadéka fölött. Egy másik akvarell. A délután sejtelmes, se korai, se  késő órájában, amikor legerősebb a kísértés és legtehetetlenebb az akarat – s ő sóvár, könnyes szemmel néz maga elé. Haja a nap rézsút fényétől vörösen lángol, kezét maga elé szorítva, összekulcsolva tartja, felzárkózó, egy váza alakját öltő, két gömbölyű karján. Tágra nyílt szemmel, átszellemülten kacag is, sír is. Révületben él. Mint verses önportréjában vallja:

Mikor melléállott a párja,
Ős titoknak pattant a zárja.
Lázban égett két nagy szeme,
könnyes, szürke gyerekszeme.

Tétlen kis keze két virág,
hamvas teste tavaszi ág,
fejére aranylott a nap
és ő lángolt a nap alatt.


    Mellkép. Szembenéz. Arany a haja. Halavány, lányos az arca. Ajka kényes, büszke, durcás, de a szélén alázatos mosoly bujkál. A szeme meleg, csodálkozó, önfeláldozó – ihlető és igéző. Gyöngysor a nyakán. Maga a várakozó, édes nyugalom. Adyt idézi a portré:

Aranyhaja a gyöngy-szeme van,
Pihegő, simuló Csoda az én lelkem,
azért viszem oly büszkén
Istent és Időt megcsalón, érdemelten.


    Tajtékzó, kék háttéren, sárga hajjal, átvirrasztott, árkolt szemmel, nagyon komolya, mélyen elgondolkozva, maga elé meredve ül, kiszakadva az időből, mintha saját magát nézné, idegenül, felülről, messziről:

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanúságnak,
Tarts meg csodának, avagy bűnnek.


    A mályvaszínű karosszékben, komor öld ruhában ülő Csinszka-kép: Márffy egyik legigényesebb portréja. Lenyűgöző a kép kifejező szépsége. Jobb kezével feltámasztott állal mereng Csinszka, elszontyolodottan, mint egy kisöreg, vagy egy rakoncátlan gyerekleány, tehetetlenül és ellenállhatatlanul. De legszebb valamennyi között az utolsó kép, a már elköltözött ihletőről, két nagy géniusz igaz társáról, a Múzsáról:

Szívemben indem százszor újhodt,
Mert vakítóbb örömtüzeket 
Még másnak a
Sors sohase gyújtott.


    Az ablakban ül, mely a végtelenre nyílik, ünnepi díszbe öltözött párkányon könyökölve és felnyúló karjaival kagylóalakban fogva össze a fejét, virágkehelyhez hasonlóan. Oltalmazó kéz a vállán. És mögötte a sötét háttérben egy álló férfialak elmosódó árnya. Az arca hasonlít Adyhoz is, Márffyhoz is. Gyönyörű búcsú Csinszkától.

Forrás: Nők Lapja XI. évf. 47. sz. 1959. nov. 17.

Leonyid Martinov (1905-1980): Az első hó



Elment még késő délután,
Szólt:
Dolgom van. Ne várj!
Lehullt az első hó puhán
S fehér lett utca, táj.

A kioszkban egy telt pohár
Bor állt az asztalán.

„Dolgom van…” mondta egyre már -
És nem az én hibám.”

A térről még telefonált:
- Alszol?
S hallotta: - Nem!
- Nem alszol? Akkor mit csinálsz?
- Szeretlek, kedvesem!

… Másnap, déltájban ért haza,
Tizenkét óra volt.
Körülnézett; a kis szoba,
Mint erdő ráhajolt;
Mint erdő, ahol feketék
A törzsek s az az ág
És sötét valamennyi kép,
A sarkok – éjszakák;
Sötétszürkék a fotelek,
Hallgatnak körbe’ mind…

Az asszony némán, búsan állt
És lehajtott fején
Egyszerre látta, mit talán
Az maga sem tudott:
„Az első hó” arany haján
Fehéren csillogott.

Végigsimítva kedvesét
Akkor értette meg:
Kinek aranyát szórta szét?
Kiével fizetett?…
Azt kérdezte:
- Mi van, szívem?
- Semmi,
csak hó esett!

Ford.: Jobbágy Károly

Forrás: Nők Lapja XI. évf. 1. sz. 1959. jan. 1.