- Írta és előadta: Dr. Horváth Ödön kir. tanácsos, a Kör titkára -
Félszázada múlt el annak, hogy látnoki jóslata – reá nézve annyira dicső, reánk nézve annyira fájó – valóra vált s ott esett el Ő „a harcz mezején!”
És az ötvenéves évfordulón egy nemzet millióinak szívből fakadó himnuszától zengett a négy folyam és a hármas bérc vidéke! Egy nemzet millióinak szívéből fakadt az ég felé szálló himnusz, hálaadó édes örömünket, kesergőn bús bánatunkat s felbuzdult, tiszta lelkesedésünket vívén hatalmas szárnyain a magasba. Hálaadó édes örömünket, hogy: ennek a szívnek is meg kellett szűnnie dobogni; felbuzdult tiszta lelkesedésünket, hogy: a mienk marad Ő mégis örökre!
Ennek a himnusznak gyönyörűen egybecsengő akkordjaira most kél itt minálunk is a tiszta , a mély, az őszinte visszhang, Széchenyi-körünknek e lelkes ünnepén! Fokozott mértékben zengik vissza e hálaadó zsolozsmának méltóságteljes melódiáit a mi völgyeink és bérceink is, amelyeken itt hangzott fel a legtisztábban s a legmesszebb csengően az a szózat, amely ott szólott felénk nagy költőnk szívének minden, de minden dobbanásában, az a szózat, hogy „Pro patrie et libertate!” Vissza kívánják zengeni ezeket a lelket megbűvölő édes melódiákat ősi városunknak falai is, amelyek vihartól, vésztől edzetten állanak itt, a Tarcza partján s amelyek egykoron édes öleléssel zárták karjaik közé Őt, a legendaszerű alakot, ki költő-barátaival való költői versenyében, a világirodalomban páratlan, örök emléket emelt magának itt. Vissza kívánják zengeni ezeket az édes melódiákat azok a hazafiságban teljesen eggyéforrott tiszta szívek, amelyek a legnagyobb magyar nevétől tündöklő lobogónk alatt egyesültek, amelyek nemzeti közművelődésünk szent ügyének előmozdításában találják örömüket, boldogságukat és amelyek a három költő találkozásának emlékezetét féltő kegyelettel, édes odaadással, nemes büszkeséggel őrizik az idők végtelenéig!
E lelkes ünnepnek a keretében az 1845. ápr. 4-ikétől május 2-ikáig eltelt 29 napról kívánok – a rendelkezésünkre álló adatok igénytelen egybeállításával és emlékezetünkben való megújításával – szólani.
Petőfi eperjesi látogatása előre vetette már fényét abban a szép költői levélben, amelyet ő városunk szülöttéhez, Vidor Emilhez, a kedves Kerényi Frigyeshez 1844-ben – tehát a vele való megismerkedésének évében –, írt s amelyben többek között ezeket mondja:
Szerelmetes barátom, jó napot!
(Vagy estét…, a mint e firkát kapod.)
Hát hány hét a világ Eperjesen?
Hallom, hogy szenvedtél keservesen.
De csak hogy már bajod végén vagyon!
Örvendek én ezen pedig nagyon;
Mert, óh barátom, azt elhiheted,
Hogy szörnyű mód szeretlek tégedet.
Már ismeretlen is szerettelek…
Mikor mulathatok megint veled?
Veled s a többiekkel, a kiket,
Mint téged, oly őszintén szeretek.
Ti vagytok nékem minden örömem;
Emlékezetben legyetek velem,
Míg a boldogság szép órája üt:
Hol ismét áldomásozunk együtt!
Ugyanígy megnyilatkozott a találkozás után való forró vágyódása Tompával szemben is, kihez szintén 1844-ben írja, válaszul a tőle kapott költeményre:
Hát, fiú, olvastam azt a verset,
a melyet te én hozzám csináltál
Valahol a bártfai forrásnál,
s mondhatom, hogy nagy örömet szerzett…
amelyben aztán azt is mondja:
Jőjjünk mi csak össze!… fenn az égben,
Örömkönnyeket sír Csokonai,
s amelyet a következő meleg szavakkal végez:
Siess hát, mert ha skáig késel,
Élted napjáig megemlegeted;
Én rontok hozzád, s akkor jaj neked:
Agyonszorítlak egy öleléssel!
S alig jött meg a következő év tavasza: ez a vágyódása valóra vált.
Még alig hangzottak el jóindulatú barátjának, Vahot Imrének Petőfihez intézett szavai: „Ejh Sándor pajtás, mi eleget tettünk már egymásért; te voltál az én pacsirtám, most már szabad szárnyra bocsátlak; tavasz van, repülj el megtollasodott szárnyaidon és szép dalaiddal zengd be az egész magyar hazát; eredj! Látogasd meg a te lánglelkű költő-rokonaidat!” s még alig hangzott el a március utolsó napján a budapesti „Vadászkürt”-ben tartott baráti búcsú-est poharainak csendülése, melynek emlékezetét Petőfi és Emődi költeményei egyaránt megörökítették, s íme: április 1-jén máris ott látjuk a „pest-eperjesi gyorsszekeren” a költőt, hogy barátainak ölelésére, városunkba siessen.
Tudnunk kell, hogy Kerényit és költészetét Petőfi sokra becsület mindig. Ékesen szóló bizonyítékai ennek nem csupán azok a szép levelek, amelyeket hozzája intézett s a melyek oly becses adatokkal világítják meg a költő életének korát, valamint oly kedves vonásokkal mutatták be a költő lánglelkét és lángszívét egyaránt, hanem az igaz becsülésnek az a bensőségteljes hangja is, amely a keresetlenül szép levelek minden sorából lépten-nyomon felénk hangzik s amely – többek között – ezt is mondatja vele: 2… s míg a csőcselék azt kiáltja rád, hogy nem vagy költő, addig a múzsa lehajlik hozzád egéből s homlokodon megcsókolván, ezt mondja: „Kedves gyermekem!”
A ’gyors-szekér” utazása „harmadik napján estefelé” érte el testvérvárosunkat: Kassát, hol – az akkor ott kontárkodott német színészet látásán – kedvetlenül töltötte idejét.
Másnap, április 4-ikén (egy pénteki napon) indult ismét útnak Eperjes felé. „Kora hajnal volt – írja e Felső-magyarországi útjáról szóló s elsőben az Életképekben megjelent úti-jegyezeteiben –, hogy másnap az eperjesi gyors-szekérre ültem. Egymagam utaztam, mi már régi óhajtásom volt. De nekem a sors mindig akkor ad kanalat, ha levesem nincs és viszont. Kényelmemet nem használhattam, mert a hideg miatt a szekér egyik zugában zsugorogtam.”
Eperjesen Kerényi Frigyeshez szállott, ki családi házát Goldbecher Antalnak adván el, ekkor a szomszédos, a jelenlegi Klór-féle ház első emeletén bérelt két szobát. Megérkezésekor a házgazda távollétében az ő kedélyeskedő szolgája: Kosztelnik Jóska fogadta s míg előzékenységgel kínálta meg a ritka vendéget, akit a Kerényi által gondosan őrizett arcképe után nyomban felismert, egy kis szívmelegítővel, fogyatékos magyarul-tudásából biztatással idézve azt a mondatot, hogy: „Egy pohár bor a hazáért meg nem árt!”, addig nyomban sietett gazdája után, hogy neki lelkendezve jelentse azt az örömhírt, hogy: „pán Petőfi” megérkezett.
S egy hónapot töltött itt, az Övével annyira rokon lelkes társaságban.!
Óh milyen édes, milyen boldog hónap is volt ez!?
Mennyire reá illettek erre Vahotnak azok a szavai, amelyekkel Petőfinek ezt a Felső-magyarországi utazását méltatja, mikor azt mondotta, hogy: „… általában Petőfinek ezen költő-kéjutazása, mely a szerelem rózsaláncai helyett a kedélyes barátság acélkapcsaival csatolja őt több nemes kebelhez, szülője lett agyában sok nagy, szép és új eszmének és szívéen sok dicső, magasztos érzelemnek, mely egészséges, üde forrásból ismét a legszebb költemények folyama áradozott elő.”
S a hulló levelek korszakának elbűvölő szavú költője: a fájó lelkű Tompa is, milyen gyöngéden szép szavakat szentel e napok emlékének („Barátaim emléke”), mikor elpanaszolja azt, hogy:
És most hűtanúját a boldog időknek,
Az erdei-lakot elpusztulva lelem!
S mikor így száll a sóhaj szenvedésekkel telt kebeléből:
Hajh, minő percz volt az, a midőn mi hárman
legelőször jöttünk össze váratlanul…
Csak néztünk egymásra, boldog némaságban,
Mig három ifjú szív híven egymásra hull…
S mint a fenyő, melyet ér az ég villáma:
Nagy érzéstől borult lelkünk fényes lángba!
„Boldog órákat töltöttem Kerényivel s Tompával”, írja Petőfi is, úti-jegyzeteinek Eperjesre vonatkozó, annyi igaz lelkesedéssel telt, meleg soraiban. Kerényivel; akiről azt örökítik meg ezek a sorok, hogy: „Szerencsés egy ficzkó ez a Kerényi; kénye-kedve szerint élheti világát s könnyen fütyölhet, pamlagai heverészve, ha bizonyos urak rákiáltják az anathémát, hogy ő nem költő.” És Tompával; aki ugyancsak e jegyzetek szavai szerint a Péchy-családnál itt „nevelősködött kétszáz bankó forintért” s akihez, ez állására, illetve a vele járó díjazásra gondolva, ezt a szózatot intézi. „Miska pajtás! Rád illenek nagy druszád szavai: Megnehezült az idők viharos járása fölötted!” … pedig szegény Tompa milyen szívesen gondolt vissza erre az állásra!? Tanúja ennek 1855. áldozócsütörtökének estéjén Hanváról (Irányi Istvánhoz) írott levele, amelyben így sóhajt fel: „Beh szívesen lennék 200 v. forintért én is még egyszer nevelő, oly időben, mint az volt!”
Boldog órákat töltött a többi barátok kedélyes s őt benső szeretettel és becsüléssel környező körében is, akikről így emlékezik meg: „Nem említem a többieket, kiknek barátsága örökre édes emlékezetűvé tette ezt az utamat, mert annyian vannak, hogy egész lajstrom lenne, ha mindegyik nevét leírnám”, s a kik között különösen gyakran fordultak meg: Irányi István, ah itt időzés emlékeinek e másfél évtized előtt (1884. november 20-ikán) elköltözött gyöngéd szívű, kedves őrizője, valamint dr. Vandrák András és Krayzeli András, a Kollégium jeles tanárai is.
Óh valóban jól eshetnek lelkünknek és igazán nemes büszkeséggel tölthetnek el bennünket az úti jegyzeteknek sorai, melyek ennek a hónapnak az emlékeit örökítik meg, s amelyek megannyi ékesen szóló bizonyítékai annak, hogy a költő, ki akkor, egy itteni barátjának leírása szerint: „.. ha nem is éppen beteg, de szenvedő külsejű, kevés beszéd ember volt, merengő, mélyen fekvő szemmel, igen barna színű csontos arccal; fekete haját, mely mereven állt fölfelé, ekkor rövidre viselte”, mennyire magához méltónak találta azt a kedélyes környezetet, amely őt itt fogadta. Óh nem tudná azt gyönyörűbben, méltóbban elmondani senki sem, mint ő maga tette! S mostan, amikor lelkeink annyira tele vannak az ő áldott s áldó emlékezetével, hadd csendüljenek meg itten közöttünk az ő szépséges szavai, melyek Eperjes városának és közönségének örökké drága kincseit fogják képezni.
„Vannak házak – így ír városunkról –, melyekbe mihelyt belépek, úgy érzek, mintha otthon volnék; vannak ismét, mikben sehogy sem tudom magam otthonosítani. Így vagyok a városokkal is. Eperjes azok egyike, hol az első pillanatban otthon voltam. Tudj’ Isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske… Hát még a tájéka! Magyarországban nem sok szebb lehet! Kora reggelenként ki-kimentem a város keleti oldalán emelkedő Tábor-hegyre, hol hajdan Caraffa ágyúi ordították e martyr-városra: rettegj! Innen néztem szét a vidékre, mely gyönyörködve mutogatta magát előttem, mint a gyermek, kinek édesanyja új ruhát hozott. Mert ekkor jött meg a természet anyja, a gondos tavasz és öltöztette meztelen gyermekét szép, új tarka köntösbe. Tiszta időben észak-nyugatról magas bércek vállai fölött a Tátra hófedett csúcsa piroslott a nap első sugaraitól, mint valami borozó aggastyán király homloka…”
S ha megemlítjük a városunkra és vidékünkre szórt magasztalásnak ezeket a drága szavait, miképp hallgathatnánk el azokat, amelyekben incselgő tréfáiban tükröződik vissza az édes kedélyesség, a játszi gondtalanság!?
„És ha én Eperjesen ki-kijártam a Tábor-hegyre, az nem csupán a táj kedvéért történt; hanem egyrészt, vagy tán leginkább azért, mivel egy gyönyörű barna lányka esett utamba. Gyönyörű barna lányka volt igazán s ritkán mentem el ablaka alatt anélkül, hogy ott ne láttam volna. Ilyenkor aztán egymásra pillantottunk és mosolyogtunk, mintha régi ismerősök volnánk, pedig sohasem szóltunk egymással. S ez így tartott ottlétem alatt minden nap, sőt napjában többször is!” Hát mikor az eperjesi híres vendéglátásról emlékezik meg!? Hogy is mondja csak?… „Ha kritikusok nem volnának: a világon legjobban utálnám a fejfölös tormamártást, de így azoké az elsőség s csak második helyet foglal a tejfölös torma. Ettől reszketek, ha valahova hínak ebédre, mi pedig Eperjesen s általában egész utam közben, gyakran megesett. Ezt csak azért írtam ide, hogy ismét Eperjesre térhessek valami összefüggéssel!” Ezekre az ebédekre céloz városunkban írott „Felsülés” című tréfás költeménye is:
Ebédre híttak. Elfogadtam
A meghívást nagy szívesen,
Nem az ebédre nézve,
Hanem, mert vette észre,
Hogy köztünk szép lány is leszen.
S volt szép lány, még pedig ilyen szép,
Könnyű lehelet-termete,
Fehér egén szemének
Sötétkék napok égtek…
De az nem tartozik ide,
Csakhogy szép lány volt, nagyon szép!
S én őt tüstén megszeretém.
„Kigyult indulatommal
Ebéd után azonnal
Kirontok”, - így elmélkedém.
Ebéd alatt erősen szíttam
A szíverősítő italt,
Hogy a nagy pillanatban
Majd annál biztosabban
Vívhassam ki a diadalt.
De hah, a szíverősítő úgy
Megerősíté szívemet,
Hogy az erőből aztán
Lábamban nem maradván,
Kirontanom nem lehetett.
Vidékünk szépsége különösen bensőleg érdekelte és vonzotta őt. Nem elégedett meg a Táborra vezető sétákon eléje táruló panorámával, hanem bejárta az ősi város kirándulóhelyeit s nem egy benyomást vitt magával lelkesült, fogékony szívében, mely költészetének örök pompával díszlő kertjében egy-egy új bájos virágnak lett tápláló gyökerévé A szép természet varázsa szólaltatta meg elbűvölő lantjának húrjain, itt városunkban, a „Ki a szabadban” című szép költeményt is, melyet tehetetlen a legnagyobb lelki gyönyörrel nem olvasni mindnyájunknak!
Ki a szabadba, látni a tavaszt,
Meglátni a természet szinpadát!
Az operákban ki gyönyörködik:
Majd hallhat ott kinn kedves operát.
A természetnek pompás színpadán
a primadonna a kis fülmile;
Ki volna, énekesnők, köztetek
Merész: versenyre kelni ő vele?
Megannyi páholy mindenik bokor,
A melyben ülnek ifjú ibolyák;
Miként figyelmes hölgyek… hallgatván
a primadonna csattogó dalát.
És minden hallgat, és minden figyel,
És minden a legforróbb érzelem..
A kősziklák, e vén kritikusok,
Maradnak csak kopáran, hidegen.
Az egykori Kern-féle kertben, ott, a város legjobb édes-vizű forrása közelében, az ott állott hatalmas fának rügyezni induló gallyai alatt, bizonnyal sokszor elandalgott s itt született meg költeménye, melyben az ébredő tavasz est-hangulata ismét oda röpítette lelkét „Etelké”-je szomorú sírjához:
Mi bűvös-bájos hang?
Völgyben csendült meg ünnep estharangja?
Mely a buzgó falut
Imádkozásra szentegyházba vonja;
Vagy lelkem álmiban
Cseng édesbús emléke a lánykának,
Ki szép és ifjú volt
S kinek sírjára könnyeim folyának.
Sokszor állott, sétái közben, a Tarczának hídjain, hogy a szabadon tova futó habok halk csevegését hallgassa, s a szent László-hegyi út hídjának karfájára támaszkodva olvasta fel kísérő barátai előtt: „Mi kék: az ég! Mi zöld: a föld!” kezdetű, szintén itten írt versét, amelyben önmagát gúnyolja azért, hogy a szép tavasz látására való sietés helyett „a szűk szobában” kandenciákat farag. Bejárta kétségtelenül az oly szép kilátást nyújtó Szent-László hegyünket s a kies fekvésű Czeméte is láthatta őt, melynek baloldali erdőséget, egy sétaút mentén állóóriási bükknek derekán, mostan is az ő nagy nevét őrizi, drága ereklyeként, talán az ő kezétől eredő betűkkel.
Látta őt a Tarcza völgyének szép koronája, az egykor „Záros”-nak nevezett ősi vár, mely annyi dicsőségnek és annyi pusztulásnak s annyi örömnek és annyi bánatnak volt egykoron tanúja s mely oly szép kifakadásra ihlette kebelét!… „Egy kis órányira Eperjesről – írja úti-jegyzeteiben – szomorkodik Sáros romja, Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire fájdalom későn születtem.. Valami nyolcan kerekedtünk föl Sáros romjait meglátogatni. A hagy alatt elhagytam a társaságot s összeszedtem magam, hogy hamarább érjek föl, mert tartottam tőle, hogy könnyeimet el nem fojthatom s én nem szeretem, ha más sírni lát engemet. E várra vonatkozik »A rom panasza« című versem.” Erről a versről azt írja Havas A., hogy az „nem maradt reánk; sajtóviszonyok miatt 1845-ben – úgy látszik – nem jöhetett ki és később elkallódott.”
És ezekben a szép napokban, amelyekről Tompa írja azt, hogy”Ifjúság, kedv, ragyogó álmak, szabadság, költészet jártak velünk és mosolyogtak reánk”; látta őt a Tarczán túli hegyeknek ama szűk völgye is, amelyben…
Mint a szív az első szerelemnek titkát,
Rejti a kis kunyhót bérczek koszorúja.
S ez a kis kunyhó az egykor ott állott, az oly sokszor megvitatott, a Tompa egyik költeményében létezőnek elismert s egyik jegyzetében megtagadott „Erdei lak” volt, amelynek látása lehetett kétségtelenül az, amely – éspedig határozottan éppen Petőfi kezdeményezésére – a költők híres versenyének alapul szolgált; annak a versenynek, amelyről oly szépen mondja Szász Károly azt, hogy benne „Kerényi egy naiv lírai képet, Petőfi egy szárnyaló szabadság-ódát, Tompa egy gyönyörű leíró-költeményt adott” s amelyre vonatkozólag ugyanő jegyzi meg mély igazsággal azt, hogy: „akár létezett a megénekelt kis lak az eperjesi erdőségbe rejtve, akár csak fölvett verstárgyul, egyezményben s eszmében élt, - mindegy; a három költő barátságának a három költemény szép s örök emléke marad!” A szép költeményt, amelynek keletkezéséről, nagy sajnálatunkra, a különben annyi érdekes és fontos adatot tartalmazó úti-jegyzetek nem tesznek említést, amelyről Kerényitől sem maradt reánk felvilágosító adat, s amelyről Gyulai oly találóan írja azt, hogy. „… két főérzés húzódik végig a költeményen: a szabadság boldogsága s a naiv megnyugvás az isteni Gondviselésben”: Petőfi a következő, reánk nézve annyira fontos és érdekes, pár sor kapcsán közölte a Pesti Divatlap 1845. évi folyamában: „Eperjes mellett van egy erdei házacska. Ennek környékén járván, mind a hárman: elhatároztuk, nem szorosan ezt fösteni le, csak körülbelől olyanforma tájképet adni.”
Miképpen mulaszthatnók el azt, hogy a gyönyörű költemény sorain át belé ne tekintsünk ezúttal is a lelkünket elvarázsoló szépséges panorámába, amely a költői verseny tárgyának annyira kedves képét tárja elénk!?
Mint a szív az első szerelemnek titkát,
Rejti a kis kunyhót bérczek koszorúja;
Meg nem árt erőtlen szalmafödelének,
Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.
Szalmafödelét beárnyékozza hűsen
Susogó erdőség rezgő lombozatja,
Min magát a vígan fütyülő rigófaj
És a búsan búgó vadgalamb ringatja.
Mint a kergetett őz: fut le gyors futással
Kis patak magasról a völgy mélységébe;
Kétfelől virágok, mint kaczér leánykák,
Kandikálnak a víz fényes tükörébe.
S a viráglyánkákhoz jőnek az imádók,
Égő szenvedéllyel jőnek a vad méhek,
S élveznek szerelmet. Hej, de sok megjárja!
Vízbehullás végre részeg örömének.
A nap és a szellő szánakozva nézi:
Levelet hajít le a szellő, számára;
És ha fenn ül már az életmentő sajkán,
Megszárítja szárnyát a jó nap sugára.
A hegyek tetőin, duzzadó emlőkkel,
Jár az anyakecske, gödölyéi mellett.
Kikerült ettől s a vad méhektől mindig,
Mi a kunyhó kicsiny asztalára kellett.
S búgó vadgalamb és fütyölő rigóraj
Nem félnek, hogy őket csalják lépvesszőre:
Önmagától tudja e lak népe, milyen
Édes a szabadság tiszta levegője.
Nincsen itten rabság, nincsen itten úrkény,
Mely parancsolatját mennydörögve adja;
Csak az égiháborúnak zeng koronkint
Istentiszteletre buzdító szózatja.
És az Isten jó, ő nem soká haragszik;
A dorgáló felhők torkait bezárván,
Utolag mosolyg, - a megengesztelődött
Isten mosolygása: tündöklő szivárvány.
Tán ezekben a kirándulásaiban nyílott alkalma arra is, hogy közvetlen kitapasztalásban lássa a népnek a nyomorát s talán ennek látása zendítette meg lantjának húrján az emberszeretet édes hangjait, mikor a Felső-magyarországi szegénysorsú nép javára a „Czipruslombok” ötven példányának árát ajánlotta fel s mikor szintén városunkban írott „Magyarország” című kis versében, a tavasz pompája és a barátság feléje sugárzó tiszta lángjai se teszik szemét érzéketlenné a nép nyomorának sötétje iránt.
Ez a kis verse, eredeti hasonlatával, a következően hangzik:
Te sem termettél ám szakácsnak,
Magyarország, édes hazám!
A sült egy részét nyersen hagynád,
s elégetnéd más oldalán,
Míg egyfelől boldog lakóid
Megfúlnak a bőség miatt:
Hát másfelől meg éhhalállal
Megy sírba sok szegény fiad.
Egyik igen érdekes eseménye volt a Petőfi itt időzésének az ő legelső nyilvános megtiszteltetése: az a fáklyásmenet, amellyel őt a Kollégium tanuló-ifjúsága lepte meg, amelyről az úti-jegyzetek oly felette szép sorai is megemlékeznek s amely alkalmul szolgált Petőfi amaz egyik legönérzetesebb kitörésére, amikor a kezdőírói s színházi és katonai életére egy-egy rövid s őszinte visszapillantást vetve, így nyilatkozik: … „megálmodtam, hogy nevet szerzek két országban, melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És álmom teljesül lassanként… nem, sőt hamarább, gyorsabban, mint gondoltam. Amerre csak jártam, öleltek, szerettek,… bár gázoltatásomra mindent elkövettek a kritika hősei. És én csak azt mondom nemzetemnek, mely figyelmére méltatott, hogy figyelme nem lesz eltékozolva!” Erről a költő lelkére oly nagy hatást tett fáklyásmenetről, mely április 20-ika tájára eshetett s melyet ő a Klór-féle háznak főutcai s a főtemplom felől számítva második ablakából fogadott, a Pesti Divatlap akkori április 24-iki számára megjelent tudósítás is számot ad, de ma is vannak Körünk tagjai sorában is olyanok, akik arra még emlékeznek. Az idézett tudósítás ezt illet jellegzetes sorai így hangzanak: „… szívesen említem meg azon fáklyás-zenét, mellyel a pár barátja látogatására Eperjesre jött Petőfit, a főiskolai ifjúság megtisztelé. Lelkes beszéddel üdvözöltetvén, körülbelől így felelet: Tisztelt Barátaim! Ez a legkedvesebb zene reám nézve, mit életemben hallottam, s kedvesebb a fény, mint rabnak a napsugár. Ha életem elsötétül s a sors macskazenével tisztel meg: ez estére gondolván, fumigálni fogom bajaimat, stb…”
A kollégiumi lelkes tanuló-ifjúságnak ezt a figyelmét azonban Petőfi nem csupán ezekkel a meleg szavakkal köszönte meg, hanem megköszönte másképpen is s hálájának ezt a gyöngéd és becses nemét, felette kedves emlékképen, őrizik a kollégiumi Magyar Társaságnak jegyzőkönyvei; ezek a drága lapok, amelyek annyi nemes ifjú szív lángoló honszerelmével vannak teleírva.
Petőfi, kinek Eperjesre való érkezése a Társulat tagjainak lelkét annyira megihlette, hogy már az április 16-iki (L.-ik) ülésén egy, „Petőfi hozzánkérkeztekor” című művet adnak ki bírálatra, útba igazítással lépett fel a szavalás terén, miről az idézett jegyzőkönyv, a következő sorokkal emlékezik: „Végül tiszt. Petőfi Sándor úr, ki jelenlétével megtisztelé Társaságunkat, e szerény nyilatkozatát közlé a Társasággal, miszerint: a szavalásnál czélszerű volna minden taglejtést elhagyni kivált a kezdőkre nézve, mivel a kétfelé hajló ügyelés közt megoszolván a figyelem, a szavalás sikertelen leend.” A jelzett gyöngéd és örökbecsű viszonzást az április 26-án tartott (LIII-ik) ülés jegyzőkönyve örökítette meg, amikor azt mondja, hogy: „Tisztelt Lukács Pál helyettes elnök vezérlete alatt rendes működésünket szeretett vendégünk, tisztelt Petőfi Sándor, Vörösmarty »Szép Ilonka« című költeménye szavalásával előzé meg, kinek fellépése a társaságnak nagy örömöt, a műnek helyes előadása pedig köztetszést szerze.” Ugyanebben a gyűlésben Petőfinek egy költeményét („Ebéd után”) szavalták, megbírálták a „Petőfi hozzánkérkeztekor” című művet és felkérték Tompát is egy szavalatnak az elvállalására, a… „ki is a megtiszteltetést szívesen fogadván, legközelebbi alkalomra ajánlkozék”, s ajánlkozásának a május 4-ikén tartott ülésen tett eleget.
Május 2-ikán ütött Petőfi búcsúzásának szomorú órája. Kerényi, talán hogy könnyebbé tegye magára nézve a tőle való megválást, vagy talán éppen hogy annak fájdalmait, szerető lelkében, még annál hosszabb ideig szenvedhesse, elkísérte őt a szép úton, a Branyiszkó hatalmas hegyormán keresztül, amelyet ekkor a kiomlott honfivér még nem avatott a honszerelem dicső oltárává. Útjok Lőcsén keresztül Késmárkra vezetett, ahol a két jó barát végleg elvált egymástól s míg Kerényi visszatért városunkba: Petőfi iglói barátait látogatta meg.
A Kárpátok gyönyörű bérceinek látása, bár lelkes szavakra készti úti-jegyzeteiben, merengő lelkéről mégis azt írja, hogy az – „mint a gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel reá – elsuhant észrevétlenül messzire, oda, hol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyúlnak el hosszan, mintha a világ végét keresnék, hol a látkör egy óriás palota, melynek tetején a napnak gyémántcsillárja s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magukat gulyák és ménesek… ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról az én édes hazámba: a szép Alföldre!”
Petőfinek - kit talán senki sem jellemzett találóbban, mint Riedel Frigyes, amikor azt mondotta róla, hogy: „… valódi lyrai természet; … folyton érzések rezegnek benne és kifejezést keresnek a dalban; lelke tele van elektromos feszültséggel, mely a költészet szikráiban pattan ki” -, eperjesi időzésére vonatkozó adatainak kapcsán el nem hallgatható az sem hogy itt-tartózkodása alatt fogamzott meg lelkében bizonnyal annak a névtelen színműtöredéknek az eszméje is, melynek hőse: Caraffa, az eperjesi vértörvényszék szívtelen feje, kire – különösen a Táborra vezető gyakori sétái alkalmával – oly sokat gondolt s kinek történetét Rezik szomorú művéből itt ismerhette meg. Érdekes s felemlítésre méltó, hogy a mű első jelenése Eperjes egy nyilvános kertjében, második, de már bevégezetlen jelenése pedig ugyancsak itt, Caraffa lakásán játszik.
Óh milyen édes öröm, milyen nemes büszkeség városunk közönségére az, hogy meg-megújíthatja emlékezetében az itt időzésnek ezeket a kedves, ezeket a drága adatait!?
Óh milyen édes öröm, milyen nemes büszkeség mindnyájunknak, ha arra gondolunk, hogy itt voltál egykor körünkben Te megdicsőült, kinek:
Életed, halálod
Egy gyönyörű nóta…
Mintha csak a jó Istennek
Te diktáltad volna!
(Szabolcska.)
Óh Te halhatatlan! Szeretted ezt a nemzetet: imádva szeret az Téged örökké! Szeretted ezt a várost: haló porodban is áldva szeret Tégedet annak minden egyes lakója szüntelen!
Könny ül a szemünkbe mindig, ha Rád emlékezünk!
Az édes örömnek, a fájó bánatnak, a lángoló lelkesedésnek eggyé folyt tiszta könnyei!
(* Használt művek: Az eperjesi kollégiumi Magyar Társaság jegyzőkönyvei 1845-ből. (Kézirat.) – Haviár D., Szász K., Irányi I. czikkei a „Hazánk és a Külföld” 1869-iki évfolyamában. – Szász K.: Tompa M. életrajza és jegyzetek. Tompa M. Lyrai költeményei. I. köt. Pest, 1873. - Halasi A.: Petőfi reliquiák. Budapest, 1878. – Révay I.: Kerényi F. emlékezete. „Eperjesi Lapok”. 1878. 21-24. sz. – Szontagh F. és Ferenczy E.: Kerényi F. életrajza. „Eperjesi Lapok” 1878. 26-29. sz. – Irányi I.: Petőfi, Tompa, Kerényi 35 év előtt Eperjesen. Az „Eperjesi Széchenyi-kör”-ben 1880. évi április hó 12-én tartott felolvasás. (Kéziratban.) Ugyanez a „Sárosmegyei Közlöny” 1890-ik évfolyamában. – Lasztókay L.: Az erdei lakról. „Eperjesi Lapok” 1880. 27-ik szám. – Vahot Gy.: Vahot I. emlékiratai és Petőfi S. emlékezete. Budapest, 1880. – Lévay I.: Beszéd a Petőfi-emlék leleplezésénél. „Eperjesi Lapok”. 1884. 24-ik szám.- Baróti L.: Petőfi ujabb reliquiái. Budapest, 1887. – Fischer S.: (ford. Tolnai L.): Petőfi élete és művei. Budapest, 1890. – Dr. Serédi P. L., Chalupka R. és Latkóczy M. czikkei a „Sárosmegyei Közlöny” 1890-ik évfolyamában. – Dr. Csernátosni Gy. és dr. Ferenczy Z.: Petőfi-muzeum. I-V. Évfolyama. 1888-1892. – Lvay I. és Latkóczy M.: Tompa, Kerényi és Irányi I. baráti levelezése. „Sárosmegyei Közlöny” 1891-iki évfolyam. – Havas A.: Petőfi S. összes költeményei. I-III. Kötet. Budapest, 1892-83. – Dr. Serédi P. L.: Kerényi kedély- és szívvilága. Az „Eperjesi Széchenyi-kör” évkönyvében. 1893. Havas A.: Petőfi S. összes művei. I-III. Kötet. Budapest, 1895-96. – Ferenczy Z.: Petőfi életrajza. Budapest, 1896. – Beöthy Zs.: A magyar irodalom története. II. kötet. (Riedel F. tanulmánya.) Budapest, 1896. – - Fleischmanné Frank J.: Emlékbeszéd az „Erdei-lak”-nál, „Magyar Kisdednevelés és Népoktatás” 1897. évf. 8. sz. – Bartók L., Endrődi S. és Szana T.: Petőfi-album. Budapest, 1898. – Dr. Horváth Ö.:A czemétei „Petőfi-fa”, „Eperjesi Lapok” 1899. 43. sz. (Ezeken kívül több kortárs elbeszélése.)
Forrás: Az Eperjesi Széchenyi-kör évkönyve. Szerkesztette: Dr. Horváth Ödön. 1899.
