Majakovszkij: A párisi nő

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Vlagyimir_Vlagyimirovics_Majakovszkij

A nyaka csupa drágagyöngy

és briliáns az ujja:

Így képzelitek

a párisi nőt?...

A kép hamis.

Alkossatok meg újra.

Az élet nyersebb.

Másképp láttam őt.

Fiatal?

Vén?

Hiába faggatsz engem.

Sárga csempés

latyakban ül

a dőre.

A Grande Chaumiére

című

étteremben

Az illemhelynek

ő

az őre.

Ha burgundiból

benyakalt

a polgár

És könnyebbedni

kissé

félremegy,

Madmoazel

törülközővel

szolgál,

S e szakmában

nincs nála

ügyesebb.

Míg tükrön

nézed

pattanásodat,

Csorba szájára

prémzi

mosolyát,

Púdert,

parfőmöt,

Pipifax-ot ad,

És fürgén

feltörli

a pocsolyát.-

Bél-ürítés

rabnője,

naptalan

Gubbaszt

a klozet

poloskás zugán.

Cservonyec-kurzuson

ötven centime-je van

Férfianként, -

ez négy kopek csupán!

Míg kezemet

a mosdón megmosom,

S a rejtélyes

illatok

rámlehelnek,

Tűnődöm

a talányos asszonyon,

S ezt szeretném

mondasni

madmoazelnek:

„Külleme,

hölgyem,

egy kissé

silány.

Ifjúkorát

a klozetre

pazallja?

Vagy ön

nem telivér

párisi lány,

Vagy engem ebben

lóvá tettek,

hallja!

Ön heptikásan

ül itt

és soványan.

Gyapjúharisnya…

miért nem selyem?!

S hálás mössziők

bugyellárisában

Pármai

ibolya

nem terem?”

Hölgyem csak hallgat,

dévaj fergeteg

Veri a söntést,

minket,

a plafont.

A kerge

karneváli

forgatag

A Montparnasse-on

zúgva

átrohant.

Bocsássatok meg

ez őszinte rímet

S ama pocsolyák

bűzös

illatát.

De szörnyen nehéz

Párisban

a nőnek,

Ha

dolgozik

s nem adja el magát.

(Ford.: Kardos László)

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 239-242 old.)

Rimbaud: Ami Ninát visszatartja

Oskar Bluhm (1867-1912): Szerelmespár

A fiú

Szíved szívemre! összeforrunk

S megyünk! tavasz

Szele csiklándja majd az orrunk

Kék sugaras

Reggelen, mely fürdetve ontja

Reád borát…

A vérző erdőt átborongja

A néma vágy,

Zöld cseppek mindenütt az ágon,

A tiszta, dús

Rügyek, a megtárult világon

Remeg a hús.

A lucernás közé süllyed be

A pongyolád,

Nagy éjszemed kék ég keretje,

Öleli át,

Rajongva fűért és göröngyért

Szórsz szerte majd,

Akár a pezsgő könnyű göngyét,

Bolond kacajt,

Kacagva rám, kit durva vágy hajt,

S ki megragad

Téged, mint ezt ni (buja, lágy haj!)

Szürcsölve vad

Eper- és málnaízed, angyal,

S virághúsod!

Kacagsz, ha csókol a kalandor

Szél s elsuhog,

A bokrot is, mely játszva tépdes,

Csak neveted,

De legkivált, én buksim édes,

A kedvesed!...

Tizenhét év! Boldog leszel, te!

Ó, messzi lomb!

Ó, tág mezők napos szerelme!

- Jössz, jössz-e, mondd…

Mell mellen, hangunk reszketeg lesz

S tűzzel telik,

Így érünk majd a rengeteghez

S a csermelyig;

S szíved (piciny holt) béna-lomha

Álomba vész,

Megkérsz, hogy vegyelek karomra,

Pillád nehéz.

Így vinnélek, szép pihegő lány,

A bokron át,

Ahol madárka búgja mélán

Szelíd jaját.

Minden szavam a szádba olvad,

És ölelem

Tested, mint ki babát csucsujgat,

Már részegen.

Véredtől, mely hó bőr alatt jár

S rózsállva nyit,

S meztelen szólnak a szavak már –

Tudod te, mit!

Lázban lobog majd minden erdő,

S a tiszta nap

Szitál rőt s bús álmukra pergő,

Szűrt aranyat.

Este?... Az országútra vágunk,

Szinte fehér;

Mint legelő nyáj, úgy kóválygunk

Mindenfelé.

Jó kék gyümölcsösök! S a görbe

Nagy almafák!

Hogy érezni mérföldnyi körbe

Dús illatát!

Föltűnik majd a falu alja,

Ha jön az éj,

Túró s tej ízét hordja arra

Az esti szél,

Érezzük a trágyás melegben

Az ól szagát:

Lassú ütemű pára lebben,

S nagy sima hát

Ragyog, a lámpa odasütvén,

Kissé odább

Egy tehén potyogtatja büszkén

Sűrű nyomát.

Nagymama okulával olvas,

S a hosszú orr

A misekönyvbe szúr, az ólmos

Sörös-csupor

Öblös pipák közt habzik egyre,

Miken vadul

Pöfékel néhány csúnya-ferde

Száj s füstbe fúl,

A villáról sonkát zabálva,

S a sárga tűz

Világa odassüt az ágyra,

Ládákra tűz

S egy csöpp pufóknak csillan újra

Háj-popsiján,

Ki fitosát findzsába fúrja

És térden áll,

Kutyus búj hozzá s míg hamiskán

Marakodik,

Az édes, gömbölyű poficskán

Nyalakodik.

Szék-szélen gőggel s feketében

- Szörnyű profil –

Ott fonogat egy ócska némber

A tűz körül:

Mi mindent látunk arra, kedves,

A falvakon,

Mikor a láng világa repdes

Az ablakon!

S végre a friss és orgonával

Elrejtezett

Vityilló, megbújt ablakával

Felénk nevet…

Be szép lesz! Jössz? Hisz úgy szeretlek,

Ó, jer oda!

Jössz? Ugye jössz? No ugye? Tedd meg…

A leány

- S az iroda?

(Ford.: Kardos László)

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 203-207. old.)

Vapcárov: Halászok

Chiovini: Halászok 

Forrás:  http://vfek.vfmk.hu/00000124/008.html

Mit látsz?

Duzzadó vitorlákat,

A felhők közt a friss hold arca

Éled.

S azt gondolod:

Az élet ez,

A költészettel teli

Élet.

Odafent

Már szikráznak a csillagok,

Az ég

Akár a gyöngyház, úgy ragyog.

A part felől

Langyos szél birizgálja

A hűs habot.

Ej-haj! Szabad halászok!

De jó tinéktek!

Persze, hogy rólatok szól

A vers, az ének.

Az árbocon

Ott leng a szép fehér vitorla –

Hát hogyne kapna kedvet itt a költő

A dalra!

Csak annyit sóhajtasz. a tenger!

És hozzá, azt, hogy: végtelen!

S a könnyű kép oly játszva leng fel,

kenj kéket is rá, hadd legyen

Festőibb, vonzóbb – s ím a nyers

Valóból földalol a vers.

De hol maradt a farkasfogú szél,

Mely télidőn húsunkba tép?

S a fagyos cseppek, melyek úgy kopognak

A bőrünkön,

Mint a sörét?

Mert ázottan és dideregve,

csak így lát bennünket a ház.

Repedt ladikban

Támolyog

Az éjszakában

A halász.

És két hal csillog a kredencben,

Ennyije van csak,

Semmi más.

Ha maga Krisztus szállna le,

Két rossz hallal

Mit kezdene?

A szemünk ég a fájdalomtól,

S a mellünk mélyén

A düh

Tombol.

Ritkul az ócska nádtető,

Lassan szivárog rajta át

A híg eső

Elalszol és míg álmodol, szegény,

Valahol messze-messze fellobog

Valami halk remény…

Haj!

Csúf az élet, megaláz!

Teng-leng kínlódva a halász! –

Nincs, senki sincs megmondhatója…

Hogy is lehetne

verset írni

róla!...

(Ford.: Kardos László)

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 370-371. old.)

Gribacsov: Békét a világnak! (részlet)

Igen, már megint hazudoznak

Kongresszusok, szenátusok,

Újságban, könyvben, éter szárnyán

Orcátlan hazugság buzog.

De jár az óra, jár rohanvást,

És visszafelé nem kocog,

Ma már egy új világot élünk,

És nem a rusnya tegnapot.

A gőzös, hangzatos tiráda

Nem szédít, semmi az nekünk,

És bármilyen vadul csaholnak,

Mi attól meg nem ijedünk –

Az igazság szavára kelnek

Páris és Róma fiai,

Lángok között harcol Vietnám,

És győzött már a kínai.

(…)

Nekünk a béke kell, a munka,

De azzal nem fogunk kezet,

És békét attól sose kérünk,

Kit útja másfelé vezet.

Induljunk együtt, zárt sorokban,

„Utca embere”, ébredezz!

Mi győztesen leszünk a harcon,

S a nagyvilágban béke lesz!

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 298-299. old.)

Heine, Heinrich (1797-1856): Irányköltészet

Forrás: www.zum.de

Német dalnok! Zengd dicsérve

Szép Szabadságunk, - dalod

Lángja lelkünk úgy hevítse,

Mint a Marseillaise zenéje.

Méla Wertherként* ne búgj ma,

Ő csak Lottiért lobog –

Mit a kor harangja kongat,

Azt a népnek dalba mondjad,

Kardot és tőrt zengeve-zúgva.

Vesd el lágy flótád örökre,

Halk idillbe már ne fogj –

Légy a honnak trombitája,

Légy az ágyúk torka-szája,

Harsogj gyilkosan dörögve!

Zengj, dörögj naponta, bátran,

Fusson minden zsarnokod –

Így zengj – ám ügyelj a versre,

Csínján szóljon persze, persze,

Csak úgy – általánosságban.

*) Irányköltészet: Werther: Goethe híres szentimentális regényhőse.

Heine, Heinrich, német költő (1897-1856). A legnagyobb német forradalmi költő, Marx és Engels barátja. Hatalmas költői harcot vívott Németország demokratikus átalakulásáért. Könyörtelen gúnnyal leplezte le a német feudalizmust s a gyáva német kispolgári szellemet. Kíméletlen harcot viselt kora megalkuvó elemei ellen, lángoló lelkesedéssel állt a forradalmi mozgalmak mellé. Egyik legszebb verse a 48-as magyar forradalom bukását gyászolja. Világszerte nagy hatást tett szerelmi költészete is.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi Könyvkiadó 1953., 135. old.)

Barbarits Lajos: Dalol az ember

Mikor a mindenség elsőt álmodott,

mikor a legelső hajnal szerteszórta

színeit a csodára ébredt egek alján,

mikor lett, ami van, ami él azóta –

ezerfelé repült kacagásból,

sohase érzett vágyak ébredésén:

akkor született meg a dal

s a nagy Mindenen végig ujjongott a nóta.

A dal: az Élet sok-sok szép meséje,

szelek szárnyán szület mindig újra,

futó patakok habja csacsogta,

háborgó tengerek ölén,

susogó lomb közt, fészek alján,

csendről álmodó nagy éjszakákon,

mindig-mindig új nóta támadt

és bearanyozta, végigsírta, kacagta

minden útját az egész világnak.

Mikor az ember sírt

és fájt, mert a falat kenyér lett az úr,

és elvette azt is, elirigyelte a sorsa –

pacsirta hangján, tücsök muzsikáján

akkor is dalolt az ég, a kék azúr

s a síró ember szívében halkan,

ezerhúrú kis aranyhegedűn

mosolyra derült az örök bálvány:

a gond, a jaj, az átkos Élet.

Dalolt az ember – Ezerfelé szórta a könnyet.

És mikor az első csók született,

mikor az első csillag lehullott,

mikor az első gyermekkacagás

gügyögőn, halkan a csendbe múlott

mikor az ember először leborult,

mert felkelt a nap és zengett az erdő –

akkor...

pacsirtadaltól, tücsök-muzsikától,

virágok kelyhén kacagva fürdő,

harmatcseppen táncot lejtő

ezernyi-ezer napsugártól

- akkor tanulta az ember az igazi dalt.

Az idők minden útját vele rótta

Ott volt a bölcsője felett

és végig az életén: a nóta.

Dalba szökött az első bohó ispiláng,

dal szárnyán imádság szállt az égre –

dal melengette a szerelmet, csókot,

dalban esküdött a Haza szent nevére.

Temploma küszöbén, harcai mezején,

virágos nászán, álmai útján

a ravataláig elkísérte.

A dal... a dal a szebbik életünk,

tündérvilág, hol még a Lélek a király.

A dal... a dal a legnagyobb titok,

altat, korbácsol, simogat, ébreszt,

az oltáránál minden perc megáll,

hogy testvér legyen egy pillanatra

a szürke, robotos élet,

meg a fáradt jobbágy: az ember

és lásson nagyot és akarjon szépet

és keressen gyöngyöt, kincset-érőt,

amit kósza dalok mélyére rejtett

minden szép örök uzsorása: a lélek.

Így éli a dal az ember életét.

Így osztja meg, ami szép, ami fáj.

Vele borul térdre, vele sír, vele táncol

és minden csodáért száz újat kínál.

Ha hiszünk, felemel az égig,

ha sírunk, sír velünk

és visszajár emlékekért,

ha emlékezünk.

Mint vadvirág nyílik utak mentén,

bármerre járunk, találkozunk vele.

Ha várunk valakit, álmot hoz elénk.

És mikor csördül a bilincs

és ökölbe szorul millió magyar keze,

dallal indulunk el akkor is.

A délibáb hazája megremeg

és visszaüzen a Kárpátok bérce,

hogy vajúdnak már az új évezredek.

Az ajkunkon nóta harsan,

A szívünkben kigyullad a régi tűz.

Megdobban a föld...

titkot súg az erdő,

Duna-Tisza völgyén visszhangzik a dal:

„Hív... vár a régi határ

és minden nótát visszavár.

Mert él még... él...

hisz dalol a magyar.”

Grabant István: Útszéli kereszt

Csendes nyári est van. Országúton megyek.

Messze az ég alján úsznak a fellegek

Ezernyi holdsugár, mint ezüstfa lombja,

Ráhajol ragyogva a jegenyés útra.

Az útszéli fák közt egy kőkereszt látszik,

Rajta a holdsugár ingerkedve játszik.

Gallyak eltakarják, repkény is benőtte,

Összekulcsolt kézzel megállok előtte.

Két térdre roskadok, fáradtan, leverten,

Imába merülve csak nézem szüntelen.

És szomorú lelkem ezernyi bánatát,

Megtépett szívemnek keserű fájdalmát

Némán összefonom kicsi bokrétába

És leteszem, oda az ódon urnába.

Nem tudom, égett-e benne mostanába’

Csendben pislákoló olajmécses lángja?

Amíg így térdelek némán és egyedül

És a jegenyéken esti szél hegedül,

Mint egy csodálatos szent varázsütésre

Szegény megtépázott, fájó, bús szívembe’

Bíztató himnuszos énekek buzognak,

Szép reménysugarak fénylőn felragyognak...

És indulok tovább, bátran a világba,

Kinyílt szívemben a remény szent virága.

Bíró Pál: Nyár végén

Forrás: http://www.orszagalbum.hu/sargul-a-tolgyfa-levele_p_48533

Sárgul a lomb. Bágyadt napsugár hull

A virágok hervatag kelyhére, -

Miként bucsuzó, szerelmes ifju,

Bútól halvány lánykája keblére:

(S míg bucsuznak szótlanul, aközben

Harmatköny gyöngye ragyog, szemökben.)

Csöndes a táj. Lomha felhők úsznak

- Száz alakba öltözvén – az égen.

Valami láthatlan szellem, mintha

Gyér fátyolt szőtt volna át a légen.

Minden hallgat... és e hallgatásban:

Fájdalom s kimondhatlan varázs van!

Hol nem régen még a pitypalaty szólt:

Letarolva éke a mezőknek;

A réteken – virág helyett – kóró

A zörgő haraszt válták fel a zöldet.

Kalásztenger helyén sárga tarló:

Pusztává tett mindent kasza, sarló!

Nem hallszik bús szava a kakuknak;

Pajzán gyermek nem felesel vele.

Illat s dal helyett a lég szanaszét

Hosszu pókhálószálakkal van tele.

A szorgalmas méh is belefárad:

Mézet szivni míg virágra szállhat!

A fülmilét sem hallani többé;

Nem csattog már... minek is dalolna!

A pacsirta elnémult... egy hang nincs,

Mire a sziv érzőn feldobogna!

Készül hosszu utjára a fecske:

Csoportokba gyülvén nagy fecsegve.

Amott – egy közeli erdőségnek –

Csapatonként vadgalambok szállnak:

Tanyájukra megpihenni térnek;

Künn a tarlón, a mezőkön jártak.

Most lövés hallszik; s rá, valamennyi

Fölriad... nem tudva: merre menni?

Távolabb – szélén a láthatárnak –

Csókák, hollók s varjak serge károg;

Majd fönn, majd lenn – felhőt képzelőleg –

Éktelen lármát csapván kóvályog.

Egyszerre, több csapatra szétválnak,

S a tengeri földeken megszállnak.

Pásztorfiuk vad kiabálása

Lakmározásukból fölzavarja,

S nagy zúgással szárnyra kerekednek,

Egy részük erre, a más amarra;

Mig néhánya, harcias zajt ütve:

Rátámad egy egerésző ölyvre.

Itt-amott, hol az országut látszik:

Sebes forgószél indul, kavargván;

Az úti port s száraz falevelet

Vad szeszélylyel messze fölsodorván.

S én gondolom, amint végig nézem:

Mért nem visz el engem is?... miért nem?...

(Forrás: Udvarhelyi Híradó 1877. 40. szám)