Erdős Renée: Egy csendes völgyről

Margitliget, május havában.

Valamit szeretnék mondani arról a napról, amelyen idejöttem, valami forrón panaszost az akkori lelki és testi állapotomról,l és az előző hónapok nagy ijedelméről, amikor váratlanul bekopogott hozzám a betegség, a legnagyobb munkaláz közepette az elfáradás, és le kellett tennem kezemből a tollat, hogy pihenjek, holott ahhoz való kedvem nem volt.

Szeretnék elmondani mindent egy különös állapotról, melyben az ember szüntelen figyeli önmagát, szinte részenként és napjában százszor is elkérdezi magában: mi bajom? Mim fáj? Mi történt velem?

És valóban nem fáj semmije. Jól alszik, csak nehezet álmodik és sokszor felriad azonközben. Későn ébred és kínosan kel ki az ágyból, és oly fáradt, oly fáradt, hogy úgy érzi, semmiféle földi fekvőhely, legyen az indus selyemmel bevont, perzsaszőnyegekkel leborított, nem elég kényelmes, puha, megnyugtató arra, hogy rajta megpihenhessen.

Akkor következnek az orvosi consultátiók, a mérsékelt kúrák, a pihenni akarás; az ember belekényszerít magába annyi energiát, hogy ne dolgozzék, s e kényszer alatt még jobban szenved és még betegebb lesz. Ezekről szeretnék mondani sok mindent, ezer apró tünetét a nagy elfáradásnak, ami tulajdonképpen nem is betegség, és mégis szörnyű – egészen addig a pontig, ahol az ember el kívánja magától embertársait, a legkedvesebbjét, magát a sok gyönyörűséggel fölépített álomvárát, legszentebb törekvéseinek, végre az életet is. Mégis, e pillanatban, mikor e sorokat írom, úgy érzem: panaszkodni bűn és hálátlanság volna.

Ülök egy nagy, fehér függönyös szobában, amiben csak úgy szikrázik a világosság, az enyhe tavaszi napfény.

A nyugatra néző ablakomon át fehér virágban álló gyümölcsfák benéznek hozzám és mintha mondanák:

- Nincs betegség! Tavasz van, élet és örök feltámadás, napfényes szerelme a nagy természetnek, mely virágot fakaszt és madárdallal telíti meg a levegőt.

Istenem, ezek a fák! Mintha csakugyan hallanám a szavuk és mintha valóban igazuk volna.

Egy karcsú fiatal almafa mintha csilingelne a fehér csengettyűivel, miket lágyan himbálgat a szél.

- Mi is voltunk fáradtak és szomorúk, és lehullattuk leveleinket, és el voltunk telve a halál gondolatára. De ma – süt a nap.

Süt a nap.

Becsukom a szemeimet, és így fordulok a nap felé és fürdöm a meleg sugarakban.

Ha engem is úgy kivirágoztatna érzésekkel és gondolatokkal, ahogy a fiatal fákat odakünn –

És miért ne?

Ha egy istenségtől csodát várunk: kell, hogy egész lelkünkkel higgyük az istenségben.

Én pedig imádom a napot és hiszek benne.

Erdős Renée: A hegyre mentem

A hegyre mentem, fel a hegytetőre –

Anyám, úgy égetett a nap!

És leoldoztam hímzett sarumat

S mezítláb törtettem előre –

Óh hogy sajnálom hímzett sarumat!

Forró verejték ellepett egészen

És összecsapzott a hajam.

S a fátyol amit adtál – odavan!

Szirten, bokron foszlányra téptem.

Anyám, a fehér fátyol odavan.

S a virágok, melyek övembe’ voltak

Lehullottak a földre mind.

S az öv, amelynek nyíló dísze nincs:

Gyűrött, kopott, redői holtak –

Anyám, mit ér az öv, ha dísze nincs!

S már alkonyult, hogy az oromra értem.

Anyám, pihenni tért a nap.

S én elrejtettem égő arcomat

És szomorún a földre néztem.

A földre néztem, hogy leszállt a nap.

Óh, hova tűnt el diadalmas álmom!

Ki az, ki most tovább vezet!

Anyám, az öv, a fátyolelveszett,

S az utat vissza – nem találom –

S hímzett sarum s a fátyol elveszett.

Forrás: Irások könyve I. évf. 7. sz. 1905.jún .1. Bp. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: Útközben

A férfi a vonat ülésén hátrahajtotta a fejét és tovább beszélt.

- Tudod, el kell neked végre mondanom ezeket a dolgokat. Neked, az egyetlenegy egész embernek, akivel az élet összehozott, neked, aki mindent megértesz, mindent látsz, aki egy rész vagy az én lelkemből, a gondolkozásomból, belőlem magamból –

A piros arcú asszony elnyúlva feküdt a szomszéd ülésen. A hosszú úttól fáradt és álmos volt, de azért figyelt, nézett; minden szót, minden mozdulatot kilesett. A férfi sápadt arcán a föltámadó és tűnő kifejezéseket szemmel tartotta, azokból olvasott, mint egy nyitott könyvből és percenkint bele is fáradt abba, amit megtudott. Néha – ritkán – közbevágott egy hideg, éles megjegyzést, aztán megint elhallgatott.

- Meg fogsz vetni érte, de én azzal nem törődöm; mindent kell tudnod rólam, rólam, aki a tied vagyok immár örökre és egészen – fájdalom, örökre és egészen! és akit én soha föl nem érhetek annál az egyszerű és rettenetes oknál fogva, mert te ép vagy, én meg beteg, te fiatal, én pedig – oh istenem, istenem, micsoda nyomorúság ez –

Az őszülő szőke fejét megrázta a férfi elkeseredve, szinte türelmetlenül, odacsúszott az ablakhoz, kinézett a világos, fényes, illatos olasz éjszakába és tovább beszélt.

- Azért mégis – akárhogy van is -, esküszöm – el kell hinned -, én vagyok a legelső férfi a világon. A legelső. Alcibiadest, Antinoust, Byront és tizennegyedik Lajost, Geothét és marquis de Sade-ot összevéve, nem szerette annyi szép és nagy, szelíd, erőszakos, ábrándos és romlott asszony, mint engem. Akarod tudni -, minden asszony az enyém volt, akit csak akartam, akivel életemben háromszor beszéltem és az, amelyik nem volt, csak azért nem volt, mert nekem nem kellett. Mind, mondom neked a legkülönbek, a legnagyobbak. A színleg és a valóban szent életűek, soha vétekre nem bírható, négy gyermekes családanyák, hajadonok, menyasszonyok és olyan asszonyok – ah olyanok, akiknek igazán csak a férjüket lett volna szabad szeretniök akkor -, abban az időben –

Az asszony a szemközt levő ülésen elfordította a fejét.

- Borzasztó – susogta -, ez borzasztó.

- Mindegy, tudnod kell és tudnod kell azt is, hogy soha egyetlenegyet sem szerettem ez asszonyok közül. Esküszöm neked, soha. A feleségemet sem, akivel tíz esztendőt töltöttem, aki nekem gyermekeket szült. Mindenkit csaltam, őt is, a házasságunk első hetében, a nászúton – a nászúton – szegénykét -, pedig milyen kedves volt hozzám, milyen nagy és jó! És ha tudta volna, hogy a barátnői, az összes barátnői, akik hozzá jártak, a leányok és az asszonyok, hogy mind az enyémek voltak. De talán tudta is. Néha azt hiszem: bizonyosan tudta, mégsem bírt elválni tőlem addig, míg én nem menekültem tőle. Az utolsó percig szeretett, ha hozzám férhetett, ha elfoghatta a fejem, úgy csókolta az ajkamat – úgy csókolta, mintha a gyermeke lettem volna! A gyermekeit – tudod-e -, nem is szerette miattam. Csak engem tudott szeretni egészen és igazán őket soha. Ez az asszony, aki ha reggel felé hazavetődtem hozzá – és honnan, milyen helyekről: megfürdetett, megfésült, felöltöztetett, egymaga, szegény és milyen gyönyörűséggel. Mindég rossz voltam hozzá, mindég. Úgy jártam haza, hozzá, mint egy asszonyhoz, akit kötelességből meg kell látogatni még – a kocsim folyton ott állt a ház előtt, várt. Ő elsápadt, ha látta.

Erdős Renée: Elindultam

Elindultam egy lepkefogóval,

Egy szál horoggal, egy kis parittyával,

És keresztül mentem a mezőn

És csapatostól jöttek a lepkék –

S én néztem őket bámuló szemekkel,

Csodálkozóan, álmatagon.

S szóltam hozzájuk: „Óh gyönyörű lepkék

Aranyos szárnyúk! Vajh honnan jöttök?

És hova mentek? hol lesz pihenéstek?

Hol lesz maradástok?

A teremtésnek mire kellett

A ti egynapos életetek?

Vagy lettetek egy szál virágért?

Egyetlen nevető sugárért!

Egy csókért? Egy csöpp harmatért,

Hogy benne megfürödjetek?

Hogy tőle elkábuljatok?

S az élet e rövidke perc alatt

Tinéktek adta minden gyönyörét?

S az embernél ti többet éltetek?

Többet és szebben s épp ezért

Meg tudtok halni könnyen és vidáman?

Nem kell nektek vigasztaló mese

A túlvilágról, halhatatlanságról,

Mint kell nekünk az erős embereknek?

Óh kicsi lepkék beh irigyellek ezért!

Óh beh irigyellek!”

És mialatt hozzájuk szóltam

Ők fejem fölött lassan tovaszálltak

S egyet sem fogtam el közülök...

*

Aztán leültem a forrás partjára

S horgom a vízbe vetettem.

S jöttek halak. Vidámak. Kicsinyek.

És jöttek nagy halak, gonoszak és kövérek

És megkergették a kicsinyeket.

A kicsinyek ijedten menekültek

S amikor túl voltak minden bajon:

Fellobbanó nevetséges dühvel

Egymás ellen fordultak hirtelen.

A vidám, kicsike halak...

S én nézve őket: eltűnődtem

S így gondolkoztam: „Ott alant a vízben

Az élet épp’ olyan mint idefönn.

A nagy halak megeszik a kicsinyt.

S mikor a kis hal biztonságba’ van

Szertelenül ficánkol s harcba fog

S mert ölni nem tud, meg sem öletik.

Az ellensége: társa. Gyönge mint ő.

De egymáson csípni, hiába, jó,

Ha már harapni nem lehet –„

S így eltűnődve a halak felett:

Észre sem vettem, hogy csalétket

Elfelejtettem a horogra tűzni

S egyet sem fogtam a halak közül...

*

Akkor nekivágtam a rengetegnek

S fölnéztem a fák lombjai közé

Ahol, röppenve egy ágról a másra:

A madarak daloltak ékesen.

Szerelemkérőn, szerelemígérőn

Csalogatón, panaszkodón,

Üdvözülve és diadalmasan.

S állván a fák alatt,

Hallgattam a dalt és vele a lelkem

Repesve szállt a tiszta ég felé,

És szólt a láthatatlan Alkotóhoz:

„Uram, mért kellett embernek születnem?

Mért nem lehettem inkább víg, dalos,

Szabad madár, erdőt lakó,

Két gally között fészket rakó,

A napsugaras légbe kacagó

Szerelmes, boldog kis madár,

Ki úgy dalol, ahogy a kedve tartja

És akkor, mikor kedve tartja.

Miért küldtél az emberek közé

A bús mogorva földre engem

Hol lenyűgöz, hol fogva tart a rög,

Miért nem adtál szárnyakat nekem,

Hogy szállhatnék a bűntől messze!

Hogy szállhatnék Tehozzád közelebb!

Uram, mért kellett embernek születnem!”

*

Így fohászkodván, lassan jött az est.

S homály borult a dalos rengetegre.

S kifáradt szárnnyal pihenőre tértek

Fészkeikbe a madarak –

S én parittyámból egyetlen követ sem

Hajítottam fel a gallyak közé

S most puszta kézzel mehetek haza,

Hálóm, tarisznyám, horgom mind üres

- S tétlen töltöttem az egész napot –

*

Óh párom! engem zsákmányra ne küldj!

Se patak mellé, se virágos rétre

Se árnyas erdő ösvényeire!

Engem minden pillangó kinevet,

Előlem meg sem futnak a halak!

S mint cimborát, köszönt minden madár.

S rétek, vizek lakója tudja jól,

Hogy nincs nálamnál könnyelműbb vadász

Ki nyitott szemmel jár-kel imbolyogva,

S ragadománya dal, dal, egyre dal –

Fák sudaráról, vízfenékről,

Sugaras légből ez nevet felé.

S bárhonnan indul, bárhová igyekszik:

Az útja vége, célja – dal leszen.

Óh én nem értek a lepkefogáshoz,

Halászathoz, vagy fészekromboláshoz.

Az életet, akárminő kicsiny:

Ujjongó szívvel szeretem, csodálom;

S zsoltárokat zeng róla a dalom.

Óh párom engem zsákmányra ne küldj!

Forrás: Irások könyve I. évf. 7. sz. 1905.jún .1. Bp. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: Egy leány

Egy leány elindult a Dicsőség országa felé.

Ment, mendegélt és arannyal hímzett saruinak sarka kopogott az országúton.

Karjára fűzve vitte batyuját, melyben azok a holmik voltak, amiket otthon kapott a szülői házban, s amiket magával akart vinni a Dicsőség országába. Ő maga fehér ruhában volt, és az arcát sűrű fátyol védte a nap, a szél és a por elől.

Így ment sok ideig, egyszerre találkozott egy aggastyánnal, akin viseltes, szürke darócköpönyeg volt, s aki útjába állt és megszólította:

- Hova, hova igyekezel leányom?

- A Dicsőség országába – felelte az röviden és rá sem nézve az öre emberre, tovább akarta folytatni útját.

- Megállj csak – mondta az -, te rossz irányba indultál. Erre sohasem fogod megtalálni azt az országot. Hanem hogy megtalálhasd, le kell térned az országútról, melyen most jársz, és fel kell keresned azokat az ösvényeket, amik magányosak, ismeretlenek és épp azért nehezen járhatók.

- Merre vannak azok? – kérdezte a leány fölcsillanó szemekkel.

- Majd én odavezetlek – Mondta az Élet, a kopott aggastyán, és megfogta a leány kezét és levezette az országútról, neki egy meredek hegynek, amely előttük volt.

- Ezen a hegyen túl van a Dicsőség országa – mondta az öreg. – Nem félsz a nagy út fáradalmaitól és a mélységektől, melyek alattad tátonganak, és a kopár szikláktól, melyeken fel kell kúsznod?

- Nem félek – mondta a leány és bátran ment előre a meredek úton. Ám egy kis idő múlva megállt, mert nagyon fáradt volt.

- Túlságos nagy teherrel utazol – mondta az öreg. – Jó volna, ha a batyudat nem vinnéd magaddal. Úgy könnyebb volna a járás.

- Lehetetlen - mondta a leány. Ezeket a holmikat hazulról hozom az édesanyámtól, hogy őrizzem meg ott, ahová menni akarok.

- Lássuk, mi van benne? – kérdezte az Élet és – kibontotta a batyut és megtalálta benne a Szerénységet, a Jóságot, a Szemérmet és Őszinteséget.

- Szép, szép – mondta fejcsóválva -, de ha te mindezt magaddal akarod vinni, sohasem jutsz oda, ahova akarsz.

Ezzel megfogta a batyut és mindenestül ledobta a mélybe. A leány megdöbbenve nézett a szülőház ajándéka után, sírni kezdett, de csakhamar eszébe jutott a kitűzött cél és a könnyeit letörülte és megvigasztalódva ment tovább; most már könnyebb volt a járás. De mintha a szíve nehezebb lett volna. Mentek, mentek és megint csak megáll útjában a leány.

- A cipők, amik rajtam vannak, nagyon szorítanak – mondta.

- Vesd le őket és menj mezítláb – mondta az öreg.

És mentem lehúzta a leány lábáról a cipőket és messze eldobta a kövek közé.

A két cipő repül, mint két fehér pillangó s az arany virágok hímpornak látszottak rajta.

- Ezekben az ódivatú cipőkben, amiket a Hagyomány szabott, célodhoz nem jutottál volna- mondta vigasztalva az öregember.

A leány szótlan ment mellette. A forró kövek égették a lábát, de nem mert panaszkodni, mert észrevehetőleg nagyobbodott mögötte az út és érezte, hogy nemsokára eléri az országot.

Kis idő múlva az öreg levette arcáról a fátyolt, mert folyton csetlett, botlott.

- Kell, hogy jól lássad az utat, amelyen mégy és a tárgyak színét, amik körülvesznek. Ez a fátyol csal. Ez a Nőiesség. A látóköröd kisebbíti csak.

A leány elpirult, de nem mert ellene szegülni a szigorú öregnek és mentek tovább.

És amint följebb mentek, egyre erősebben sütött rájuk a nap és a leány majdnem összeroskadt a hőségtől.

- Vesd le magadról azt a tapadó ruhát – mondta az öreg. – Vedd az én bő és erős szövésű köpenyemet, ebben bizonyára nem lesz olyan meleged.

És a leány fölvette a csúnya és formátlan köpönyeget és most már egészen fürgén és könnyedén haladt és nemsokára föl is ért a hegycsúcsra.

- Ott a Dicsőség országa – mondta az öreg, és lemutatott egy tündöklő városra, melyből csudás fény sugárzott feléjük s ahonnan babérerdők illata szállt és bűvös zene hangjai törtek föl hozzájuk.

- Óh Istenem! – kiáltott föl a leány –, milyen gyönyörű itt minden, milyen fölségesen szép! És én szegény, mezítláb vagyok, ruhátlan és minden útravaló nélkül! Mint egy nyomorult koldus kell bekullognom a város kapuján, mert mindentől, ami rajtam értékes volt megfosztott az Élet.

- Miért panaszkodol? – kérdezte az öreg. – Mindnyájan, akik abban a városban élnek, hasonlók hozzád. Nincs rajtok csillogó más, mint a lelkük. És látod, milyen világosságban élnek! Ne félj, eredj közéjük és ők megölelnek téged.

És ment a leány a város kapuja felé és a könnyei úgy hulltak, hogy alig látott és a mezítlen lábaiból kiserkedt a vér. És a piros cseppeket fölitták az útszéli virágok és mosolyogva, hálásan néztek utána, amint befordult a kapun

Forrás: Irások könyve I. évf. 3. sz. Bp., 1905. febr. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: A kő

Egy kő, megindulván a hegyoromról, lefelé vette útját a mélybe.

Gurult, gurult és gurulása közben letaposott egy nagy színes virágot, amely épp útjában volt.

- Micsoda illat érzik rajtad? – kérdezték őt a többi kövek, mikor a mélybe leért.

- Egy erős, hatalmas virágnak illata – felelte gőggel a kérdezett -, melynek lefelé való rohanásomban halálát okoztam. Így nem megy soha egyedül a romlásba az, aki erős, hanem magával visz másokat is.

- Az ő illata érzik rajtad – felelték álmatagon a kövek -, és te nem sajnáltad őt?

- Nem sajnálom – mondta dacosan a másik -, az ormot sajnálom csak, amit el kellett hagynom.

A szellő ott lengett a kövek felett és hallván e beszédet, így szólt:

- Te tévedsz! A virág, melyen keresztülgázoltál, nem halt meg. Én a hegytetőről jöttem és láttam, amint lezuhanásod után fölemelte fejét. Csak elkábult egy pillanatra. De megint él és virul, és olyan ép és illatos, mint előbb volt.

- Nem hiszem, amiket mondasz – felelte a kő.

És a többi kövek is hozzátették:

- Nem hisszük, amit mondasz.

- Pedig úgy van. Hivatkozom a napfényre, mely rátűz és csókolja. A reggeli harmatra, mely könnyeivel hűsíti arcát. De sajnos, ti legurult kövek nem térhettek vissza előbbi helyeitekre, s így nem láthatjátok.

Forrás: Irások könyve I. évf. 3. sz. Bp., 1905. febr. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: Merre zúg, merre zúg...

I.

Merre zúg, merre zúg titkos vizek árja?

Hol sikong a szélvész vad, panaszos jajjal?

Odaviszem búmat mély vizek partjára:

Zúgjon a habokkal, sírjon a viharral.

Merre száll, merre száll a fekete holló?

Sivatag sikságba? Rengeteg mélyébe?

Az én sötét dalom röptéhez hasonló,

Amint száll, kilebben a szomorú éjbe.

Fölötte a felhő rózsaszinbe bágyad,

Alatta a ködnek fellángol a széle.

Szárnyán viszi a bút, a halálos vágyat

Meggyötört sziveknek sikolya száll véle.

II.

A te nagy átkaid a fejemre hullnak –

S a hajam hullámán lágyan megsimulnak.

Válnak könnyé, csókká –

Vérharmatot siró, remegő bimbókká.

A te nagy vádjaid a szivemre szállnak –

Mind vakok, mind bénák, mégis rátalálnak,

S ahogy odaérnek:

Ellágyul a hangjuk, suttogva beszélnek.

Óh nincs vád a vádban, nincs átkodban átok!

Ebben is, abban is titkos könnyet látok.

Be boldog is lennél:

Őszinte sirással hogyha sírni mernél!

III.

Mondjátok meg néki:

Elmehet nyugatra, északra meg délre,

Sohasem lesz többé énhozzám hasonló

Igaz szeretője.

Akinek a csókja

Olyan forró volna, olyan édes volna;

Akinek érette annyi titkon fakadt

Égő könnye folyna.

IV.

Ebben az országban,

Nagy Magyarországban,

Nálamnál szebb asszony

Akad bizony száz is.

Évődni, kacagni,

Férfit csalogatni,

Ahogyan én tudok,

Tud talán úgy más is.

Akad bizony jobb is,

Talán állandóbb is –

- Hejh könnyű nálamnál

Hívebben szeretni.

De szerelmes nótát,

Amilyet én tudok,

Amilyet én tudok –

Nem tud olyat senki.

Forrás: Irások könyve I. évf. 3. sz. Bp., 1905. febr. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: Dalok

I.

Kis virágos földem rohanó ár mossa,

Lombosodó fáim dühös szél csapdossa.

Kicsi kunyhóm falát verdesi a zápor –

Nekem ugyan kijut az istenáldásból!

Hejh, jövő tavasszal más talajba vetek!

Vad patak partjára kertet nem ültetek;

Kunyhóm rakom kőből, nem zizegő nádból,

S kikémlelem a vészt, csaló napsugárból.

Akkor aztán, ülvén a födött pitvarba!

Diadalmas szemmel nézek a viharba –

Kopogó záporral egy szót se cserélek –

De ki tudja, akkor – szebb lesz-é ez élet?

II.

Minden éjjel azt álmodom:

Szerelmesem nászra készül;

Egy halovány liliomot,

Szőkehaju tündérlányt vesz feleségül.

Minden éjjel ujra látom

Nászi pompa ragyogását,

Egy halovány liliomnak

Égő tűzben kigyúlását, kihamvását...

III.

Hófehér liliom,

Kár néked meghalnod!

Emésztő vad tűzben

Némán elhamvadnod.

Gyilkos a melege,

Kénköves a lángja...

Csak a tüskerózsa

Erős szirma állja.

IV.

Én voltam a tüskerózsa,

Szerelemnek erős vadvirága.

Hejh, az a tűz hogy égetett!

Halállal hogy fenyegetett!

A szikráját, zsarátnokát,

A pernyéjét, a hamuját

Felém hogy dobálta!

Alkonyatkor sírva borult

Megzaklatott fejem a párnára –

De ha jött a piros hajnal

Fölébresztett csókkal, dallal –

Hejh örök a mese róla:

Én vagyok a tüskerózsa,

Szerelemnek erős vadvirága.

Forrás: Irások könyve I. évf. 3. sz. Bp., 1905. febr. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée