Testvéreim, búcsúzom tőletek!
Reves fa lettem, már ledőlhetek.
Öreg, kopár fa törzse porhanyó,
Sem tűzre, sem szerszámnak nem való;
Ha egy vihartalan napon ledűl,
Magába hamvad észrevétlenül.
De voltam én sudár és lombos is;
Midőn a sors, ez az életkocsis,
Hajszolva féktelen naplovakat,
Kerékagyával énbelém akadt,
éreztem az ütés parázs sebét,
De nem szakadt rám a halálsetét,
Ő sárba nyekkent, ott nyögött alul,
Én fenn maradtam mozdulatlanul.
Birokra keltem az idők szelével
Könnyezte a tusát sok levelem,
A harc alatt mégsem hajoltam én el,
Nem bírt a bérctörő vihar velem.
A vándor ágyvető árnyéka voltam,
Szerelmesek fölé lágyan hajoltam,
Mikor belém faragták nevüket
Csókneszre néma voltam és süket.
Zúghattak a felhők fejem felett,
Ha mit belőlem a tél sírba vitt,
Jött a pacsirtaszárnyú kikelet
Újhodni láttam lelkem álmait.
Állattam volna még tömérdek évig,
Ős terebély magas hegyormokon,
Ahol csupán az égi hó fehérlik,
S a végtelennel a lélek rokon,
de a megizmosító anyaföldbül
Magam kitéptem éltem gyökerét;
A régi fán most egy levél se zöldül,
Nem tudja senki, hogy mi volt elébb.
Lelankadok, saját erőm elárul,
Tavaszrügyet hiába álmodom,
Rám az aranylevelű regefárul
Más nem maradt, csak a vándorbotom.
Így jöttem én, az álmodó közétek,
Verejtékhullató hazátlanok!
Kiknek szívében bárha vígan éltek,
A honi bánat egyre ott sajog.
Amerre jártam e szabad hazában,
Dolgozva görnyedeztek véreim;
Nagy ős erőnket sorvadozni láttam
Gyárak kohóin, bányák mélyein,
Hajszába gúzsolt emberrengetegben,
Gyémántmezők aranyhegyek helyén
Csak a csalódás égő könnye cseppen,
És sápadt arccal sárgul a remény.
Sebekbe áztatott a munka bére,
Vérrel kovászolt a falat kenyér;
A pénz halom bár, a felhőkig érne,
A kifacsart élettel föl nem ér.
Fajtánknak itt keservesebb a bőség
A nagy nyomornál melyből menekült
Izzón tapad a gyilkos munkahőség
Minden centjére melyet hazaküld.
A függetlenség mindent összeláncol
Más népek e hurokban boldogok;
De míg a jólét kurjogatva táncol,
A magyar hazagondol és zokog.
Zokogtam én is, míg csodálva néztem
Fajtánk mily izmos, hű, komoly, nemes,
Habár a heregőgű honi részben
Rá vesztegetni szót sem érdemes.
Én láttam itt hogy fúr, farag, kopácsol,
Olvadt tüzet lapátol, tör szenet,
De arra, mit hazája elharácsol,
Bár nélkülözve, némán huny szemet,
Nem sejtik otthon mint lesz abbul áldás,
Mi annyi testvért félholttá gyötör;
Hány visszafojtott végső jajkiáltás
Titkát takarja névtelen gödör!
Lelkembe markol egy-egy látomásom;
Rémülten álltam a küzdő előtt,
Hogy kőfenékrül egy gyöngyöt kiásson
Porszemre morzsolt óriás erőt.
A legkisebb bántást se tűrte otthon,
Itt semmi ellen nem volt panasza,
Örömtűz csillogott rá, túl a gondon
Ha csak meghalni érhet is haza.
Láttam az összeroncsolt szenvedőket,
Kiket hőssé szentelt a küzdelem,
Mely ott temette kora sírba őket,
Ahol kérges kéz, bársony szív terem.
Óh tiszta faj, nem volt elég a könnyem,
Hogy mindenütt végig sirassalak
Hol egymagad győzhettél volna könnyen
Ha nem nyom a reád dobált salak.
Zokogtam egyre, hogy az idegenben,
Hol annyi léha dús kalászt arat,
A te erényeidnek mérhetetlen
Kincsét takarja meddő akarat.
Gyakran leroskadt zátonyok felett
Lelkemben a virrasztó képzelet,
Addig sirattam mindazt, ami drága,
Amíg kilobbant két szemem világa.
Testvérek így búcsúzom tőletek,
Mint a reves fa, már ledőlhetek,
De míg meredten a sötétben állok
Kezem szorítják hű testvérkezek;
S bár elhamvadtak a napfényes álmok,
Meleg szívet dobogni érezek,
Csapongó lelkem messze száll előre,
Földet kutatva túl a tengeren;
De szellő hasztalan hoz hírt felőle,
Hazám rögét már meg nem ismerem.
Míg a hajó reng, engem tép a bánat,
Ha visszatérek nem látom hazámat.
Nem látom a Tátrát, a Hortobágyot,
Szökellhet zerge, lenghet délibáb
Reám az égbül, mely szememre szállott,
Barack virága nem rózsállik át,
Szélcsend jöhet, tombolhat vészes orkán,
Ha rév ölel, ha hullám eltemet,
Mindegy nekem, vakító éjboszorkány
Elvette már virágos kincsemet.
Intek felétek a búcsúhatáron,
Testvéreim, ne sírjatok velem;
Akármi várjon a virágos álom
Száradjon el utolsó könnyemen.
Jobb is, ha otthon én semmit se látok,
Nyitott szemem mért lássa igazán,
Pokoltüzét a négyszáz éves átok
Mint fújja végig a magyar hazán?
Maradjon a rémült agy látomása
Az éhező nép, a rongyos falu,
A gyombafúlt kert, udvar pusztulása,
Rozsdás ekevas, pókhálós gyalu.
A nemzet szégyenére, jobb,ne lássam
A sok beszögezett kis ablakot,
Hol egykor nóta zengett és csodásan
Szívós, daliás, dolgos nép lakott.
És javatokra lesz, tinektek is tán,
Ha mit se látok, némán szenvedek;
Jobb hinnetek, hogy nem láthatja tisztán,
Álmodja a sok gyászt a lázbeteg.
Nem látom, mint csapódik börtönajtó,
Szegény Pistára, megvasalva jól,
Ki vérbe gázolt, mert a végrehajtó
A párnát húzta az anyó alól.
Amíg az ember a Pittsburgi gyárban
Vasércet öntve könnyeket törül,
Nem látok otthon farkast a határban,
Se csábítót a szép asszony körül.
Nem látom Erzsit, aki rosszba járva,
Más küszöbére lop pólyás babát;
Míg felpattanva kocsma asztalára,
Mulat az ispán úrfi odaát.
Mire való, hogy a koldus nyomortul
Haraggal megránduljon a karom?
Jobb az, ha míg az aggok könnye csordul,
Nem látom őket, bárhogy akarom.
Emlékszem én, hogy Clevelandban Darus Pál
Hogy dolgozott, míg gyűlt a centre cent,
Hiába volt gyűlés, ivás, batyus bál,
Ő dolgozott, mulatni sohse ment.
Hű hitveséhez hazajárt a lelke,
Hazajártak a Yankee-százasok:
Hat gyermek ette kenyerét: a telke
Be volt táblázva, hát a gondja sok.
Minek azt látni, hogy egy nap pecsétes
Levél helyett csak gyászhír érkezett;
Hogy porba roskadt ájultan az édes,
Érezve messziről sújtó kezet.
A gyári gép az ő urát megölte
Ezt tudta meg föléledt özvegye;
Nem adja vissza Amerika földje,
Bár joga sem volt rá hogy elvegye.
Az asszony ágyba dőlt; de a nyomornak
Nem állta útját hogy könnyei folynak:
A homlokára jelt írt a halál,
A jel nyomán gyorsabban rátalál.
Minek azt látni, szenved, aki látja,
Hogy a derék Darus Pál szép családja
Mint pusztul foszlányokban szerteszét;
Hogy a pityergő csepp Katóka lába
Már nem botorkál a népiskolába
Tanulni ábécét, tündérmesét.
Minek azt látni hogy az éhes árva
Jó emberekhez házrul-házra járva
Alamizsnáért nyújtja kis kezét?
*
Testvérek! ennyi a búcsúbeszéd...
***
(Rudnyánszky
Gyula jelentős tagja volt a felvidéki nemességből származó költőcsoportnak,
mely az új eszmék iránti fogékonyságával oly nagy szerepet játszott a
századvégi modern magyar líra megteremtésében. Származásából és neveltetéséből
eredő előítéletei megütköznek nyomorának tapasztalataival, s ő ide-oda
ingadozik a szocialista és a szocializmusellenes törekvések, a katolicizmus,
nacionalizmus és az általános emberi szolidaritás áramlatai közt. Szokatlan
verbális bőség és technikai készség jellemzi, de hiányzik verseiből az a
hiteles hangulati atmoszféra, mely Reviczkynek szürkébb dalait is áthatja.
1905-ben kivándorol Amerikába, s csak kevéssel halála előtt, megvakulva tér
haza 1912-ben. Itthon jelenik meg utolsó könyve, a Napszállat felé, mely nagy
fejlődés korábbi könyveihez képest. Érdekessége, hogy realisztikus képet fest
az amerikai magyar munkás helyzetéről és a kapitalista kizsákmányolásról, de
ugyanakkor a vallás vigaszát hirdeti.
Főbb
művei:
Fanni
dalai (1877); Fényben, árnyban (1886); Nyár (1889); Új költemények (1904);
Napszállat felé (1913); Húrpengetés (1935)
(Forrás:
Magyar irodalom a századfordulón – Antológia sorozat a középiskolák számára
VII. kötet - 301-306. old. – Tankönyvkiadó Bp. 1962.)
