I.
El fogom mondani életem legfőbb történetét, azt a borzalmas és sok vonásában ma is érthetetlen két esztendőt, amely egész jövendőm felett határozott, gondolkozásomat, érzésemet, tetteimet más irányba terelte, s olyan fogyatékosságot hagyott a lelkemen, mint a hagymáz a szervezeten. Nem szükséges, hogy a dolgot kiszínezzem, vagy meg nem történt epizódokkal tarkítsam, az egész úgy, ahogy velem megesett: szokatlan és ijesztő, sőt, ha itt-ott nem is aknázom ki egészen a helyzetet, tekintsék azt a nagy lelki fájdalmat, melyet ez az emlék, valahányszor vele foglalkoztam, bennem fölidézett.
Orvos vagyok, s már az egyetemen a tudomány misztikusabb ágához, a lelki betegségek gyógyításához hajlottam. Érdekeltek a szerencsétlen szenvedők, s összes szabad időmet közöttük töltöttem el. Sokat jártam a tébolydákba, hidegvízgyógyintézetekbe, s lassan odáig vittem, hogy elértem azt a nézőpontot, amelyről az ilyen betegekre tekinteni kell. Úgy tettem velük, mint a jó színész, aki Peturt vagy Hamletot játszva, a kulisszák mögött belelovalja magát a helyzetbe, s aztán igaz felháborodással, való izgatottsággal és idegességgel lép ki a lámpák elé. Azon iparkodtam, hogy lehetőleg abba a helyzetbe jussak, mint a beteg, őrültsége kitörése idején. Ha olyannal volt dolgom, aki a szerencsétlen szerelem áldozata volt, szerencsétlen szerelmet szuggeráltam önlelkembe, s lassan a mély szomorúság, a kétségbeesés és lemondás képzetei vettek körül engemet is. De nálam azért megmaradt az orvosi objektivitás, amely a közvetlen bajt látva, a közvetlen orvosságot is megtalálta, s miután kitűnően ismerem a saját testi és lelki szervezetemet (kevés ember mondhatja ezt el magáról), minden sebre megtaláltam az írt. Így gyakran gyógyítottam ki oly lelki betegeket, akiknek állapota rejtély volt a többi orvos előtt.
Eljárásom az volt: összegyűjteni a beteg korábbi életének minden adatát, átérezni azokat, s csak aztán fogni hozzá a gyógyításhoz. Sok titokzatos kulcsot, elrejtett szálat találtam így meg, amelyek összegyűjtése után a betegem lelke már csak egyenlet volt előttem, amelynek összeadásához, korrigálásához és megfejtéséhez csupán idő kellett. Évek múlva így meglehetős gyakorlatra tettem szert, s néha a szimptómák is elégségesek voltak arra, hogy ítéletet mondhassak, az érdekesebb eseteket azonban mindig kezdettől fogva tanulmányoztam át. Kutatásaim közben rájöttem arra, hogy az őrültség voltaképp a léleknek végtelen elfinomodása, minek következtében az a legapróbb hatásokra reaagál. Velünk, normális emberekkel, napközben egy csomó olyan izgalmas dolog történik, amelyet meg sem érezünk, a finom lelket azonban megrezegteti. Egy kellemetlen levél, kellemetlen szó, nem sikerült munka, emberekben való szüntelen csalódás, sőt, egy hirtelen előrobogó kocsi, mely majd elgázolt, undorító utcai látványok, illetlenül étkező asztaltársak, röhögő színházlátogatók, talán még egy rosszul illő inggallér is megannyi apró idegesség kútforrása, amely a finom lélekre tűzcseppeket ont. Volt egy betegem, aki sose akarta levetni a ruháit, s úgy aludt kabátban, cipőben. Utánajártam a dolognak. Elgondolkoztam rajta, milyen nevetséges robot évek hosszú során minden reggel ugyanazt megcselekedni: felhúzni a csizmát, megkötni a nyakkendőt, és érezni, hogy életünk fogytáig erre vagyunk ítélve. Ha valakinek azt mondanák: Húsz éven át minden reggel ezt kell tenned, bizonyára legalábbis szerencsétlennek érezné magát. Pár nap múlva én is már ideges lettem, ha az öltözködés ideje következett, szinte dühösen kaptam magamra ruháimat, s remegtem, mikor a toilettet befejeztem.
