Benedek Marcell: Irodalmi hármaskönyv - A költő világa I. RÉSZ

KIS KÖNYV A VERSRŐL - A költő világa

„Az eget tükröző vízcsepp” elkoptatott hasonlat, de mindig eszünkbe jut, ha igazi költő versét olvassuk. A vers olyan ablak, amelyből az egész világra nyílik kilátás. Ennek a kilátásnak színe, hangulata változhat a költő következő versében, sokszor és sokféleképpen változik egy költő pályafutása folyamán, de tájképi alakja, a költő egyénisége, lényegében ugyanaz marad. A tájat is sokféleképpen látjuk: derűs és felhős időben, napfényben a végtelenig terjedve, ködben összeszűkülve, forró délben talán fantasztikus délibábbal gazdagítva, holdfénynél és sötét éjszakában s az évszakok szerint hófehéren, virágtól tarkállón, aranyos-vörös őszi pompában. A táj mégis ugyanaz. Ezt járja be, ezt kutatja, ezt ábrázolja a költő egy életen át.

Kényszerűség ez. A vers, ha egy hangulat, egy kép, egy eszmetársítás jóvoltából megfogant, formát keres és meg akar születni, mint a méhben hordozott gyermek. ennyit minden költői alkotás keletkezéséről egyformán elmondhatunk. Minden egyéb a költő egyéniségétől, sőt ennek az egyéniségnek változó külső körülményeitől, hangulatától, érdeklődésétől függ.

A költői szemérem

Hogy a vers könnyen vagy nehezen születik-e, az csak másodsorban a formákkal vívott küzdelem kérdése. A lírai vers: önvallomás, és magunkról őszintén vallani nem mindig könnyű dolog.

A vallomásnak két korlátja is van. Egyik az, amit szeméremnek szoktunk nevezni, holott inkább szerénységnek nevezhetnők. A szerénység állítja a költőt ez elé a kérdés elé: van-e jogom, hogy magánügyeimmel – szerelmemmel vagy élet-gondjaimmal – kiálljak az emberek elé?

A szerénység mellett aztán ott van a valódi szemérem is. Vannak vágyaink, gondolataink, sőt tetteink is, amelyeket az általában elfogadott erkölcs (vagy izlés) alapján magunk előtt is szégyenlünk, s legszívesebben elfelejtenénk. Ezeket valljuk meg a költői őszinteség nevében?

Költészetünkben Arany János az, akinek lírájából nagy területek hiányoznak, szerénységből és szeméremből szerelmes verset nem írt. Hogy mit hallgatott el, arról epikai műveiben vall néha akaratlanul. Petőfit bámulja, de a Petőfi-utánzók személyes vallomásait kigúnyolja: „… kit is ne érdekelne, lencsét evém-e vagy babot?”

Petőfinek, legalább látszólag, nincsenek ilyen gátlásai. Ami a szerénységet illeti: helyesen, jogosan érzi, hogy a megírás művészete közüggyé tesz mindent, amit magáról elmond. Közügy azért is, mert bármennyire „egyéniség” ő féktelen szabadság- és függetlenség-vágyában, természetének alapja ugyanaz, mint népe természetéé. Szerénykedésre tehát nincs oka. De a szemérmes elhallgatásra is kevés. Az irodalom akkor még nem fedezte fel a naturalizmust, még kevésbé a mélylélektant. Petőfinek eszébe sem juthat, hogy versben merészebb dolgokat is le lehetne írni, mint a Toldi szája szélén kicsurranó tiszta nyál, ami annyira tetszik neki Arany versében. Szerelem? Életrajzából tudjuk, hogy minden alkalommal rögtön pap elé akart rohanni, valahányszor szerelmesnek érezte vagy hitte magát. Nem volt titkolni valója, legföljebb annyi, amennyit akkor minden jóízlésű ember eltitkolt.

Bella Ahmadulina: Ez a szeptember

Ez a szeptember csúful rászedett,

ez az együgyű, gyermeteg ravaszság.

Szerencsés fogást csinált: kivetett

hálójában vergődünk, kis halacskák.

Nincsen miért találkoznunk: elég

bonyolultak úgyis a szövevények.

Elhaladsz előttem, s amerre mégy,

ősz fejedhez narancs növények érnek.

Ördög vigye a jövő hónapot -

az október küszöbén azt kívánom.

Adj szabadságot nekem végre, hogy

lehessen győznöm, győznöm s bosszút állnom.

E szeptemberi derű színeket

lobbant a szemben, cirmos tarkaságot,

s mint rajzórákon, buzgón levelet

körmölök neked, s válást kunyerálok.

Hogy gőgös voltam, bánom már nagyon.

Úgy elvenném hideg élét a szónak.

Legyen benned irántam irgalom.

Olyan nagyon remélem, hogy te jó vagy.

(Ford.: Lator László)

Longosz (Kr. u. II-III.sz): Daphnisz és Khloé

Leszbosz szigetén van egy gyönyörű nagy város: Mitüléné. A tenger beáramló vize szeli keresztül csatornákkal, s fényes fehér kőből rakott hidak ékesítik. Hihetnéd, nem is várost látsz, inkább szigetet. Hanem vagy kétszáz stadionnyira ettől a várostól, Mitülénétől, egy gazdag embernek feküdtek földjei. Szépséges birtok volt az: rajta vadat rejtő hegyek, búzatermő rónák, aztán szőlős lankák s nyájaknak legelők Hosszan nyúló partszegélyén pedig lágy fövenyen tört meg a tenger hulláma.

Ezen a tájon egyszer egy pásztor - Lamón volt a neve - legeltetés közben kisgyerekre bukkant, akit egyik kecskéje táplált az ideig. Tölgyerdő volt arra, sűrűjében, borostyánindákkal befont szederbozót alján, a puha pázsiton hevert a kisded. Odaszaladozott szüntelen a kecske, s gyakran nem lelték nyomát, amíg gödölyéjét magára hagyva a gyermeknél időzött. Megleste Lamón a szökevény útját, mert sajnálta ám az elárvult gidát, egyik forró délben nyomon követte hát, s meglátta, amint egy csecsemő körül settenkedett nagy vigyázva, hogy körmével taposva ne tegyen kárt benne. Az pedig, mintha csak az anyja melle lenne, mohón szívta tőgyéből a bőven áradó tejet. Ámulatában persze közelebb lépett, és egy fiúcskát pillantott meg. Erős is volt, szép is, és pólyája finomabb, mintsem kitett gyermek sorsához illő. Mert bíborköntös volt az, aranycsattal megtűzve, s elefántcsont markolatú kicsiny tőr mellette.

Előbb már azon volt, hogy csak a drágaságokat veszi fel, a gyermekkel pedig nem törődik. De aztán elszégyellte magát, hogy még a kecske emberszeretetéről sem vesz példát. Megvárta az estét, s akkor hazavitt mindent a feleségének, Mürtalének: az ismertetőjeleket, a gyermeket, meg magát a kecskét is. S mert az asszony elámult, hogy tán csak nem ellett emberfiat a kecskéjük, Lamón sorra mindent elmondott neki: hogyan akadt a kitett fiúcskára, hogyan látta meg, amint a kecske szoptatta, és restellte végül biztos halálra otthagyni. Dicsérte az asszony, amiért így tett, a talált holmit elrejtették hát, a gyermeket sajátjukká fogadták, s táplálását továbbra is a kecskére hagyták. Hogy pedig a fiúcska neve is pásztorokhoz illőnek tűnjék, úgy döntöttek, Daphnisznak hívják majd.

Két év is elmúlt már, hogy a határos mezőkön legeltető juhász - Drüasz nevezetű - ugyanilyen látványra meg kincsekre bukkant. Nimfáknak volt arra barlangja, gömbölyű külsejű, hatalmas kőszikla öblös belsejében. Szobruk is ott állott kőbe faragva: lábuk mezítelen, karjuk vállukig fedetlen, kioldott hajuk a hátukra omlott. Derekuk körül öv, szemük körül mosoly. Tartásuk mindenben, mint a kartáncot lejtőké. A barlang szája a nagy szikla kellős közepén tárult s egy forrás felbuzgó vize kis csorgót alkotva folydogált ki rajta. Így az üreg előtt gyönyörű, bársonyos gyepszőnyeg terült el, hiszen az éltető nedv, sűrű, puha füvet hizlalt. Körös-körül sajtárok meg fuvolák, szürinxek meg nádsípok hevertek, hajdani pásztorok jámbor ajándékai.

Egyik nemrég ellett birka látogatott sűrűn ebbe a barlangba, sokszor úgy tűnt már, végleg nyoma veszett. Drüasz meg akarta hát büntetni, hogy újra engedelmességre szoktassa. Friss vesszőket font egymásba hurok formájára, ehhez ment a sziklához, hogy ott majd elfogja. De ahogy odaért, mást látott ám, mint amire gondolt. Mert a birka egészen asszony módjára kisgyermeknek nyújtotta szopásra tejtől duzzadt tőgyét, s az nagy mohón, mukkanás nélkül, hol az egyik, hol a másik csecshez fordította ragyogó tiszta szájacskáját. Mert amint jóllakott a táplálékkal, dajkája nyelvével végignyalta arcát. Leány volt a kisded, s mellette is hevertek a pólyáján kívül ismertetőjelek: arannyal átszőtt hajszalag, aranyos sarucska meg arany lábperecek.

Isten küldötte ajándéknak vélte Drüasz, amit talált, s mert okult azon, mennyire szánja és szereti a birka a gyereket, karjaiba vette a cseppséget, tarisznyájába süllyesztette az ismertetőjeleket, és a nimfákhoz fohászkodott, hogy pártfogoltjuk hozzon szerencsét rá. S miután már eljött az ideje, hogy hazaterelje a nyájat, tanyájára érve elmesélte feleségének, mit látott, mutatta, mit talált, s kérte, tekintse édeslányának a kicsit, és mit sem törődve a származásával, nevelje úgy, mint saját magzatát. Napé - mert ez volt az asszony neve - anyja is lett nyomban az árvának, s dédelgette, mintha attól tartott volna, hogy az állat túltesz rajta szeretetével. Hogy pedig hihetőbb legyen anyasága, pásztoroknál dívó nevet adott az ő kislányának, és Khloénak nevezte.

Hamarosan felcseperedett a két gyermek, s szokatlan szépségük kirítt a paraszti környezetből. A fiú tizenöt esztendős volt már, a lány kettő híján annyi, midőn egyik éjjel Drüasz is, Lamón is ilyen álmot látott. Úgy tűnt, a nimfák állnak előttük, akik a balrlangban, a forrás mellett laktak, ott, ahol Drüasz a kisdedre bukkant. Daphniszt és Khloét bízták éppen egy fiúcska gondjára. Csoda eleven és szépséges volt az, vállán szárnyak nőttek, kezében kicsi íjat tartott meg apró nyilakat hozzá. Egyikkel megérintette őket, és rájuk parancsolt, hogy egyikük ezentúl a kecskéket, másikuk meg a birkákat legeltesse.

Elszomorodtak az öregek az ilyen álom láttán, hogy csaj juh- meg kecskepásztor válik neveltjeikből, pedig pólyájuk előkelőbb sorsot jövendölt nekik. Ezért táplálták hát őket finom ételekkel, tanították őket betűvetésre meg sok egyébre is, ami különb a paraszti dolgoknál? De az istenek szavára hallgatniuk kellett, hiszen az ő gondviselésük mentette meg őket. Meghányták-vetették hát egymással közös álmukat, áldozatot vittek a nimfák barlangjába a szárnyas fiúcskának, pedig még a nevét sem tudták megmondani, és a gyermekeket elvezették a nyájhoz bojtárkodni. Megtanították őket minden dolgukra: mint kell legeltetni, míg csak nem delel a nap, s újra legelőre hajtani a nyájat, ha a hőség már alábbhagy. Aztán mikor tereljék itatni, s mikor hajtsák nyugovóra a karámba, meg hogy melyik állat hallgat a jó szóra, melyik csak a pásztorbotra. Azok ketten pedig ugyancsak örültek, hogy ilyen nagy nyájnak lehetnek urai, és úgy szerették a kecskéket, juhokat, ahogy talán egyetlen pásztor sem. Hiszen Khloé birkáinak köszönhette menekülését, és Daphnisz sem feledte, hogy árvaságában kecske táplálta.

Tavasz ébredezett, s mindenfelé virágok pompáztak: erdők tisztásain, mezők füvében s a hegyek lejtőin. Megjött már a méhek dongása, a dalos madarak éneke meg az újszülött bárányok ugrándozó kedve. Domboldalakban hancúrozott a nyáj, réteken a fű közt duruzsolt a méhraj, a lombos lugasokat meg a madarak éneket töltötte be. És míg a tavasz varázsa bűvölte el a természetet, a két zsenge emberpalánta mindent utánzott, amit hallott s látott. Madárdal hallatára daloltak ők is, szökdécselő nyájuk láttán szökdécseltek ők is, méhek példájára meg virágot gyűjtöttek. Aztán egymás ölébe szórták, vagy koszorúba fonva a nimfáknak vitték.

És mivel egymáshoz közel legeltettek, együtt is csináltak mindent. Gyakran Daphnisz terelgette egybe az elszéledt birkákat, sokszor Khloé hessegette vissza meredek sziklákról a vakmerőbb kecskéket. Ha pedig egyikük elmerült a mulatságában, addig a másik őrizte mindkettőjük nyáját. Mulatságuk meg akadt elég, aminek bojtár meg gyerek örülhet. Khloé a lápnál sáslevelet tépett, s tücsöknek font kalitkát belőle. S mialatt ezzel bíbelődött, a nyájáról is megfeledkezett. Daphnisz sudár nádszálakat metszett, kifúrta őket a csomóknál, lágy viasszal összeragasztotta, s alkonyatig csak furulyázásra volt gondja. Aztán meg hol tejen, boron osztozkodtak, hol meg az otthoni elemózsiával kínálgatták egymást. S előbb vált külön a juhnyáj a kecskéktől, semhogy Daphnisz elszakadt volna Khloétól.

De míg ők így játszadoztak együtt, Erósz komolyabb dolgokat tervelt ki számukra. Egy nemrég kölykezett anyafarkas prédálta ebben az időben a többi pásztor nyáját a szomszédos mezőkön, s temérdek húsra volt szüksége, hogy kicsinyeit jóllakassa vele. Összegyűltek hát a tanyaiak, s éjnek idején vermeket ástak egy öl szélességre, négy ölnyi mélységre. A kiásott föld nagyobb részét széltében elterítették, a mélység fölé pedig hosszú, száraz ágakat fektettek, és a maradék rögöt arra szórták, hogy a terep visszanyerje korábbi képét. Ha most akár egy nyúl szaladt is át fölöttük, a szalmaszálnál is törékenyebb gallyak összeroppantak alatt, s későn vette észre, hogy a talaj nem szilárd alatta, ahol annak vélte. Sok ilyen vermet ástak a hegyekben meg a síkságokon is, a farkast mégsem sikerült foglyul ejteniük, mert az megérezte, hol rejt csapdát a föld. Kecske meg juh azonban veszett bennük jócskán, s kis híja, hogy maga Daphnisz is ott nem veszett egyben.

Két ingerkedő bakkecske párviadalban egymásnak ugrott, s egyiküknek egy hevesebb összecsapástól fél szarva letört. Fájdalmában fújtatva futásnak eredt, a győztes pedig nyomába iramodott, s percnyi megállást sem engedett a menekülőnek. Bánta Daphnisz a letört szarvat is, bosszankodott a vakmerőségen is, felkapta pásztorbotját, és űzőbe vette az üldözőt. S mivel a bak a menekülésben, Daphnisz meg a hajsza hevében nem ügyelt eléggé, hogy hova lép, egy verembe zuhantak mindketten: előbb a bak s Daphnisz utána. Ez mentette meg, mert a bak hátán ért le a mélységbe. Odalenn aztán sírva várakozott, hogy talán jár arra valaki, s kihúzza onnan. Khloé a baleset láttán futva ott termett a veremnél, s hallva, hogy Daphnisz él, segítségül hívta a közeli réten legeltető csordást. Jött is mindjárt, és valami hosszú kötelet keresett, hogy azt lebocsátva fogódzóul, kimentse a gödörből. Kötél azonban nem akadt, hanem Khloé leoldozta magáról a mellkötő szalagját, és azt adta a pásztornak, hogy leeressze. Így aztán a verem szájához állva húzták felfelé, Daphnisz pedig két kezével a szalagba kapaszkodva kijutott a gödörből. Felvonszolták a pórul járt bakot, amelynek mindkét szarva letört, ennyire meglakolt hát vetélytársán aratott győzelméért. Hálából az életmentő ökörpásztornak ajándékozták, hogy feláldozza, és megegyeztek, az otthoniaknak azt hazudják majd, farkasok tépték szét, ha keresnék rajtuk. Aztán visszatértek szokott helyükre, s nyájuk után néztek. Békés legelésben találták a kecskéket, juhokat, letelepedtek hát egy tölgyfa tövébe, és végigvizsgálták, nem sértette-e meg valamelyik tagját Daphnisz az esésnél. Nem leltek sebet sem, nem látták vérét sem, hanem fürtjeit meg egész testét is por meg sár borította. Jobbnak látta hát, ha megfürdik, mielőtt Lamón meg Mürtalé gyanút fog, hogy mi történt vele.

El is ment Khloéval a nimfák barlangjához, ingét, tarisznyáját a lánynak nyújtotta, hogy tartsa, és a forrás elé állva haját meg testét is leöblítette. Haja fekete volt és sűrű fürtű, bőre meg napbarnított, hogy úgy tűnt, haja árnyékától olyan sötét. Szépnek látta Khloé, ahogy így elnézte, és mert addig nem ötlött szemébe szépsége, azt hitte, talán a fürdő szépítette meg. Amikor pedig a hátát megmosta, s ujjai érezték, bőre milyen lágy, lopva megtapogatta a saját testét is, hogy próbát tegyen, bársonyosabb-e. Akkor aztán hazahajtották a nyájat, mert lebukóban volt már a nap, és Khloé sem gondolt most már semmire, ha csak arra nem, hogy Daphniszt újra láthassa fürdeni.

Ford.: Détshy Mihály

Forrás: www.csicsada.freeblog.hu

Janka Kupala: Sasok (1923.)

Szárnyaljatok fel, hé, sasok!

Röpüljetek, harcoljatok,

Föl, föl, maradjon lenn a múlt,

Mely álmos ködbe, sírba hullt.

Zúgó vihar dörögve ráz,

Vagy véres villám felcikáz –

Zengjétek századokon át

Új gondolatok igazát.

Kezünkben sarló, kaszanyél,

A kardotok kemény acél,

A dörgő orkán meglapult,

Mely zúzta-verte tegnapunk.

Az átkozott múlt árnyait,

Vad, kancsukás bálványait,

Elverte innen, hős sasok,

Ifjú erőtök, dalotok.

Ütött az óra, várt a nép,

A szabadságot várta rég,

S kilép a ködből koszorús

Homlokkal a hős bjelorussz.

A szabadság virága nyit,

Már ropja bűvös táncait,

Mert új a sors és új a tánc,

Szabad karokról hull a lánc.

A sarló s kalapács jelét

Azért kaptátok, hogy e nép,

Úgy mint a mesebeli hős,

Vakmerő legyen és erős.

Hogy melyet hősi kard kivív,

Szabadságához lenne hív,

És hogyha újabb próba kell,

Zord hullámként torlódna fel.

Hogy viharként harsogjatok,

S világra szóljon hangotok,

S a szabadság láng-színt kapott

Ágyán ne bóbiskoljatok.

Az ősök századokon át,

Ekét adtak és boronát,

Hogy ha a tavasz költöget,

Szántsátok fel a földeket.

Hogy túrjatok makacs-kemény

Erővel, s boldog televény

Rögén izzadván testetek,

Arany magokat vessetek.

Élesre fent kaszát, kapát

Hagytak reánk a dédapák,

A réten hadd suhogjanak,

Mihelyt megpitymallott a nap.

Irtsátok a gazt, úgy bizony,

Amíg csak bírja ér, izom,

Hogy rest lemondás, csúf mocsok

Meg ne mérgezze húsotok.

Pengjen a villanó kasza,

Ha ég a nap tányérja fenn,

Ha hull a hajnal harmata

A szomjú, zöldellő gyepen.

A régi dal is tietek,

Ősök-dalolta, játszi juss,

Ha zsendül a szép március,

Még szebben énekeljetek.

Teli tüdővel szóljon a

Szívek öröme-bánata,

Forrjon a lélek, mint a hab,

Ha tengeren vihar dagad.

Zúgjon a himnuszos nagy ár,

Hallgassa széles e határ,

Bilincs ne fájjon a rabon,

Velünk daloljon szabadon!

(Ford.: Kardos László)

(Forrás:Kardos László válogatott műfordításai, Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

*

Kupala, Janka, szovjet belorusz költő (1882-1942). A belorusz költészet legnagyobb alakja. Szegény lengyel kisnemes fia volt, húszéves koráig paraszti sorban élt. Ifjúkori versei a belorusz szegényparasztság nyomoráról és szabadságvágyáról szólnak. Kupalát erős szálak fűzték a néphez, költészetét a népköltészethez. Izmos, erősen eszmei költészet ez, a szovjet élet legjelentősebb mozzanatai tükröződnek benne elragadó pátosszal.