2026. aug. 25.

Gergely Márta (1913-1973): Szöszi (könyvismertetés)

Gergely Márta | Magyar életrajzi lexikon | Kézikönyvtár Picture

(Móra Kiadó, 1958.)


    Van már olyan irodalmi leánytípus, amely sok helyről összeszedett jellemvonásaival, ha nem is lett fogalommá, hogy par excellenc kifejezze a mai lányok lényegét, de legalább néhány jellegzetességében a valóságra ismerünk? Elfogadjuk általánosítási alapul?
    Az irodalomban eddig – bár sokan próbálkoztak vele, Nagy Istvántól, mondjuk Beczássy Juditig – érzésünk szerint NEM VOLT. Gergely Márta „Szöszi”-jével, az 1958-as könyvnapok egyik legmaibb könyvének hősével – LETT.
    Bár Gergely Márta sokkal szélesebb skálán játszik, hogy sem elkötelezné magát CSAK ifjúsági írónak, mégis az a véleményünk, hogy a Szöszit folytatni kellene. Ugyanis már így is annyira jellegzetes figurának sikerült, hogy alkalmasnak látszik egy regénysorozat keretei között benne és általa megmutatni azokat a viszonylatokat is, amelyek együttesen a mai lányság problematikáját adják, és amelyek – természetszerűleg – EGYSZERRE nem fértek be egy könyvbe.
    Mi benne az új, a más, a több?
    Legfeltűnőbb vonása – s itt rejlik a szerző által művészileg jól elrejtett pedagógiai szándék –, hogy nincs szembeötlő jó tulajdonsága. Átlag. Szinte már túlságosan is sok a negatív vonás benne, mégis nem annyira, hogy lélektanilag hihetetlen, pedagógiailag lehetetlen és az életesség szempontjából valószínűtlen lenne későbbi fejlődési vonala. Szerencsétlen, félreszorult, megértetlen kis életében csak egyetlen szál köti a világhoz: mélységes vágyódása a szeretetre, a valakihez tartozásra. Csakhogy ennek kielégítésére sokáig nincs módja. Nagyszülei nevelik, mert szülei elváltak, s a kis Varga Elvira úgy lebeg a három vonzás között, hogy hiányozni azért senkinek se hiányzik, s amikor se kifelé megnyilatkozni nem tudó, se kívülről megértéssel nem támogatott kis önérzete kitör, és a jampecség KÜLSŐSÉGEIBEN csapódik le, a nagymama is elkergeti. Pedig csak egyetlen „tehetségének”, táncérzékének keres kiélési lehetőséget, s bár majmolja Nájlon Bébit, az igazi jampecet, amikor akaratán kívül kimarad, ártatlanul éri az elűzés. Mostohaapja veszi magához, de bár illúziókban és illúzióknak élő anyja szereti a maga módján, lényegében most is ötödik kerék. Itt éri az októberi vihar, amely elkapja Sándor bácsit is, a mostohát, aki disszidálásra kényszeríti családját. Szöszi és legkisebbik húga azonban lemarad Győrben, visszatérnek a fővárosba, a nagyszülőkhöz s a fodrásziparba, ahonnan mostohaapja kiszakította.
A regény folyamán, mint  fény prizmán, kis életének megtartója, a szeretet bomlik szét különböző, de egyéniségéből fakadó jótulajdonságokra. Bár fogyatkozásai lényegükben megmaradnak, kiderül, hogy bizonyos helyzetekben átváltódnak, s néhol ösztönösen, néhol már tudatosan, de olyan biztonsággal igazítják el a legnehezebb körülmények között, hogy ez a magatartás, a Szöszi választotta megoldás, több mint egyéni kiút. Ez már tipikusan a ma lányának válasza a mindennap nagy válaszútjain elénk meredő kérdésekre.
    Értékrendje, amelyhez kis élete ösztönösen ragaszkodik, a következő mondatban foglalódik össze: „… a világon tán minden bajnak,m inden igazi bajnak az az oka, hogy az embereknek nincs szívük a munkájukhoz. Ha mindenki rendesen dolgozna, ha csupa rendes, szorgalmas, becsületes ember volna a városban, akkor más volna minden.” Ezen belül lényegében elég szűkre korlátozódik vágya az egyéni szabadságra, s a felnőttek, jobbára a múltból itt maradt előítéletek alapján, ezt is csak nyirbálják. Kitörni ebből a körből, a felnőttek megérteni nem tudó zsarnokságából, több úton lehet. Az apró hazugságok, engedetlenségek, a jampi szokások felvétele csak védekezés számára. Az igazi megoldás: a munka. Hiszen a fodrászüzletben, egy kis elemi közösségben mindjárt megtalálja a maga helyét! Fogyatkozásai már csak FÉLSZEGSÉGNEK tűnnek, s kiderül, a szürke kis verébnek is lehetnek, vannak megbecsülésre érdemes képességei. Lappangva eddig is megvoltak benne, de nem alakulhattak ki, hiszen élete folytonos védekezés volt: „Ne lássa, ne tudja a nagymama, hogy ő mit érez” – mondja egy helyütt.
    Azok az ellenszenves vonások, amelyek ÁRNYALATOKBAN Szösziben is megvannak, a regényben mint uralkodó fogyatékosságok egy-egy alakban testesülnek meg: Nájlon Bébi, Ági, stb. Szöszi azért tudja levetkezni őket, míg azokat bajba sodorja, mert a kislány először érzi, később már derengőn tudja is, hogy minden igai nagy bajban van egy remedium: a munka, amely valósággal „helyre teszi” a tévelygőt is, csak éppen engednie kell. Ebben oldódik el az a látszólagos ellentmondás, mely az olvasóban felvetődik a regény olvasta alatt: nem túlságosan megértő-e a szerző Szöszi tényleges hibái iránt is? Minden csak kerülő út volt, amelyre rákényszerült? Talán az a kifogás áll meg, hogy Gergely Márta túlságosan jól „álcázta” alapjában jóravaló kis hősnőjét…
    Az érdekes és fordulatos mesében alkalma nyílik Gergely Mártának, hogy elég sok relációban felfedje az élethez való vonatkozásait ennek a magára hagyatott, belső valóját senkivel – még csak bimbózó szerelmi életének „hősével”, Árpáddal se – közölni, megértetni tudó, botladozó kislánynak. Talán túl sok probléma is fut össze benne: az iskola és a házi nevelés ellentéte; a jámpeckérdés; az új munka-éthosz, a szerelem; a disszidensek stb., stb. A kis Varga Elvira mindegyikkel szembenéz a maga módján, s lényegében mindig önmagához hűen válaszol rájuk. Azt is elhisszük neki, hogy – helyesen is.
    Miért?
    Itt kell szólni Gergely Márta regényírói művészetéről, amellyel élővé, hitelessé, sokoldalúan árnyalttá s ugyanakkor jellembelileg mégis egységessé tudta összegyúrni Szöszi kedves kis alakját. Fokozatosan, állandó ütközések közben, sok-sok apró vonásból alakul hőssé, a jelenségekre jellegzetesen mai módon reagáló regényhőssé. Hogy ez sikerüljön, a regényírónak gyökeréig kellett ismernie a mai leánylelket; szeretnie kellett kis hősét, hogy finom rezdüléseit ennek a csak látszólag egysíkú, mégis sokrétű léleknek ki tudja munkálni; fogyatékosságait megértse és megértesse. S mivel Gergely Márta a nő ösztönösségével, a pedagógus felkészültségével, a kitűnő megfigyelő gazdag tapasztalatával s az író beleélő-képességével alkotta meg hősét: nemcsak belsőleg, vagyis költői elképzelésben áll meg, de elhisszük azt is, hogy az élet is kitermelhet, ki is termel ilyen alakokat. Gergely Márta könyvének az a nagy pedagógiai igazsága, hogy nincsenek jelentéktelen emberek, nincsenek elveszett gyerekek. A boldogsághoz az kell, hogy mindenki felismerje önmaga belső irányvonalát, s akkor a közösség, ha annak mozgási törvényeihez igazodik, „helyére teszi”, mint Szöszit.
    Sok minden benne van Gergely Márta ragyogóan sikerült „Szöszi”-jének problematikájában, amit a mai élet állított kérdőjelként az átalakuló társadalom elé. De sok csak éppen érintve. Pl. Szöszi és a szerelem… Ha elképzeljük, mennyi érdekeset, megszívlelendőt és eligazítót tudna Szöszin keresztól Gergely Márta elmondani erről is, akkor engedünk annak az illúziónknak, amely azt képzelteti velünk, hogy Szöszivel még találkozunk.

ZSIKÓ GYULA


Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Takáts Gyula (1911-2008): Levél a felvidult városból

A Szép versek antológiában megjelent portréinak egyike(Csigó László felvétele)
(Tersánszky Józsi Jenő 70. születésnapjára)

I.
Nem hívom én Dionysust, sem szent Józsefet ehhez,
egyszerű módra levélben csak leírom s kire illik,
vésse szívébe miként történt, hogy a Múzsa derűje
elfoglalta a várost, melybe lakom s leigázva
puskacsövekbe virág és tank odujába a szegfü,
közhivatalba vidámság fészkelt rózsa-reménnyel.

II.
Akkor volt, hogy az ember kezdte kiszórni fejéből
végre a puskapor illatot és levetette a mundért.
Szem meglátta a gólyát… Kéz ibolyát szedegetve
szokta meg újra a szépség tiszta-tapintatú bőrét!
Megszólaltak a malmok. Liszt csoda púdere arcunk,
cukrok ezüstkristálya az izmunk felhevítette,
s jöttek a lányok, a csók és lámpa kigyúlt a homályban...
Fönt a hegyen felzsongott újra a pincei élet.

Permetezők kényes pávája bejárta a szőlőt.
Szólt a cigány. Teke dörgött s szende vasárnapi fényben
ezrek kedvire szállt hálóba a méz-színű labda.
Így volt s íme a kis-város zendülve a szépre,
öt párt szólt, hogy a szépség papját hozzam e tájra.
Nyúzva vidéken a múzsát, hozzám nőtt ez a tisztség,
mint a szamárhoz a két fül: - s most melyiket húzogassam?
Öt párt nagy hatalom, de Athene sem kutya, pácban
ültem a lanttal, mint cserző kutyalében a vargák.
Akkor, mintha a felhőn villant volna mosolygás,
úgy tűnt arcod elém és írtam Józsi Jenőnek.

III.
Némi vitácska után kisöpörték s feldíszítették
újra a vén megyeházat s nem nagyidás, de jövendő,
visszakerült alkotmány hangulatába hevülve
vártuk a buszt és jött nagy ponyva alatt leborítva
mind, ami kedves… Félre csapódott Thalia kényszer
függönyes és ott állt a gitáros vándor alakja
zöld színű sátor alatt, benzinszagú pithia-gőzben.
Állt magasan s már mintha el is kezdődne a játék,
megpendült a gitár, lobogott a szalagja, leugrott
Józsi Jenő a kövekre s az utca ragyogva vezette.
Nagy bíborsüvegét a szálloda is megemelte.
Főispán, jegyző és gombszemű vizsla adótiszt
megfordult s ki se hajtva sörük, bámulva letették:
- Hát ez lenne, ez igric? – és elakadtak a szóval.
Már szedelőztek… Lassan mentek a vármegyeházra.
Elfoglalták a helyüket. Nem fönt, de az első
padsorokat és némi zavarral várták, mit hoz az este?
Zsongott már a terem, mint kortesi nagy viadalkor.
Lent ezalatt tisztes lépésre követve az utcán
jöttek utána az ifjak, a két furulyát mosolyogva,
s Józsi Jenő zsebiből is visszanevettek a sípok…
Fürgén szedted a lépcsőt, mint a gidák a hegyecskét.
Föltódultak utánad. Üres szék egy se maradt már.
S akkor, mintha a sors keze küldött volna, szerényen
ép az utolsó főispán székébe leültél.
Ott ült ő maga, ám de előtted, s nézte a Múzsa,
mint csap a megtisztelt tölgy lombjaiból a magasba.
Jól emlékszem, mintha ma látnálak, mosolyogva,
képtelesen játszottál, egyszer az égbe, de menten
sózva a föld humorával, földre leejtve novellád,
mint bűvész a szavakkal, két labdát hajigáltál.
Ujjad ahogy fölemelted, száját tátva az ülnök
mennybe meredt s hőkölve derékon lökte a jegyzőt,
és te velük kuncogtál – várj csak –, mintha eképpen
szóltál volna varázsló bölcs humoroddal eközben: -
- Várj flótás! Ide süss, java most jön. Tátsd ki a szádat! -
s fölvillant a mosolygás!… Úgy nyitogattad a hajnalt,
mint a madár… Rigolyákra a szív és görcsre mosolygás
fénye derült… Ott álltál… Már nem a vándor, a bűvész!
Élet mestere! Ritka tanító! Szép derűhintó!
Bukfencelt a vidámság zöld forrása a termen,
s a hatalom tölgy-székéből epresbotú ifj
vitte madárszavú tájra a zord hivatalnoki népet.
Könnybe dadogva a háznagy a hajdúnak intett:
- Nem mehet innen!… Zárj be kaput!… Pörkölt, csusza várja,
fröccsízű rizling… Fuss a „Körülszennyesbe”, de menten. - 
S még te meséltél szájról-szájra suhant a parancs már,
s így mentünk diadallal. Zászlónk volt a te kedved.
Várt a „Körülszennyes” s hümmögve, nem értve mi történt,
jöttek a vasfejűek tanulásra hevülten utánunk.

IV.
Volt ott csirke, galamb, ruca, disznó, borba virágszál
és ami oktat, nyíltszavú és furulyával igéző
„lélek okos nevelése”, mosolygás Marci szavával.
Hány alakot váltottál… Már mint Pán a ligetben
hatlyukú sípon pásztori hadnak mérted a szépet.
Még ott helybe meg is tanítottad… Mint a szatír-nép,
úgy igyekeztek, észre se vették, mint nemesednek.
Most meg Apolló! Ámde gitárral s mind ugyanarról,
róla, mi legszebb, tünde mosolygás! Róla daloltál
s véled a gombaszemű vizsla adótiszt, városi jegyző 
ülnök, a postás, mint Arkadia népe vigadtak.
Emberi fénnyel kelt föl a hajnal… csóka vidámság
vitte helyükre a megszépült-szívű, bölcs mulatókat,
s ott a saját mezején ki-ki zengte tovább s a vidámság
így a „Körülszennyes” csárdából szerterepülve
elfoglalta a várost, melybe lakom s leigázta!
Puskacsövekbe virág és tank odujába a szegfü,
közhivatalba vidámság, mint üde lombba a fészek,
úgy terepült s kire illik, vésse szivébe mit írtam.
Kell a vidámság, mint tulipán szirmának a napfény.
Őz-gida lábú mosolygás el ne szaladj mezeinkről,
friss csermelycsobogás, holdfény-pata, tünde verőfény
el ne szaladj, üde lábad tánca tapossa szívünket.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Heléna és Faust

 Porträt von Goethe
Részlet Goethe: Faust II. részének 3. felvonásból

HELÉNA (Fausthoz)
Beszélni óhajtok veled, de jöjj,
lép föl mellém! E gazdátlan hely itt
urára vár, hogy támaszom legyen.

FAUST
Előbb még hadd fogadjak térdemen
hűséget, fényes úrnőm, és kezed,
amely melléd emelt, illesse csókom.
Tégy társuralkodóvá ismeretlen
határú országodban, nyerj velem
rajongót, szolgát, testőrt egy személyben!

HELÉNA
Csodák csodáit látom, hallom én.
Ámuldozom s ezer kérdés feszít.
Mondd, mért csengett a szó e férfiú
ajkán oly furcsán, furcsán s kedvesen?
A hangok szinte egymáshoz simultak,
s mihelyt az egyik szó fülembe bújt, a
másik szerelmes párjaként követte.

FAUST
Ha már népünk beszéde így megejt,
ó, mily varázzsal lesz reád a fül
s a szív mélyét bezsongó éneke?
De legjobb, hogyha mindjárt kezdjük is:
a szóra-szó csábítja majd ki azt.

HELÉNA
S ily szépen én hogyan beszélhetek?

FAUST
Könnyű: a szív mozgassa nyelvedet!
Ha vággyal csordulásig megtelünk,
körülfürkészünk -

HELÉNA
ki lobog velünk.

FAUST
Jövőbe, múltba nem tekint a szem,
boldogságunk -

HELÉNA
csupán a szép jelen.

FAUST
Több ez mindennél: zálog, kincs, vagyon;
a szentesítést hozzá? -

HELÉNA
Én adom.

KAR
Nézhetünk-e ferde szemmel
asszonyunkra, mert a vár-
úrhoz engedékeny?
Haj! Hiszem mindvalahányan
foglyok lettünk újra, miként ez
Ilion csunya veszte s a 
gyászos vándorút óta
gyakran megesett velünk.

Férfivágyakhoz szokott nők
nem finnyáskodnak, mivel
ritka-jó szakértők.
Szöszhaju pásztor akarja
vagy feketén-sörtés falun éppen,
- már amelyikbe botolnak -
mindkettő szüretelhet
üde testük bájain.

Húzódnak folyton közelebb,
szinte eggyé-forrad a
váll meg a váll, térd és a térd;
ringanak, kézben-s-kéz,
 ragyogó
trónus párna-magaslatán.
Bátran tárja dicső urunk
népe elébe
ily titkos gyönyörűség
égrecsapó, vad lángolását.

HELÉNA
Oly távol érzem s oly közzel magam,
s itt, itt vagyok, hajtom csak boldogan.

FAUST
Mellem szorul, szám reszket és dadog:
idő, tér eltűnt, nyilván álmodok.

HELÉNA
Megújhodtam, rég túl az életen:
vonz a nem-ismert, egy lettél velem

FAUST
Páratlan sorsod hánytorgatni kár!
Kötelesség a lét, arasznyi bár.


Fordította: Csorba Győző
Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Hallama Erzsébet (1937-1991): Ne kérdezz, szél…

A Körkép 90 antológiában megjelent fényképeCsigó László felvétele

Ne kérdezd, szél, hogy mért ujjongok  most,
s mért tombol bennem az aranyvillámú kék vihar,
mikor éjente felpattant szemmel és megbizsergő lábujjakkal
ugorni szeretnék s kifutni távoli tompa árnyékok karjaiba,
mikor reszkető orral szívnám a csillagok hűvös-jó szagát,
vagy mikor kitárt testem fürdik az ezüstszín levegőben.

Ne kérdezz, szél! Szerelmem, mint beömlő napfény
csíkokat fest a világra, ameddig ellátsz,
zöld rétekre, habzó vizekre, nyújtózó barna földekre, bólintó fákra,
füst kicsi, fodrozó kúpjaira, potrohos felhőkre és a virágra,
amelyen lustán motoszkálgat egy jóllakott darázs -
mert szeretem a fák halk őrködését meghitt padok fölött,
szeretem anyám szemét és minden jó szót,
szeretek egy kedves nagy fiút és az alkonyi csókokat,
szeretem a poharak koccanását, a mosolyt és a ritmust,
körmeim holdját, a kalácsot meg a mézet,
szeretem a fényt és az árnyat, a nappalt és az éjt,

szél, ne faggass, nem tudom, mindez miért,
s ha néha eltünődöm ezen a testetlen, furcsa ujjongáson,
szégyenkezőn huszonegy évem hívom mentőtanúmnak.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Arató Károly (1939-1992): Hajnal

Arató Károly – Wikipédia 
Az utcán még alig hajnalodott,
indulta már az álmos kubikusok
arccal a nyomuló szürkületnek.
Mögöttük míg inogtak a házak,
összeborulva emeltek sátrat
a fénybe övig merülő menetnek.

Lassan a szűkülő utcatorok
előtt jelképpé nőttek az alakok
s már óriás árnyaik lobogtak.
Őrlődő mélyből kékeres kar nyúlt,
villogó vasakkal zúgva, földúlt
világosságban csapágyak morogtak.

Feszül testek, lapát nyeléhez
ragadó vasmarkok! Didergő kékes
pocsolyába kőként darab ég hullt;
fürge dömperesek szitkozódva
ugrottak a fullasztó porba,
széles nyomuk nehéz iszapba szorult.

A konok fal omlott, lenn a part alatt
vödrök kongtak,hangzottak vezényszavak -
fehér habarcsok szálltak égre!
Szomjas ajkakba merült a bögre,
téglák zuhantak s a szíjak üvöltve
tapadtak a szisszenő lendkerékre.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Lovász Pál (1896-1975): Villa rustica

 Parti Galéria: Városfoglalás - Pécs arcai 41: Lovász Pál (1896-1975) - Pécs  2010

Dombay Jánosnak


A régésszel a dombtetőn megálltam:
Pannonföld ez, lankás, völgyes vidék.
Távolban hegy magaslott, árnya kéklett,
és ó-arany tükröt tartott az ég.

Tavasz lengett a légben láthatatlan:
véges halálból örök ébredés.
Hatalmas népnek lehet-é a sorsa
porrá hulló vak megsemmisülés?

A zöld vetésnek selyemszőnyegében
kőfal hasított éles négyszöget.
A régész szólt: „Ez Diocletianus
korában pompás villa lehetett.”

(A lélek: fény, áttündököl a múltba)
„E pilléreken karcsú oszlopok
a bejárat nemes díszei voltak…”
(de hol van, ki tervezni így tudott?)

„Itt a küszöb, innen az átriumba
léptek be; itt még ép a mozaik…”
(hogy éreztek, akik itt ki-be jártak,
mi volt vágyuk, mik voltak álmaik?)

„Implúvium ez, tágas kőmedence,
esővizet adott a nyílt tető…”
(hogy zenghetett álmatlan éjtszakákon,
ha őszre fordult már a bús idő)

„Körül szobák, im, itt is, ott is ajtó,
a ház népe éjjel itt nyúgodott…
(itt vetkezett a test, a szív, a lélek,
ki volt, ki itt kacagott, zokogott?)

„Kis átjáró: virágos kertbe nyílik,
a szökőkút e helyen lehetett…”
(jácintusz kékje, gyémántvíz igézett
titkon merengő asszonyszemeket)

„A rom is érték, olvasunk belőle,
tanulságot, példát, mintát mutat”
A régész lehajolt: a törmelékből
előkerült egy ép cserépdarab.

„Mestermű. Több, mint másfél ezredéve
készült, de állt minden dúlást, vihart;
acélkemény anyag, csengő, rugalmas,
peremszegély volt, háztetőt takart.

Nem nagy célt szolgált, de ki szabta, gyúrta,
lelket kevert belé, jóságra tört,
s most, íme, tisztessége akaratlan
ép cserepében visszatükrözött.”

A szép cserepet némán kézbevettem:
kézzel mintázott, ívelt dísze volt;
ujjam az újjnyom árkába helyeztem:
forró volt, benne élet buzogott.

Idő fölött találkozott az ember;
kezem tapintott porrá lett kezet;
Múlt s Jelen közül tér, idő kihullott,
s az anyagból a lélek rámlehelt.

Szél hintett meg. Kábultan szertenéztem.
Apolló szórta tűzarany nyilát.
S a romok fölött virágzó tavaszban
élőn, dicsőn láttam Pannóniát.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Káldi János (1922-1991): A villamoson

 

Álltunk a zsúfolt villamosban,
s szaladt velünk e sárga láda.
Mintha idegenségbe, más világba
futna, futna, oly áhítattal szaladt
korahajnali holdak – villanylámpák-alatt.

Szokatlan-gyors volt e futása,
s mi lódultunk ide-oda
az indulásnál és a kanyaroknál. -
S ha a sok szíjfogantyú – függő virágsor -
nem lett volna, estünk volna mindahányszor.

Milyen jó, hogy ott lógott, sorban,
segítségként, kínálva magát,
s így egyszer sem estünk el.
Mily jó, hogy volt mihez kapnunk,
míg a villamospadló  akár hajóé – ingott alattunk.
Elgondoltam, hogy mily jó az,
- amíg szalad velünk az Élet -
hogy itt is, ott is lóg egy fogantyú,
egy kicsi szíjacska: egy baráti kar,
egy jó szándékű idegen, akihez hamar
odakaphatunk, mikor gyors lendülettel
visznek tova napjaink.
Mily jó,
hogy itt is, ott is lóg a Szeretet,
az Emberség, a Becsület, a Jószándék,
az Igazság és még annyi-annyi szíjacska,
amelybe fogódzhatunk, mint vasbóli kacsba.

Elgondoltam: milyen jó az,
hogy nem csupán az üres légbe kell
felnyújtani karunkat, amíg elhúz velünk
az ötven-hatvan év, amíg
elmarad a villanylámpa, a házak sora,
por, lomb, hó, szerelem, egy-egy leánymosoly,
az édesanyák szívgyógyító szava,
amíg elmarad az ifjúság,
az orgonák palánk-melletti lila lángolása,
amíg hamu lesz a nyár. - 

Elgondoltam: ez a feladat!
Biztos fogantyút fölénk! Az emberiség fölé!
Hogy ne hulljunk porba, bizonytalanságba,
ne hulljunk embertelenségbe,
ne hulljunk háborúba!

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

László Ibolya (1929-2007): Falusi vasárnap, 1958

László Ibolya emléktáblája – Köztérkép 

Aranyló egű vasárnap,
még a szél is ünneplőben…
Szirma bontva száz virágnak,
illatoktól viselősen
jár-kél április szele,
lépte könnyű, lágy zene,
hangja föld és serkenőben
lehelt zsenge búza szag.

Mint parányi gyermek, - ölben,
úgy nyugszik két domb között
e falucska és mohóan
szívja a tavaszözönt:
széles mellet tárt az égnek,
soha még ily fényességet!

Nénikék a hajlott vének
orcája is ragyogóbban
néz a felhőtelenségre.
- nincs eső az ég boltban!
Békét ringat a vasárnap,
s libbent újra gólyaszárnyat…

ott férfiak, itt asszonyok,
amott duzzadt jácintbimbók,
holnap-nyíló friss virágok,
elevenszép jácintbimbók
a lány-léptet leső fiúk,
gonddal csinosított lányok.

Nem kever port a szívekre
senki urasági népség,
erre hajtva díszes hintón,
várva kalaplevevését;
- hadd hajoljon a parasztja! -
Csak ki szíveszerint vendég,
annak köszön itt a gazda!
*
Alkonykor vékony harangszó,
tiszta, mint a hajnalok,
szólítja az öregeket,
ki mint komor angyalok
belépnek a templom ajtón,
istennel békét óhajtón.

Mögöttük messze az élet,
hangtalanul társalkodnak
azzal kit a papjuk ígért,
hogy meglátják már maholnap,
… s szent Péterrel parolázva
költöznek a mennyországba.

Halk haraggal bólogatnak,
hogy fiuk, meg unokájuk
most a kultúrházban táncol,
víg zeneszó pereg rájuk.
Nincsen gondjuk az egekre!
- aztán mosolyt rejtegetve
ámen-t mond megértőn szájuk.

Hull az este, mint a pernye,
itt-ott szikra! Csillagfények
ülik körül az újholdat,
akár széplányt a legények.
S lehajol a végtelenség:
- tűz-víz e helyt elkerülje,
e határban fel ne sírjon
a fagy rontó hegedűje!

Aranyló vasárnap,
igyen élsz te a szívemben,
áldott a te békességed,
ragyogj fennen, egyre szebben!

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Pál József (1950-2011): Segíts akarat

 show.php3

A diófánk két ága között élt
és megbújt ott lesben a pufók.
Sötétszürke, szőrfésűs lábú volt,
s kereszteshátú, babszemnyi pók.
Megcsodáltam rablólovag-várát:
ezüst-szálakból-szőtt remekét:
micsoda háló!… mesteri munka!… -
tépte vihar, szaggathatta szét,
reggelre ép volt, ép a kelepce,
megfeszült mindenik fonala
s a pók az ághoz lapulva várta,
hogy ébredjen a legyek hada.

Barátom lett. Vagy csak kalmár-szellem
vitetett velem dünnyös legyest? -
Mért etettem? – hogy a lakománál
vérért üvöltő néző legyek? -
Mindegy, mindegy már, de hordtam néki
a rúgkapálózó falatot:
szárnyát fogva a hálóba tettem
s megvártam, míg jött és rákapott,
ráugrott a sivó áldozatra
és fonta köré a fonalat,
pörgette és fonta, - majd a vérét
kiszívta s a vértől megdagadt.

Naponta jártam ki hozzá, mígnem
úgy éreztem már, hogy a fonál
engem fon be és kötöz béklyóba,
s ő pörgeti körém: a Halál.
Napok,évek hálójával fon be
és ölelése könyörtelen, -
s hogy ne mint egy légy, csak úgy pusztuljak,
segíts akarat, s te, értelem.
Segítsetek, mert a mi bolygónkon
még annyi fekély és szenny rohad, -
s hogy emelt fejjel, ne nyöszörögve
fogadjam majd a halálomat.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Pál József (1950-2011): Emlék

show.php3
1.
Esik ma jócskán
és kint, a puha tócsás
virág, levélke.
A vihar törte még le.

S guggoló házak
felhőkkel labdáznak.
Kicsi a labda
és holnap majd  napja

már újra visszaszáll.
Nagyszerű körmenet!
Áldás ez így jövet
és menet egyaránt.

S függönyéből,l mi jeltelen
hull, hull csak szürkén,
kilépsz, te, lány s oly fürgén,
üdén, hogy szinte: eleven.

Eleven: - mert látni akarlak!
Mindent, mit csak láthat,
mit a szem sem találhat.
És már nem is takarlak.

Nem takar el többé a szerelem,
inkább mindent letép,
hogy úgy állj előttem, mint soha még:
testben, lélekben meztelen.

S kibontlak, mint narancsot
ahogy kibontják.
Kezem indul már.
Agyam parancsolt.

Nem tolvaj és félelemtől,
de tiszta értelemtől
remeg meg a kéz,
amint nyakadnál, a méz-

fürtjeid mögött, csattján
ruhádnak elmatat.
Árnyas lugas alatt
rózsa, oly halvány

a bőröd. – Így, hulljon le ez is.
S állj itt ruhátlan: te lányszobor.
Ne szólj. Gondolkozom.
S biccentsem a fejed is,

hiszen korunkban te főiskolás
és én is, majd gumissegéd
lettem és egyszer csak beléd
akadtam, te eleven látomás.

2.
A fogam fájt. Csöngettek s mentem
ajtót nyitni. Te voltál.
Évekkel később, most már
tudom, mint ahogy megszülettem,
e napnak is el kellett jönni:
ott álltál, te, kis büszke
s én néztem a küszöbre
és nem tudtam visszaköszönni.

Hugomhoz jöttél, Nekem mennem
kellett. Szürke kabátod,
nem – fekete volt! Látod,
még ez is hogy megmaradt bennem,
Minden megmaradt. Minden, és él.
Nádderekú lány, - mondtam.
(De ripők e hasonlat!)
Egy felkiáltójel! Az lettél
életemben, felkiáltójel!
S bár mondatom rövidke
volt még és nagyon szürke,
de kellettél már nekem. Ó, nem
akartam én szerelmes lenni,
hidd el, azt nem akartam.
Anyám szavára halkan
mondtam egy hét múlva: nem, semmi,

ugyan, anyám, mi bajom lenne.
De már kicsit fürgébben
jártam és úgy is léptem,
mintha kezemben csillag égne.
S a nyugtalanság már folyton mart:
folyton láttam az arcod,
s mert szívemben viharzott,
mint a bizsergő sebről a vart

egy gyerek, fogtam, lerántottam
a látomást. S figyeltem
felbugyogó szerelmem.
És este már nálatok voltam. - 
Mily szép esték s két boldog hónap
alatt örömből mennyi!
Vajon lehet feledni
percét is s hogy sütött rám a nap:

rólatok?! Nem is tudtam ésszel
felfogni: éltem eddig?
A bort is többször fejtik.
Én is tisztultam. Előbb fészket
álmodtam veled. Puhát. Tisztát.
S később, int egy legényke,
kinek nyíltság az éke,
elmondtam mindent. Azt is, hogy bánt,

hogy nem tudnak visszaköszönni,
bár én mindig köszöntem.
Csak átnéztek fölöttem.
Tanítottál utánuk köpni:
„Bolondok! Úgy megismernének!
ú g y, a rendes ruhádban!”
S szádban haragraváltan
felizzottak a messzeségek.

S nyár jött. Emlékszel-e a nyárra?
A hajnalka. Az egres.
Figyeltelek. Milyen fess
asszonyka leszel nemsokára!
De kedvem madarát viharba
űzte el már a másnap.
S nem mondhattam el másnak!
S kihez mentem volna panaszra,

hogy tanulni akarsz? S míg néztem
az idő gyors múlását,
mintha síromat ásnák,
hallgattam csak és nem beszéltem. -
Mert te hogy érthetted meg volna,
hogy ami mást emelve
lendít fel az egekbe,
az a szerelmünket megfojtja. -

Majd hazajöttél s bántott most már:
nem is írtad, hogy megjössz
pünkösdre. De mi a szösz
lehet veled? Rohantam hozzád!
- „Az anyám… és… ezt kellett tennem,
mert már annyira sok volt…
légy te is mással boldog…
S éltek már a szavaid benned.

És a múlt, a bűn, a szenny állt közénk.
- „Nézd csak…” - akartad mondani
és nem láttad meg azt, ami 
már majdnem megfojtott engem s fölénk
komorult, s nem lehetett végre
már más, csak amit majdnem
rútul sziszegtél: - „Csak nem
leszek egy munkás felesége?”

Néztelek és kigördült könnyem,
- Ó, te, hiszem, ez förtelem,
amit most mondasz. Szerelem
az, amelyik?… hát te ilyen könnyen
veszed, - És ágaskodott valami
bennem felállt már a halál!
Az eszem vesztettem talán
hosszú órákra is, mert hallani

csak ezt hallottam: nem! Nem félek!
És nem féltem: kívántam!
Rohantam! Merre jártam? -
és kinek köszönöm, hogy élek? -
A folyón dolgoskezű népek
verték épp az új hidat,
s zuhogott alá a nap
s oly boldog, biztos volt az élet.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Bárdosi Németh János (1902-1981): Sárga folyó



Nem Kínában folyik 
nem azonos azzal a vízzel
nyár pillék gyep felhők
ti beszéljetek róla
meg a békát-leső gólya
a rét hullámzó tengerében
sás közt folydogál
szitakötők színes hálója köntöse
nyárfák legelnek tükre felett
ezüst-lombú rezgőnyárfák
egy-egy arra ballagó ember
lúdőrző gyerekek kacagó szeme
szédült madarak
most ha meglesed
egy poéta gázol a vízben
nézik is többen messziről
mert ritka eset
van aki emlékezik rá
a meggyfa tudná kicsoda
de nincs meg a meggyfa
a galagonya-ág se
hol vannak azok a tehenek
címeres szarvuk eleven koszorúja
hol van
az az öregember
aki hosszú pipából fújta
a füstöt orra alá
aztán mesélt neki egyre
őrzésközben
míg a Sárga Folyó
lassan csobogott a réten
rekettyebokrok közt
messze
szépnevű faluk felé
másik vízből a Dunába
most ott áll az a versfaragó
mégis ismerik
tudják
bár millió porszem
földi útját
szíjostorok a rozsban
kacagó vadgalambok
a dögtemetőben
kopár dombok alatt
a nadragulyák trágyája
mindegy
ismerik
egy-egy szem melege nézi
homloka még a régi
mosolya is
ahogy ágat tép
lép lassan az árban
családja ott ül a gyepben
sárga-piros folt
szép színkeverék
de nézd csak
amott a porban
nádszál derekával
királyi cigánylány
lépked kevélyen
talán Ixedik Fáraó felesége
csak királyi fenség lehet
mehet így
ilyen ringató szép derűvel
darazsak dongnak utána
a levegő leborul
vadvirágcsokor hull körülötte
gólyahír kék nefelejcs
legényfogó szárnya
jön-megy semerre nem néz
csupa méz
az akácos
mintha ezeréve jönne
vagy tán ötszöröse
számtanból rossz tanuló
az Idő
de ime a vízben
megáll a botozó ág
kilép a cigányképű költő
kutyatej-fűben fürdik al ába
lengeteg áll
a cigányszókat már
elfeledte
madár 
se szól madár-nyelvén
pedig én
tudom tudott arabul
tudott a mesék nyelvén
de most egy pillangó megsimogatta
megcsókolta homlokát a szél
valamit súgott a fülébe
Sárga Folyó
igen tudom
ültem a partján
s ő is vele volt
aki most hetykén
nem néz jobbra se balra
de olyan dallamokat fúj
dünnyög dudorász
hogy frász
áll a szívembe
babona babona szittyóka
szokta fújni
hajdan a réten
ott ahol ő megy
most ne mosolyog
nem olyan egyszerű ez
rejtély sincs benne semennyi
Segyevi Jóska
Kis-Doma kölykek
Katicák
fejfák nevei
zümmögő ó-temetőben
ti vagytok tanúim
ti tudjátok
akik nem vagytok már
hogy olyan dolgokat tudtam
amiért ti almát adtatok
együgyű mosolyokat
most mégis megborzongok
oda kellene futni
szólni neki
vagy csak nézni
tudná-e ki vagyok
vagy messze az út
boronák foga kitépte
bivalyok fekete hada
betiporta
a porba
a közös utat
köd kilúgozta
szél szavát vette
szemét vad szülések
elferdítették
csípője még
a régi
az szól
az Ős-jelek szerelem-nyelvén
az ősi lépés
az öröktől-való
amit régi izgalmak idéznek
mikor a Föld szívére feküdtem
először
Tavasz sátora lengett
vagy azelőtt
nem tudom
nem az Időből élünk
az Időben vagyunk
mag csíra pók szél
a gyávaság
bennem is sokat lerombolt
amit tudtam
több ezeréve
nem rohantam el
nem szóltam hozzá
arcát se láttam
elfogta a Nap-ragyogás
de duhaj vérem dúdolta
Ő lehetett
az eget
leverte a sírás
beborult
botomat eldobtam
 a homokban
éppúgy mint félszáz éve
gyerekek cigány-meztelen teste
kacagott
a  zöld ellopta
ringó szoknyája lobogását
vad pipacs-színét
a berekből visszatekintett
talán nyelvet is öltött
te málé
teknyőt csináltam tenyeremből
és belepottyant
könnyeim kopogó gyöngye

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Bárdosi Németh János (1902-1981): Őrzők hűsége

 A Szép versek című antológiában. (Balla Demeter fotója, 1972.)
Ne féltsétek a költőt, 
ő hozza a Tüzet,
az eleven Parazsat,
a Lélek pünkösdi szavát,
nem lehet ellenség ő,
se magának, se népének,
erős gyökere itt eredt,
innen lombosodott ki,
emelt sátrat az embereknek,
ha más szóval más dolgokat mond,
szó, ige: egy,
higyjétek nem lehet másként,
mert szent az emberiség,
de szentebb benne az ember,
a küzdő és munkás,
ki munkával és gondolattal
keresi kenyerét, becsületét,
az emlék, amelyet megőrzött
ősei küzdelméből
ugyanaz, 
mint a téglarakó küzdelme,
a széna-kaszáló ereje,
csak szó, tett: más virágot hajt,
a szó mívese kimondja mi bántja,
mi nem tetszik neki,
üres hálónak mit tart,
miben botlik el a tett,
a dolgozó küzd,
kint és verítéket ad,
mégis oly egy az akarat,
egy célhoz szalad minden,
a költő, ki szemlél, néz,
nem mosolyog,
de szíve mélyén
ott kondul a hang,
amely mindig te feléd tart
gyönyörű hegyorom: haladás,
minden emberi cél
útiránya,
ne féltsétek a költőt,
társatok ő,
adjatok neki pillangót,
helyet a kórus padjaiban,
hogy hangja ind magasabban szálljon
az örök-egy
igazság 
szabad, szép ege felé.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Marsall László (1933-2013): Játék


A Szép versek antológiában megjelent portréinak egyikeCsigó László felvétele
1.
Az álomban kéintés voltál.
Közledésemkor lehanyatlottál.
Ma meg-nem-beszélt jeleink mögül
Irányítsz a muskátlik felé,
S ha arcom egy pillanatra
A szirmokba merül,
Fölém hajolsz, mint öntözőkanna.

2.
Sarkad kopogása a szívem verése,
Magaddal viszed, ha elmenekülsz.

3.
A mosoly mögé bújni neked könnyű,
Mert elfednek a fog-oszlopsorok,
s ha kikukkansz a szemek fekete terméből,
Akkor sem látlak, mert kővé változok.

4.
Arcod elé mosott ruhákat aggatsz,
Hogy bokáid is újra éljenek.
Megvillanó két térdeddel kifaggatsz:
Átjártak-e már az apró félelemek?
S ha tudod, hogy válaszom megtaláltad
A gőz bokrában derekad körül, 
Egy-egy lépést lép hátra mindkét lábad,
- Eltűnsz és az ember megszégyenül.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Pákolitz István (1919-1996): Szeizmográf

 A Szép versek antológiában megjelent portréinak egyikeCsigó László felvétele
A kéklő reggel: hűvös acélpenge,
villogva vágja a puha ködöt;
a hasadáson harangocska csenget:
riasztaná a tébláb ördögöt,
ki füttyöget a gyanútlan virágnak,
s kikacagja a bokrok sóhaját…
A dér ezüstös csipkét sző a nyárnak:
gyümölcsük-féltve remegnek a fák.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Pákolitz István (1919-1996): Nyárutó

 A Szép versek antológiában megjelent portréinak egyikeCsigó László felvétele

Halk, monoton ez a dallam, őszi bogár az avarban
zümmögi zönge dalát, rezdül a dalra az ág:
libben a lomb legyezője, s – nem menekülhet előle -
hullik a gyönge levél, lengeti föl-le a szél.
Tombol a Mester; ecsetje ontja a színt a Mecsekre,
árnyalat-orgia ez, szín a színért epedez;
türkisz-arany ragyogásba oldja a zöldet a sárga,
rőt-lila-kék a sugár, szín, meg a fény muzsikál.
Szélfia, bő köpenyébe’ áll a tűző nap elébe:
tompul a fák levelén száz meseszín, mesefény;
illan a percnyi varázslat, s hosszúra nyúlnak az árnyak,
tarka-piros bogarak futnak a dőlt fa alatt;
lágy fű tövén ki-kivillan, megremeg és tovasurran,
tágra kinyitva szemit, halk-neszű, csöppike gyík:
hogy menekülne az ártó, fojtogató, kúsza árnytól,
s ellene nincsen erő!, alku van, önhitető:
fél, s fut a gyík, a bogár is, kapkod a szélben az ág is,
sápad a zöld, lila-rőt: féli a fürge Időt;
rejti a gazdag a pénzét, félti a lány a szemérmét,
férfi a büszke nyarát, nyár a színét-sugarát;
rejti jegyét, ami múló, őszi avarba lehulló,
 s csalva-emésztve magát, rejti a szív a halált.

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Pákolitz István (1919-1996): Janus Pannonius

A Szép versek antológiában megjelent portréinak egyikeCsigó László felvétele 

Hó borította a messzi mezőket, a lágyölü lankák
Tejszínű ködbe gubóztak, az erdőn szél hadonászott,
Bő köpenyét a faágak orozva szerte cibálták;
Szél-kisepert pusztákon az ordas farkas üvöltött,
Jégtáblák tolakodva inaltak a fürge folyókon.
Mély álomba zuhantan aludtak a pannon tájak,
Nem sarjadt a tudás, nem üzentek a halkszavú Múzsák,
Barbár télben aludt a csírázó szép Humanizmus;
Csezmicze, csöpp falud is dermedve lapult meg a télben,
Ám a tüzes szívű ifjú fiát elküldte Nyugatra:
Hoztad a fényt, meleget, hogy a jég, meg a fagy föleresszen,
S jó magot is, hogy a dudva helyett ez a parlagi pannon
Föld kamatozva teremje az emberiség java-kincsét;
Költészet s tudomány tejtestvérként nemesedjék,
S áldja örökre neved, Pannonia nagy fia, Ianus!

A friss szelet a vitorlába fogtad,
Repült hajód a kéklő ég alatt;
Guarino mester fölnyitotta titkát
A táguló-megújuló világnak.
Szépségfaló, szomjas szemed beitta,
Mit szétsugárzott gazdag Ferrara
Színes varázsa, láza, szenvedélye -
A kaptafára gyártott himnuszok,
Nagyságokat dicsérő énekek
Tempós unalma, mint lidérc, gyötört;
Az únt zsolozsmát recitálta ajkad,
de lelked itta édes mérgeit
Az életszomjú, víg-profán daloknak,
S míg kongatták az esti Angelus-t,
Elbódított a sűrű jázmin illat;
Magános-férfi sorsod indulóját
Dobolta szüntelen a vér, a vágy -
Pacsirta-trillás szívedből kicsordult
A teljes élet ámuló szerelme;
Száz húron zengett versed friss varázsa:
Az embernek az emberről daloltál,
Ki harcba’, kínba’ újra megszületve
A bölcs tudás szent mécsesét kigyújtja,
S bogozza már a titkok titkait;
Nyűgét lerázva fölkel majd a porbul,
S az égbe fúrja büszke homlokát;
Ki gőgös Fortunának szép kegyét
Nem kéri többé, de kikényszeríti,
Álszent szemekkel többé nem pirul;
Kit nem vakhit, de értelem igazgat,
S ki végül is emberré istenül!

A földre többet néztél, mint az égre,
Nem áhítat emelt a rangra, nem.
A tömjénfüstös, gótikus homályból
A rózsaillat elcsalogatott:
Sanyargató cilicium helyett
Szép lány ölelt a titkos éji órán,
Vagy hűs lugasba’ nótás cimborákkal
- Sűrűn citálva csípős Martialist -
Nyakaltad Bálics zöldarany borát.

Téli fagyok, nyár-éj viharok rátörtek a Kertre,
Friss ojtásaidat félteni volt is okod;
Mindig félti a költő azt, ami zsenge ígéret:
Mit se teremhet a fa, hogyha virága letört!
Kürt riogott, és harciszekéren a büszke Hadisten
Végigdúlt a mezőn, végig a kerteken át.
Öldöklő csata volt, hódítók és hazavédők
Vére ömölt a mezőn, hullt a pogány, a magyar,
Zsuppfedeles viskók hamuját szétszórta az orkán,
Mandulafáidat is tépte a vad zivatar.
Sírva-sirattad a kincset, az új kultúra gyümölcsét,
S véres harci mezőn zengted a béke dalát.

Tévedhet is, ki mindig messzenéz,
S nem látja meg, a sorsa mit parancsol;
Keservesen, magába roskadón
Halálig hordja súlyos szégyenét!
Ki szembe álltál, futni kényszerültél,
Hogy el ne érjen a király haragja!
A sír előtt már nem jutott idő
Bevallani a súlyos tévedést!
- boldogtalan az összeesküvő,
Ki azt se tudja: önnön szíve ellen
Fordítja fegyverét, ha arra tör,
Ki történelmet formál szüntelen!

A múlandónak nincsen fegyvere,
Nem óvja semmi leskelő haláltól;
A gyönge testet égő láz emészti,
S törvény szerint a földbe visszatér.
Mi megmarad, nem árthat semmi annak:
A Halhatatlant mindörökre őrzi
A végtelen Idő;
Nem a homokba írtad versedet,
Nem is zarándok sóhajára bíztad,
Apolló gráciája is kevés volt;
De Vulcanus pörölycsapásaként
Zuhog szívünkre félelmes szavad:
A JÁMBOR EMBER KÖLTŐ NEM LEHET!

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október

Toma László (1883-1964): Nyárkeresés őszi ködben



- Vándor, ki vagy, ki búddal erre jársz?
E kérdés kondult, ködből, reszketőn,
Fülembe nemrég otthon, a mezőn,
Hogy ott bolyongtam, s vetkezett a hárs.

- Hogy ki vagyok, s mit akarok, feleltem
Nem is tudom, - csalt a falusi nyár,
De megkéshettem: köd tolong a kertben,
Tarlókról felém füst és pernye száll.
A nyári bálnak vége, vége, látom.
A földön csak lim-lomja hedereg.
A hang nagy-messze zeng el a határon,
A berket dér s szél gyéritette meg.
Falum felett is, amíg jöttem: álmok
Rég ittfelejtett fénypalástja lebbent,
De itthon már csak üszkös romja rettent
Álmaimnak, - faláról könyv szivárog.

- S nem láttad-e, riadt a felelet,
Ki őszre jősz, hogy a míg elbolyongtál,
Hogy hervadt ősszé nemcsak egy, de sok nyár
S egész falud hogy megöregedett?!
Találkoztál bús, fáradt férfiakkal -
S meg nem ismerted cimboráidat.
S jött sok anyóka, szikkadt, mint a tar galy,
A hátuk görbedt, gond és kor miatt.
Ezek nevettek nemrég, mint menyecskék -
S te mégis itt most nyaradat keresnéd?
Te balga, értsd meg, órád már ütött.
Hogy megalázkodj - - 

És a köd mögött
Ekkor valóban óra vert, s bolondul
Amennyi évem: épp harminchatot
(Háromszor tizenkettőt) kongatott.
S egyszerre láttam, minden halni indul.
Szél jött s a fákról minden diszt levert;
Megtépve, dultan nyöszörgött a kert.
Kuvik kiáltott, varjuraj koválygott
A mező felett; jaj töltötte be
A levegőt s a gödrök és az árkok
Vizéből vér volt, bűzölgő epe.
Veszett ebként s bitangul hagyott mult
Sarkamba támadt, üztem: - annyi volt!
A temetőben minden sir kifordult,
S rám levigyorgott valamennyi holt. - - 

Forrás: Székely Nép LXI évf. 287. sz. Sepsiszentgyörgy, 1943. dec. 19. vasárnap

2026. aug. 24.

Kemenczky Kálmán (1844-1926): Költői rajz egy madárról*

 43044

    Midőn tavasszal a pezsgő életerőtől pázsitba borul a rög, lombba, virágba az ág; midőn a száraz haraszt fölé kékvirágú örökzöld és viruló mohák vonnak tarka szőnyeget; midőn a cser fölteszi büszke koronáját s a föltámadás oltára épül halmon és ligetben: a természet megnépesül és ezernyi ezer boldog teremtmény imádja – imádkozó, éneklő, cirpelő, dongó, zümmögő hangokban a természet jóságos Istenét!
    Az állatvilág magasabb régióiban fürge élet nyilatkozik. A tavaszhangok mind sűrűbben hirdetik: „Itt van már a rég várt kikelet!”

Tavasz kinyilik, fű, virág kinő,
Dús illatát árasztva szerteszét;
Dalos madárka mind, mind visszajő,
Hogy elfoglalja ősi lakhelyét.
Puha fészket rak kicsiny tojásnak
- Jelképeül a feltámadásnak -
S megered a dal völgyön és hegyen,
Parányi szívben annyi érzelem!…

    Az erdő akkor nyeri vissza igazi költőiségét, mikor szárnyas költői, a dalos madarak, örömrepesve visszatérve, benne az a sok, különféle hang sajátos, zengzetes kardallá olvad össze. Az éneklő madarak, e bájos művészek, lehelnek valódi életet a megújult természet egyhangú szépségébe. Ők annak éltető szellemei, nekik köszönheti az erdő, liget és mező költészetének nagy részét.

Száz meg száz madárhang
Szól az árnyas erdőn, titkait beszélvén,
Kis pacsirta – szánt,
Mint a szegény költő, fényes levegőben;
Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban.

    Ki ne lesné el, ki ne figyelné meg benső örömmel a tavasz első hirdetőjének a kéklő levegő-égben zengő pacsirtának a dal-ábrándját, melyben oly vég nélküli vidámság van? Ki ne hallgatná gyönyörrel a fekete rigó lágy fuvolázását, a parányi ökörszem rendkívül fölvidító s a poszáták behízelgő, kellemes dalát, a pinty feleselő csattogását, a kakukk többször ismétlődő, szerfölött kedves szavát, a fürj – Petőfi szerint furcsát jelentő „pity-palatty”-át, a vörösfarkú zenére kacérkodó, vagy a vörösbegy mélán ábrándozó énekét:
    De mindenekfölött ki ne buzdulna föl, ki ne éledne, ki ne merengne el a mélyen érző fülemile vagy csalogány dalán, melyet a költő oly szépen jellemez:

Szakadj ki lelkem, zengj el mint dalom.
Mi vagy te más, mint hangzó fájdalom?
Így énekel a cserje vad bogán
Az erdő szíve, a kis csalogány,
S ki szólna, míg az erdő szíve fáj?

    A fülemile egész Európához és Ázsia legmelegebb tájain, valamint Afrika éjszaki részén honos. Ritka hűséggel viseltetik szülőhelyéhez is az ő természetével merőben ellenkezik, ha lakóhelyéről elzavarják. Ez magyarázza meg azt a körülményt, hogy egyes vidékeken, vagy egy egész országban, ahol valamennyi fülemile fogságba kerülvén, kipusztul: miért kell azután sok éven át nélkülözni ezeket a kitűnő énekes madarakat.
    A fülemilének kedvelt helye: a lomblevelű erdő s még inkább a bokros erdő meg a csörgedező kristálypatakok mentén levő cserjék. Az ilyen bokrokban aztán számos pár lakik egymás szomszédságában, de mindegyik szigorúan és pontosan kijelölt körben. Különösen Spanyolországban vannak a fülemilék rendkívül nagy számban elterjedve, ahol – túlzás nélkül mondható – minden bokor egy-egy fülemile-párt rejteget s aki egyszer egy sétautat tett az Alhambra falain belül, azt elfeledni soha nem tudja. Ezer fülemile szól ott egyszerre s gyönyörködteti a hallgatót énekével…
    A fülemile vándormadár s április végén  jön hozzánk, vagy május elején, hogy jelen legyen a természet nagy ünnepén, mikor a föld menyasszonyi koszorúval ékesíti magát, s kiválasztva az árnyas berkekben és lomberdőkben csöndes lakóhelyét, 4-5 barna tojás számára puhára bélelt laza fészket rak. Nem valami mestermű, amit készítenek és így könnyen végzik a munkát. A fészket vagy a földre, vagy pedig igen közel a földhöz valamely bokor vagy cserje aljában rakják.
    Amint a tojás-rakás be van fejezve és a költés nemes munkája elkezdődik, a hím azonnal megváltoztatja eddigi viselkedését. Mert a költés a hím idejét és gondját is igénybe veszi; déltájban néhány órára föl kell az ülésben váltania a nőstényt és ekkor – talán a sok üléstől és tespedéstől – a hímnek éneklő kedve kissé megcsappan. Hanem azért még mindig csattog a fészek mellett, párjának gyönyörködtetésére. A fészket a legnagyobb gonddal őrzi és buzdítja a nőstényt a kitartásra s veszedelem idején valóban megindító önfeláldozással védelmezi fészkét és tojásait.
    Kikelt fiait az anya megragadó gyöngédséggel gondozza. Rendesen csak a hím énekel, de a nőstény is megtanítható. Fogságban a fülemile az évnek 7-8 hónapján át énekel; szabadban alig tart éneklése pár hónapig. Mihelyt a fiókák kikelnek, dala veszteni edzi erőteljességét és tüzét s június végével egészen elhal, amidőn hangja kissé darabos, recsegő lesz s augusztusban elköltözik.
    A fülemile viselkedésében bizonyos meggondoltság és komolyság mutatkozik. Mozdulatai méltóságteljesnek és bizonyos nemes büszkeségről tanúskodók és eme tulajdonságai által kiemelkedik valamennyi éneklő madártársai közül. Az emberhez szerfölött bizalmas, más madarakkal szemben igen békeszerető és csak rendkívül ritkán civakodik saját fajtabeli rokonaival. Repülése gyors és könnyű s nem ritkán láthatni, hogy kélt féltékeny hím egymást nagy sebességgel kergeti. 
    Fiatal korában elfogva és megszelídítve, a fülemile csakhamar megszokja a fogságot. A kalitkában a fülemilét, hogy énekeljen, dédelgetni kell a friss, zöld lombbal körülvenni. Gyöngéd bánásmód mellett gazdájával hamar megbarátkozik s szelíd és bizalmas lesz. Simulékony természeténél fogva félénk tartózkodását idővel egészen levetkezi. A háznak legigazabb barátjává lesz, ragaszkodásának és szeretetének sokféle jelével árasztja el gazdáját, szóval valóságos benső viszonyba lép az emberrel s a család hangulatában, örömében és bánatában szinte részt venni látszik.
    A fülemile énekében vagy csattogásában 2024 strófát különböztethet meg a figyelmes hallgató. Mivel a fiatalabb fülemilék az öregebbektől tanulna: természetes, hogy egyik vidéknek az énekesei különböznek a más vidékbeliektől. A fiatalok mielőtt még anyányiak lennének, nekibuzdulva megkezdik az éneklést. Ez mindenesetre még csak igen gyenge szárnypróbálgatás; sőt még a következő tavasszal is csak kontárkodó énekeket hallatnak. Az a valóban elragadó, bájos ének, amely a szív mélyéig hat, csak idő múltával lesz sajátjukká.
    Szabadban a fülemile csattogása akkora távolságra elhallatszik,m int az emberi hang: csendes időben egy jó kilométerre is. Hozzájárul ehhez ama körülmény, hogy ez a kedves éneklő madár leginkább korán reggel s éjjel hallatja szavát, midőn körös-körül már minden elcsendesült. Egyébiránt megkülönböztetünk: éjjeli, nappali és ismétlő énekeseket. Az éjjeli fülemilék estétől kezdve hajnalhasadásig énekelnek, különösen a megérkezésük utáni hetekben s daluk ekkor szól a legszebben. Az ismétlő fülemiléknek nincs összefüggő énekük; egyes szaggatott strófákból áll ez csupán, közben mindég hosszú szünettel. Az éjjeli énekesek inkább hegyes, a nappali énekesek ellenben inkább lankás vidékeket kedvelnek. Idővel valamennyi fülemile ismétlő énekes lesz. S nevezetes, hogy a nap szakát, amelyet az apa a maga énekprodukciójára kiválasztott, a fiak is megtartják.
    A fülemile csattogása, vagyis éneke, mely által minden más éneklő madár fölött szeretetünket és hajlandóságunkat megnyerte: amily kitűnő, épp oly sajátságos is. Olyan gazdag hangvegyülék van benne, olyan nagy és kedves változatosság és olyan elragadó harmónia, amilyen más madárdalban nem található. Leírhatatlan kellemmel és bájjal váltakoznak énekében nyájas-szelíden hangzó strófák élénk csattogással, panaszos hangok a vidámakkal, olvadozó lágy hang az indulatossal. Csodálkoznunk kell azokon a hatalmas hangokon, amelyek a fülemile énekében előfordulnak s még inkább csodálkoznunk kell azon, hogy azokkal  a gyönge hangszalagokkal olyan hatalmas hangokat képesek létrehozni, amelyek a közelállók hallás-szervét szinte sértőleg érintik csattogásaikkal.
    A megszelídített hímfülemile a társaságában élő madarak énekéből is belesző a maga dalába egyes részleteket, ha az nem tetszik neki. Mert ő jó kritikus is. A zengzetesen szóló hangszerek hangja igen könnyen éneklésre indítja s a maga énekét igyekszik azokéval összhangzásba hozni, sőt túlhangoztatni mindent, amit közelében hall.    
    A fülemiléknek különben sem a szabadban, sem a kalitkában nem telik kedvök, mint más madaraknak, a kontárkodók utánzásában. Sőt inkább nagy készséget éreznek magukban az ékes ruházatban hivalkodó művésztársak versenyre hívására, hogy őket megszégyenítsék. Van azután ilyenkor mind a két részről nagy erőlködés. Az ellenpárti madárhallgatók a fajukbeli versenyzőknek vindikálják ugyan – természetesen – a babért; de mi egyáltalán nem vonhatjuk kétségbe, hogy mindannyiszor a fülemile a győztes, habár a győzelmet nem egyszer drága áron vásárolja meg szegény. Számos példa van rá, hogy a fülemile más fajabelivel versenyre kelve, addig dalolt, hogy a nagy erőfeszítéstől a melle megszakadt és úgy hullott le az ágról.
    Ez a madár – mondja Kircher – hírszomjazó és dicsvágyó; kevélykedik és díszeleg énekével, miként a páva a farkával. Mikor egyedül van, csak egyszerűen énekel; hanem ha tudja, hogy hallgatják: gyönyörűségét találja benne, ha dalnoki tehetségének egész kincstárát kitárhatja s ilyenkor a legváltozatosabb és legcsodálatosabb modulációkat találja ki.
    A derék tudós, gondolom, nem rosszallásképpen hozza fel e szárnyas művész hírszomjazását és dicsvágyát. A hírszomjazás és dicsvágyás a művészettel jár; ezek nélkül a szárnyat edző tulajdonok nélkül nem emelkedhetni abba a magas régióba, ahol a valódi művész áll s így miért ne lehetnének meg ezek a tulajdonok a mi kedves művészünkben is? S az is természetese, ha csakugyan úgy van: hogy hallgató nélkül tudva magát, nem énekel a legszebben. A művész énekének szépségére nézve, színpadon is, sokszor a hallgató közönség részvétele a mérvadó. Üres ház nem gyújtott még lángra semmiféle művészt. A fülemilének ez a következetes eljárása is megint csak igazi művész voltára vall.
    Barrington és vele együtt mások is megkísérlék a fülemile természethű dalát, remek modulációit kótára tenni, de – mint maguk bevallják – eredmény nélkül. Barrington a leírt hangjegyeket egy kitűnő fuvolaművésszel adatta vissza, hanem korántsem hangzott úgy, mint a természetes ének. Szerinte a nehézség abban fejlik, hogy lehetetlen az egyes hangjegyek tartamát megbecsülni.
    A fülemile hangja egyébiránt ritkán szokott igen magasan járni, habár ő a magas hangnak épp úgy, mint a mély hangnak, egyiránt kitűnő képviselője. A magas hang nála hangvillanásokban, különösen gyönyörű csattogásaiban, trilláiban nyer kifejezést, menten minden legkisebb erőltetéstől. S talán éppen az teszi énekét annyira széppé, kedvessé, hogy magas hangját csak ritkán, csak rendkívüli indulatkitöréseknél, főleg az öröm hevében használja.
    Hogy  a fülemilék egyes szavakat kimondani megtanulnak, az nem egészen bizonyos; noha Plinius beszéli, hogy Claudius császár fiainak több olyan fülemiléjök volt, amelyek görögül és latinul beszéltek. Kircher hajlandó elhinni, hogy ez a madár szavakat kimondani megtanul; hanem azt már kétségbe vonja, amit Aldrovand három fülemiléről beszél, hogy azok Regensburgban egy tanyán, egymás közt arról tanakodtak volna éjszaka, ami velök nappal történt. Pedig Kircher és Aldrovand között én részemről hajlandóbb vagyok ez utóbbinak a pártjára állani; mert valószínű, hogy tanakodtak ők egymás között, csakhogy azon az ékes nyelven, melyet az ember bámulattal élvezni igenis tud, de megérteni képtelen.    
    A lomberdők és árnyas berkek igazi énekese nálunk a fülemile. Méltán megilleti őt a „dal királya” cím. Kiválik valamennyi társai közül s kiválik nemcsak igénytelen külseje, nemcsak remek éneke s nagyon kifejlett finomabb tehetségei által, hanem azáltal is, hogy inkább magánénekes. Minden más madarat felülmúl bámulatos hangjának magassága és mélysége, erőteljességgel, lágysága és olvadékonysága, a hanganyag művészi használata, valamint strófáinak sokfélesége, változatossága s énekének szenvedélyes, érzéssel teljes kifejezése által. Azért van olyan varázzsal a hallgatóra.
    Rendesen bevezetőt énekel először, halkan, gyöngén, félénken, bizonytalan hangon. Majd lassanként hangosabbá, emeltebbé, biztosabbá, vidámabbá vélik éneke, mire csakhamar erőteljes ezüstcsengésű hangok hallhatók egy ideig, mígnem erre az erőteljes csattogásra – mintha átszellemült volna – dala egyszerre csak alig hallható suttogásba megy át, de csak azért hogy annál nagyobb erővel törjön ki a rá következő futamokban és trillákban… Majd hirtelen ismét olvadozó, lágy hanglejtéssé szelídül a csattogó futam… azután hosszan kitartott fuvolaszerű, mélabús hangok, lágyan panaszló szerelemsóhaj, mintha fájdalmát zokogná el… majd ismét fölcsattog a hang az öröm hevében, kélj és gyönyör rezg át dalán… koronként egy-egy hatásos szünet, mire újból megcsendül, mindjobban fokozódva erőben a bűvös-bájos hang, mely az erdőt, ligetet és kertet betölti s a hallgató keblében édes vágyat kelt…
    S mintha érthető szöveget is énekelne hozzá, mintha mondaná:

Dalban él a szív világa,
Dal a szívnek gyöngyvirága!

    Hallani kell e kedves lény változatos, szívig ható dalát! Minden szava visszhangra talál szívünkben. Lelkesült dallal üdvözli az első reggeli sugárt és este dallal búcsúul az utolsótól:

Megköszönve a napot,
Melyre ím felvirradott,
A sugárt és harmatot,
A szellőt és illatot;
A fát, melynek lombja zöld,
A fészket, hol párja költ,
Az örömet, mely teli
Szivecskéjét tüzeli,
Szóval a mi benne él,
S mit körében lát, szemlél,
Azt a pompát, fényt és színt,
Mely dicsőség
- Semmi kétség -
Ő érte
Jött létre
Csupán ő érette mind!

    A fülemile legszebb dalait a természet nászünnepén zengi el és e dalok mindegyike egy-egy költemény: „Ha értenők szavait – mondja Bechstein – meggyőződnénk afelől, hogy minden strófa, amelyet elzeng, más-más érzelemnek ad kifejezést.”
    A fülemile dalában minden benne van, ami a szív húrjain megzendül. Az öröm és fájdalom, a szelíd búsongás, a sóvárgó vágy, az édes-kínos epekedés, a gyötrő aggodalom, a szerelem panasza, a boldog viszontlátás, a keserű csalódás, az örök elválás, a kétségbeesés, a remény és a hit, az érzelmek és indulatok százféle nemei – tiszta vegyületben egybe vannak ott olvadva mind.
    Nem csoda, ha a költő lantja el sem tudna ellenni fülemile nélkül; s ott szerepel ez az igénytelen külsejű, de mély érzésű madár mindig, mikor a költő szívről, szerelemről zengi énekét. A fülemile mindig ott jár a költők eszméiben; dala mindig fölfrissül a halhatatlan gondolatok s a még érzelmek kifejezéseinek forrásaiban.
    Petőfi is így hasonlítja a fülemiléhez kedvesének szívét:

A második madár a csalogány,
Elrejtve él a lombok alkonyán;
Nem látja más ottan s mást ő se lt,
Kis fészke néki az egész világ;
Ebben dalolgat, s ha dalolni kezd,
Elfojt az alkony mindennémű neszt,
Hogy meg ne háborítsa énekét,
Hogy gyönyörködjék a föld és az ég.
Gyönyörködjék e dalban, a minő
Hozzánk csal legszebb álmainkban jő,
A melynek minden hangja eltemet
Egy bánatot és szül egy örömet:
Mert mindenik hang egy szent szerelem!

    A fülemile, mint a költő, átérzi dalát. De másban is hasonlít a költőhöz: mély részvétet érez a szerencsétlenek iránt (s amit az ember-költő ismert szegénységénél fogva szíve szerint nem tehet, de amiért a vagyonosok ajtaján egész készséggel zörget, megnyitva tollával a jótékonyság forrását), csupa merő jóindulatból árva madárfiakat fölnevel, gonddal ápolván azokat. Azonkívül – miként a költő – lelkesülni tud, s ha szívének vágya nem teljesül, végtelen bánatossá lesz s ilyenkor énekének több strófáján át igaz fájdalmában úgy elkesereg…
    Mert

A csalogány bár parányi:
Nagyon tud a szíve fájni…

    Elvonulva a lomb és cserje árnyas sűrűjébe, a fülemile tartózkodás nélkül hallatja felséges dalát, de magát láttatni nem engedi. Mintha tudatával bírna egyszerű kopottas külsejének, melyet a természet ékes jelmezzel fölcserélni fölöslegesnek tartott ilyen nagy művésznél. Mintha röstellné s mintha tudná, hogy művészhez nem illik kopottas, barna kabátban nyilvánosság elé állani. Vagy talán csak túlságos szerénység ez őnála, avagy talán éppen – az őt szépen jellemző jóindulatánál fogva – nem akarja a közelben gubbaszkodva, álmélkodva hallgató „tisztelt közönséget” a művészetét méltató tapsok nehéz munkájával fárasztani. Ha így van (s ki mondaná az ellenkezőt?) valóban nagy önmegtagadásról tesz bizonyságot, mert hát a „művész” elnevezés és ennél fogva művészetének méltatása is, őt teljesen megilleti.
    Érezték ezt Péter és Pál szomszédok is, kik a „diófa közös galyán” gyönyörűen éneklő fülemile tulajdon-jussához mind a ketten kétségbevonhatatlan jogot formálván (amennyiben egyiknek a fáján, másiknak meg a portáján zengett a madárka), elvégre is pörre vitték a dolgot, melyben, minthogy

Ilyen ügyről
Madárfüttyről
Mit sem tud a corpus juris -

a bíró oly eredeti módon szolgáltatott a pörlekedő s „a joghoz egy tallért tevő” két szomszédnak igazságot, mondván:

Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a padárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.

    Mily egyhangúság uralkodnék a szabad természetben, ha nem népesítenék be éneklő madaraink, eme kedves lények, a természet e lételt nyert költő gondolatai! Mi zengené tele szívünket, mi melegítené át s mi ragadná lelkesedésre?…
    A természet nagy koncertjében első sorban álló kis szárnyas költőink között a két legkedvesebb dalnok mutatja a legnagyobb ellentétet: a pacsirta és fülemile. Emennek a magatartása komoly, méltóságteljes; amazé hetyke, játszi, gyermeteg. Emez a csöndet kedveli, amaz a zajt. Amaz alant lakik: „búzakalász árnyában”; emez fönt, sűrű lombok között. Amaz a vég nélküli vidámság, öröm dalnoka; emez a kitörő fájdalomé. S míg emez magányt keres, hol fájdalmát háborítlanul elpanaszolja: amaz örömét ég felé repesve zengi el.

Egy völgynek oldalában
Falucska végiben
Két dalnok él szerényen
És egyszerűn igen.

A csalogány az egyik,
Egy bánatos fiú,
Megfosztá szépségétől
Őt a szerelmi bú.

A másik a pacsirta,
Alázva van porig,
Kopott fakó ruhát hord
S az út felén lakik.

De hogyha dalra kelnek
Pacsirta, csalogány,
Az egyik égbe kelve,
A másik lombhonán:

A bájoló zenére
Egész föld megvidul,
S rájok s reá az égnek
Örömkönyűje hull.

(*Felolvasta a szerző a magyar-irodalmi szakválasztmány 1899. március hó 1-jén tartott házi-estéjén.)


Forrás: Az Eperjesi Széchenyi-kör évkönyve. Szerkesztette: Dr. Horváth Ödön. 1899.

Részlet a Kalevalából - LEMMINKÄJNEN ANYJA*


XV. RUNO

    A KALEVALA, finn rokonaink e nagyszerű népköltési remeke, teli van szebbnél-szebb apró epizódokkal, mellék-cselekvényekkel, amelyek a főcselekvény köré csoportosulnak. Ez epizódok közt a legszebbek egyike a Lemminkäjnen-epizód, ahol ennek a finn Heraklésznek leányhőslő útja, halála és halottaiból új életre keltése van elmondva. Viszont magában az epizódban Lemminkäjnen fölélesztése anyja által kétség kívül a legöltőibb, legnagyobb becsű rész.
    A régi finn világszemlélet megragadó elevenséggel tárul itt elénk. Látjuk, hogyan szól az ős-finn ember a természethez s a természet őhozzá. Mily szerepe van a bűbájosságnak, melyen ama kor egész vallási rendszere fölépült nemcsak a finneknél, hanem a magyar és más ural-altáji népeknél. A varázsló tehetség a legfőbb hatalom. Ennek birtokában indul el nagy nyomozó útjára Lemminkäjnen anyja, hogy elveszett fiát – élve vagy holtan – fölkeresse. S mikor föltalálja, e hatalom segítségével, bűbájos igék és eljárások által sikerül őt feltámasztania.
    Mint magyar meséinkben, itt is a hősnek otthon hagyott tárgya – fésűje – vérezni kezd s erről tudják meg hozzátartozói, hogy a hős veszélyben van. Ahogy azután a szerető anya kétségbeesetten kutatja, keresi fiának nyomait, majd holtteste darabjait: ebben az anyai szeretetnek oly megható képét nyújtja az éposz, minőt kevés nép költészete mutat föl. Nevezetesek a halott Lemminkäjnen főlélesztése végett használt ráolvasások. Az ősi sámánkodó vallás költői hagyományainak sorában ezek a bűvigék, csodás eredetiségükkel, mindenha nevezetes helyet fognak elfoglalni. Sok mindenféle újabb elem közt, melyek részint a skandináv ősköltészetből, részint már a kereszténységből valók (amint innen való a holt fiú keresésének alapgondolata is): ez igékben sok a pogány finn emlék, ami különös figyelmünkre méltó, mint az őseinkével egyező vallási rendszer hagyománya.
    Ezt a részét a gyönyörű epizódnak, ahol Lemminkäjnen anyja lép előtérbe, itt közlöm saját fordításomban:

(A *gal jegyzett helyen – a Kalevala versalakjának megfelelő módon – a troch äus helyett dactylus vagy négy rövid szótag áll.)


Léha Lemminkäjnen anyja
Oda haza mind ezt hajtja:
*”Hol lehet az a Lemminkäjnen,
Merre tűnt el Kaukóm eggyem,
Hogy hírül se hallik jötte
Útjairól messzi földre?”
Nem tudja szegény szülője,
Ő nyomorult viselője,
Húsa mely felé mozoghat,
Önnön vére hol foroghat,
Bolyong tűleveles halmon,
Hangafüves földön vajon,
Avvagy jár tán tenger hátán,
Tarajos habok tetején,
Vagy vészes viadalomban,
Rettentő riadalomban
Lába szárát vérbe mossa,
Térdig érőbe, pirosba.
Küllikki kevély menyecske
Nézelődik, forgolódik
Léha Lempifi lakában,
Messzivágyó udvarában.
*Nézi a fésűt minden este,
A keféjét reggelente,
Hát bizony csak egynémely nap,
Idején egy virradatnak
Már a fésű vért virágzik,
A kefe pirossat játszik.
Küllikki kevély menyecske
Szónak ered, szót ím ejte:
*”Oda van már az én kis férjem,

Veszendőben Kuko szépem
Úttalan utakra kelve,
Ösmeretlen ösvényekre,
*Fésűje immár vért virágzik,
Keféje pirosast játszik!”
Akkor Lemminkäjnen anyja
Maga nézi már a fésűt,
Maga így fakad el sírva:
2Oh jaj én szegény fejemnek,
Én inséges életemnek,
*Oda ím árvának fiacskám,
Meggyötörtnek magzatocskám,
Ért ime gonosz napokat,
Romlást én remek szülöttem,
Vészt a léha Lemminkäjnen,
Már keféje vért virágzik,
Fésűje pirosat játszik!”
Fölfogja ruhája szélit,
Kézzel köntöse szegélyit,
Megyen futva messzi útra,
Mindig futva, messzébb jutva,
*Mentin a dombok megdöndülnek,
Síkok kelnek, ormok dűlnek,
Fölső földek lelapulnak,
Alsó földek domborúlnak.
Elér Észak udvaráig,
Fiát tudakolja váltig,
Tudakolja, megszóllala:
„Oh te Észak úrasszonya,
Hova tetted Lemminkäjnent,
Mit műveltél magzatomal?”
Louhi Észak úrasszonya
Ez meg ígyen válaszola:
„Nem tudom, fiad mi lelte,
Merre járt és hol lőn veszte;
Szánba ültetém lovasba,
Tüzes mén után a kasba,
Tán valami lékbe rogyott,
Tengeren a jégbe fagyott,
Vagy toportyánféreg torkán,
Szörnyű medve száján ment le.
Mondja Lemminkäjnen anyja:
„Így beszél az, a ki füllent!
* Fiamat farkas föl nem falja,
Medve nem győz Lemminkäjnent,
Farkasokat megbír újja,
* Keze a maczkó földre sújtja;
Hogyha meg nem mondod menten,
Hova tetted Lemminkäjnent,
Rontom-bontom új csűrajtód,
Sarkából kivetem szampód.”*

(* A Szampó az a csodamalom-féle, melyet Ilmarinen, az ég kovácsa épített Észak számára s mely körül a Kalevala fő eseményei forognak. A Szampó minden bőség forrása, ennélfogva Lemminkäjnen anyjának ez a fenyegetése igen nagy dolgot érint, Észak legféltettebb kincsét.)


Mondja Észak úrasszonya:"Én az embert jól lakattam,
Italt emberemnek adtam,
töltözém, míg bírta lába,
Ültetém ladik farába,
El sem is tudom találni,
Hova tűnt a szegény árva,
Zúgóba-e hullámzóba,
Vagy folyóba csillámlóba.”
Mondja Lemminkäjnen anyja:
„Így beszél az, a ki füllent!
Csak való igazat szólj hát,
Hazugságidnak utolját,
Hova tetted Lemminkäknent,
Veszejtetted a Kalevfit,
Avvagy eljön szörnyű véged,
Halálod utolér téged.”
Mondja Észak úrasszonya:
„Immár a valót kimondom:
Küldtem a rént legyőzni,
* Fékre a nagy heréltet hozni,
Csikót szépen szerszámozni,
Hívtam hattyút hajtania,
Szent madarat megfognia;
Mostan el se gondolhatom,
Milyen romlás érte vajon,
Mely akadály áll előtte,
Hogy hírül se hallik jötte,
Mint menyasszonykérő vőnek,
Leányért csenkedőnek.”
Keresi a bolygót anyja,
Elveszettjét siratozza,
Fut mint farkas hegyvölgyeken,
Jár mint maczkó rengetegen,
Vizeken mint vidra átkel,
Halmokon mint hangya jár-kel,
Mint a sün szigetek szélin,
Mint a nyúl tavak szegélyin;
Félrelódít nagy köveket,
Visszafordít fatöveket,
Rőzsét eltol útmellékre,
Tuskókat bürüvé lép le.
Csak keresi a bolyongót,
Csak keresi, nem találja;
Fiát kérdi minden fától,
Elveszettjét sírdogálja;
Szól a fa, fenyő sohajtoz,
Bölcsen a tölgy fölfeleli:
„Van magamnak gondom bőven,
Még fiaddal is vesződjem,
Fogtak úgyis bajra sokra,
Szántak oly nehéz napokra,
Ölfának hogy összetörjek,
Hasábnak szeletelődjek,
Csűrfának csenevészülejk,
Írtásfának földre dűljek.”

Csak keresi a bolyongót,
Csak keresi, nem találja;
Utacska elejbe álla,
Lehajol az utacskára:
„Oh utacska Isten adta,
Nem láttad-e magzatomat,
Én aranyos almácskámat,
Ezüstből való botomat?”

Bölcsen az út fölfeleli,
Ő szavát ím így emeli:
„Van magammal gondom bőven,
Még fiaddal is vesződjem,
Fogtak úgyis bajra sokra,
Szántak oly nehéz napokra,
Minden kutya rajtam futkos,
Minden lovas rajtam rugdos,
Kemény patkó rajtam dobog,
Sarkaival rajtam robog.”

Csak keresi a bolyongót,
Csak keresi, nem találja;
Holdacska elejbe álla,
Lehajol a holdacskára:
„Szép holdacska isten adta,
Nem láttad-e magzatomat,
Én aranyos almácskámat,
Ezüstből való botomat?”

Az a hold az Isten adta
Ő szavát im bölcsen szabja:
„Van magamért gondom bőven,
Még fiaddal is vesződjem,
Fogtak úgyis bajra sokra,
Szántak oly nehéz napokra,
Járni éjente magamban,
Sütkérezni, hogyha fagy van, 
Telet végigvirrasztani,
Nyár idejét mulasztani.”

Csak keresi a bolyongót,
Csak keresi, nem találja,
Napocska elejbe álla,
Lehajol a napocskára:
„Oh napocska Isten adta,
Nem  láttad-e magzatomat,
Én aranyos almácskámat,
Ezüstből való botomat?”
Tud valamit ám az égi,
A napocska íme véli:
„Már szegénynek szíved gyöngyét
Elvesztették, beleölték
Tuoni-jóba,* feketébe,
(* Ott a j ó  régi nyelvhasználat szerint=folyó.)
Manala örök vizébe,
Ment a zúgóban zörögve,
Folyó sodrában csörögve,
Oda Touni térségire,
Manalának mélységire.”
Akkor Lemminkäjnen anyja
Maga elfakada sirva,
Megy kovácsok műhelyébe:
„Oh vasverő Ilmarinen,
Minap verted, tegnap verted,
Verd ma is még egy kicsinnyéd,
Réz gerebent alkoss legitt,
Vas fogadba foglald nyelit,
Szabd fogait száz ölesre,
Nyelit nyújtsad ötszörösre!”
A vasverő Ilmarinen,
Főfőkovács mindétiglen
Réz gereblyét alkot legitt,
Vas fogakba fogja nyelit,
* Fogait szabja százölesre,
Nyelit nyújtja ötszörösre.
Maga Lemminkäjnen anyja
Ím a vasgereblyét fogja,
Repül Tuoni vizeiglen,
esdekel a naphoz ígyen:
„Oh napocska Isten adta,
Világunk, teremtő adta!
Süss egy perczig rekkenően,
Tűzz le mg egy perczig hően,
Harmad ízben teljes tűzzel,
A szilaj hadat nyugoszd el,
Bágyaszd el Manal népit,
Tikkassz minden Tuoni-bélit!”
A napocska Isten adta,
Teremtő szülötte napja,
Száll egy nyírfa hajlatára,
Libben görbe égerfára,
Süt egy perczig rekkenően,
Még egy perczig tűz le hően,
Harmad ízben teljes tűzzel,
A szilaj hadat nyugosztja,
Bágyasztja Manala népét,
Hajtha botvégre a vénjét,
Középkorút lándzsanyélre,
Avval ernyedetten szálla
Föl az égi rónaságra,
Előbbi ülő helyére,
Régi szállására tére.
Akkor Lemminkäjnen anyja,
Fölveszi a vasgereblyét,
Gereblyéli ő szülöttjét
Habbal zajló zuhogóban,
A sebten futó folyóban,
Gereblyéli, nem találja.
Akkor elvonul alábbra,
Megy a tengerbe magába,
Kapczakötésig a lébe,
Övedzőig víz ölébe.
Gereblyéli ő szülöttjét
Tuoni vizén végesvégig,
Ár ellen is húzigálja,
Húzza egyszer, húzza ismét,
Meglelé fiának üngét,
Üngét önnön fájdalmára;
Húzza újfönn másod szerre,
Kapczát lel, kalapot erre,
Kapczát búra búbánatra,
Kalapot keserves jajra.
Lépdel annál is lejebbre,
Manalai mély helyekre,
Vonja egyszer vizmentiben,
Másod ízben át a vízen,
Harmadszor haránt a vízen,
Hát bizony csak harmadjára
Gabonára egy nyalábra
Vasgereblye rátalála.
Nem volt biz az gabna-nyaláb,
Léha Lemminkäjnen inkább,
Maga e szép Messzivágyó,
Fennakadt gereblyefogba’”
Újjával a névtelennel,
Bal hüvelyújjánál fogva.
Kél a léha Lemminkäjnen,
Kerül immár a Kalevfi
Rézgereblyétől emelten
Ama téres víz fölibe;
Csakhogy volt egy kis hibája,
Fél a keze, fél a feje,
Sok másféle porczikája,
Hozzá lelke nincs nekie.
Anyja erre fontolgatja,
Maga sirva mondogatja:
„Lesz-e vajon ebből ember,
*Éled-e új hős még ez egyszer!”
Hivatlan egy holló hallja,
Válaszát ím ígyen adja:
„Sohse ember, a ki az volt,
Soha többet, a ki megholt,
* Szemeit szemling már kiszedte,
Vállait csuka leette;
hadd a tengernek te ímezt,
Tuonela vizébe sülyeszd,
Hátha dorzsgadócczá vedlik,
Avvagy czethallá növekszik.”
Az a Lemminkäjnen anyja
Nem sülyeszti ő szülöttjét,
Inkább még egy ízben vonja
Ré veretű gerebenjét
Alvilági vízen végig,
Vizen végig, át is rajta,
Lel kezire, lel fejire,
Lel lapoczkája felire,
Mindenféle porczikára;
Fiat ő belőlük épít,
Léha Lemminkäjnent készít.
Húst a húshoz helyhezteti,
* Csontot a csonthoz illegeti.
Ínt az ínhoz, vért a vérhez,
Ért az értörés helyéhez.

Az ereket ő kötözi,
Erek végit űzi-fűzi,
Ráolvas az érszalagra,
Fakad íme ily szavakra:
„Erek ékes úrasszonya,
Te szépséges, a ki ékes
Faguzsallyal fonsz ereket
Amaz orsóval a rézzel,
A vasból való kerékkel,
Jövel hozzám én nagy jómra,
Hajolj hozzám hívó szómra,
Érgombolyag te öledben,
Hártyagöngyöleg kezedben
Az ereket bekötözni,
Erek végit űzni-fűzni
Tátongó törések között,
Repedező rések között!”
„Ennyi hogyha nem lesz elég,
Ott az ég fölött a szűz még
Csónakján a rézből valón,
A papirosfenekű hajón;
Jövel oh szűz től az égről,
Kisasszony a mennyközépről,
Indítsd érrel dús ladikod,
Hajtsd az ínnal dősgazdagot,
Evezz által csontréseken,
Által ínrepedéseken.!”

„Az ereket helyre hozzad,
*Őket a régi rendbe osszad,
Nagy ereket szájjal szembe,
Fő-ereket átellenbe,
Finom ért a finom érre,
Kis eret kis ér fejére!”

„Azzal fogd parányi tűdet,
Tű fokán selyem fonalat,
A parányi tűvel tűzzed,
A czintűvel varrogassad,
Erek végit űzzed-fűzzed,
Selyem szálakkal kötözzed!”

„Ennyi hogyha nem lesz elég,
Magad mennyégbeli felség
Szerszámozd föl jó csikódit,
Nosza fogd be  futóid,
Hajts iratos szép szánkáddal
Csonton át, ízeken átal,
Hibbant húsrészeken átal,
Ernyedő ereken átal,
a csontot a csonthoz toljad,
Ért az érvéghez csatoljad,
Csontrésekbe önts ezüstöt,
Értörésbe tölts aranyat!”

„A hol hártya meghasada,
Nevelj hártyát épen oda,
A hol érnek lőn törése,
Új eret kötözz helyére,
A hol vére buggyanék ki,
Oda új vért futtass néki,
A hol csontja szét van zúzva,
Oda csontot rikkants újra,
A hol húsa kimarjula,
Oda húsrészt illessz újra,
Áldásoddal helyre hozzad,
*Őket a régi rendbe osszad,
Csont a csonthoz, hús a húshoz,
Ér az érhez, vér a vérhez!”

Avval Lemminkäjnen anyja
*Nemzi a férfit, hősét szabja
Régi élte formájára,
Ő korábbi képmására.

Olvasott ím az erekre,
Erek végét bekötözte,
Ám az embert szóra mégse,
Fiát nem birja beszédre.
Akkor ő szavát ím tészi,
Maga mondja, így intézi:
*”Hol veszek mostan írt javasnak,
Színmézet már hogy hozassak,
Megkenem a holtra váltat,
Gyógyítnom a rosszul jártat,
Emberem, hogy nyissa száját,
Megeressze mondókáját?”
Kis méhecske, szép madárka,
Ligetek virágkirálya,
Nosza indulj mézkeresni,
Fűszerszámízet szerezi,
Ama nyájas Mézhazából,
Ügyelő Tapiolából,
Számtalan virág híméből,
Számtalan virág híméből,
Számtalan füvek hegyéről
Kór tagra kenőcsnek jónak,
Sebhelyekre gyógyítónak!”

Kis méhecske, gyors madárka
Tova száll, röpíti szárnya
Ama nyájas erdővárba,
ügyelő Tapiolába.
Rét virágit sorra szedi,
*Mézet a nyelvin főzögeti,
Hat virágnak tetejéből,
Szűz füvecskének hegyéről;
akkor zümmög hazafele,
Karikázva útra kele,
Szárnya végig fűszerszámíz,
Tolla csupa merő színméz.

Maga Lemminkäjnen anyja
Legitt a kenőcsöt fogja,
Megkeni a holtra váltat,
Gyógyítja a rosszul jártat;
Segedelem abban sem volt,
Szóra mégse jött a megholt.

Erre szót ím ígyen ejte:
„Kis méhecske, szép madárka,
Menj máshová messze tájra,
Kilencz tengert átrepülve,
Tengerháti félszigetre,
Mézzel folyó szárazföldre,
Tuuri új lakóhelyéig,
Palvonen tetétlenéig.*

(* Tuuri, az észteknél Turi vagy Taara, a skandináv Thor-ral egy, és szintúgy, mint Palvonen, a napot jelenti; ez a két sor tehát körülbelül azt teszi, hogy: a napnak tetétlen (be nem tetőzöttl) új lakóhelyéig, vagyis: az ég mezejéig.)

Dandárja van ott a méznek,
Ott a jó kenőcs temérdek,
Minden érre alkalmatos,
Minden ízre kívánatos;
Hát kenőcsöt onnan hozzál,
Orvosságot olyant hordjál
Kór tagokra kötözgetnem,
Hibbant helyre öntözgetnem!”
Kis méhecske fürgencz ember
Libben, szárnyal még ez egyszer,
Kilencz tengert átrepülvén,
Kilenczedfél tenger tükrén,
Szárnyal egy nap,másnap szárnyal.
Szárnyal harmadnapon által,
Egy fűszálon meg nem szállva,
Egy levélen meg ne állva,
Tengerháti félszigetre,
Mézzel folyó szárazföldre,
Tüzes zúgónak tövéig,
Szent folyónak örvényéig.
Ottan főzik a sok mézet,
Kotyvasztják a zsírféléket
Apró-cseprő fazekakban,
Iczi-piczi katlanokban,
Hüvelykújjra férhetőkben,
Újj hegyével mérhetőkben.

Kis méhecske fürgencz ember
Hát kenőcsöt onnan rendel;
Múlt az idő kis darabit,
Egy piczinyke pillanatig,
Hát ím surrog visszafele,
Iparkodva jődögele,
Hat csészike az ölében,
Háta mögött hét van éppen,
Tele mind javas írokkal,
Tele jóféle zsírokkal.

Maga Lemminkäjnen anyja,
Kenőcsivel keni sorra,
kenőcsök kilencz nemével,
Kantairral nyolczfélével;
Segedelmet csak nem lelhet,
Bizony nem talál semillyet.
Akkor ő szavát ím tészi,
Mondókáját így intézi:
„Kis méhecske, menny madara,
Menj amoda harmadszorra
Föl a fölső ég ölébe,
Kilenczedik ég fölébe.
Ott van ám csak fűszerszámíz,
Nagy bőséggel ott a színméz,
Kit hajdan kent Isten újja,
Teremtő, a tiszta, fúja,
Fiaira kent az Isten
Rosszak rontásai ellen;
Mártsd fűszerszámízbe szárnyad,
Tollad merő mézbe mártsad,
Hozz szűrnyadon balzsamízet,
Mentéden is hordd a mézet
Kenőcsül a kór helyekre,
Öntésül ím  ily sebekre!”

Kis méhecske, gyöngy madárka,
Ez meg ennyit mondott rája:
„Hogy évek odáig én el,
Én kis ember kis erőmmel!”

„Jó szerin odáig érhetsz,
Szép módjával mendegélhetsz,
Hold fölött, a nap alatt el,
Ég csillagi közt haladsz el;
Szállaszt egy nap szél módjára
Kaszás csillag homlokára,
Oszt’ még egy nap szelelsz tova
Gönczölcsillag vállaira,
Harmadik nap fölhágsz lassan
A hetevény hátaiglan,*
(* Hetevény= fias-tyúk)
Oda már csekély utacska,
Iczi-piczi kis darabka
Szent Istennek orczájáig,
Boldog Isten portájáig.”

Méhecske a földrül mozdul,
Mézes szárnyú a hoporcsrul,
el is szárnyal szél módjára,
Tovaszelel kicsi szárnya,
Száll a hold határi mentén,
A nap párkányin ügetvén,
Göczölcsillag válla között,
A hetevény háta mögött,
Szálla Isten pinczéibe,
Teremtőnek fülkéibe;
Ott készülnek kantaírok,
Kotyvasztódnak kenőzsírok
Ezüst fazekakban ottan,
Főlnek arany katlanokban,
Méz forr a középső téren,
Merő vaj a szélső részen,
Csupa fűszerszámíz délen,
Zsiradékok éjszakfélen.

Kis méhecske, menny madara,
Fűszeízre most akada.
Mézre mennyit ép akara;
Nem sok idő telik bele.
Hát ím surrog visszafele,
Lelkendezve jődögele,
Az ölében száz szelencze,
Ezer más egyéb bödönke,
Méz van ebben, víz van abban,
Legjobbfajta ír amabban.
Legott Lemminkäjnen anyja
Ő szájába vészi sorra,
Tesi nyelve próbájára,
Ízről ízre megvizsgálja:
*”Ilyenek ím az írok főbbi,
Mindenhatónak kenőcsi,
Kikkel a teremtő ken-fen,
Sérveket megönt az Isten.”
Keni hát a holtra váltat,
Gyógyítja a rosszul jártat,
Keni csontközökön végig,
Ízeinek minden résit,
Alul kente, felül kente,
Középütt is kapja rendre,
Akkor ő szavát ím tészi,
Maga mondja s így intézi:
„Kelj föl immár fekvésedből
Alvásodból emelkedj föl,
Menekülj e rossz helyekről,
balszerencse ágya mellől.”
Fektéből az ember fölkél,
Alvásából íme eszmél,
Elő tudja már beszélni,
Megeredt a nyelve néki:
„Én silány soká nyugodtam
Naplopó nagyot aludtam,
Édes álmot álmadoztam,
Mélységeset szunnyadoztam.”
Mondja Lemminkäjnem anyja,
Ő szavát ím ígyen szabja:
„Még tovább is szenderegnél,
Hosszasabban is hevernél
Gyászos fölnevelőd nélkül,
Szegény gondviselőd nélkül.”
„Mondsza most fiam te árva,
Szólj fülemnek hallatára,
Mi hozt manók közébe,
Lökött Tuonela vizébe?”
Mondja léha Lemminkäjnen,
Anyjának felelt ím ígyen:
„Nedvessapkás, nyáj őrzője,
Untamónak vaksi vénje
Az hozott manók közébe,
Lökött Tuoneta vizébe;
Vett a vízből vízi kígyót,
A habokból csipicsúszót
Én szegény fejem bajára,
Azt se tudtam hamarjába,
Nem tudám síkosnak vétkit,
Csukott-csévének csipésit.”*
(* Csukott-cséve=kígyó)
Mondja Lemminkäjnen anyja.
„Oh emberek oktalanja,
Hogy’ kérkedtél, bűvöst bájolsz,
*Lappokat énekkel varázsolsz,
Nem tudod síkosnak vétkit,
Csukott-csévének csípésit:
Vízből volt a síkos véve,
Habokból a csukott-cséve,
Jegesrucza jó agyából,
*Tegeri fecskefej javából,
Szüöjätär a vízre pökte,
Litty-lottyot habokra lökte,
Víz nyújtotta hosszúkásra,
Sütötte a nap puhára,
Azután a szél  pólyálta,
Víz hullámja partra űzte,
Tengerzaj terelte földre.”
Akkor Lemminkäjnem anyja,
Szerelmesét pólyálgatja,
Ő korábbi képmására,
Előbbeni formájára,
Még egy sikrányival szebbre,
A korábbinál különbre;
Azután beszél fiával,
Minek volna még híjával.
Szólt a léha Lemminkäjnen:
„Soknak is vagyok híjával,
Ott feküszik az én szívem,
Ott a vágyódásom híven
Észak fehérnépeinél;
Penészesfülü banyája
Ő leányát nem bocsátja,
Míg a réczét el nem ejtem,
A hattyút le nem terítem
Onnan alvilág vizéből,
Szent folyónak örvényéből.”
Mondja Lemminkäjnen anyja,
Ő szavát ím ígyen szabja:
„Hadd a hitvány hattyúidat,
Récze-rucza hadd lakjanak
Tuoni fekete vizében,
Buzgó-forró örvényében;
Te pedig hazádba ergye,
Te szegény szülőddel egybe,
Sőt áldd jó szerencséd már most,
Istened a nyilvánságost,
Hogy adott igaz segédet,
Új életre hívott téged
Tuoni ösmert ösvényéről,


Manószállás legvégéről;
Tőlem semmisem telik ki,
Egymagamtól éppen semmi,
Ha nincs alkotóm kegyelme,
Igaz Isten engedelme!”
Ott al éha Lemminkäjnen
Már honába indul menten,
Édes anyja egyetemben,
Agg szülélje nemkülönben.
*Elhagyom Kaukót  immár innend,
Legitt léha Lemminkäjnent
Vetem versemben amarrébb,
Hajtom versemet hamarébb,
A dalt másfelé taszítom,
Újabb útra igazítom.

(* Részlet fordítónak a magyar-irodalmi szakválasztmány 1899. február 15-ikki háziestéjén – „Ős-finnek és ős-magyarok” cz. alatt – tartott felolvasásából.)


Ford.: Vikár Béla


Forrás: Az Eperjesi Széchenyi-kör évkönyve. Szerkesztette: Dr. Horváth Ödön. 1899.