Bessenyei
György szül. 1742-ben (1746-47?), Berczelen, Szabolcsban. Otthon elhanyagolt nevelését
csak akkor kezdé pótolni, midőn a Mária Terézia által Bécsben felállitott m.
kir. testőrseregbe fölvétetvén, hátramaradását pirúlva vette észre. Nyelek,
bölcsészet, történet és irodalom lőnek tárgyai szakadatlan tanulmányainak; s
érezvén, mennyire elmaradt nemzeti irodalmunk a nyugati külföldétől: annak
mivelését tűzte ki életczéljaúl. Különösen a franczia irodalom volt, mely e
korban a mivelt világ felett uralkodott; ő rá is az tőn legnagyobb benyomást.
Igy mind maga franczia minták után képezte magát, mind másokat ezen irányban
buzdított, s ily módon fejévé lőn azon iskolának, mely „franczia iskola” ne3et
visel irodalmunkban. Első föllépése 1772-ben történt „Agis” czimű szomorújátékával, melyest később más színdarabjai is
követtek, mint „Hunyadi László”, és
„Buda” szomorújátékok, s a „Philosophus” vigjáték. Nevezetes azon
gyűjteménye, melyet 1777-ben a maga, Orczy, Barcsay és Báróczi verseiből: „Bessenyei György társasága” czim alatt
adott ki; és egy philosophiai költeménye: „Az
embernek próbája”, melyben Pope angol költőt (Essay on man) szabadon
követte. Kiadott 27 munkáján kívül még 16 maradt kéziratban. Meghalt 1811-ben,
birtokán, biharmegyei Berettyó-Kovácsiban.
A természet panasza egy
véres ütközet után.
- Töredék „Hunyadi
Mátyás” eposzából*. –
A reggel azonban fényes ujjaival
Vonást tészen egén, s derűl sugárival.
Napja érkezését e nagy természetnek
Jelentvén, újulást hirdet az egeknek.
Feljön a fényes nap égő világával
S látja sok halandó hogy veszett harczával.
Az álmából serkent oktató Természet
Megáll, és ugy nézi: egy ütközet mi tett?
A repedt testeknek szinére borzadott,
Irtózván a helytől, mellyen Márs izzadott.
Nézte emberében megesett romlását,
Átkozván a hadak isszonyú dulását.
Igy elkeseredvén magában végtére,
Felnéz Istenének elbúsult egére;
Sóhajt, s magyarázván magában törvényét,
Megindul feddeni nagy emberi nemét:
„Nagy Isten! mit tesznek, lásd, mond, a halandók,
Kik úgy is éltekben mindnyájan mulandók!
Én lettem itt alatt e földnek birája,
Hatalmad a világ csak bennem csudálja.
Hatalmam az egek trónusa után van
Mindjárt; s micsoda por fitymálhatna abban!
Törvényemmel áll fenn e roppant teremtés,
Hol általam esik meg minden lehellés.
Mindennémű állat enged törvényemnek, -
Csak ember tesz romlást hatalmas rendemnek.
Ezek egymás ellen szaggatják testeket,
Ölnek, pusztítanak, prédálván véreket.
Embernek lehet csak embert pusztítani,
A kit prédájára könnyű uszítani!
Egy egész nemzetnek dühösködni lehet,
És ha győz, a törvény ellene mit tehet?
Országot égetni, fiait konczolni,
Kisdedeket ölni, prédákat rabolni –
Mint hivatalt, mind úgy tehetik a hadak,
Mit nem követnének el a fene vadak.
Hány férjek, ifiak, asszonyok, öregek
Jajgatnak, nézvén, mit füstölnek az egek.
Az atya gyermekét ölébe szorítja,
S halálát a tűzben alá s fel úgy futja;
Sok rendes ifiú szelíd jegyesével
Lángok közt ég, honnét kiált nyögésével,
Barmoknak bőgése, árvák jajgatása,
Gyujtott városoknak tüzes leomlása –
Nem csendesithetnek soha ellenséget,
A ki vérontásban keres dicsőséget.
Féljed Istenedet bódult emberi nem!
Ennek nagy nevében kell míved feddenem.
Szégyelje egy ember magát a vadaktól,
Kik ily vérengezést nem tesznek magoktól
A tigris legalább tigrisen formáját
Tekénti, s nemében nem rágja prédáját;
De az ember magán képit elfelejtvén,
Öl, dicső fajában, méltóságát vesztvén!
Nagy Isten! fenyítsd meg földteremtésidet,
Hadd, ne rontsák képök s örök törvényidet”
A Természet ekként végezte panaszát, -
De Márs fiaitól nem kapta válaszát.
„A philosophus”
vigjátékból**
- A negyedik játék, 6-ik
jelenéséből. –
- Éresztra, Parménió,
Ticius, Lilisz, Pontyi, Szidalisz, Berenisz, Angyélika az asztalnál. Pontyinak egy levelet hoznak. –
Pon.
Micsoda
level a hé? honnan hozod? hadd lássam (felszakasztja). Ezt biz a fiskálisom
küldi. (A nevetés nem szünik; Pontyi olvasni kezd lassan.) Hallja, hallja,
kedves néném asszony, mit ír egy peremrül a fiskálisom, a pontyi peremrül.
Er.
No
halljuk. (Elcsendesednek.)
Pon. (olvassa)
„Ezen
expressusom által éppen favorábilis occásió praesentálván és insinuálván magát,
nem akartam elmúlatni, hogy az urat cum summo respectu ne revereáljam és
egyszersmind a causárúl is relátiót ne tegyek. A causa leváltatván, már sebes
cursusában vagyon; egyéberánt vagynak documentumaim sufficienter; hanem pro hic
et nunc a localitással, quotalitással, quidditással vagyis ubitással
macerálódom. Méltóztasson az úr ezekre documentumokat suppeditálni. Az incattus
már többnyire a perennalitásra s a jusnak certitúdójára nézve csak vana
exceptiókban cavillál. Az allegátióimat ebben úgy combináltam, hogy
controversiát is alig patitur; mert clare demonstrálom a genealógiában, hogy
Istenben boldogúlt Sundori Ádám uram 1657-ben vette feleségül Kodri Erzsébetet;
Kodri Erzsébetnek voltak fia és leányi: egy Kodri-leányt vett el magának
feleségül Dórai János, ennek csak egy leánya maradt; de ez osztán férjhez
menvén Ládi Györgyhöz, két fia három leánya maradt; ezek megosztoztak a
jószágon, s így esett Dalai uramnak a kádori portió; e szerint keressük oztán
mi az egész Pontyi-just, mely ezekbül evidenter excutiáltathatik”, - Csak
hiába, nincs jobb dolog, mint ha az embernek tanult fiscálissa lehet. Eleget
mondták nékem a nagy prokátorok, hogy ne tartsam eztet, mert nem arra való; de
láttam hogy csak irígységbül beszélnek.
Lil.
De
az a jus nyilvánvaló, és szépen, tisztán van deducálva, az igaz; már abbúl
oztán az ubitást is könnyen kikereshetni.
Pon.
És
hallották kentek? ugyan diákos ember.
Angy.
De
diákos ember ökeme, igaz!
Pon.
Nem
kell nékem az a z öld lé, abból a húsbúl kérek -; nem is ehetik már itt az
ember a miá a sok czifraság miá – hát ez a veres lé? hiszem berzsen-é, vagy
micsoda?- hát az a kék tajték mi ott? Boldog isten! ha a nagy apáink láthatnák!
Már hogy pántlikát mit felkapnak, ütné a kű; de a hasából, gyomrábúl is módit
csinálni az embernek, ki látta? Már talám szégyen is disznóhúst enni?
Lil.
Jobb
volt hajdan, úgy-é?
Pon.
Hát.
Tic.
De
én jobban szeretem a mostani időket, nem kell most annyit enni, innya, mint régen;
hiszem akkor a mije volt az embernek, csak életére költötte, mert szörnyű sok
evés volt. – Abbúl a becsináltbúl kérek.
Pon.
Öm,
be hiábanvalót beszél kend; de bizony többet kőtenek most kentek egy hiába való
ebédre, mint régen szegény atyáink egy hónapig elkőtöttek. Egész ebédje az
udvarábúl tölt ki; csak sóért, borsért adott pénzt; de kentek Bergengócziábúl
honnan drága pénzen hordják a sok haszontalanságot együvé; drága pénzen fizetik
azt a sok sohonnai egészség- s ételrontó szakácsot. Nem nézni ültek a mi
atyáink az asztalhoz, hanem enni.
Ber.
De
bezzeg helyre hozta osztán a bor; mert most egy általag tokaji eltart hatannyi
ideig, mint akkor.
Pon.
De
bizony, édes húgom, nem vették űk pénzen a bort, az országban termett az; de
most a világ négy oldalárul hordjátok öszve az ebédet; tengeri rák, csiga,
béka, minden ördög férget, csúszó-mászó állatot összevesztek. Mikor nékem két száz hízott marhám, annyi ürüm járhat a
pusztán, minek nékem akkor béka, csiga? … egyétek meg tik.
Tic.
Még
sem olyan egészségtelen az, int a régi borivás.
Pon.
Öm,
be nagyot monda kend; de bizony eleget ivott az én apám, a kendé is, mert az
asztalnál viradtak meg sokszor: de mégis nyolczvan esztendeig élt frissen; és
sok száma nélkül való öregeket látok olyakat. De kentek a békával nem
kuruttyolnak ám nyolczvan esztendeig a világba, ne búsuljanak. Hiszem hallja
kend, nem kerül nékem oda haza egy hónapig is négy márjásba kész pénzbe az
ebédem, mégis többet eszem, mint kend. Kenteknél egy ebéd is belé kerül ötven
forintba, s i volt?
Párm.
Igazán
mondja az úr; mert meg kell vallanunk, hogy az emberi természet, ha
legközönségesebb eledellel tápláltatik, legerősebb és legegészségesebb; és ok
nélkül való dolognak tartom a természet tápláltatásábúl módit csinálni, mintha
a természet is tartozna magát haszontalanságainkhoz szabni; de el is jőnek az
idők, hol az emberek e részben, magokhoz térnek.
Pon.
Úgy
van; kedves sógor ura okos ember, látom; általérti a dolgot. Hiszem már a
süvegeket, kalapjokat hadd metélnék, mert akár egy nagy kalap, akár kicsiny
legyék az ember fején, attúl nem fáj a feje; de ha elromol a gyomrom,
egészségem! Akár zöld, akár veres szinbe öltözzem, nem fáj a; de nem mondhatom
azért, hogy akár nadragulyát, keserű füvet, akár zeller-salátát, vagy tárkonyost
eszem, mind éppen olyan jó. Ezért nem lehet a hassal, gyomorral úgy módizni,
mint a pántlikák szinével, hogy majd zöld, majd kék, majd veres, s mindenik jó
a felől.
Er.
Valósággal
okosan és helyesen beszél, én azon értelemben vagyok.
Pon.
A
nagy urak gyermekeit ind czukherrel, meleg vizzel, tejjel, kávéval nőtetik; de
le is vernék, olyanok vagynak, hatot is a pipámmal a lábárúl stb.
*) Magy. Museum, Pest,
1788.
**) A m. költ. kk.
Forrás: A magyar
irodalmi tanulmány kézikönyve. Pest, 1868.
