Erdős Renée: A hazugságról

A férfi. Vívásról jövök, világosságot láttam az ablakaiban és feljöttem. Engedje meg, hogy leüljek.

Az asszony. Üljön le. Fáradt?

A férfi. Ellenkezőleg. Friss és nyugodt vagyok, és úgy érzem, mintha én teremtettem volna a világot.

Az asszony. (mosolyogva) Maga téved. Ideges, látom a szemein.

A férfi. A maga szobájának különös világossága van. Szeretem ezeket a fényfoltokat a falon.

Az asszony. Ideges, ideges, látom.

A férfi. Eljöttem hazulról és amikor a kapun kiléptem, azt mondtam magamnak. „te ma nem léssz becstelen! Vívni fogsz egy órát és azután elmész ahhoz a nőhöz, aki téged vár és miattad, a kedvedért beparfümözte a haját.” Ezt mondtam magamnak, és íme, nem mentem el a nőhöz. Itt vagyok.

Az asszony. (mosolyogva) Ejh, ejh!

A férfi. Itt vagyok és szégyenlem magam.

Az asszony. A vívástól egyenesen idejött? (nyugodtan nézi)

A férfi. (vontatottan) Egyenesen ide.

Az asszony. (a saját körmeit nézi) Nem volt előbb otthona? Nem?

A férfi. (röviden) Nem.

Az asszony. (Hátra hajtja kissé a fejét. Egyszerűen, minden zavar nélkül.) Ez az ing, ami rajta van – ebben vívott?

A férfi. (hirtelen) Nem, nem.

Az asszony. Tehát előbb otthon volt és átöltözködött?

A férfi. Igen. Az asszony. Miért hazudnak mindég?

(Nagy csönd.)

Az asszony. (kis sóhajjal) Mindég hazudnak. (a lámpába néz)

A férfi. (Hirtelen elébe térdel, megragadja a kezét) Mondja, mit akar velem?

Az asszony. (elpirul) Ne bántson.

A férfi. Meddig tart ez még? Erre feleljen! Meddig tart?

Az asszony. (őszintén) Nem tudom.

A férfi. Mit tegyek, hogy végre –

Az asszony. Keljen fel. Ezt a dolgot meg kell gondolni.

A férfi. (fölkacag) Meggondolni –

Az asszony. Igen. Hogy az ember bele akar-e menni egy hazugságba, amiről bizonyosan tudja, hogy az?

A férfi. Örökös rémek a hazugságról. Győzze meg magát. Higgyen magának. Ha már nekem nem tud hinni.

Az asszony. Honnan tudjam, hogy magamnak nem hazudom-e? Most itt látom. Tetszik. Sőt nagyon tetszik. Az imént a hangja is, ahogy nézett, tökéletesen azt az illúziót keltette bennem, hogy szeretem. Aztán jött a hazugság. És tudom, hogy mindég jön, az azután is. Most még jó. De azután borzasztó volna. Férfi ezt nem értheti. Férfi ezt nem tudja. Az asszony úgy van teremtve lelkileg és testileg, hogy ne hazudhasson. A hazug asszony egyszersmind a rossz, a léha. A hazug férfi az, akit mindenki elragadónak talál.

A férfi. Mindég a hazugság! Mért fél tőle?

Az asszony. Nem félek. De valahányszor találkozom vele olyan, mintha egy nagy, hideg béka menne fölfelé a meztelen lábamon.

A férfi. (szórakozottan a hasonlat egyik részével foglalkozva) Miket mond.

Az asszony. Bizony szörnyű! Én már meg nem csókolhatok életemben férfit a félelem miatt. Az én iszonyodásom nem egyszerű. Értse meg: éveken keresztül voltam boldog egy hazugság által és ezt jobban szégyenlem, mintha szerencsétlen lettem volna általa.

A férfi. (kissé közönségesen) S ezért nekem kell bűnhődnöm.

Az asszony. (gúnyosan) Ah!

A férfi. Végre is le kell tennie erről az előítéletről. Ha egyszer boldogította: annál inkább el kell fogadnia másodszor is.

Az asszony. (összehúzza a szemeit gőgösen) Kétszer boldogított.

A férfi. (elsápadva) Ezt nekem nem mondta.

Az asszony. Először én hazudtam. Aztán hazudtak nekem. Mi jöhet még több?

A férfi. Mindketten egyszerre hazudunk. Ha már okvetlen hazugságot akar. Igen. Hazudunk. Szépek és fiatalok vagyunk és kívánjuk egymást; ez megnemesít minden hazugságot.

Az asszony. Tudatosan? – ne, ezt nem lehet.

A férfi. Kíséreljük meg.

Az asszony. Valahol várják. El ne felejtse. A parfümje el fog párologni.

A férfi. Óh, ha tudná, milyen szépnek látom, és hogy szeretem! És milyen jó itt lenni! Ne küldjön el. Itt akarok ülni nyugodtan és nézni és nem beszélni többet.

Az asszony. Jó.

A férfi. Vegye úgy, mintha itt se volnék.

Az asszony. Úgy veszem. (Levesz az asztalról egy könyvet, átmegy vele a másik szobába és ott olvasni kezd.)

A férfi. (utána megy) Mit csinál?

Az asszony. Úgy veszem, mintha nem volna itt. De ha ott benn ülök: látom. Azért jöttem be.

A férfi. Tréfát űz velem?

Az asszony. Maga nem?

A férfi. Megyek. Itt hagyom. Igaza van: várnak. És az ember bolond, ha nem odamegy, ahol várják. Oda fogok menni és egy kis gyötrődés után mégiscsak felvidulok. Igen, igen, oda fogok menni. Szeretni kell, hogy az ember kigyógyuljon a szerelemből. És a nem viszonzott szerelmet olyan szerelemmel kell orvosolni, amit mi nem viszonzunk.

Az asszony. (nevetve) Ejha.

A férfi. Oda fogok menni.

Az asszony. (csöndesen) Nem igaz.

A férfi. Mit mond?

Az asszony. Megint hazudik. Nem lehet odamenni. Innen, oda. A legrosszabbak se tudják ezt megtenni. Holnap – talán. Ha előbb átaludta vagy átdorbézolta az éjszakát. Ma –nem. Ma –maga is fél a hazugságtól. Az a legborzasztóbb kín, amikor saját magunknak kell hazudnunk. Ma haza fog menni és bezárkózik a szobájába és átadja magát egy kis őszinte szomorúságnak.

A férfi. Igaza lehet. Ez lesz a legjobb. Hazamegyek. (kezet csókol, megy, a küszöbön megáll) Gondoljon rám, mialatt én magára gondolok. Egy kis melegséggel, egy kis részvéttel. Nagyon fogok szenvedni. (elmegy)

Az asszony. (magában) El fog menni a parfümös hajú nőhöz. (leül egy székbe és arcát a két kezébe temeti) Istenem, milyen nyomorúság...

Forrás: Irások könyve I. évf. 9. sz. Bp., 1905. aug. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Rigó Béla: Moldova György (1934-) – NEGYVEN PRÉDIKÁTOR

Aki róla ír, rághatja tollát, ceruzáját vagy komputerét. Immár hetven köteten túlterjeszkedő életműve olyan tágas birodalom, amely vonzza a turistákat, és elcsüggeszti a térképészeket. Ezen a szakirodalom sem segít. Róla ugyan már mindent leírtak, elmondtak, de mindennek az ellenkezőjét is. Kritikusai gyakran korábbi önmagukkal perelnek. Ám az olvasót mindez nem zavarja, Moldovára nem vonatkoznak a könyvpiac mindenféle panaszolt összeomlásának következményei. Új művei 30-40 ezres „békebeli" példányszámban fogynak el író és kiadó közös örömére.

Moldova népszerű sikerember. Az olvasó láthatja őt, ahogy lányait lovagoltatja a hátán, ahogy a sakktábla fölé hajol, vagy ahogy a labdát rúgja az egykor híres Szocreál csapatában. Művei pedig már fogantatásuk pillanatától kezdve jelen vannak, várjuk megszületésüket. Még az elektronikus média is tiszteli a Gutenberg-galaxisnak ezen itt maradt őskövületét, pedig Moldova a szövegszerkesztő komputer világában is kézzel ír, „furcsa bagolyfej betűkkel”, és ahelyett hogy képzettségével és adottságaival maximálisan kihasználná a telekommunikációs szép új világ lehetőségeit, ő néhány próbálkozás után megszakítja gyümölcsözőnek induló kapcsolatait a filmmel, és a tévéstúdiók körül sem tülekedik. Színpadi sikerei ugyan vannak, ám életműve végül is könyveiből áll össze.

Könyvírónak is renitens. Kihívó nemtörődömséggel kezeli a divatokat. Ő maga ugyan állandóan változik, de csak az olvasó igényeire figyel. Az alkotót és közönségét egyaránt állandóan helyes irányba terelni kész politikai és esztétikai kultúrpásztorok erőlködéseit kaján fölénnyel figyeli. Nem is a szerepük taszítja, inkább a kontárságuk.

Moldova emberi-írói karaktere bonyolult, de szigorú logikával felépített, épp ezért megfejthető. Történetének a kulcsfigurája egy hargitai kofa zabigyereke, bizonyos Berkovics Jakab, aki parádés kocsisból lett lakatos majd csonka ujjú taxisofőr, hogy tisztes szegénységben évtizedeken át eltartsa a kőbányai barakkháztelep egyszobás lakásába zsúfolódó népes családját. Józan volt, türelmes és törekvő, valamint öntudatos szocialista. Félanalfabéta létére járatta a Népszavát amiből majd Gyuri nevű unokája olvasni megtanul. A többgenerációs nyomornak megvannak a biztonságot adó tradíciói is. A majdani író abban az ágyban születik, abban az iskolapadban ül, ahol korábban édesanyja. Perspektívái is ide méretezettek. Lehetne nagyapai tanács szerint üveges vagy saját vágyai szerint katona, esetleg rendőr.

De ezt a folytonosságot elvágja a történelem. 1934-es születési dátumával Moldova ugyan lekési a Fényes szelek korának népi kollégiumait, ám lehetősége nyílik egy tisztes gimnáziumi érettségire és arra is, hogy utána dramaturg szakon kezdje el tanulmányait a Színművészeti Főiskolán. Ez az iskola a korszak sajátos sűrítménye. A hatalomnak kultúrkomisszárokra lenne szüksége, erre a célra az alulról jöttek közül válogat, de tehetség szerint. Így kitűnő szakembereket indít el politikailag kiszámíthatatlan pályákon. (Gondoljunk olyan iskolatársakra, mint Galgóczi Erzsébet, Tarbay Ede vagy Csurka István!) A hallgatók ma is irigyelhető elitképzést kapnak. Erről olyan tanárok gondoskodnak, mint Mészöly Dezső, Háy Gyula és Major Tamás. A tananyagba azonban tanterven kívül bekerül a forradalom. Az utolsó szemeszterben előbb Háyt viszik el, majd Csurkát, Moldova pedig az utolsó vizsga előtt otthagyja a jeles intézményt, elmegy kazánkezelőnek. A fizikai munka az ő számára nem értelmiségi dacból vállalt önmegalázás. Örökölt és kipróbált életforma. Volt ő már rakodó Komlón és malterhordó Nyíregyházán. A lényeg: a munkájához ne kelljen eladnia egy ilyen korban a gondolatait is. Másfél év múltán kazánszerelés közben „bukik le” a Gyarmat utcai filmgyárban. Felismerik, felkarolják, megíratják vele a Szerelemcsütörtök című elég halványra sikerült film forgatókönyvét. Lehetősége nyílik írásra, publikálásra. 1963-ban megjelenik első kötete, azóta folyamatosan jelen van irodalmunkban.

A kritika nehezen tudja hova tenni. Első írásai (Gázlámpák alatt, 1966) egy érdesebb Gellérit sejtetnek proli-, sőt vagányromantikájukkal. Aztán a szatíra új mesterét fedezik fel benne, aki a melós nevében úgy vágja a fejesek képébe az igazságot, hogy azok is kénytelenek legyenek együtt röhögni. De meg sem szoktuk,m ár jön az újabb image, a riporterszociográfus (Rongy és arany, 1967; Tisztelet Komlónak, 1971; Az Őrség panasza, 1974; Akit a mozdony füstje megcsapott, 1977) a kíméletlen igazságosztó, akit furcsa módon többen szeretnek kegyetlen leleplezései után, mint előtte. Ez nem feltételezés. Műveiért lett tiszteletbeli vasutas, presbiter őrségi díszpolgár.

Nehezen megfejthető a hatalomhoz fűződő viszonya is. Díjakat éppúgy kap mint letiltásokat, ami részben könnyen megmagyarázható, hisz a Kádár-korban csupán drágán megnyerhető ellenfeleit tudta becsülni a hatalom. Moldova sajátossága inkább abban áll, hogy – sokakkal ellentétben – utólag kevesebb baja van az elmúlt rendszerrel, mint amikor beolvasott neki.

Mindez azonban ugyanannak a lényegnek különböző vetülete. Moldova életműve szerint az írónak az a dolga hogy állandóan kimondja az igazságot. Ez az igazság számára mindig nyilvánvaló, csak nem kell takargatni hazugsággal, mellébeszéléssel. Aki valaha tizedmagával lakott egy szobában, a gyerekkorból hozza magával ezt a mindent leegyszerűsítő szemléletet.

Az erkölcs ebben a világban a logikán és a jó memórián alapszik. Moldova nem felejt. Lekötelezettje marad a szocializmusnak, amely a kőbányai barakkból az írói lét szintjére emelte, de elkötelezettségét nem terjeszti ki azokra, akik a szocializmus nevében sütögették (tik) saját pecsenyéjüket. A gyermekkori szegénység örök hajtóerő marad benne. Ennek legyőzésére írta össze hangyaszorgalommal oldalak tízezreit, ezért érzi diadalnak az általa megteremtett viszonylagos anyagi jólétet, de ezért nem tudja saját felemelkedésével befejezettnek nyilvánítani egykori világmegjobbító szándékait. Az élet harcaiban többnyire kicsikarja a győzelmet magának, de regényeit az ilyen harcok áldozatairól írja (Malom a pokolban, 1968; Az elbocsátott légió, 1969; A Szent Imre-induló, 1975; Méhednek gyümölcse, 1986; Az utolsó határ, 1990).

Mindez nála sajátos értékrenddé áll össze. Kevés írónk van, aki ilyen következetesen leplezi műveltségét, nyelvtudását, mint a magáról kialakított képtől idegen elemet. Írásai csiszolgatásával sem szívesen bajlódik. Gyakori újrakiadásai esetén – saját bevallása szerint – ugyan benne is fölvetődik az esetleges változtatások kényszere, de csak akkor, ha úgy érzi, hogy nem az igazat írta. Igazságon természetesen a kimondás őszinteségét érti, amely a szerencsés találatokkal egyértékűvé emeli fel az igazságként vállalt tévedéseket is.

Hogy gondosabb csiszolással több művét hagyhatná az utókorra, ez láthatóan nem érdekli. Bizonyára komikusnak tartja némely kortársai tetszelgését a halhatatlanság vélt tükre előtt. Az élet könyörtelen. Felejtéssel csinálunk helyet új és újabb élményeinknek. És minden kor maga dönti el, hogy különleges kegyként kinek hallgatja meg egy távoli világból küldöttüzenetét.

NEGYVEN PRÉDIKÁTOR

A magyarázó lehetőleg felejtse ki önmagát a magyarázatból, mégis kénytelen vagyok saját élményemmel kezdeni ezt az elmélkedést. Alig volt könyv, amelyet türelmetlenebbül vártam volna, mint Moldova regényét a reformáció vértanúiról. Történetüket gyermekkorom óta ismerem. Fehérre meszelt falú templomokban számtalanszor felkavart a gályarabok énekének érthetetlen szépsége. Isten „azt bünteti, kit szeret” és tettét csak egy a mindenhatóságnak ellentmondó másik képtelenséggel indokolhatjuk: „másképp ő nem is tehet”. A lelkek hajlíthatatlan pásztorai szenvedésük példájával felráztak, megszabadulásuk diadalával boldoggá tettek. Egy-egy róluk szóló prédikáció vagy olvasmány után emeltebb fővel gyűlöltem a pápistákat. Tökéletesen át tudom érezni tehát Moldova György megrázó élményét, amikor 1957-ben, közvetlenül a levert forradalom után összetalálkozott ezzel a témával.

Tessék végiggondolni Magyarország sorsát a 17. század második felében! Az ország több részre szakadva, idegen uralom alatt szenved. Zrínyinek, Frangepánnak, Nádasdynak – nem tettekért, csupán bűnös tervekért – lecsapták a fejét. Ezt a politikai helyzetet használja ki a katolikus egyház, hogy mint a Habsburg-uralom ideológiai támasza, leszámoljon a lázadó magyarok többsége által követett protestáns vallásokkal. A cél érdekében minden eszköz szentesül. A nemzetközi szerződések által garantált türelmi törvények félredobódnak, a kálvinisták és lutheránusok olyan elbánásmódban részesülnek, mint István király idején az ősi hit megmaradt hívei. A végül sikeresnek bizonyuló taktika lényege az a felismerés volt, hogy a hívők tömegével nem lehet addig semmit csinálni, amíg papjaiktól, tanítóiktól meg nem fosztották őket. A pásztorokat kell elüldözni, akkor szétszéled a nyáj. Mivel azonban protestánsnak lenni az akkori Magyarországon törvény szerint nem számított bűnnek, a célba vetteket felségárulással, államellenes tevékenységgel kellett megvádolni. Megkezdődött tehát történelmünk első hatalmas koncepciós pere, amelyhez hasonlót csak éppen az 1948-as fordulatot követő évtizedben éltünk át Magyarországon. A fiatal író tehát nagyon is érzékenyen, a részletekre is kiterjedő figyelemmel tanulmányozhatta a csaknem három évszázados távlatból érkező üzeneteket. Félelmetes példa volt és egyszersmind lelkesítő. Hiszen a saját ideológiájuk érdekében buzgólkodók akkor is a gyors és teljes győzelem reményében vetették be minden erejüket. Nem számoltak kudarcokkal, nemzetközi botrányokkal. Lebecsülték ugyanis áldozataik fanatizmusba hajló hősiességét. Pedig ezek az áldozatok nem rántottak soha kardot, kezüket sem emelték fel önmaguk védelmére, csupán elveik mellett tartottak ki, és semmi áron nem voltak hajlandók együttműködni hóhéraikkal. 1956 után nem állíthatott volna senki a magyarok elé ennél érvényesebb, elemelőbb példázatot.

Széchenyi Ágnes: Konrád György (1933-) – A LÁTOGATÓ

A látogató szerzője író, esszéista, szociológus. Berettyóújfaluban született, apja jómódú zsidó vaskereskedő. Még otthonról ered barátsága Makk Károllyal. Az 1944-es zsidóüldözések elől pesti rokonaihoz menekül. Legtöbb családtagját deportálták, megölték. Kétszáz iskolatársából heten maradtak életben. Valami lelkiismeretfurdalás-félét ma is érez életben maradása miatt. „Az ember hajlamos arra, hogy a túlélést isteni akarat jótéteményeként minősítse, de abban, hogy az a százkilencvenhárom gyerek meghalt, nem akarok semmiféle isteni akaratot látni” – mondta egyik interjújában.

A budapesti egyetemen 1956-ban magyar szakon szerzett diplomát. Barátaival újságot tervezett, az Életképek első számának október 23-án kellett volna megjelennie. A forradalom alatt egyetemi nemzetőr volt, és testőre Mérei Ferencnek, a legendás pszichológusnak. Évekig állástalan volt, majd 1959 és 1965 között a köznyelv szerint gyámügyis, hivatalosan ifjúságvédelmi előadó a budapesti VII. kerületi tanácsnál. Tagja volt a híres, Belvárosi Kávéházban székelő asztaltársaságnak, ahol többek között Csoóri Sándor, Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, Orbán Ottó, Gyurkó László,Tornai József ültek együtt vitatkozva,de mindnyájan az irodalom öntörvényűségét védelmezve. Nappal a „Csikágót”, a VII. kerületet járta Konrád, környezettanulmányokat készített, esténként a szürrealizmusról és az egzisztencializmusról vitatkozott. 1960-tól félállásban a helikon Kiadó lektora és világirodalmi sorozatszerkesztője. 1965-től az Építési és Városfejlesztési Minisztérium tudományos intézetében városszociológus. Legjelentősebb szaktanulmánya Az új lakótelepek szociológiai problémái (Szelényi Ivánnal közösen, 1969). Pazarlásnak mondták benne a lakótelepi építkezéseket, amikor a politika és a hivatalos építési irányzat is kispolgárinak tekintette és nem is támogatta a családi házak épültét. Korán figyelt fel arra a hagyományosan a népi írók illetékességi körébe tartozónak vélt problémára is, hogy tudományos, urbanisztikai érvekkel folyik a kistelepülések, falvak és tanyák elsorvasztása. Cikkei arról a folyamatról is tanúskodnak, hogyan szűkülnek le a „sorskérdések” Illyés és a népiek tudatában, valamint arról is, hogy a deviancia, a szegénység mások – így Konrád – látókörébe kerülnek. Ebből a váltásból fog kinőni a SZETA, a Szegényeket Támogató Alap a 80-as évek elejére.

Első regénye, A látogató kétéves késéssel jelent meg 1969-ben s a könyvhét legnagyobb sikere lett. Újabb regénye, A városalapító kiadását 1973-ban visszautasítják, csak 1977-ben jelenthet meg erősen megcsonkítva. (Autentikus magyar nyelvű kiadása 1992-ben.) 1973-ban ügyészségi figyelmeztetésben részesül. Egy elmegyógyintézetben dolgozik ekkor, készülő harmadik regényéhez, A cinkoshoz gyűjt anyagot. (1986-ban jelenik meg először New Yorkban. Itthon 1989-ben.) A három regényt maga az író mondja trilógiának. Mindháromban ’”T.”-nek hívják a hőst, s az író szavával, mindhárom a „politika rokkantja”. A látogató az ismeretlen deviáns mélyvilágról hozott hírt, A városalapító a hatalomban osztozó értelmiségi szerepét vizsgálja, A cinkos a magyar baloldali értelmiség történelmi csapdahelyzeteit mutatja be.

1973-74-ben Szelényi Ivánnal megírták Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című történetfilozófiai esszét, melynek kéziratát a hatóság lefoglalta. Szelényi Iván kivándorolt, Konrád a belső emigrációt választotta. Nyugaton valamennyi műve megjelent, a 80-as évektől kezdve „szamizdatban” itthon is terjedtek. A magyar demokratikus ellenzék egyik vezető személyisége volt, alapító tagja a Szabad Demokraták Szövetségének. 1990 és 1993 között a nemzetközi PEN Club elnöke. 1983-ban Herder-díjat kapott Bécsben. 1990-ben itthon Kossuth-díjjal jutalmazták. Jelenleg regénytrilógián dolgozik (Kerti mulatság, 1987; Kőóra, 1994). Megjelent újabb esszékötetei: Az újjászületés melankóliája (1991), a Várakozás (1995) és az Áramló leltár (1996). A magyar és a nemzetközi közvélemény formálásában fontos szerepet játszó értelmiségi.

A LÁTOGATÓ

„Folytassa, kérem, mondom az ügyfélnek. Megszokásból csupán, sejtem, mit fog mondani, s kételkedem őszinteségében. Tovább panaszkodik, magát mentegeti, másokat vádol. Néha ír, rendszerint köntörfalaz, haszontalan töltelékszavakat ismételget, meg akar szabadulni valamitől. Helyzetét kétségbeejtőnek tartja, én szokványosnak, keresztjét bírhatatlannak, én huzamosan elviselhetőnek, öngyilkosságra célozgat, elengedem fülem mellett, azt hiszi, megmenthetem, nem mondhatom meg neki, mennyire téved. Arca időnként cserélődik, a változatok átrajzolódnak egymáson. Egyik porhanyósabb, másik tömörebb, egyik elmállott már, másikon a hús rásimul a csontra, egyiket már elfelejtették, másikra még figyel valaki rajtam kívül is. (...) Ellenfelek és cinkosok vagyunk, leszármazottaiknak, meglehet, kevesebb köze lesz hozzájuk, mint nekem volt, kortársuknak.” Ezzel a hangütéssel kezdődik Konrád regénye, A látogató. Világos az alaphelyzet, egy hivatalnok és egy – igaz, mindig változó – ügyfél. A világ felosztható ilyen páros, egymást feltételező szerepekre. A látogató, a gyámügyi előadó teszi a kötelességét, veszélyeztetett családok életébe avatkozik be, kérésre, panaszra, feljelentésre. Hatalommal bír az elesettek felett, ha nagyon szerény és önmérsékelt is ez a hatalom. „Hihetetlen bürökratának”, másutt „jogi személynek” mondja magát. Neve nincs, egyszerűen csak T.-nek nevezi az író. Lényegében anonim, mégis nagyon személyes: végig egyes szám első személyben beszél. Amit mond tehát, vallomás. Majdnem lírai vallomás. Ahogy Kosztolányi vagy Krúdy prózája is líra volt.

Az első fejezet, az alaphelyzet bemutatása két irodalmi képzettársítást is előhív. Maga a kiindulás mintha Csehové is lenne. Az orosz író A 6-os számú kórterem című novellájában olvashatjuk: „Az olyan emberek, akik hivatalból kapcsolatba kerülnek más emberek szenvedéseivel, például bírák, rendőrök, orvosok, idővel a megszokás következtében annyira megkeményednek, hogy még ha akarnának, sem tudnának másképpen bánni klienseikkel, mint ridegen és formálisan.” A Csehov-novella szereplője egy orvos, aki belefásult munkájába, de egyszer csak betegei sorsára jut, maga is a 6-os számú kórterem lakója, foglya lesz, s átélni kényszerül azokat a kínokat, amelyekről betegeinek azt állította: elviselhetőek. Meglátjuk majd, Konrád látogatója is egy hasonló helyzetet, „kísérletet” él végig, igaz, csak gondolatban. A másik irodalmi reminiszcencia nem ennyire kézenfekvő, közismert. Szabó Lőrinc 1932-es Kortársak című versében olvashatjuk szinte szó szerint azt, amit Konrád írt: „Még húsz év tíz, talán harminc, esetleg ötven; / s tetszik, nem tetszik, látni kell: / ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, / mint azután majd bárkivel.” Közösség, egymásrautaltság – halkan megpendítve a regény elején, akkor és ott, amikor a szerepek elkülönüléséről, a kétféle sorshoz tartozásról, szerepről esik szó. Filmszerűen egymásra montírozva arcok, fizimiskák, állapotok és fokozatok. Sűrítve, nagyfokú ökonómiával, de érzékeltetve évek tapasztalatát és a tapasztalatok fölött való tépelődést, elemzést. S rögtön ezután egy mikrokatasztrófa, történet egy öregasszonyról, aki be akart menni a hivatalba, hogy segélyt kérjen az illetékes ügyosztálytól. Nem volt senkije. A hivatal vaskapuját azonban nem tudta kinyitni; új, erős rugót szereltetett rá a gondok. A portás figyelte egy ideig a kalickájából a kapuval bajmolódó asszonyt, majd lehunyta a szemét. Az öregasszony hazament, levelet írt a hivatal elnökének, hogy a kapu nem nyílik, aztán öngyilkos lett. Kicsit túlzó törtnet, gondoljuk itt, aki levelet ír a hivatalvezetőnek, az nem lesz öngyilkos, annak még van ereje. De aztán elnyel minket a plasztikusan ábrázolt történetek sora, s kezdjük nem a kívülálló logikájával nézni az előadottakat. Nyomasztó, teljességgel lepusztult világba jutunk, az olvasó természetes gesztusa a menekülés volna. Idegen, amit olvasunk, ilyen töménységben feltétlenül, mentegeti az olvasó a valóságot – miközben egy percig nem vonja kétségbe, hogy aktaszerű hitelességgel volna igazolható minden állítása az írónak -, hogy a rész-egész viszonyában nem így áll a dolog, amiben élünk, nem ilyen. De „nem szociográfiai a mű szándéka és fogantatása szerint, minthogy Konrád György a nyomor és az elesettség empíriáját nem is kívánta rész és egész viszonylatában tárgyalni, ahogyan azt például a falukutató mozgalom szociológiájából nőtt minden egyes alkotás megette” – írta a regényről egyik első elemzője, Fehér Ferenc. Egy kis idő elteltével az olvasó is érzi, nem szabad a szociológia teljességével közelíteni a munkához. Filozofikus regényt olvasunk, a megközelítés módja is ezt sugallja.

Vasy Géza: Jókai Anna (1932-) – TARTOZIK ÉS KÖVETEL

Már első, 1968-ban megjelent regényét szeretettel fogadta olvasó és kritikus egyaránt, s azóta a pálya töretlenül folytatódik művekkel is, meg az olvasók szeretetével is. S úgy érte, éri ezt el, hogy nem írói engedményekkel közelít az olvasókhoz, hanem a maga szintjén lévőknek tekinti őket, s ezzel is igényt ébreszt. Olyan pedagógiai gyökerű ethosz munkálkodik benne, amely a magyar irodalom egyik legnemesebb hagyománya, s amely napjainkban éppoly időszerű és szükséges, mint volt a korábbi évtizedekben, évszázadokban. Regényei, elbeszélései, drámái, esszéi azt az életet kutatják és mutatják fel, amelyet bármelyikünk él vagy élhet mostanában, a huszadik század második felében, de amelynek bemutatásával az írói tekintet – azzal, hogy valamely lényeges részletre, bennünk eddig még nem tudatosodott vagy kifejlésig át nem látott konfliktusra irányítja a figyelmet – felismerésekre késztet; élettapasztalatot és művészi tapasztalatot bővít. Józan tárgyilagossága, a hagyományokból bőven merítő realizmusa azt az embert láttatja velünk, aki esendő személyiségében is, kapcsolataiban is, de legalábbis szélsőségesen igazságtalan, de aki mégis „ember”, s ezért jobbá, bölcsebbé tehető: ha a regény, az elbeszélés világában nem is, a létezésben, a művészet varázsa által bizonyosan.

Jókai Anna Budapesten született, érettségi után könyvelő, népművelő volt, s közben elvégezte a budapesti bölcsészkar magyar-történelem szakát. 1961-től általános iskolában, 1970-1976 között középiskolában tanított. 1990-1992 között a Magyar Írószövetség elnöke. Kossuth-díjas (1994).

Vannak írók, akik egész életükben egyetlen hangon egyfajta poétikai eljárásmódot alkalmazva dolgoznak. Vannak, akiknek minden művük lényegesen más. S akadnak olyanok is, köztük Jókai Anna, akiknél e két véglet összebékül, s azonosság és változás arányait szinte az élet természetes hullámmozgása adja meg. Ugyanakkor a pályának poétikai szempontból is határozott íve van. Az első művek tárgyias hangvételűek, naturalista-realista közlésmódúak voltak, s ettől haladt az írónő az elvontabb-szimbolikusabb kifejezési formák felé. Nemcsak a belső fejlődés kényszere vezethette erre, hanem az általa mindig figyelemmel követett befogadói érzékenység is, amely a hatvanas években sokkal nyitottabb volt a tárgyias realizmusra, a tények irodalommá formálására, az életigazság ilyenfajta megragadására és felmutatására a sok hamis ideál után. A nyolcvanak évek olvasóját kevésbé elégítik ki a tények önmagukban, hiszen a történelem a tényeknek is sokarcúságát, többféleképpen értékelhető voltát mutatta fel, óhatatlanul tovább relativizálva a világról alkotott kép tartópilléreit. Pedig éppen ilyenekre, minél szilárdabbakra volna szükség. A jelenkor embere a világ megváltoztatása helyett inkább a megértésre törekszik – törekedne, ha hagynák, hiszen csak ezen az úton válik megőrizhetővé is az emberi világ. Életanyag, tapasztalati anyag nélkül mindez nem válhatna azonban művé, s ezért is szerencsés a szemléleti formákat, poétikai eljárásmódokat szintetizáló írói alkat, amelynek igazi egységét a határozott etikai nézetrendszer adja meg. S mivel élettapasztalat és etika ritkán illeszkedik súrlódás nélkül, szinte kifogyhatatlan az írói témák köre.

Az elsőként megjelent könyv, a 4447 című regény (1968) igazi íróavatás volt. A cím egy józsefvárosi öreg ház helyrajzi száma. Nemzedékek élnek benne együtt, az alsó kispolgárság világa jelenik meg. Nusi néni, a tulajdonos zsarnokoskodik a családtagok felett, életének egyetlen értelme a ház, amelyet lebontanak, s ekkor ő egy másik ócska lakást választ, hogy több pénzt kapjon. A fiatal nemzedék tudja, hogy másként kellene élni, de nincs bennük erő, az ő sorsuk sem tud kibontakozni.

Az alkotó további regényei: a Tartozik és követel (1970), a Napok (1972). Ez utóbbi nagyszabású tudatregény, a szerző összefoglalása szerint: „Férfihős biológiai és jellemfejlődése első személyben, átélésszerű folyamatos jelenben, egyúttal az adott személyiség által befogadható történelmi tabló 1930-tól napjainkig, s mindehhez divatjamúlt, hosszú terjedelem, a főszereplő egyes tudatállapotaihoz igazodó stílus.”

A Mindhalálig (1974) hőse egy író, aki kiélezett válsághelyzetben néz szembe múltjával és lehetséges jövőjével. Az életet és a művészetet egyszerre szeretné vállalni, s végül ezt a szinte lehetetlennek látszó feladatot is megoldhatónak érzi, újra képes lesz írni. A tovább sorjázó regények: A feladat (1977), Jákob lajtorjája (1982), Az együttlét (1987), Szegény Sudár Anna (1989). E regény hőse egy idősödő erdélyi asszony, s az ő nevében, az ő vallomásaként születik meg a mű a kisebbségi magyar sors huszadik századi fájdalmasságáról.

Az első elbeszéléskötet 1969-ben jelent meg, az életműsorozatot indító összegyűjtött novellák Az ifjú halász és a tó címmel 1992-ben. A kisregények kötete a Vörös és vörös (1994), az esszéké a Mi ez az álom? (1990), A töve és a gallya (1991). Az új művek legfrissebb kötete, a Három (1995) elbeszéléseket és esszémeditációkat tartalmaz.

TARTOZIK ÉS KÖVETEL

A tartozik és a követel egyszerű, mindenki által ismert közgazdasági, könyvelői szakkifejezés a várható bevételekre és a szükséges kiadásokra vonatkoznak. Háromféle egyenlegük képzelhető el: vagy a bevétel magasabb értékű, vagy a kiadás, illetve pontosan fedhetik is egymást. Csakhogy mindez csupán a számok világában ilyen egyszerű. Az emberek nem számok, de ők is tartoznak és követelnek, egész létük felfogható tartozások és követelések hálójaként. Ugyanakkor a tartozás nemcsak adósságot jelenthet – valóságosan vagy képletesen -, hanem odatartozást, kötődést is, s hasonlóan a követelés sem csak behajtandó bevétel lehet, hanem magatartásfajtának, cselekvésnek a megkövetelése is.

A regény fiatal párja, Sitkovits Ildikó és Csergő Miklós egymással rokonságával, környezetével a tartozik és a követel bonyolult hálózatába bonyolódik bele, s ez szinte szétrobbantja nemcsak kettejük kapcsolatát, hanem a világhoz való viszonyukat is. A 28 éves magas, jóképű fiatalember közélelmezési ellenőr. Apja Réder Frici báró volt, anyja Lilian. Szülei 1944-ben Szálasi elől Svájcba indultak emigrációba, de Bécsben a vonaton bombatámadás áldozatai lettek. Fiuk már nem tudott utánuk menni. Nevelőintézetben hányódott, mígnem Öregmiklós, aki földmérő mérnök volt, majd kertészként dolgozott a báróéknál, rá nem talált, s örökbe nem fogadta, fel nem nevelte. A történések idején 78 éves öregúr Törökbálinton él, házát nagy gyümölcsöskert veszi körül, s még a téesznek is bedolgozik szakértőként és könyvelőként.

Wirth Imre: Kertész Ákos (1932-) – MAKRA

Kertész Ákos első prózakötete – az 1962-ben megjelent Hétköznapok szerelme – jelezte már azt a tematikus vonzódást, amit írói pályája legmarkánsabb jellemzőjeként írhatunk le. Hősei, Holkó Albert hegesztő vagy az 1965-ben megjelent Sikátor című regény főszereplője, a faluról Pestre felköltöző Bognár Vince is annak az írói programnak a jegyében születtek meg, amelyről Rónay László írt húsz évvel később: „Kertész Ákos makacs következetességgel járja körül azt a témát, sikerül-e, sikerülhet-e az egyszerű munkásembernek kiemelkednie környezetéből, megtalálhatja-e a boldogulását.” Azonban ez nem azt jelenti, hogy Kertész tipikus „munkásíró” lenne, a szocialista realizmus képviselője, amit a kortárs kritika gyakran hangoztatott. művei az elesettség, a kommunikációképtelenség, a kirekesztettség újabb és újabb morális indíttatású megközelítéseit adják, s nem szűkíthetők le egyféle értelmezésre.

Életpályája mindenesetre hozzájárulhatott ind központi témájának megtalálásához, mind a róla kialakított kép megalkotásához. Budapesten született, érettségi után, 1950-től tizenkét évig karosszérialakatosként dolgozott az Ikarusnál, majd az Állami Autójavító Vállalatnál. Munkájának emléke gyakran visszaköszön hősei foglalkozásában. 1966-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, magyar-népművelés szakon, s ettől kezdve filmdramaturgként dolgozott a Mafilmnél. Számos filmforgatókönyv szerzője-munkatársa (pl. Vámmentes házasság.) 1994-ben az Élet és Irodalom olvasószerkesztője lett. Tíz könyve jelent meg, számos irodalmi díjat kapott, több művét újra kiadták, legismertebb regényének, az 1971-ben megjelent Makrának 1996-ban volt a hetedik kiadása. Regényeinek többségét lefordították, s színpadi adaptációjuk is sikeres volt. A Makra szlovákul, észtül, lengyelül, svédül, csehül, románul és németül jelent meg, a hajdani NDK-ban két kiadást is megért, összesen kétszázezer példányban. A magyarországi fogadtatásra jellemző, hogy A „Makra” és 116 olvasója címmel külön könyv jelent meg: az olvasói véleményeket vizsgálta az értelmiségi és munkás olvasók körében. Almási Mikós értelmezése szerint pedig „Makra az első regényhős a magyar irodalomban, aki az autonómia hiányába hal bele”. A Makrát 1972-ben a Névnap című regény, majd 1979-ben a Kasparek című, kisregényt és elbeszéléseket tartalmazó kötet követte. A könyv címadó novellájának hősét, az idős, kutyák sétáltatásában életörömöt és értelmet talál Kasparek bácsit, a „kisformátumú hőst” ellen-Makraként értelmezte a kritika, de A világ rendje című elbeszélés lírai reménytelensége és kegyetlensége a Kertész-próza más lehetőségeit is felvillantotta. Ugyanakkor az Aki mer, az nyer című kisregény fatalizmusa (Hajdik János „törvényszerűen közröhej tárgya lesz, akármit csinál”) egyrészt a Makra világát idézi, másrészt az ironizálva-humorosan előadott „szerelmi háromszög”-történet az 1982-ben megjelent regényt, a Családi ház manzárddalt előlegezi. A világ rendje című novella lírai témáját is ironizáló regényben a felszarvazott férj, Burián Károly csak a regény végére viselkedik a „szokásnak megelelően”, amikor is hatalmas pofont ad a feleségének, ettől azonban egy csapásra „helyére billent a kizökkent idő”.

A megváltoztathatatlanság tudatának, a „világ rendjének” groteszk-ironikus megjelenése jellemzi Kertész Ákos újabb pályaszakaszát. ezt hangsúlyozza címével is az 1984-ben kiadott válogatott kötet A világ rendje. Azóta megjelent, a korhangulatot is reprezentáló regényeiben, az 1990-es Zakariásban és az 1992-es A gyűlölet ára című bűnügyi regényben az identitás és a diszkrimináció témája kerül a középpontba. A Zakariás zsidó származásával szembesülő antihőse a kilátástalanságban is azt hangsúlyozza, amit szinte mindegyik Kertész-hős: „ha már csináljuk, csináljuk jól”. Az elmúlt ötven év és egy asszimiláció történetét reflektáló mű párja a bűnügyi regény. Ebben Zofár alhadnagy elfelejteni vágyott cigány származása, ami a gyilkos utáni nyomozás során kerül előtérbe, a regény végén feloldhatatlan ellentétként jelenik meg. Felesége, a faji előítéletektől mentes, fehér bőrű tanítónő hiába szeretne sötét bőrű, fekete szemű kisbabát, Zofár abban reménykedik, hogy a gyermeke „szőke hajú és kék szemű” lesz.

1993-ben jelent meg az eddigi utolsó kötete; az Akár hiszed, akár nem válogatott írásait tartalmazza.

MAKRA

A regény a munkásszármazású Makra Ferenc „fejlődésregénye”, redukált családtörténete. A cselekmény tíz évet ölel fel, de a narrátor s a „megszólított” főszereplő valójában 1955-ben és 1965-ben beszélik el, az első részben még inkább dialogizáltan, a másodikban belső monológokkal, az öngyilkossággal végződő életet. A József Attila-idézetekkel kezdődő részek („Ehess, ihass, ölelhess, alhass (...)”, illetve „Tudod, hogy nincs bocsánat (...” ok-okozati összefüggésben állnak egymással, kiegészítik és árnyalják az elbeszélt sorsban felsejlő mélyebb tanulságokat. Az első rész a szabad, autonóm életforma-életmód választásának erkölcsi kötelességét, a második az idő visszafordíthatatlanságának tudatára alapozva a döntések és tettek (akár gyötrő) vállalását állítja középpontba. Makra Ferenctől, akit a kritika joggal nevezett „negatív hős”-nek – de eszünkbe juttathatja akár Babits Mihály Jónását is, aki „rühellé a prófétaságot” -, mi sem áll távolabb, mint ez a mintaadó szerep. Az elbeszélő már a regény első lapjain, majd később is többször nyomatékosítva így jellemzi Makrát: „jutalom és büntetés Makrának egyforma gyötrelmet okozott,mert jóformán kamaszkora óta kényelmetlenül érezte magát a saját bőrében is, és szégyellnivalónak hitte nagyra sikerült, hajlott termetét, csontjait és izmait, fekete haját, túl hosszú karját és túl széles tenyerét; a szereplés minden formájától rettegett, és inkább tűrte a megszégyenítést vagy ugratást a végletekig, mintsem ellenállásával tetézze vagy éppen provokálja.” Azonban a címadó főszereplő hangsúlyosan megalkotott identitáshiányának ez csak az egyik alkotóeleme. Azért beszélhetünk ugyanis Makra múltjával összefüggésben szűkített nézőpontról mert gyerekkoráról, szüleiről feltűnően keveset árul el az omnipotens, az ismereteket sajátos, visszafogott ritmusban adagoló objektív  narrátor.

Makra Ferenc tulajdonképpen múlttalan, nem is azért, mert életének korábbi eseményei a szerzői mindenhatóságból következően majdnem maradéktalanul felejtésre ítéltettek, hanem azért, mert amihez a hézagos családi emlékek jóvoltából kötődhetne, az több szempontból is vállalhatatlan számára. Nagyapja monarchiabeli crnagorác (montenegrói) származású volt, aki katonaként került annak idején Magyarországra. A regényt át- meg átszövő (alapvetően morális intenciójú) József Attila-allúziók egyikének is tekinthetjük ezt a szálat, hiszen a nagypapa később megszökött, s állítólag Amerikába hajózott. Tőle örökölte Makra sötét bőrszínét, amiért gyerekkorától fogva cigánynak nézték, s ami ellen majdnem élete végéig elkeseredetten hadakozott. Vállalhatatlan volt a nagyapai örökség a Jugoszláviával szembeni politikai hisztéria miatt is. Makrának katonaként, nevetséges közszemlére kitéve szalmabábokat kellett rohamoznia, s mikor a kiképzőtiszt a bábu nevében azt kiáltotta: „Ne lőj, Makra Ferenc, én a te rokonod vagyok”, neki üvöltözve így kellett válaszolnia: „Hiába vagy a rokonom, az imperialisták kutyája vagy.” A testi jelenléttől és az örökölt sorstól való menekülés jellemzi Makrát (ennek stációit szűkszavúan mutatja be az író) egészen addig, amíg majd szembe nem kerül a követni vágyott értékrenddel. A regény, mondhatjuk, egyik „tétje” ezután mind érzékelhetőbben az lesz, hogy vajon sikerül-e Makrának megalkotnia saját magából a vállalható, kompromisszum nélküli önazonosságot. Az ehhez való vonzódást, az erre törekvést elfojthatatlan erkölcsi törvényként mutatja fel a szerző, s tulajdonképpen ez a „törvény” okozza Makra tragikus konfliktusát is. Hiszen az idézetből is kiderül: Makra éppen azt szerette volna életstratégiájának az volt a lényege, hogy hasonlítson, olyan legyen, mint a többiek. Hogy ez járhatatlan út, annak első jele (az önazonosság felé tett első öntudatlan lépés) a genetikai "örökség” felszínre törése volt.

Széchenyi Ágnes: Gáll István (1931-1982) – A MÉNESGAZDA

Tatabányán született, s noha édesapja polgári iskolai tanár volt, bányászkörnyezetben éltek, és a gyerek Gáll István bányászfiúkkal is barátkozott. A harmincas években építettek egy saját házat, de ugyanott, a környék tehát maradt. Valamikor gyűlölte a bányatelepet, mert mint egy interjúban mondta, a szépérzékét örökre elrontotta. Nyílt kanálisok, por, hatlakásos házak – mégis ezt a környéket szerette, ez engedte útjára. 1950-ben az ország összes középiskolájából kizárták, mert vitát rendezett arról, hogy Sztálin vagy Lenin volt a nagyobb. (Ez a motívum megjelenik A ménesgazda főszereplőjének, Busó Jánosnak a sorsában is.) Érettségit sem tehetett, gépkezelőnek állt egy börzsönyi útépítő vállalathoz. Behívták katonának. Az Államvédelmi Hatóságnál szolgált, aknaszedő volt a határőrségnél. 1952 márciusában a Fertő-tóból szedték ki az aknákat, térdig a vízben állva. Az itt szerzett megfázásnak szerepe volt abban, hogy Bechterew-kórja kifejlődött. De másik örökséget is kapott a katonaságnál, a neurózist. Élete végéig lecsatolta a karóráját éjjel, mert nem tudta elviselni a ketyegését. Vendégségben megkérte a háziakat, vigyék ki a vekkerórát a szobából. „Nálam a legfontosabb írószerszám a füldugó, van itt az asztalomon nyugatnémet, csehszlovák,magyar... Zajérzékeny vagyok” – mondta 1973-ban Bertha Bulcsunak.

1954-ben a Szabad Hazánkért című katonalaphoz került, aminek akkor Devecseri Gábor volt a főszerkesztője. Érettségi nélkül, mint megfelelő kádert felvették az egyetemre, magyar-történelem szakra, de három év után otthagyta, mert nem tetszett a finnugor nyelvészet. A bölcsészkar helyett a marxista-leninista esti egyetemet végezte el. 1957 májusában lesz párttag, a nagybudapesti KISZ-bizottság művészeti felelőse. 1958-tól dramaturg a rádióban. 1963-ban írói ösztöndíjjal a tatabányai pártbizottságra kerül. Utána ifjúsági titkár az írószövetségben, dramaturg a filmgyárban, majd szabadúszó. 1971-től haláláig az Új Írás szerkesztőségének tagja. Egy véletlen otthoni baleset okozta korai halálát.

A realista próza elkötelezettje volt. „A jó próza lábszagú, életszagú, szalonból nem lehet prózát írni” – vallotta. S azt is mondta, kihívóan, hogy „csalánkiütést kapok attól az új irodalomtól, amit a francia új regény képvisel”. Nagyon szerette viszont az angolszász realista prózát, Steinbecket, Faulknert és Hemingwayt. Szenvedélyesen érdekelte a történelem, a társadalmi elkötelezettségű politikai irodalom. A magyar társadalom három sorsfordulója izgatta: 1945, 1950, 1956. Minden írása ezek körül az évek körül forgott. Felnőttkorában ismerkedett csak meg Babits műveivel, ifjúkorában Féja, Sinka, Németh László és Tamási jelentették az irodalmat. Nemzedéktársai: Galgóczi Erzsébet, Sánta Ferenc, Csurka István, Moldova György és Szakonyi Károly.

Első könyve egy verses mesekönyv, a címe Garabonciás diák (1954). 1961-ben jelentkezett a Patkánylyuk című regénnyel, 1962-ben a Kétpárevezős szerelem című elbeszélésciklussal. Csapda című regénye 1966-ban, a Rohanók című novelláskötet 1968-ban, harmadik regénye, A napimádó, 1970-ben jelent meg. Sorjáznak az újabb könyvek: 1976: Április bolondja (kisregények), A ménesgazda, amelyért a korábbi József Attila-díjak (1967, 1976) után, 1978-ban Kossuth-díjat kap. Elbeszéléseit, melyek lényegében az alább elemzendő regény előtanulmányai, 1980-ban publikálja Vaskor címmel. A Hullámlovas (1981) címet kapta kritikáinak gyűjteménye. Írt hang-, tévé- és rádiójátékokat is.

A MÉNESGAZDA

A regény az életszerűség illúzióját keltő epika nyílt célratörésével íródott. Lineáris a cselekményvezetése, okszerűen motiváltak a történései, áttekinthető a szerkezete, és alakábrázolásai is a valót követik. Szociológiai és történelmi hitelű valóságábrázolással van dolgunk. Nem árt ezt elöljáróban is hangsúlyozni, mert keletkezése idején már sűrűsödtek a parabolák, szimbólumok, enigmák a magyar prózairodalomban.

Egy déli határ menti községben vagyunk, egy méntelepen, az ötvenes évek legelején, az éleződő osztályharc ideológiája sűrűjében. Busó Jánost megbízott vezetőnek teszik a már a háború előtt jól működő katonai méntelep élére. A Földművelődésügyi Minisztérium a kisgazda időkben „államosít”, aziliumot teremt a régi hadsereg lóhoz értő szakembereinek. A kommunisták hatalomátvételekor a lovak és az emberek automatikusan átkerültek a „szocialista szektorba”. Busó János cselédszármazású ember, a háborúban tisztiszolga volt, végzett valami pártiskolát, de szakértelme a nullával egyenlő. Élete nagy feladata lehetne a telepvezetés, tele is van félelemmel. Idegesen tevékenykedik a virágok körül a telep udvarán, de ez inkább pótcselekvés, tevés-vevés, hogy zavarát leplezze. „Mert bedugták ennyi idegen közé, ellenségnek.” Árulkodó, a konfliktust előre jelző mondat. Bedugták – vagyis nem önszántából jött, politikai megbízatása van, ő is csak eszköz. Ennyi – a névmásban, ami azt jelenti, fenyegetően sok, az aránytalanság, az erők bizonytalansága sejtődik. Idegen – jelzi, hogy az őt eztán körülvevő emberek mások, mint ő. Ellenség – a legerősebb, sőt militáns szó a mondatban, az elkerülhetetlen későbbi összeütközésre utal.

Két társadalmi kör szembesül a regényben. Megismerjük a helyi vezetőket, a párttitkárt, a téeszelnököt, a tanácselnököt, látjuk, mi vezette őket a hatalomba, és miként élnek vele. A régiek nemcsak kívül állnak a hatalmon, de lényegében foglyok, internáltak, akik nem hagyhatják el munkahelyüket. Engesztelhetetlenül gyűlölnek mindent, ami egykori életüket, életkeretüket, a „történelmi Magyarországot” tönkretette. Képtelenek bármi belátásra, alkura, nem hajlandók elfogadni a változásokat. A hatalom pedig úgy tekint rájuk,m int a régi világ elpusztítandó, likvidálandó maradványaira. Nem számít, hogy a telep érték, fontos állami vagyon, amit inkább őrizni és használni kellene, hogy az ott dolgozók kiváló szakemberek, és hogy szeretik is, nemcsak értik munkájukat. Ez most nem szempont, a politika mindenek felett uralkodik.

Busó megbízható ember a hatalom szemében, de nincs beavatva a politika őrült mesterkedéseibe. Jó szándékkal jön a telepre, de fél beosztottjaitól. Lesunyt fejjel járkál, előre köszön, de érzi, „ezek”, ha visszaköszönnek is, nem állnak vele szóba. Érzi a megvetést, a lenézést. De annak sem örül, ha megszólítják, tekintetükből azt véli kiolvasni, hogy kiröhögik maguk között. Pár nap múlva görcsös félelmében már megfordítva látja az alaphelyzetet: mintha ő lenne a fogoly, úgy érzi, hogy út őrzik. Kölcsönös az utálkozás a két világ között. Busó bátyja, akit a rendszer a parlamentbe is beültetett, mint „sok ronda dögről” beszél a telep szakembereiről. Félelmével Busó János magára marad, nem értik a faluban maradók,m ilyen rettenetes egyedül kint aludni a telepen. Revolvert tesz a párnája alá, amit kinevezésekor kapott a rendőrségen. A fegyver léte is erősíti a félelmét, hiszen miért adták volna, ha nem kellene félni tőlük. Majdnem lelövi a bekopogó Gschwindt Ernőt, a telep állatorvosát. Gschwindt félig árjának számított, de munkaszolgálatos lett, kivágták a Kárpátokba, az új rendszer aztán visszaadta a rangját, de mert szegről-végről egy szeszgyáros-dinasztia rokona, leszerelték, és még örülhetett, hogy megúszta azzal, hogy ide került. Finoman jelzi, hogy különbözni érzi magát a többi tiszttől. A helyezkedés hozta Busó szobájába. Busó kaphatna tőle némi információt, Gschwindt egyenesen felajánlja ezt, de Busó visszautasítja. Tisztességét mutatja ez a lépése is. Személyekről ne, mondja.

Vasy Géza: Dobos László (1930-2014) – FÖLDÖNFUTÓK

 

A csehszlovákiai – ma már szlovákiai – magyar irodalomnak 1919-ben kezdődő története során több, különösen nehéz korszakot kellett átvészelnie. Ezek párhuzamosak voltak a nemzetiség történelmi hányattatásaival. Az egymást követő nemzedékek sorsáról, az egyéni és közösségi tragédiákról, a megalkuvásokról és a helytállás példáiról különösen érzékletes és szemléletes képet adnak Dobos László regényei. Az ötvenes években kezdődő s igen jelentős irodalomszervező-közéleti tevékenysége pedig a nemzetiség művelődésének, azon belül irodalomtörténetének vált kitörölhetetlen részévé.

Dobos László Királyhelmecen született. Ez a község a mai szlovák-ukrán-magyar határ találkozásához közel található. A helyi elemi és polgári iskola elvégzése után a sárospataki tanítóképzőbe járt, majd különböző fizikai és szellemi, nemegyszer mozgalmi munkakörökben dolgozott, s közben elvégezte a pozsonyi pedagógiai főiskola magyar-történelem-polgári nevelés szakát. Ugyanebben az intézményben lett tanársegéd, majd 1958-ban az induló Irodalmi Szemle főszerkesztője. Ez az eleinte kéthavonta megjelenő folyóirat sokáig a csehszlovákiai magyar irodalom egyetlen fóruma volt. Mivel hosszú szünet után vált lehetővé kiadása, legelső feladata elsősorban magának az irodalmi életnek a megteremtése, még tágabban: a magyar kulturális élet, művelődés kereteinek biztosítása lett, de nagyon hamar megkezdődött annak a tudatosítása is, hogy a nemzetiségi kultúrának is értéket kell létrehoznia, lehetőleg egyetemes szintűt, azaz nem elegendő maga a megszólalás. E munkát irányította egy évtizeden át a közben szépíróként is a legjobbak közé besoroló, irodalompolitikai elveit a művészi gyakorlatban is érvényesítő alkotó. Azután a szlovák könyvkiadó (Tatran) magyar részlegének vezetője, majd az 1969-ben önállósodó Madách Kiadó igazgatója lett. 1969-70-ben a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségi ügyekkel foglalkozó tárca nélküli minisztere. 1970-ben kizárták a kommunista pártból, 1972-ben a kiadó részlegvezetője lett, majd 1989-től ismét igazgatója. Közben több más tisztséget is betöltött a szlovák politikai és irodalmi életben. A Magyarok Világszövetségének 1989 óta társelnöke, majd alelnöke.

Írói pályája főiskolai irodalomelméleti tankönyvek írásával, publicisztikai, kritikai tevékenységgel kezdődött. Első regénye a Messze voltak a csillagok (Pozsony, 1963), egy később laza trilógiává váló regényhármas első darabja. További kötetei a Földönfutók (Pozsony-Bp., 1967) és az Egy szál ingben (Pozsony-Bp., 1976). Voltaképpen e művek teremtik meg a „szlovákiai magyar regényt”. E fogalom természetesen nem esztétikai kategória, bár ilyen jelentésköre is van. Azt jelenti, hogy ebben a nemzetiségi irodalomban megszületett a regény műfajában is az időtálló teljesítmény, méghozzá először szükségszerűen a nemzetiségi sorsot bemutató-feltáró témakörben. Az 1960-as évek teljes magyar nyelvű irodalmára és a világirodalomra is figyelve, az értékteremtés már nem volt elérhető pusztán a dokumentatív valóságfeltárással. Szükségesnek mutatkozott modern prózaepikai eljárások alkalmazása is. Az első lépést ez ügyben a Messze voltak a csillagok tette meg, ám a teljes magyar irodalomban komoly súlyúnak számító műnek a Földönfutók bizonyult. Ezzel vált az írói teljesítmény irodalomtörténeti jelentőségűvé, s ezt erősítette meg, teljesítette be a harmadik kötet. E regények közös jellemvonása, hogy a jelen és az emlékezések, a tudatáram-technika révén felidézett múlt szembesül bennük: az egyéni, a közösségi (többségi-kisebbségi) és az emberiség-sors rétegződik egymásra. A felidézett múlt előbb csak a második világháború s az utána való évek világa, a harmadik regény azonban egészen az első világháborúig hátrál vissza az időben, azaz a nemzetiségi sors kezdőpontjáig.

Az író további művei közül a Hólepedő (Pozsony-Bp., 1979) lélektani regény, amelynek főhőse egy magányos tanárnő. A Sodrásban (Pozsony-Bp., 1984) középpontjában az ötvenes állnak, az akkori egyetemisták, pályakezdő értelmiségiek világa, a magánélet és a közélet konfliktusai. Ezeket meghatározza az életformaváltás (paraszti-munkás élet – értelmiségi-városi), a társadalmi forradalom, annak türelmetlen torzulása, a neofita világnézetváltás, s mindemögött ott vibrál az 1945 utáni nemzetiségi jogfosztottság keserű emléke is. A mű élményvilágában erős az önéletrajzi jelleg.

Dobos Lászlónak megjelent egy elbeszéléskötete (Engedelmével, Pozsony-Bp., 1987), egy esszégyűjteménye (Gondok könyve, Pozsony-Bp., 1983) és egy gyermekregénye is (A kis viking, 1991.)

FÖLDÖNFUTÓK

E mű bemutatásánál célszerű a címből kiindulni. Földönfutónak lenni szerencsétlen emberi állapot. Azt az embert nevezzük ilyennek, akinek nincs állandó otthona – a mai szóhasználat szerint: hajléktalan -, illetve azt, aki – többnyire politikai vagy gazdasági okokból – hazájából eltávozni. elbujdosni kényszerül. A fogalom többes számú használata egy családra, kisebb közösségre, néprétegekre vonatkozhat. Földönfutó volt a századfordulón Amerikába kivándorlók többsége is. Arra azonban egészen ritkán kínál példát az újkori történelem, hogy nagyobb népcsoportok, vallási, etnikai közösségek váljanak földönfutóvá. Pontosabban: a huszadik századi totális diktatúrák (fasizmus, bolsevizmus) fenntartás nélkül gyakorolták a tömeges embertelenséget, a demokráciák azonban tartózkodtak ettől. Éppen ezért oly döbbenetes, hogy a második világháború befejeztével a csehszlovák „demokratikus” politika az ottani magyarságot egyetemlegesen teljes jogfosztottságra ítélte, s a legszívesebben elzavarta volna szülőföldjéről. A regény szövegszerűen is többször bemutatja ezt a helyzetet:

„Joga sincs, állampolgársága sincs, aki magyar.” Ennyit fogott fel mindenki a rendelet hosszú szövegéből. Nemsokára másik plakátot ragasztottak az előbbi mellé. Ez alatt is szám volt: 108/45. Vastag, hivatalos betűk adták a lakosság tudtára „Minden magyar ingó és ingatlan vagyona elkoboztatik...” Ebből is csak ez a mondat maradt meg, a legszörnyűbb”. A hivatalos terveket a nagyhatalmak miatt nem sikerült teljes egészében megvalósítani. Volt azért nagymérvű lakosságcsere, sokakat Csehországba telepítettek át, sokaknak elvették a vagyonát, s a jogfosztottság évei csak 1948 után kezdtek oldódni. Fábry Zoltán (1897-1970) publicista, a szlovákiai magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja 1946-ban A vádlott megszólal címmel tiltakozó röpiratot készített a magyarságra zúduló igazságtalanság miatt, ez azonban csak jó két évtizeddel később jelenhetett meg. Lényegében Dobos László regénye az első hiteles híradás minderről a „felejtés évei” után. S ez a hitelesség a történelmi tényekre, a személyes átéltségre és az esztétikai megformáltságra egyaránt vonatkozik.

Wirth Imre: Bálint Tibor (1932-2002) – ZOKOGÓ MAJOM

A kolozsvári születésű író műveinek hátterében gyakran sejlenek fel életrajzi vonások. Legismertebb regényének, az önéletrajzi ihletésű Zokogó majomnak a családábrázolása, a pékmester apa és a cseléd anya alakjának megrajzolása, a reménytelenül szegényes proletárkörnyezet érzékeltetése például sok szálon kötődik az író gyermekkorához. Bálint Tibor a kolozsvári Református Kollégiumba mint tehetséges munkásgyerek került be, de továbbtanulását csak a kollégium diákjainak összefogása tette lehetővé.1950-től technikai szakiskolában tanult és szerzett technikusi oklevelet,majd a kolozsvári egyetem nyelv- és irodalom szakára járt, de tanulmányait nem fejezte be. Újságíróként dolgozott először az Igazság című napilapnál, majd 1956-tól Bukarestben különböző lapok munkatársa. 1967-től szerkeszti a Napsugár című gyermeklapot. Több román regényt fordított magyarra, írói munkásságát díjakkal is elismerték.

Bálint Tibor az erdélyi magyar próza egyik megújítója. Az irodalmi sematizmust követően újra érvényt szerzett a valóságábrázolás személyes hangvételű, lírai előadásmódjának, miközben írói világának egyik központi témája éppen a „hősiességet nélkülöző kisemberek” élete lett – prózaíró elődei között ezért is említik Gelléri, Kosztolányi, Krúdy és Csehov nevét is. Az 50-es évektől kezdve jelentek meg karcolatai, novellái, első kötete a Forrás-sorozatban (Csendes utca, 1963) látott napvilágot. Pomogáts Béla és Bálint Tibor monográfusa, Bertha Zoltán (Bálint Tibor, 1992) is az elégikusságot, a kivételes érzelemdússágot tartják korai novellái jellemzőjének. Hangulat- és jellemképei a lélek belső történéseire figyelnek, s már ekkor érzékelhető, hogy milyen szeretetteljes az elbeszélő viszonya az elesettekhez. Nem véletlen, hogy a korabeli dogmatikus kritika novellatémáit periferikusnak, „hőseit bizarrnak, hisztériásnak bélyegezte”. A novelláskötetet két ifjúsági regény, illetve elbeszéléskötet követte (Búcsú a rövidnadrágtól, 1964; Cérnakáplár, 1964). Az Angyaljárás a lépcsőházban (1966) elbeszéléseiben a líraiság és a groteszk, fantasztikus víziók Bálint Tibor tematikus vonzódásának másik fontos összetevőjére irányítják a figyelmet: a civilizáció veszélyei kísértenek a Fekete Péter (1967) elbeszéléseit követő Önkéntes rózsák Sodomában című sci-fi regényben is (1967), ami az első, összefoglaló érvényű alkotásnak tekinthető. A könyvben az „elidegenedés, elgépiesedés és őszinte érzelmek harca” áll a középpontban, az emberi boldogság esélyét megkérdőjelezve a tökéletes technikai szervezettség korában (a regény szerkesztésmódja már a Zokogó majmot előlegezi). Hogy ez a probléma milyen elevenen él az életműben, azt bizonyítja a Robot Robi kalandjai (1973) című fantasztikus ifjúsági regény és a Császár és kalaposinas (1971) című elbeszéléskötet, amelyben például már csak két szerelmes robot képviseli az emberi érzelmeket. 1969-ben jelent meg az író legjelentősebb műve, összefoglalva és problematizálva is a korai novellák „hétköznapjait”, a Zokogó majom című regény. A hagyományosabb epikai szerkezetet tagoló-feloldó asszociációs szerkesztés, novellisztikus történetfűzés jellemzi Bálint elbeszélőmódját, mint ahogy az 1978-ban megjelent folytatás, a Zarándoklás a panaszfalhoz című regénye szintén novellisztikus szerkesztésű. (Ezt a művét nem tudja megóvni a szeretet és a humor feloldó ereje, az „élhetetlen” hősök jelene és jövője a kilátástalanság felé fordul; például a Zokogó majomban hitehagyottá lett Bárány Lajos itt a teljes megőrülésig jut el.) A Zokogó majomra jellemző tablószerűen gazdag családtörténet és az ezen keresztül megvalósuló, realitásigényű korrajz gazdag hagyományra tekint vissza az erdélyi magyar irodalomban. (Karácsony Benő vagy Tamási Áron több művére, napjainkban Köntös-Szabó Zoltán dokumentumszerűen épülő regénytrilógiájára gondolhatunk.) A Zokogó majom színpadi változata (Sánta angyalok utcája, 1972) szintén sikeres volt, a regényt lefordították román, lengyel és német nyelvre is. Ezt követően novelláskötetekkel (Nekem már fáj az utazás, 1973; Látomás mise után, 1979) és tanulmány-esszé kötetekkel jelentkezett (Kenyér és gyertyaláng, 1975; Kifli utca zsemle szám, 1978; Mennyei romok, 1979). Miniatűr író- és művészportréiban, novellisztikus esszéiben a Kosztolányi-hagyomány elevenedik meg. A Zarándoklás a panaszfalhoz című kötet óta megjelent elbeszélés-gyűjteményei (Mese egy őrült kakaduról, 1972; Én voltam a császár, 1984; Családi ház kerttel, 1986; A háromszáz esztendős pacsirta, 1986), cikkei, karcolatai (Nyargaló ihlet, 1988) írói világának gazdagságáról tanúskodnak. Legutóbbi, válogatott novelláit tartalmazó könyve 1989-ben jelent meg Égi és földi kvártély címmel.

ZOKOGÓ MAJOM

A regény a cím „magyarázatával” kezdődik: a „szép, kövér” Mosonyi úr, a csőd szélén álló kolozsvári vendéglős zokogását pincére, a „csempeszájú” Hektor kommentálja így egy hitelezőnek: „Bőg, akár egy zokogó majom”. Mosonyit megmenti az ötlet: elnevezi vendéglőjét Zokogó majomnak, s ezzel felveszi a versenyt a többi vendéglővel, az Édes lyukkal, a Zöld sipkával, a Három tetűvel. Ez az Előjáték a könyv „életfilozófiájába” is bevezet: Bálint Tibor történelemszemléletére nem jellemző az optimizmus, a haladásba vetett feltétlen hit, de a tragikumról, a végső kétségbeesésről a megtalált-felmutatott humor segítségével az életre, a megmaradásra helyezi a hangsúlyt.

A regény alcíme Egy élhetetlen család krónikája: a kolozsvári Vincze család sorsát a húszas-harmincas évektől az ötvenes évekig, Sztálin haláláig követi nyomon az objektív elbeszélő, aki a regény elején és végén a Vincze fiút, Kálmán szemszögéből foglalja össze a családtörténet tanulságait. Azonban ezek a tanulságok egyáltalán nem szűkíthetők le az „élhetetlen” jelző sugallta jelentésekre. A Vincze család tagjainak sodródása a regény alapján nem pusztán „jellemhiba” következménye; a rajtuk keresztül reprezentált élet általános érvényre tesz szert, mert a történetük mellett párhuzamosan elmesélt sorsokkal való hasonlóság még csak jobban felerősíti a közös elesettség érzetét. Bálint hősei nem visznek végbe nagy tetteket, s a „többszólamú”, a szereplőket egyenrangúan egymás mellé helyező narráció, valamint a regény kordokumentumokat külön, elválasztva kezelő szerkezete is igazolja, hogy karakterüket-viselkedésmódjukat éppen a történelemmel szemben alkotta meg az író. Az élhetetlenség egyetemes jelzője az életnek, szinte függetlenül a soros valóságtól. A regény szereplői együtt osztoznak ebben a sorsban. Nekibuzdulásaik, jóra törekvésük sorozatosan félresiklik, újabb é újabb kudarcokat szül, s szinte lehetetlen levonni valamiféle végkövetkeztetést: hol, mikor, miért romlott el ez az egész. A tanácstalanság igazságában követhetjük nyomon a különféle viselkedési, túlélési, megélhetési stratégiákat. Hol az a baj, hogy a férj iszik (hol a feleség), hol az, hogy képtelenek hosszabb ideig megbecsülni magukat valahol, hol az, hogy amikor megbecsülnék, a korrumpált hatóság áldozatául esnek. Ráadásul, még mielőtt lecsapna rájuk az ellenszenvünk, életük egy másik aspektusából az olvasóra zúduló szerencsétlenségük relativizálja az ítéletalkotás jogosságát. Másféle igazságtalanságok és becstelenségek képében ugyanaz a sors tér vissza a történelem különféle korszakaiban. Ha mégis lehet beszélni valamiféle kiút esélyéről, akkor azt Kálmán értelmiségi pályája kapcsán érdemes tenni. A viszonylagos szellemi függetlenség, az önállóság reménye az ő személyéhez kötődik, s bár a regény morális főhőse az anyafigura, nem véletlen, hogy a narrátor regénybeli, írói alakmásaként a történtek elbeszélhetőségének s így az igazság feltárulásának is ő, a fiú az egyetlen letéteményese.