Börtönben*

Lajbachvári Mária

„Szomorkodánk s ti megvigasztalátok.”
Evang.

Kopár sziklán falak állnak,
Lajbach városa mögött.
Magas szikla, sötét falak,
S börtön a falak között.
Oda vittek s elrejtettek,
Mint elorzott kincseket,
S hetvenhét nap ott lezártak.
Iszonyu emlékezet!
A tavasznak leszebb fala
És a nyárnak kelleme,
Ronda fészkek árnyékában
Tétlenül elröppene.
Hetvenhét nap! Egy öröklét,
Egy reménytelen pokol.
Élet? Nem! Halálnak álma,
Mit leirni nincsen toll.
S mégis volt, ki hinné? Óra,
Melyet nem felejthetek;
Óra, melynek emlékére
Kelnek szentebb érzetek.
A leghosszabb nyári napnak
Forró délutánja volt,
S mi leverten őgyelegtünk,
Mig a séta óra folyt.
S ime, angyali mosollyal
Lép közénkbe uri lány,
Kis húgával oldalánál,
Leplezett kosár karán.
Mint a méhek virágágyat,
Fogtuk őt legott körül,
És a ritka jelenetnek
Már is mindenik örül.
És kibontva a kosárkát,
Be-benyul a szende lány
És kecses virágfüzérek
Felmerülnek hókezén
S gyengén reszkető ujjakkal,
Kedves pírral arczain,
Osztogatja szép csomóit,
Ily szavakkal ajkain:
„Mindeniknek van, kit szeret,
Minden teremtmény felett:
Képzeljék, hogy azok adják
E szegény füzéreket!”
„E kopár tanyán virágok?
Rózsák börtönudvarán?
Nemzeti szinü bokorkák
Államfoglyok asztalán?”
Igy nyilatkozék a hála
Harmincznégynek ajkiról,
s volt közöttük, ki füzérét
Mellre, szivhez nyomva, szól:
„Adjon isten, bájos angyal!
S ha magyarnak lesz hona:
Lajbachvári Máriáról
Megemlékezik dala!”

B. I.

(* Lapunk egy barátja juttatá kezünkbe e szép és megható költeményt, melynek situacziója a sötét napkoba eltévedt fénysugár, melyet a n ő i  sziv rokonszenve küldött az i d e g e n  földön, az  i d e g e n  nép között szenvedőknek. A népek titkos kézszoritásával felér e darabka valóság ama fájdalmas multból.               Szerk.)

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 6. sz. 1884. febr. 3.