Gellért Oszkár: A tolvaj

Ha rámköszönt majd a végső alkonyat,

Fogjátok le a szám s szemem kezetekkel.

Nem akarom, hogy földi részem

Még tán kifecsegje, mi addig egészen

Enyém vala: pár bús titkomat.

Enmagam szobra, - vak, rejtélyes szobor

Legyek majd azokban a pillanatokban.

Nem akarom, hogy bárki tudja:

Szemem sugarának vajh merre visz útja.

Hitem ha volt, most hova sodor.

Mint tolvaj, aki loptam az életem,

Úgy megyek el majd mindig csak kettőt lépve.

Egy-kettő... így. Aztán a porba

Halk-óvatosan lehajolva, guggolva,

Lábam nyomát elegyengetem.

Gellért Oszkár: Igérd meg, kedves

Igérd meg, kedves, ha meghalok,

Nem halsz utánam.

Megvárod majd a szép öregség

Alkonyi hervadt báját idelenn,

S nekem időt hagysz fönn a virradatra,

Hogy fölkészüljek rügyező magányban

Az új találkozó elé.

Engedd nekem e kék magányt! csak addig,

Míg visszafiatalodom.

Engedd nekem, engedd a vágyat,

A vágyat, kedves, mely onnan is feléd száll

És egyre angyalibbá finomul.

S aznap, ha majd tipegve jössz felém

Csillagról csillagra lépve:

Hadd fussak elébed

Tárt karral én s hadd kapjalak ölbe

Fiaddá ifjulva, kedvesem, anyám.

S ujjam hegyével illetve

Hadd vegyem át magamra

Homlokod redőit s hajad havát:

Hogy most már te ifjulj vissza helyettem!

S apád legyek, kedves, s te az én kicsi-kis lányom.

S így játszadozzunk ott fönn ketten

Salakos földi életünknek

Tiszta emlékeivel örökké.

Gellért Oszkár: Thea

Vettem a kalapom. Szabad?

A rendes puha délutáni csók.

S már az ajtóban álltam, hogy visszakérd szavad.

S a fejed félretolva s a fiacskánkra nézve,

Egyenest neki szólva,

Ki még aludta rendes kis délutáni álmát,

Kérdéd: ,,S ha neki... testvérkéje lesz?"

Egy mozdulat, szégyenlős, gyors, szeles.

S vártad, hogy most mi gyön.

S én álltam.

S rohantam egymásután át

Képzeletben sok semmi-ügyön.

Most hahotáz az egyik, másik pitgyereg.

S én míg csináljak köztük, nagy gyerek?

Most pipihust, tejecskét kínáló kezem

Eltolja ez; ételben, italban ő mást kíván.

S ó hol van, ó hova lesz az én sok gőgös elvem --

Erélytelenség: ó az én hibám, az én hibám.

Most dúdolom a csicsijját, a rendes délutánit,

S nem alszik el, mint bátyja szokott,

Neki móka, mese, mi kell.

Két zordon zsarnokom velem ugyan elbánik.

S gyűlnek, gyűlnek egymásra aprócska, pehely Okok,

Hogy agyonnyomjon a Végeredmény:

Mi lesz belőlem kettejük kénye-kedvén!?

Egy... ez az egy még más volt, úgy-e asszony.

Én nem tudom: örülök vagy haragszom.

Mi kár, hogy szemben nem látom a tükörbül,

Szám mosolygósra, pityergősre görbül?

Egy: ezt az egyet nem is érezők tán,

Mint ahogy nem érezzük egészséges szívünk

Csak épp... nem tudnánk élni nélküle.

S most: érzed-e már, mennyire apa lettem?

Most egy uj idegen emberke szityeredik közibünk.

Most ketten lesznek, ketten, ketten!

S a kalapom, ó igen, a kalapom még kezembe volt.

S jó, hogy a kis fiunk álmából ébredezett.

S jó, hogy te a számra tetted a kezed.

S jó, hogy az arcodra egy csittító mosoly szökött.

S jó, hogy éppen egy karosszék állt a hátam mögött.

Mert így egyszerre, könnye,

Beleültem, beleestem, belesüppedtem az életbe --

És nem is ütöttem meg magamat.

Ülj hozzám ide hát

Az ölembe kicsim, de vigyázva.

Ma a rendes délutáni theaházba

Alig megyek el már. Csak várjanak.

Beszélgessünk hát hű, szorgalmas madaram.

Igen-igen, hisz tudom, hogy a te theád,

Ó a te theád

Mennyivel jobb. Mily zamatos. Mily tiszta. Arany!

Gellért Oszkár: Barabbás

Pilátus szól: "Az egyiknek fejit!

Válasszatok, kettő közül melyik."

Válasszatok - s a szó mint kocka koppan.

Barabbás reszket és Jézus áll nyugodtan.

Egy pillanat csak. S néz a két fogoly.

Két szem sugára villan, s egybefoly.

Egyik sugárban titkos örömek.

Másikba' kínok: mit dönt a tömeg?

"A sírt? Ne még!" - súg befelé a gyilkos.

S Jézus sohajt: "Az élet ó mi nyirkos."

"A földi édent meddig látja még?!"

S "Jézust feszítsd meg!" - dübörög a nép.

Ó túlvilági, szent, csodás zene!

S örömtől könnyes Barabbás szeme.

*

...És aztán megy. Rohanna már haza!

S valami szúrja, s nincs rá vígasza.

Valami marja. Egy szelid tekintet.

Szelid tekintet s fojtogatva büntet.

Valami tépi. Fél. Boldog lesz-e?

Hisz otthon várja anyja, kedvese!

Ó menne, menne, de a lába béna.

Kiáltna, sírna, de a szája néma.

A szeme lát még. Ó, de az a szem!

Bár lenne vak s ne látná sohasem.

Ó az a szem... Zsibadt már lelke, teste.

És ráborul sejtelmesen az este.

Igen, meghalni! S újra hall zenét.

És Jézus jő és Jézus szól: "Ne még."

"Otthon anyád vár s kedvesed. Siess."

Barabbás ébred: "Álom ez? mi ez?"

És talpra áll s szól reszketőn, fehéren:

"Te véreddel mentettem meg a vérem!"

"Hát jobb vagyok, jobb én, jobb annyi másnál:

Jobb Júdásnál, papoknál, Kajafásnál?"

És Jézus szól: "Nem egy a mérték rátok.

Te: Barabbás vagy. Neked megbocsátok."

Gellért Oszkár: Szerelem

Édes, van úgy, hogy én vagyok a bölcsebb

És te vagy a bátrabb.

S megkínozol, hogy most elmégy örökre

S míg tűzöd a kalapod s kötöd a fátylad,

Szivarom füstjén a szó incselkedőn feléd karikázik:

- Esőre áll, megázik.

Meg van úgy, édes, hogy te vagy a bölcsebb

S én vagyok a bátrabb.

S gyötörlek, hogy most elmegyek örökre,

Bot, keztyű, felöltő... s többé sose látlak.

S kacér kis topánka-szavak topognak utánam a lépcsőn:

- De nem jön ugy-e későn?

Óh ha egyszer egyszerre lennénk bölcsek!

Vagy egyszerre bátrak!

S mennénk örökre... s felhajtanánk egy cseppig...

S karom lankadna: repülj, most elbocsátlak...

S táncolva tüzes karikákon ő jönne a lépcsőn értünk:

- Kip, kop... szerettünk, éltünk.

Gellért Oszkár: Levél Móricz Zsigmondhoz

Kis Nyilas Mihályért

Küldöm ölelésem.

Ezt a magyar dicsőséget

Hova mibe véssem?

Tűz elolvaszt ércet,

Víz mos, kő elmállik.

Fiaim szivébe véstem:

"Légy jó mindhalálig."

El is vittem őket

Abba a karcerbe,

Lássák: mi a gyermekisten

Lázadó keserve.

Kilencvenkettőbe...

Talán csak egy éve?

Fel is másztam négy kis hőssel

Tornyod tetejébe.

Lássák: csuf irigység

Hogy csúszik alattok.

S hadd érezzék: a szivökben

Százezer szárny csattog.

Nem is csattog, hidd el,

Szebben sehol másutt...

Küldöm az ő könnyeiket,

S az ő kacagásuk.

Gellért Oszkár: A gyermekisten

"Anyád emlőjén apró emberem

Te vagy az ártatlan fehérség.

Te vagy a szinek mindensége.

Kik téged értenek, ott tartanak már,

Hogy az istent is értsék."

Tied az élet harmatos teje.

Csak ezt tudom. Hát szívd kis állat.

Ha van igaz, örök tulajdon:

Ez a tiéd. És nincs, aki mohóbban,

Szebben szürcsölje nálad.

"A bölcsesség te vagy s te vagy a báj.

Te vagy a szent tökéletesség.

Ha valahol istent keresnek,

Ne fenn az égben, tarka messzeségben,

Itt lenn, benned keressék."

Én keresem. Karmolj, harapj, szakíts,

Mutasd magad szent farkasember.

Én látlak, látlak már. Anyád emlőjén

Egy tejcsöpp mellett egy vércsöpp piroslik

Vádló, sikoltó sejtelemmel...

Gellért Oszkár: Embercsonk sóhaja

Ölelni, táncolni béke-lakodalmon

Tövig nyesett lábbal, letörött karokkal,

Ölelni, táncolni béke-lakodalmon?

Nem volt kár meghalnom.

Elfekünni hanyatt egy virágos halmon

Szakadt dobhártyával, kiszakadt szemekkel,

Elfekünni hanyatt egy virágos halmon?

Nem volt kár meghalnom.

Megrázkódni mégis tavaszi fuvalmon

S csak szívni, csak szívni táguló cimpákkal

Megrázkódni mégis tavaszi fuvalmon:

Beh kár volt meghalnom.

Gellért Oszkár: Nikotin

Felüdülni egy cigaretten,

Arra gondolni, kit szerettem

S gyengéden mint a hamuját

Ütni le életem sulyát.

S ha már virágos réteken

Könnyű szivem kedvére bolygott,

Elővenni egy jó szivart

S számonkérni egy életen:

Mindig csak azt, ha rámrivallt

És sosem azt, ha rámmosolygott

S ha már virágos réteken

Könnyű szivem kedvére bolygott,

Elővenni egy jó szivart

S számonkérni egy életen:

Mindig csak azt, ha rámrivallt

És sosem azt, ha rámmosolygott.

Aztán talán egy jó pipát is

S halálos biztos logikát is,

A szív kiver; s kivert agyunk?

Isten tenyerén mik vagyunk?

Gellért Oszkár: Fohász egy kihűlt csatatéren

Mielőtt meglátnám, mások hogy csinálják, -

Mondjam-é, hogy változtasd meg Nap a pályád?

Mondjam-é, hogy bukdácsolj Föld, ne legyen a Fény vezéred?

S mázoljad Hold feketére a pirossat, a fehéret,

Mondjam-é?

S mielőtt én is úgy, ahogy ők csinálják,

Mondjam-é, hogy billenjen föl Agy a gályád?

Mondjam-é, hogy tornyosuljon drága véred?

S mondjam-é, hogy amit kérek, semmi több csak drága méreg:

Drága téboly?

Mondjam-é?

S mondjam-é, míg csurgó sebem bugyolálják,

Mondjam-é, hogy zökkentsd vissza Agy a gályád?

Mondjam-é, hogy ficánkoljon a Nap fényén virág s féreg

S szivem köré nőjjön kéreg?

Mondjam-é?

Gellért Oszkár: Egyszer mélyebbre mártottam a tollam...

Egyszer, emlékszem, mélyebbre mártottam a tollam

S a tanítóm a kezemre csapott,

Mert tintafoltos lett az irkám.

S otthon nem mertem szólni róla

S kicsentem belőle azt a lapot...

Milyen éjszaka volt, alig jött reggele!

S szendergésem könnyü hajója

Is tintatengerrel lett tele.

S aztán, emlékszem, szívem az Úrban

Sokszor mélyebben megfürösztém.

S Dávid fiáért - új keresztény -

Elhagytam egy nap Dávidot.

Apámnak fájt, korholt, szidott...

Milyen éjszaka volt, alig jött reggele!

S az Írás akkor könnyemmel lett tele.

S most, húsz év után itt ülök

S irok, mert húz a papiros:

Csak egy kicsike lyuk a szív fölött

S egy nagy piros folt, nagy piros,

S jönne utánna nyugalmas, örök éjem,

Ha megbocsátná az Ő kegye!

S nem lenne többé soha reggel...

Mert tinta és könny: nem mindegy-e?

És tinta és vér: nem mindegy-e?

És minek éljen az ember, minek éljen?

De egy kis fiú a hátam mögé lopózik,

Kezében nádpálca,

- És minek éljen az ember, minek éljen? -

Orrán mézeskalács-okuláré,

- Ha jönne végre nyugalmas, örök éjem

S ha nem lenne többé soha reggel! -

Kezében nádpálca, orrán mézeskalács-okuláré,

Piros üveggel.

S figyeli: nem mártom-é be a tollam újra mélyen.

Gellért Oszkár: Őszi est a budai balkonon

Valahol a Parlamentnél

Vörösen kelt föl a hold.

Kigyúltak a hidi lámpák:

Hiba volt.

Lent a parkban elsötétült.

Húros madár földalolt.

Rátutult a bécsi hajó:

Hiba volt.

Akkor jött az Asszony mellém.

Sóhajtott és rámhajolt.

Villamosok csilingeltek:

Hiba volt.

Megzörrent az ág alulról

S elsuhant egy barna folt.

Kint egy ajtó becsapódott:

Hiba volt.

Csillogott a Duna habja.

Fölsírt bennünk mind a holt.

Hivogattak... s itt maradtunk:

Hiba volt, hiba volt.

Gellért Oszkár: Himnusz a lendülethez

Ó lendület, halld meg a fohászomat,

(Diszkoszdobó görög könyöröghetett egykor így)

Ó lendület engedd: épp abban a szögben

Vessem el én most e kenyérgalacsint,

Hogy rózsám fitos orra hegyére essék

S ő elmosolyodjon s a béke közöttünk

Szent legyen újra örökké.

Úgy néz rám, mint vadmacska a vadonban,

Ki remek szemével villogva kacsint

S próbálja előbb, vajh birja-e teste az ívet,

Mely odarepíti áldozatára.

S nyílván átkozza felette a sorsot,

Hogy az ő teste nem olyan rugalmas,

S nem is tud mást - ó ennivaló idegesség -

Mint rágni csak éles körmeit.

S jaj, nem repűlhet az asztalon át

Szemeim közzé. Fel kéne előbb

Még állnia s átsétálnia hozzám

S bárhogy sietve, de: lábakon!

Nehéz a test, nehéz az élet, ugy-e

Kismacskám?

Pár lépted alatt

A legjobb gondolat is odavész!

Ó lendület, ki csillagaid

Oly biztos kézzel kiröpitéd egykor az űrbe,

Imám feléd száll, ki ott vagy mindenekben

Szunnyadva, láthatatlanúl.

Ébredj, ébredj a karomban,

S melylyel haragós rózsámnak békítve dobok most csókot:

Ó adj biztos kezet

Világ ura, lendület-isten!

Hogy odataláljon, cuppanva, a szivéhez...

Gellért Oszkár: Gyöngyszem

Te jobbról fogod, én balról fogom kézen.

S csak nézed. S csak nézem.

Egy-kettő, egy... Már járni tanul.

Ó mért nem nézhetjük gondtalanul.

Habkönnyű szívvel őt,

Fekete sejtelem mért hogy éget,

Szívünkből jövendő keserűséget

Mért kell ma már kiöntenünk?!

Egy-kettő, egy... S fejünk beleszédül:

Melyik csomókon, kinek a kezébül

Siklik-csúszik ki majd előbb

A mi fölfűzött gyönyörű gyöngyszemünk…

Gellért Oszkár: Lélek, mennyi az?

Hidépítő mérnök,

Te tudhatod műved teherbirását.

Malommunkás,

Te tudhatod, naponta hány zsák kell ahoz,

Hogy megszakadj.

Fa ága,

Te is tudhatod,

Milyen súlyú akasztott ember alatt

Törsz ketté.

De lélek, lélek,

Tudhatod-e te, hogy mennyi az

Amit elbírsz?

Tudhatod-e te, hogy mikor a kedves bucsuzóul

Kedvese vállára ejti kezét:

Nem roskadsz-e össze öt ujja alatt.

Tudhatod-e te, hogy amit elbírsz,

Egy sziklatömb vagy egy hópehely.

Lélek, mennyi az?

Gellért Oszkár: Sóhajtalan szerelem

Olykor, veszélyes, sóhajtalan szünetekben,

Olykor, mikor a szavam elakad,

Oly rosszkor törlöd ki a könnyet szemeidből

S oly rosszkor nyújtod csókra ajakad.

Olykor oly rosszkor idézed a halált,

Mikor csupa-élet a szavam.

S oly rosszkor csicseregsz sok szörnyű semmiségről

Olykor, ha ajkamnak csókéhes vágya van.

Ilyenkor kérlek, hogy ne fogd a kezem oly erősen.

S kezemnek ilyenkor van gyötörni kedve.

Ilyenkor szorítom meg a csuklód oly vadul,

Hogy fölsikoltasz rámmeredve.

Gellért Oszkár: Félbemaradt örök vers

És nincsen könny, ami elsírhatatlan

És nincsen vers, ami megírhatatlan.

Ezerkilencszáztizennégy nyarán,

Ha elkezdtem, még folytatom talán.

Majd ha a szőlő érik a gerezden,

Majd drága ősszel tán még újra kezdem.

S tizenöt őszén lopva föllapoztam.

Nagy ég, mindennel hogy elmaradoztam,

S nagy ég, a seb még mindig eleven!

Játsszam tovább? Most nem ér a nevem.

Ezerkilencszáztizenhat telén,

Kerültek újra e sorok elém.

S csak kóválygok százéves avaron.

Hol kezdődik a téboly, hol az álom?

Mint kisgyerek: „Tegnap majd megcsinálom,”

Mint kisgyerek: „Holnap már megcsináltam,”

A napokat is összezavarom.

Mikor volt, hogy a játékból kiálltam?

Tán ezredek repültek el felettem.

Tavasz! Tizenhét! Folytasd! Elfeledtem.

Gellért Oszkár: Mindvégig egy húron

Mindvégig egy huron.

Súlyos keresztet hord a vállam.

Szomorúbb ember van-e nálam?

Mindvégig egy huron.

Járom a csöndes Golgotát.

És nem tudom, hogy' bírom ezt tovább.

Mindvégig egy huron.

Mágnesből van az én keresztem.

Tovább húz térden, ha elestem.

Mindvégig egy huron.

Vagy élő fából van talán

S nem korhad el bus életem során.

Mindvégig egy huron.

S hogy jött egy síró lány megettem:

Én a keresztet elvetettem.

Mindvégig egy huron.

Tövis helyett, kereszt helyett:

Te hajtsd vállamra mirtuszos fejed.

Mindvégig egy huron.

Bár a keresztet elvetettem,

Ujat, picinyt a te nyakadra vettem.

Mindvégig egy huron.

S bár mennybe visz a szerelem:

Én azt a hangot mégis kiverem!

Gellért Oszkár: Film egy hatezer éves álomról

Gondolj reá: mikor egynapos korodban

Kis ökleidet halántékodhoz emelve

Először húnytad le a szemedet aludni:

Ha akkor egy új, titokzatos gép

Lefényképezte volna legelső álmaidat

S utánok a többit rendre mind

Csecsemőkorodtól életed alkonyatáig:

S gondolj reá: ha az álmok e rengetegét

Most film pergetné vissza előtted: -

Nem érthetetlenebb-e

S zagyvább és esztelenebb

Még ennél is az a másik

Az a másik film, amelyik

Hatezeréves történetét mutatja

Emberfajtádnak a földön?

S gondolj reá: ha talán csak

Ez is álom?

Embertelen álom,

Ez a hatezer év, amiből

Egyszer mégis fölébredsz?

Egyszer: ha majd a lidércet

Nem bírja már el a melled,

Ha mind a kiontott vér s könny

Már ajkadig ér és ellep,

Akkor: mielőtt odavesznél

Egyszerre üstöködbe kap egy hajnali hűs lehellet,

S füledbe suttog: - Eszmélj,

Eszmélj! vad álmaidnak hinárjából kiemellek.

S ha így sem és ha mégsem?

Ha nem ébredsz?

Ha talán többé sosem ébredsz?

Akkor: szakadhat a film majd!

S halálba fordul az álmod.

Fölnyargal az ár a hegyek csúcsáig,

Lesöpör, s méhébe visszatemet.

Gellért Oszkár: A tükör mögött

Napok, egyformák, ezer meg ezer.

Mögötted megint egy.

S megint egy este. Vetkezel.

Fejed fölött óh hányszor vetetted át

Már így az inged!

S óh hányszor hallottad mormolni a szád:

Megint egy.

(És bocsásd meg a mi vétkeinket.)

Napok, egyformák, ezer meg ezer.

Előtted megint egy.

Reggel, a tükörből, ha öltözöl,

Óh hányszor fogadott ez a közönyös tekintet

S ez a kar lemondón óh hányszor legyintett,

Hogy mindegy!

Hogy minden mindegy!

(És ne vigy a kísértésbe minket.)

Ha egyszer ököllel belevágnál a tükörbe

S csuklódon a véred halálig ömölve

Befestené pirosra az inged?

Mindegy?

Nem mindegy! Nem mindegy!

Mert éget még sirodon túl is az a vér

S a Tükör mögött tárul a sirontúli Tér

S világol az Örök Tekintet.