2012. jan. 7.

Juhász Gyula: A kis Petőfi Szegeden


A magyar Sasfiók, Petőfi Zoltán szegedi tartózkodásáról többször szó esett már a lapokban. Legutóbb a Petőfi-könyvtár új kötete, Déri Gyulának Petőfi Zoltánról szóló életrajza foglalkozott ezzel. Tudvalevőleg Petőfi Zoltán az én nagyapám házánál, ahol én születtem, volt szálláson Szegeden a háborús 1866-ban. Nagyapám nemigen beszélt erről, de amikor értesült a lapok cikkeiről és elolvasta a Petőfi-Társaság kiadványát, elővette régi írásait, és átadta nekem a saját hiteles följegyzéseit Petőfi Zoltán szegedi tartózkodásáról. Ezek a följegyzések sok új és érdekes adattal szolgálnak Petőfi szerencsétlen fia egyéniségének és sorsának megértéséhez, és sokban módosítják és megváltoztatják az eddigi adatokat. Különösen a szegedi piaristák eljárását tisztázzák az egykori diákkal szemben. Én, úgy vélekedve, hogy ezek a dolgok az olvasót is érdekelhetik, itt közlöm a krónikás pontosságával és pártatlanságával nagyapám adatait és csak néhol szólal meg a lírikus, hogy elsirassa a magyar Sasfiókot.

Petőfi Zoltán 1866 őszén, a háborús időkben került nagyapám, Káló Antal házához. Sörház utcának hívták az utcánkat akkor. A tizenhét éves, szép, sápadt és nyúlánk ifjút, a nagy költő álomországának reichstadti hercegét egy derék és neves piarista ajánlatára vitte el Petőfi István, az akkori csákói gazdálkodó, Kálóékhoz. Havi húsz pengő forintot fizetett a gyermekért, akit a piaristák már ez időben is jónevű gimnáziumába íratott. A tanárok között Csaplár Benedek és Budavári József is ott voltak. Petőfi István nagyon szigorú tanácsokkal hagyta itt a nagy Petőfi szülöttét, de volt oka erre. A fiú már ekkor a szabad élet szilaj árjából került volt a szegedi révbe. Itt, szoros felügyelet és szinte apai szeretet mellett, három hónapig csöndesen és komolyan élt. Nemigen voltak barátai, ismerősei, állandóan könyvei mellett ült komolyan, szinte komoran. Talán a sorsán, a tragikus végzetén mélázott. Talán a korai halál fekete árnyai lengték már körül. Talán az apai dicsőség súlyos aranya nyomta a fejét.

Az utcában és városban hamarosan elterjedt, hogy Petőfi Sándor fia itt van, a Sörház utcában lakik. Akkor még frissen, forrón és égetőn élt a fiatal lángész és vértanú ragyogó emléke. Költészet és hazafiság élő koszorúi övezték a nevét. Fiát majd megfojtották az ölelő karok. Jó cimborák és szép lányok ölelő karjai. Petőfi Zoltán Szegeden azonban, úgy látszik, új életet akart kezdeni. Magányosan és gőgösen. Nem fogadta el a városi urak szíves invitálását, elvonult a kíváncsiság tekintete elől. Ámde három hónap múlva hirtelen megváltozott.

Nem ízlett neki a tanulás, a fegyelem, a nyugalom. Az apja szilaj vére űzte. De hiányzott belőle az apja szikla-akarata. Petőfi Zoltán hanyag lett, pajtások után nézett, kisasszonyok után járt, mulatozott. Nagyapám szomorúan látta ezt, és Petőfi Istvánt értesítette róla. A derék, becsületes gazdálkodó, akiben a nagy költőnek csak igazságérzete volt meg, hevesen megdorgálta a könnyelmű fiút, kifizette adósságait, és tanulásra intette. Érettségi előtt állott akkor a nagy költő fia. De Petőfi Zoltán kereken kijelentette, hogy ő nem akar tanulni. De hogy mit akar, arról hallgatott.

Elszomorodva távozott Petőfi István Szegedről, kifizette a gyerek három havi kötelezettségét előre, és kérve nagyapámat, hogy ha Zoltán semmi áron sem akar tanulni és maradni - ő jól ismerte már -, akkor adja ki neki a pénzt, az utolsót, amit Zoltánra költ, és bízzák sorsára Petőfi könnyelmű, veszendő fiát.

Zoltán egy napon színlapot látott és azonnal hazajött, pedig az iskolába indult. „Színlapot láttam, nem megyek többé iskolába!” - kiáltotta lelkendezve, és táncolt örömében. A színlap az ő számára a szabadságot, a szerelmet, a művészetet, az új életet jelentette. Nem lehetett vele bírni többet. Menni akart. Nomád ösztönei fölébredtek, kalandos vére elszólította a békés, csöndes és családias környezetből. Nagyapám látta, hogy itt az idő, Petőfi István végső meg¬hagyását teljesíteni. Kiadta a pénzét Zoltánnak, aki most már nem akart többé hallani sem a tanulásról, az érettségiről, hanem ment Debrecenbe, Csokonai városába, ahol apja élete legsanyarúbb telét töltötte. Nagyapám följegyzéseiből világosan meg lehet állapítani, hogy Petőfi Zoltánt a szegedi piaristák egyáltalában nem távolították el az intézetből, mint Déri Gyula írja a könyvében. Petőfi Zoltán önkényt és hirtelenül tűnt el Szegedről. Egyszerűen itt hagyta a csöndes és nyugalmas életet - várta tragikus, viharos végzete. Nagyapámnál később lakott egy valamikor híres színész, Vezéri nevezetű. Ő újságolta neki, hogy Zoltán Debrecenben nagybeteg. A város tekintélyes összeget gyűjtött a nagy költő szerencsétlen fiának, de ez gőgösen - egy Petőfi gesztusával - utasította vissza a gazdagok adományát.

És ez volt az ő tragédiája voltaképpen: a magyar Sasfiók nagyszerű és lánglelkű apjától nem kapott más örökséget a szegénységen és dicsőségen kívül, csak a szilaj és büszke fiatalság ellobogó életvágyát.

(Forrás: Szeged és Vidéke, 1911. április 15.)

(Forrás: Juhász Gyula: Örökség – Válogatott prózai írások)

Névy László: Petőfi olasz tanulmánya




Dr. Meltzl Hugó tagtársunk értekezése után alkalomszerűnek tartom az olaszoknak Petőfi költészete iránt tanúsított érdeklődésével és lelkesedésével szemben megemlíteni, minő előszeretettel viseltetett nagy költőnk az olasz nyelv és költészet iránt, mikor legfeljebb magában, a géniusz önérzetével gondolhatta, hogy egykor idegen nemzetek is fognak az ő dalaiban szívhez szóló, emelő, gyújtó hangot találni.

Petőfiben a költői őserő volt megtestesülve. Utánozni, talán ha akart volna, sem tudott volna. Egyénisége oly határozott, hogy magát megtagadni rá nézve lehetetlen lett volna. De ez távolról sem teszi azt, hogy a megszerezhető ismeretek becsét méltányolni ne tudja. Nem foglalkozott sokat az elméletekkel, de égett a vágytól, hogy a világirodalom nagy szellemeit közvetlen forrásból, az illetők nyelvén ismerhesse meg. Gúnyolta, mikor alkalma volt a középszerűséget, a művészet üggyel-bajjal dolgozó mesterembereit, de rajongott mindenért, ami a géniusz bélyegét viselte homlokán.

Az a néhány év, melyet hányattatásai után a szabadságharc kitöréséig, nyugodtabb munkásságban tölthetett, nemcsak a dúsabb költői produkció, hanem a tanulás ideje is volt. A németen kívül szorgalmasan tanulta az angol, francia és olasz nyelvet, s foglalkozott az illető nemzetek legnagyobb költőivel.

Az olasz nyelvben 1844-1845-ben Messi Antal úr, ma egyetemi rendkívüli tanár, s nekem a kereskedelmi akadémiában igen tisztelt kollégám, volt tanítója, ki az alábbi adatokat lekötelező szívességgel bocsátotta rendelkezésemre.

Petőfi akkor a Hatvani utcában, a Jankovics-féle ház egy szűk és homályos udvari szobájában lakott Pákh Albert-tel, akivel együtt tanult olaszul. Miként forrásom mondja, Petőfi jól és szívesen fordította Pellico Silvio Rabságom órái című művét, de legjobban szerette a népdalokat, a Canti populari-t.

Nem tudott csendesen ülni, s amennyire a kis szoba szűk területe engedte, makra pipáját foga közé szúrva, nagy léptekkel járt fel-alá, s ha a mester kelleténél tovább időzött a klasszikus prózánál, nem éppen suppressa voce kívánta: Canti populari!

Mód nélkül szerette az olasz népdalok hevét, egyszerűségét, s nemzeti emelkedettségét.

Ismerte és szívesen recitálta Berchet-nek azt a dalát a zöld, vörös, fehér színről, melyet Meltzl-tagtársunk is szembe állít a Szerelem gyöngyei-nek XXVI. dalával.

Gyakran szavalta a következő szerelmi dalt:

Chi v ’amera, ben mio, s’i non son io?
Chi m’ama me, se non m’amate voi?
E tutto lob en vostro gia son io
E tutto lob en mio, gia siete voi?
Da poiché ci vogliamo tanto bene
Venga la morte, che morremo insieme,
Da poiché tanto ben noi ci vogliamo,
Venga la morte e insieme moriamo.

Magyarul körülbelül fél prózában, fél versben:

Ki fog téged szeretni kedvesem, ha én már nem vagyok,
Ki fog szeretni engem, hogyha te nem szeretsz?
Hiszen a te egész kincsed egyedül én vagyok,
S az én egész kincsem egyedül csak te vagy.
Azóta, hogy szeretjük egymást olyannyira,
Jöjjön bár a halál, együtt halunk mi meg.
Mióta úgy szeretjük egymást,
Hadd jöjjön a halál, együtt halunk mi meg.

A kis szoba ajtajára belül krétával írta fel Petőfi Dante-nak azt az ismeretes terziáját:

Per m esi va nella cittá dolente,
Per m esi va nell’ eterno dolore,
Per m esi va tra la perduta gente.

Azaz:

Rajtam át visz az út a gyászos városba,
Rajtam át visz az út az örök fájdalomba,
Rajtam át visz az út az elkárhozottak közt.

Pompásan alkalmazott inscriptio a kis szobára és lakóira.
Különösen kedvelte és énekelni is szerette Monti-nak következő dalát:

Bella Italia, amate sponde
Pur vi torna a riveder;
Trema in petto e si confonde
L’alma oppressa dal piacer.

S hozzá a refrain:

Il giardino di natura
Pei barbari non é!

Magyarul körülbelül:

Oh szép Italia, ti kedves partok,
Im visszatérek látni titeket;
A lélek reszket és zavart lesz bennem,
Alighogy bírja a nagy örömet.
A természetnek eme kertje
A barbároknak nem való.

A barbárok alatt az olasz költő osztrákokat ért; de a magyar költő is gondolta a magáét, mikor lelkesülten dúdolta:

Il giardino di natura,
Pei barbari non é.

Egy alkalommal Pákh Albert szorgalmasan körmölt valami tárcacikket egy lap számára. Petőfi hosszúkat lépve, dúdolta a Canti populari-t és zavarta az írót. Pákh mérges volt, s csendre intette. Petőfi jókedvűen azt felelte neki:
- No isz’ jól van; lesz idő, mikor rólunk is írnak tárcacikket.

Bizony írnak mást is, hála Isten. A magyar költő dicsőséget szerzett nemzetünknek és nyelvünknek messze földeken, már-már az egész művelt világon s örvendhetünk, hogy az ő hangjai abban a szép országban is élénk visszhangot keltettek, melynek dalai oly harmóniával zengtek össze az ő szép lelkével.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Szalai Fruzsina: Hintán



Semper altius

Szeretek – most is úgy mint régen-
A suttogó, zöld lomb alatt
Hintázni, ez a kedvtelésem
A gyermekkorból megmaradt.
Lebegni, mintha volna szárnyam,
Az üde, tiszta légen át,
Míg a fűben, a nedves árnyban
Kakukfű nyilik s vadvirág.

A nap aranyszikrákat hint rám,
Lágy szellő csókol szeliden,
Oly zajtalan jár könnyü hintám
Mint csónak, sima kék vizen.
Halk csendesen, suhanva szállok,
Igy suhant, igy repült velem
- Míg körülem a hab csillámlott –
Gyors gondolám a tengeren.

Oh, légy köszönt, légy ezerszer,
A távolból is ujra még,
Sugárban fürdő déli tenger!
Ragyogó, fényes olasz ég!
Felétek karjaim kitárom,
Ah, mind e fény úgy tűnt tova,
Mint egy múlékony, édes álom,
Mint egy elszálló gondola.

A hinta mind gyorsabban lebben.
És visz magával engemet,
Sebesen s egyre sebesebben
Repülök el a föld felett.
Minő gyönyör: lélegzetvesztve,
Merészen, fennen, szabadon –
Repülni, feljebb, messze, messze,
Gyors, szélvész-adta szárnyakon!

Érzem, hazán a tiszta lég volt,
Én gyönyörét jól ismerem,
Köszöntelek, te fényes égbolt!
Te mámorító végtelen!
A földet messze, messze hagytam,
Csodás erő sodor, ragad,
Itt a szabad határtalanban
Köszöntelek, oh sugarak!

(Forrás: Szalay Fruzina: Versek – Ajánlva édes szeretett anyámnak – Bp. 1894. – Singer és Wolfner Könyvkereskedése)
*
Szalay Fruzsina (Kaposvár, 1864. szept. 10. – Kaposvár, 1926. júl. 10.) költőnő.
Obetkó Károly főügyész felesége. Anyja, Kisfaludy Atala szintén költő volt. 1890-től állandó munkatársa Kiss József lapjának, A Hétnek. Verseket fordított, álmodozó hangú, borongós költeményeket, elbeszéléseket írt. – F. m. Versek (Bp., 1894); Egy marék virág (versek, Bp., 1898); Bébi és Micóka (ifj. regény, Bp., 1906). – Irod. Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig (Bp., 1959).

Főbb művei: Versek /Bp. 1893/, Egy marék virág /versek, Bp., 1897/, Bébi és Micóka /ifj. regény, Bp., 1906/

(Forrás: Somogyi Életrajzi Kislexikon)

Szalay Fruzsina: Vágy



Oh végre, végre-valahára
Itt a mosolygó kikelet!
Leragyog rám a nap sugára,
Fenn a tündöklő ég nevet.

Tán a tavasznak ujja ére?
Az fest elémbe álmokat?
Látom a tenger kék vizére
Mint száll a rózsás alkonyat.

Talán ez könnyü bérczi szellő
Mely friss lehével megcsapott?
Látom a gyöngyözőn szökellő
Ezüstös bérczi patakot.

A képzelet csapongva szárnyal;
Látom a fenyves árnyait,
Hol a sötét bársony gyopárral
A rózsaszin erika nyit.

Ragyogva int felém a távol,
Hívó dalt vélek hallani,
Ugy csal, ugy von, ugy visz magával
Egy legyőzhetlen valami!

Ah! a tavasz lehelletére
E nyugtalan vágy megragad,
Ilyen sóvárgás viszi délre
A tova szálló madarat!

(Forrás: Szalay Fruzina: Versek – Ajánlva édes szeretett anyámnak – Bp. 1894. – Singer és Wolfner Könyvkereskedése)
*
Szalay Fruzsina (Kaposvár, 1864. szept. 10. – Kaposvár, 1926. júl. 10.) költőnő.
Obetkó Károly főügyész felesége. Anyja, Kisfaludy Atala szintén költő volt. 1890-től állandó munkatársa Kiss József lapjának, A Hétnek. Verseket fordított, álmodozó hangú, borongós költeményeket, elbeszéléseket írt. – F. m. Versek (Bp., 1894); Egy marék virág (versek, Bp., 1898); Bébi és Micóka (ifj. regény, Bp., 1906). – Irod. Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig (Bp., 1959).

Főbb művei: Versek /Bp. 1893/, Egy marék virág /versek, Bp., 1897/, Bébi és Micóka /ifj. regény, Bp., 1906/
(Forrás: Somogyi Életrajzi Kislexikon)

2012. jan. 6.

Kisfaludy Atala (1836-1911): Mit dalolsz...



Mit dalolsz jövő tavaszról,
Mit csevegsz, te kis madár?
Mért kecsegtet már reménnyel
Ez a bágyadt napsugár?

Melyről álmaid beszélnek,
Vissza nem tér a tavasz,
Más kikelet jő helyébe,
Szebb talán, de mégsem az.

Álmaidnak, szerelmidnek
Kikelete veszve már;
Nem varázsolhatja vissza
Semmi fényes napsugár.

A szép, ismerős virágok
Elhervadtak, s éneked
Az új kikelet idegen
Virági nem értik meg.

Más a szellő, más a harmat,
Más a rezgő falevél;
Miről álmaid regélnek,
Mind elölte azt a tél.

Ismeretlen dal fog zengni,
Idegen lesz a sugár;
Oh, ne várd a kikeletet,
Halj meg inkább, kismadár!

Mire egyszer hervadás jött,
Nem tér vissza a tavasz,
Jöhet ismét más helyébe,
Szebb talán, de mégsem az!

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Egy sír felett



Sírok érted, miért is ne sirassalak?!
Tán azért, mert nem embernek hívtanak?
Mert hű lenni s igény nélkül szeretni tudtál csupán?
Megsiratlak forró könnyel, megsiratlak, jó kutyám.

Sírok érted, mért is ne sirassalak?!
Tán azért szóra nem nyithattad ajakad?
Sok hazug szó, hamis eskü csalt szemembe könnyeket;
Megsiratom a te igaz, hűséges, jó szívedet.

Sírok érted, mért is ne sirassalak?!
Nem vétettél, meg én sem bántottalak,
S emberek közt mennyi kínos önvád, mennyi bántalom!
Megsiratlak, s veled együtt magamat is siratom.

Sírok érted, mért is ne sirassalak?!
Virágokkal mért ne hintsem sírodat?
S habár szívem virágait összetépték hidegen,
A te sírod ne maradjon koszorútlan, ridegen.

Sírok érted, mért is ne sirassalak,!
Eltemetlek egy virágos fa alatt,
S hogy szívedből hadd fakadjon hű örökzöld, hű virág,
Bizalommal az örökhű természetnek adlak át.

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Hervadó rózsához



Halvány rózsa, fehér rózsa,
Kedves, édes virágom,
Rokonszenvet csak tehozzád
Érzek még e világon.

Neked is nagy bánatod van,
Nemde, szegény kis virág?
Tehozzád is hűtelen lett
Az öröm, a boldogság.

Neked is bimbó korodban
Sok szép reményed vala,
S aztán tégedet is, nemde,
Minden remény megcsala?

Nemde, mennyi vihar és vész
Dúl e szegény életen?!
És a tavasz milyen rövid,
S a lepke mily hűtelen!

Szegény virág, hátha tudnád
Az én szívem keservét,
Szegény virág, hátha még az
Embereket ismernéd!

Halvány rózsa, fehér rózsa,
Hervadj, kedves virágom,
Nincsen már a mi számunkra
Boldogság a világon.

Hervadj, hervadj, de leheld ki
Kelyhed édes illatát,
Lelkem véle egyesülve
Lel talán egy jobb hazát.

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Flórához



Elriasztva, megsebezve,
Nem találva föl helyét,
Lelkem üldözött galambként
Megpihenni száll feléd.

Hozzád nem hat az irigység,
Nem hat el a rágalom,
Nálad, mint a költő mondja:
"Mosolyog a fájdalom."

Bájkörödben nem követi
Hideg tél a szép tavaszt,
S a bánatos kis fülmile
Himnuszt zeng ott, nem panaszt.

Nálad ragyogóbb a csillag,
mert szemed megbámulá,
S kékebb az ég, mert reméli,
Hogy te dalt mondasz reá.

A nap szelídebben küldi
Fényes sugarát feléd,
Hogy ne kelljen nélkülözni
Szép szemed tekintetét.

S a kis virág, megtudván, hogy
Hervadásán könnyezel,
Azóta, hogy ne könnyezzél,
Nálad az sem hervad el.

Szeretettel tekint le rád
Az egész nagy természet,
Ah, tégedet még a hideg
Emberi szív is szeret!

Bocsáss meg hát, hogy ha sértve,
Nem találva föl helyét,
Lelkem üldözött galambként
Megpihenni száll feléd.

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Hadd maradjon sejtelemnek...



Hadd maradjon kimondatlan
A szó, mely ajkamon lebeg,
Ne halld azt te soha, soha:
"Hadd maradjon sejtelemnek!"

Ne tudd te meg, hogy kihez szól
A sok dal és a sok ének,
És hogy mi zeng e dalokban:
"Hadd maradjon sejtelemnek!"

Ha a sírba visz a bánat,
S hideg hant alá temetnek,
Ne tudd meg azt, hogy mi ölt meg:
"Hadd maradjon sejtelemnek!"

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999.- Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig- Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Férjemhez



Azt kérdezed, az fáj neked
Tőlem, édes angyalom,
Hogy tehozzád, hogy felőled
Mért szól oly ritkán dalom?

Ha beszőhetném dalomba
A nap fényes sugarát,
S elkérhetném a virágtól
Szépségét és illatát,

Hogyha odakölcsönözné
A szivárvány színeit,
És az egész nagy természet
Minden ékességeit,

S ha e sok fény és dicsőség
Mind átragyogná dalom -
Akkor zenghetne felőled,
Kedves, édes angyalom!

De így felőled dalolni
Hol vennék én szavakat?
Azért engedd, hogy téged csak
Hallgatva imádjalak!

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999.- Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig- Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Eszményképemhez



Hol vagy, hol vagy? Eddig még csak
Álmaimban láttalak;
Élsz-é, s ha élsz, olyan vagy-é,
Aminőnek álmodlak?

Olyan vagy-é, aminőnek
Az én képzeletem fest,
Karcsú, halvány; és valódon
Több a szellem, mint a test.

Szemed sötét s fényes, mint a
Holdsugáros éjszaka,
Tekinteted a mennyország,
Mosolyod az üdv maga!

Való vagy-é, vagy csak álom?
- Minden álom, ami szép!
Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott eszménykép!

Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott boldogság,
Mindig édesebb az álom,
Mint a legszebb valóság.

Álmainkban minden üdvöt
Csak lelkünkkel érezünk,
Azért égibb a gyönyör, mit
Álmainkban élvezünk.

Óh, maradj tehát csak álom,
Édes-titkos sejtelem!
Ne valósulj - maradj az én
Ismeretlen kedvesem!

Maradj te meg álmaimnak,
Maradj csak a lelkemé!
Valósulva tündérálmom
Bájait elvesztené.

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999.- Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig- Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Eszményképemhez



Hol vagy, hol vagy? Eddig még csak
Álmaimban láttalak;
Élsz-é, s ha élsz, olyan vagy-é,
Aminőnek álmodlak?

Olyan vagy-é, aminőnek
Az én képzeletem fest,
Karcsú, halvány; és valódon
Több a szellem, mint a test.

Szemed sötét s fényes, mint a
Holdsugáros éjszaka,
Tekinteted a mennyország,
Mosolyod az üdv maga!

Való vagy-é, vagy csak álom?
- Minden álom, ami szép!
Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott eszménykép!

Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott boldogság,
Mindig édesebb az álom,
Mint a legszebb valóság.

Álmainkban minden üdvöt
Csak lelkünkkel érezünk,
Azért égibb a gyönyör, mit
Álmainkban élvezünk.

Óh, maradj tehát csak álom,
Édes-titkos sejtelem!
Ne valósulj - maradj az én
Ismeretlen kedvesem!

Maradj te meg álmaimnak,
Maradj csak a lelkemé!
Valósulva tündérálmom
Bájait elvesztené.

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999.- Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig- Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Halottak estéjén



Ragyognak a sírok fényes temetőben,
Ragyognak a könnyek százezrek szemében;
Gőg, tettetés, szokás, ál- s igaz fájdalom
Lámpavilágot gyújt koszorús halmokon.

Népes temetőben ragyognak a sírok,
- Én sötét szobámban csak egyedül sírok;
Az én égő könnyem nem nevel virágot,
Az én búbánatom nem gyújt mécsvilágot!

Virágtalan, sötét az én szívem búja;
Az én temetőmnek nincsen koszorúja,
Az én éjszakámnak nincsen virradása,
Az én halottamnak nincs feltámadása.

Az én halottaim nem pihennek sírba,
Nem borulhatok le fejfájukra sírva;
Földben nem találja őket könnyem árja,
Égben imádságom őket nem találja!

Eltemetve vannak feltámadás nélkül;
Az ilyen sírokra fény nem illik ékül,
Ilyen könnyhullásnak nem terem virága,
Ilyen temetőnek nincs lámpavilága.

Kiket én gyászolok, kikért szívem árva,
Nem pihennek azok koporsóba zárva!
Ők az élők között mulatnak nevetve,
Csak az én szívemben vannak eltemetve.
*
Kisfaludy Atala Kötcsén (Somogy m.) született 1836-ban. Kisfaludi K. Mihály és Hanovszky Amália leánya. A Kisfaludyak írói hagyományainak örököse, Ányos Pál rokona, Szalay Fruzina anyja. Férje Szalay Károly ügyvéd, utóbb országgyűlési képviselő. Egy betegségében, Ariostót forgatva kapott kedvet a versíráshoz, de valójában férje hűtlensége tette költővé. 1858-tól kezdve jelentek meg versei, írásai kedvelt műfaja volt az irodalmi rajz. 1861-63 között a Gyermekbarát c., Szabó Richárd szerkesztette hetilap tulajdonosa volt. 1876-ig az Atala nevet használta írói névként. 1876-tól a Petőfi Társaság tagja. 1906-ben elveszítette férjét. Kaposvárott halt meg 1911. február 15-én.

Művei: Atala költeményei, Bp., 1861;
Rajzok, Bp., 1879;
- Összes költeményei, Kaposvár, 1880.
Irodalom: Fábri Anna, "A szép tiltott táj felé", Bp., 1996.
*
(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Szemrehányás



Nem is bánod, nem is kérded,
Hogy mért némult el dalom?
Nem is tudod, hogy miattad
Öl meg a bú, fájdalom?

Nem is tudod, hogy szeretlek,
Néma az én szerelmem;
Hol lelnék szót arra, mit még
Más nem érezte előttem!

Szűkkeblű arra a világ,
Hogy így tudna szeretni,
Nem elég egy élet ily nagy
Szerelmet átérezni.

E mostani élet előtt
Szerettelek már téged,
Ezerféle alakokban
Találkoztam már véled.

Egykor patak voltam, te meg
Csillag voltál, angyalom,
Hű vallomást küldtél hozzám
Epedő sugáridon.

Azután meg virág voltam,
És te harmat, angyalom,
Csókjaiddal ébresztél fel
Engem minden hajnalon.

Aztán madár voltam, te meg
Rózsabokor, angyalom,
Illatos árnyadban zengém
Hozzád szerelmes dalom.

Te mindezt már elfeledted,
Nem is ismersz engemet,
Nem tudod, hogy az én lelkem
Reád ismert, és szeret.

Hozzá, kit oly hőn szerettél
Annyi számos életen;
Ezredéves szerelmedhez
Hogy lehettél hűtelen?!

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Honszeretet (1861.)



Fényes kalpag, cifra mente,
Hosszú bajusz jól kifenve,
Órjás sarkantyú pengése,
Háromszín szalag lengése,
Mind szép dolog, mind jó lehet,
De még ez nem honszeretet.

Lengő tollak, nagy buzogány,
Három a tánc - húzd rá, cigány,
Pipafüst és poharazás,
S hogy a német huncfut, nem más,
Mind jó dolog, s igaz lehet,
De még ez nem honszeretet.

Nemtelen düh, pártoskodás,
haszonlesés, rágalmazás...
De erről a szent költészet
Hallgat, s lantom dalt nem zenghet.
Ezeket te nem ismered,
Ég leánya, honszeretet.

Te szép himnusz, szent zsolozsma,
Összhangodat nem zavarja
Rút viszályok sértő hangja,
Sem kérkedés üres zaja,
Egyetértés, összetartás,
Egy szív s lélek, egy hitvallás.

Tett, mely mindenre készen áll,
Ha kell, élet, ha kell, halál,
Ha kell szelíd, ha kell, erős,
Méltóságos, nemes és hős,
Nagy, ha örül, nagy, ha szenved...
Ilyen vagy te, honszeretet!

*
Kisfaludy Atala Kötcsén (Somogy m.) született 1836-ban. Kisfaludi K. Mihály és Hanovszky Amália leánya. A Kisfaludyak írói hagyományainak örököse, Ányos Pál rokona, Szalay Fruzina anyja. Férje Szalay Károly ügyvéd, utóbb országgyűlési képviselő. Egy betegségében, Ariostót forgatva kapott kedvet a versíráshoz, de valójában férje hűtlensége tette költővé. 1858-tól kezdve jelentek meg versei, írásai kedvelt műfaja volt az irodalmi rajz. 1861-63 között a Gyermekbarát c., Szabó Richárd szerkesztette hetilap tulajdonosa volt. 1876-ig az Atala nevet használta írói névként. 1876-tól a Petőfi Társaság tagja. 1906-ben elveszítette férjét. Kaposvárott halt meg 1911. február 15-én.

Művei: Atala költeményei, Bp., 1861;
Rajzok, Bp., 1879;
- Összes költeményei, Kaposvár, 1880.
Irodalom: Fábri Anna, "A szép tiltott táj felé", Bp., 1996.
*
(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911)



(Összes költeményei, Kaposvár, 1880)

Zilahy Károly kritikai dolgozatai közt találunk egyet, mely Atala költeményeivel foglalkozik. A költőnő azokat a verseket, melyek a jelen kötetben ELSŐ KÍSÉRLETEK-nek címezték: az ötvenes években már kiadta és akkor mind a kritika, mind a közönség részéről rokonszenves, sőt zajos fogadtatásban részesültek e költemények. Csak néhány pedánsabb ítéletű kritikus, kik közé Zilahy K. is tartozott, bírálták meg szigorúbban és utasították a költőnőt a líra teréről a prózához. Atala azonban csak részben fogadta meg a „jó” tanácsot s azóta írt ugyan prózát (RAJZOK), minőt írónőink közül egy sem tud felmutatni, de nem dobta félre lantját sem és ezt okosan, bölcsen tette. Oly gazdag, sziporkázó szellem, mint az övé, csak vétket követett volna el az elnémulással. És íme, az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK határozottan bizonyítják szelleme fejlődését, megtisztulását, s mint ezeket az ELSŐ KÍSÉRLETEK-kel összehasonlítva, idézetekkel is kimutathatjuk.

Atala nem árul el valami rendkívüli termékenységet s az ÖSSZES KÖLTEMÉNYEK mindössze sem igen haladják túl egy füzet terjedelmét: de azért e kevésnek is elég súlya van, s megérdemli, hogy komolyan és tüzetesebben foglalkozzunk vele.

Csapongó, fényben és szavakban röpködő szelleme egykor azt hitte, hogy mindent, mindent meg fog dalolni. Mindenből a lelkesedés, a költészet pompázó világa ragyogott, nevetett feléje. Dalt lel a tavaszban, a virágban, a madárdalban, dal zeng hozzá a légből, dal lebeg a rózsaágon (!), dal száll le a napsugáron és

Dal van a csillaghullásban,
Dal a virághervadásban.
Dalt susog a falevél:
Daltól ragyog a fénybogár (!)
Daltól rezeg a holdsugár
És dalt hoz az esti szél.

És csakugyan! Lelke mint egy pajkos, aranyos tavaszi pillangó, kábultan vibrál az epithetonok virágerdejében, - s azt hiszi, hogy az a sok csillogás, cifraság, azok az egymásra halmozott összecsengő jelzők: azok a – költészet. Többé-kevésbé így történik ez minden fiatal költői lélekkel, míg ítélőtehetsége nem tisztul meg annyim, hogy az egyszerűt látja szépnek és igaznak. Mert pl. az efféle túláradások nem hathatnak, vagy rosszul hatnak.

Oly titoktelt oly ábrándos,
Olyan égi, oly bűbájos
A Balaton kék ege...

Oly merengő, oly borongó,
Olyan édes, oly mosolygó
A Balaton nyugalma.

Olyan fájó, oly gyötrelmes,
Olyan kínos, oly sejtelmes
A Balaton hulláma stb.

És, mi tagadás benne, e pazarlás és tékozlás a szavakkal majdnem az összes ELSŐ KÍSÉRLETEK-et jellemzi. Egy-egy kis ötlet, egy tűnő gondolat annyi dísszel és ékességgel felpompázva, hogy alig látszik elő a sok dekorációtól. De ez önkénytelen tünemény Atalánál: a lelkesedés, a hevülés túlcsapongása; - ahogy egy patak foly, ahogy a fuvalom leng s a virágszirmok ragyognak: olyan természetes ez nála, de nem mondjuk, hogy ilyen az esztétikus szemében is.

Dalol mint a madár s nem törődik azzal, hogy hallgatják-e őt sokan, mert nem dicsőségért dalol, csak azért, mert jólesik neki.

Ha dalában csak egy kebel
Vigaszra, örömre lelt:
Akkor az elszállt madárra
nem hiába énekelt,
S ha színével, illatával
Örömet szerezhete:
Rövid bár, de nem hasztalan
Volt a virág élete.

Az ELSŐ KÍSÉRLETEK nagyrészt szerelmi költemények, tavaszi dalok, melyek közé itt-ott egy-egy őszi elégia vegyül, s Atalánál is bebizonyul, hogy „fájdalom szüli a gyöngyöt”, mert ahol ő tűnt gyönyörökről, elhullott tavaszról emlékezik: azok a költeményei sokkal sikerültebbek, mint melyekben felhőtlen és napsugaras boldogságról énekel.

Az ELSŐ KÍSÉRLETEK szebb darabjai közé tartoznak és határozott költői tehetségről tanúskodnak: AZ EMLÉKEZETHEZ (21. l.), EMLÉKSZEL MÉG (67. l.), VIRÁGOS, DALOS MEZŐBEN (70. l.), ŐSZI RÓZSÁHOZ (75. l.), NEM AZ FÁJ... (84. l.), MÉLA HARANG (86. l.) című költemények. Kedves még a KIS LEÁNYOMHOZ című, mely elbájoló, igaz hangulat terméke.

Míg Atala az örömök, bánatok, a családi érzelmek s az emlékezet elégikus képeivel foglalja el magát: saját világában mozog. De téved, mikor lelkét néha „turulmadárnak” Hadúr szent madarának képzeli, amely madár lelkesítve, bátorítva hívja a népet győzelemre

S a ki lángdalát hallgatja:
Bajnok és hős lesz belőle.

Ezeket a „lángdalokat” – bár itt jelezve vannak – sehol sem találjuk, hacsak a FELKÖSZÖNTÉS című költeményt (Kazinczy évszázados ünnepre) nem vesszük ilyennek. De ha lennének is ily „lángdalok” Atala kötetében: bizonyára sem hangulatai, sem stylje nem felelnének meg ama dalok szellemének. Az ő világa: az elégiai bánkódás, a visszaemlékezés tündérvilága és stylje sokkal gyengédebb, virágosabb, bájosabb, hogysem alkalmas lehetne valamely erős gondolat erélyes körülírására, megdalolására.

Az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK címe alá foglalt versek egy oly költeménnyel kezdődnek, mely beszél hozzánk és elmondja, hogy Atala az ELSŐ KÍSÉRLETEK megírása után sokáig pihentette lantját. De oly sok emlékű és sokfényű lélek, mint az övé, végképp el nem némulhatott. A letarolt rét, a lombtalan ág, a hulló csillagok látása fölkelti elégiai hangulatait s megzendül újra az elnémult lant kedves húrja

S mint hárfa húrján egy rég elfeledt dal,
Álomszerűn megzendül lelkemen –
Édes zenéd, barátság! Gyermekálom!
Csábhangod, szép hazugság – szerelem!

S olvassa el bárki, kinek szíve fogékony az elégiák iránt, a JUT-E MÉG ESZEDBE című szép költeményét: lehetetlen, hogy meg ne ragadja, el ne bájolja az az édes fájó hangulat, mely – mintha holdfényes éjen távoli furulyaszót hallanánk, - lelkünkbe lopódzik, s ott ringatódzik, visszhangzik még hosszasan.

Az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK hangján s hangulatán már az is meglátszik, hogy költőnőnk gondatlan hevüléseit, csapongó lelkesedéseit sok tapasztalás és csalódás érte, s hogy ifjúkori ábrándjait a contemplatió meglehetősen átszűrte.
Midőn kutyája sírja fölött zendíti meg lantját: „forró könyeket” hullat s készen állva arra, hogy e könnyeket tán kigúnyolhatják az emberek, közönyös hangon kérdi:

... mért ne sirassalak?
Tán mert szóra nem nyithattad ajakad?
Sok hazug szó, hamis eskü csalt szemembe könyeket,
Megsiratom a te igaz, hűséges jó szívedet.

Ugyanily búsongó, szemrehányó hangon, a rezignáció, a kiábrándulás és keserűség hangján van írva a MIT DALOLSZ? kezdetű csinos kis dal is, melyben a madárka tavaszi dalát hallgatva, szomorún szólítja meg:

Mit dalolsz jövő tavaszról?...
- - - - -
Melyről álmaid beszélnek:
Vissza nem tér a tavasz;
Más kikelet jő helyébe,
Szebb talán, de mégsem az!

A NYUGAT FELÉ című költemény sejtelmes, mysteriósus hangulatával mintegy előfutárja a HOGY ŐSZ LESZ kezdetű bájosan egyszerű és igaz költészettől besugárzott költeménynek, melyből nem állhatjuk meg, hogy az utolsó három versszakot ne közöljük:

A szürke ég, a köd, a felhő,
A búbánatos őszi szél
Ez a sok titkos „istenhozzád”
Mind elválásunkról beszél.

S e szép, kegyetlen, gyilkoló ősz
S e halk, mosolygó hervadás –
Ez az a régi, bús történet:
Történetünk ez, semmi más.

Végezzük hát be: - te mosolyogva
Hozd a halált, a dért, fagyot;
Én meg, miként fű, fa, virágok –
Szépen, csöndesen meghalok.

Szebbnél szebb helyeket idézhetnék az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK közül, de térszűke miatt csak címeik elősorolására szorítkozhatunk. Fényesen megállnak a kritika előtt a NYÁRÉJI ÁLOM, EGY NAPOM (melyben egy szegény munkást dicsőít), EGYSZER AZTÁN NEM LEHET, A FECSKÉBEN, MA HAJNALBAN, CSALFA ÁLOM, HAZUG ÁLOM, BOLDOG UJÉVET!, NÉVTELEN BÚBÁNAT s a HALOTTAK ESTÉJÉN címűek, mely utóbbi talán legköltőibb darabja az egész kötetnek.

Ha egy verskötetben csak tíz jó költeményt talál is az ember: már meg van azért jutalmazva, hogy végig olvasta azt a kötetet; hátha ily bőven akad a jóra, mint Atala kötetében! Örülnénk, ha rövid és hézagos ismertetésünk új és gyakoribb munkálkodásra buzdítaná a „bús dalok leányát” (mint ő nevezi magát egyik költeményében) s hisszük is, hogy sokfényű szellemétől, gazdag kedélyétől joggal várunk még igen sokat. Írónőink közt határozottan Atala ír legszebben, s így amily őszinte örömmel látjuk mindenkor, akár a rímek, akár a próza világában: éppoly véteknek ítélnők hallgatását. Akit szeretnek, az bátran írhat. Atala már úgyis sokat mulasztott s alkalomszerű lesz, ha megcsendül fülébe egyik költeményének refrénje, hogy – „egyszer aztán nem lehet”...

(-i.)

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Kisfaludy Atala (1836-1911)



(Összes költeményei, Kaposvár, 1880)

Zilahy Károly kritikai dolgozatai közt találunk egyet, mely Atala költeményeivel foglalkozik. A költőnő azokat a verseket, melyek a jelen kötetben ELSŐ KÍSÉRLETEK-nek címezték: az ötvenes években már kiadta és akkor mind a kritika, mind a közönség részéről rokonszenves, sőt zajos fogadtatásban részesültek e költemények. Csak néhány pedánsabb ítéletű kritikus, kik közé Zilahy K. is tartozott, bírálták meg szigorúbban és utasították a költőnőt a líra teréről a prózához. Atala azonban csak részben fogadta meg a „jó” tanácsot s azóta írt ugyan prózát (RAJZOK), minőt írónőink közül egy sem tud felmutatni, de nem dobta félre lantját sem és ezt okosan, bölcsen tette. Oly gazdag, sziporkázó szellem, mint az övé, csak vétket követett volna el az elnémulással. És íme, az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK határozottan bizonyítják szelleme fejlődését, megtisztulását, s mint ezeket az ELSŐ KÍSÉRLETEK-kel összehasonlítva, idézetekkel is kimutathatjuk.

Atala nem árul el valami rendkívüli termékenységet s az ÖSSZES KÖLTEMÉNYEK mindössze sem igen haladják túl egy füzet terjedelmét: de azért e kevésnek is elég súlya van, s megérdemli, hogy komolyan és tüzetesebben foglalkozzunk vele.

Csapongó, fényben és szavakban röpködő szelleme egykor azt hitte, hogy mindent, mindent meg fog dalolni. Mindenből a lelkesedés, a költészet pompázó világa ragyogott, nevetett feléje. Dalt lel a tavaszban, a virágban, a madárdalban, dal zeng hozzá a légből, dal lebeg a rózsaágon (!), dal száll le a napsugáron és

Dal van a csillaghullásban,
Dal a virághervadásban.
Dalt susog a falevél:
Daltól ragyog a fénybogár (!)
Daltól rezeg a holdsugár
És dalt hoz az esti szél.

És csakugyan! Lelke mint egy pajkos, aranyos tavaszi pillangó, kábultan vibrál az epithetonok virágerdejében, - s azt hiszi, hogy az a sok csillogás, cifraság, azok az egymásra halmozott összecsengő jelzők: azok a – költészet. Többé-kevésbé így történik ez minden fiatal költői lélekkel, míg ítélőtehetsége nem tisztul meg annyim, hogy az egyszerűt látja szépnek és igaznak. Mert pl. az efféle túláradások nem hathatnak, vagy rosszul hatnak.

Oly titoktelt oly ábrándos,
Olyan égi, oly bűbájos
A Balaton kék ege...

Oly merengő, oly borongó,
Olyan édes, oly mosolygó
A Balaton nyugalma.

Olyan fájó, oly gyötrelmes,
Olyan kínos, oly sejtelmes
A Balaton hulláma stb.

És, mi tagadás benne, e pazarlás és tékozlás a szavakkal majdnem az összes ELSŐ KÍSÉRLETEK-et jellemzi. Egy-egy kis ötlet, egy tűnő gondolat annyi dísszel és ékességgel felpompázva, hogy alig látszik elő a sok dekorációtól. De ez önkénytelen tünemény Atalánál: a lelkesedés, a hevülés túlcsapongása; - ahogy egy patak foly, ahogy a fuvalom leng s a virágszirmok ragyognak: olyan természetes ez nála, de nem mondjuk, hogy ilyen az esztétikus szemében is.

Dalol mint a madár s nem törődik azzal, hogy hallgatják-e őt sokan, mert nem dicsőségért dalol, csak azért, mert jólesik neki.

Ha dalában csak egy kebel
Vigaszra, örömre lelt:
Akkor az elszállt madárra
nem hiába énekelt,
S ha színével, illatával
Örömet szerezhete:
Rövid bár, de nem hasztalan
Volt a virág élete.

Az ELSŐ KÍSÉRLETEK nagyrészt szerelmi költemények, tavaszi dalok, melyek közé itt-ott egy-egy őszi elégia vegyül, s Atalánál is bebizonyul, hogy „fájdalom szüli a gyöngyöt”, mert ahol ő tűnt gyönyörökről, elhullott tavaszról emlékezik: azok a költeményei sokkal sikerültebbek, mint melyekben felhőtlen és napsugaras boldogságról énekel.

Az ELSŐ KÍSÉRLETEK szebb darabjai közé tartoznak és határozott költői tehetségről tanúskodnak: AZ EMLÉKEZETHEZ (21. l.), EMLÉKSZEL MÉG (67. l.), VIRÁGOS, DALOS MEZŐBEN (70. l.), ŐSZI RÓZSÁHOZ (75. l.), NEM AZ FÁJ... (84. l.), MÉLA HARANG (86. l.) című költemények. Kedves még a KIS LEÁNYOMHOZ című, mely elbájoló, igaz hangulat terméke.

Míg Atala az örömök, bánatok, a családi érzelmek s az emlékezet elégikus képeivel foglalja el magát: saját világában mozog. De téved, mikor lelkét néha „turulmadárnak” Hadúr szent madarának képzeli, amely madár lelkesítve, bátorítva hívja a népet győzelemre

S a ki lángdalát hallgatja:
Bajnok és hős lesz belőle.

Ezeket a „lángdalokat” – bár itt jelezve vannak – sehol sem találjuk, hacsak a FELKÖSZÖNTÉS című költeményt (Kazinczy évszázados ünnepre) nem vesszük ilyennek. De ha lennének is ily „lángdalok” Atala kötetében: bizonyára sem hangulatai, sem stylje nem felelnének meg ama dalok szellemének. Az ő világa: az elégiai bánkódás, a visszaemlékezés tündérvilága és stylje sokkal gyengédebb, virágosabb, bájosabb, hogysem alkalmas lehetne valamely erős gondolat erélyes körülírására, megdalolására.

Az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK címe alá foglalt versek egy oly költeménnyel kezdődnek, mely beszél hozzánk és elmondja, hogy Atala az ELSŐ KÍSÉRLETEK megírása után sokáig pihentette lantját. De oly sok emlékű és sokfényű lélek, mint az övé, végképp el nem némulhatott. A letarolt rét, a lombtalan ág, a hulló csillagok látása fölkelti elégiai hangulatait s megzendül újra az elnémult lant kedves húrja

S mint hárfa húrján egy rég elfeledt dal,
Álomszerűn megzendül lelkemen –
Édes zenéd, barátság! Gyermekálom!
Csábhangod, szép hazugság – szerelem!

S olvassa el bárki, kinek szíve fogékony az elégiák iránt, a JUT-E MÉG ESZEDBE című szép költeményét: lehetetlen, hogy meg ne ragadja, el ne bájolja az az édes fájó hangulat, mely – mintha holdfényes éjen távoli furulyaszót hallanánk, - lelkünkbe lopódzik, s ott ringatódzik, visszhangzik még hosszasan.

Az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK hangján s hangulatán már az is meglátszik, hogy költőnőnk gondatlan hevüléseit, csapongó lelkesedéseit sok tapasztalás és csalódás érte, s hogy ifjúkori ábrándjait a contemplatió meglehetősen átszűrte.
Midőn kutyája sírja fölött zendíti meg lantját: „forró könyeket” hullat s készen állva arra, hogy e könnyeket tán kigúnyolhatják az emberek, közönyös hangon kérdi:

... mért ne sirassalak?
Tán mert szóra nem nyithattad ajakad?
Sok hazug szó, hamis eskü csalt szemembe könyeket,
Megsiratom a te igaz, hűséges jó szívedet.

Ugyanily búsongó, szemrehányó hangon, a rezignáció, a kiábrándulás és keserűség hangján van írva a MIT DALOLSZ? kezdetű csinos kis dal is, melyben a madárka tavaszi dalát hallgatva, szomorún szólítja meg:

Mit dalolsz jövő tavaszról?...
- - - - -
Melyről álmaid beszélnek:
Vissza nem tér a tavasz;
Más kikelet jő helyébe,
Szebb talán, de mégsem az!

A NYUGAT FELÉ című költemény sejtelmes, mysteriósus hangulatával mintegy előfutárja a HOGY ŐSZ LESZ kezdetű bájosan egyszerű és igaz költészettől besugárzott költeménynek, melyből nem állhatjuk meg, hogy az utolsó három versszakot ne közöljük:

A szürke ég, a köd, a felhő,
A búbánatos őszi szél
Ez a sok titkos „istenhozzád”
Mind elválásunkról beszél.

S e szép, kegyetlen, gyilkoló ősz
S e halk, mosolygó hervadás –
Ez az a régi, bús történet:
Történetünk ez, semmi más.

Végezzük hát be: - te mosolyogva
Hozd a halált, a dért, fagyot;
Én meg, miként fű, fa, virágok –
Szépen, csöndesen meghalok.

Szebbnél szebb helyeket idézhetnék az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK közül, de térszűke miatt csak címeik elősorolására szorítkozhatunk. Fényesen megállnak a kritika előtt a NYÁRÉJI ÁLOM, EGY NAPOM (melyben egy szegény munkást dicsőít), EGYSZER AZTÁN NEM LEHET, A FECSKÉBEN, MA HAJNALBAN, CSALFA ÁLOM, HAZUG ÁLOM, BOLDOG UJÉVET!, NÉVTELEN BÚBÁNAT s a HALOTTAK ESTÉJÉN címűek, mely utóbbi talán legköltőibb darabja az egész kötetnek.

Ha egy verskötetben csak tíz jó költeményt talál is az ember: már meg van azért jutalmazva, hogy végig olvasta azt a kötetet; hátha ily bőven akad a jóra, mint Atala kötetében! Örülnénk, ha rövid és hézagos ismertetésünk új és gyakoribb munkálkodásra buzdítaná a „bús dalok leányát” (mint ő nevezi magát egyik költeményében) s hisszük is, hogy sokfényű szellemétől, gazdag kedélyétől joggal várunk még igen sokat. Írónőink közt határozottan Atala ír legszebben, s így amily őszinte örömmel látjuk mindenkor, akár a rímek, akár a próza világában: éppoly véteknek ítélnők hallgatását. Akit szeretnek, az bátran írhat. Atala már úgyis sokat mulasztott s alkalomszerű lesz, ha megcsendül fülébe egyik költeményének refrénje, hogy – „egyszer aztán nem lehet”...

(-i.)

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Kisfaludy Atala (1836-1911)

(Összes költeményei, Kaposvár, 1880)

Zilahy Károly kritikai dolgozatai közt találunk egyet, mely Atala költeményeivel foglalkozik. A költőnő azokat a verseket, melyek a jelen kötetben ELSŐ KÍSÉRLETEK-nek címezték: az ötvenes években már kiadta és akkor mind a kritika, mind a közönség részéről rokonszenves, sőt zajos fogadtatásban részesültek e költemények. Csak néhány pedánsabb ítéletű kritikus, kik közé Zilahy K. is tartozott, bírálták meg szigorúbban és utasították a költőnőt a líra teréről a prózához. Atala azonban csak részben fogadta meg a „jó” tanácsot s azóta írt ugyan prózát (RAJZOK), minőt írónőink közül egy sem tud felmutatni, de nem dobta félre lantját sem és ezt okosan, bölcsen tette. Oly gazdag, sziporkázó szellem, mint az övé, csak vétket követett volna el az elnémulással. És íme, az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK határozottan bizonyítják szelleme fejlődését, megtisztulását, s mint ezeket az ELSŐ KÍSÉRLETEK-kel összehasonlítva, idézetekkel is kimutathatjuk.

Atala nem árul el valami rendkívüli termékenységet s az ÖSSZES KÖLTEMÉNYEK mindössze sem igen haladják túl egy füzet terjedelmét: de azért e kevésnek is elég súlya van, s megérdemli, hogy komolyan és tüzetesebben foglalkozzunk vele.

Csapongó, fényben és szavakban röpködő szelleme egykor azt hitte, hogy mindent, mindent meg fog dalolni. Mindenből a lelkesedés, a költészet pompázó világa ragyogott, nevetett feléje. Dalt lel a tavaszban, a virágban, a madárdalban, dal zeng hozzá a légből, dal lebeg a rózsaágon (!), dal száll le a napsugáron és

Dal van a csillaghullásban,
Dal a virághervadásban.
Dalt susog a falevél:
Daltól ragyog a fénybogár (!)
Daltól rezeg a holdsugár
És dalt hoz az esti szél.

És csakugyan! Lelke mint egy pajkos, aranyos tavaszi pillangó, kábultan vibrál az epithetonok virágerdejében, - s azt hiszi, hogy az a sok csillogás, cifraság, azok az egymásra halmozott összecsengő jelzők: azok a – költészet. Többé-kevésbé így történik ez minden fiatal költői lélekkel, míg ítélőtehetsége nem tisztul meg annyim, hogy az egyszerűt látja szépnek és igaznak. Mert pl. az efféle túláradások nem hathatnak, vagy rosszul hatnak.

Oly titoktelt oly ábrándos,
Olyan égi, oly bűbájos
A Balaton kék ege...

Oly merengő, oly borongó,
Olyan édes, oly mosolygó
A Balaton nyugalma.

Olyan fájó, oly gyötrelmes,
Olyan kínos, oly sejtelmes
A Balaton hulláma stb.

És, mi tagadás benne, e pazarlás és tékozlás a szavakkal majdnem az összes ELSŐ KÍSÉRLETEK-et jellemzi. Egy-egy kis ötlet, egy tűnő gondolat annyi dísszel és ékességgel felpompázva, hogy alig látszik elő a sok dekorációtól. De ez önkénytelen tünemény Atalánál: a lelkesedés, a hevülés túlcsapongása; - ahogy egy patak foly, ahogy a fuvalom leng s a virágszirmok ragyognak: olyan természetes ez nála, de nem mondjuk, hogy ilyen az esztétikus szemében is.

Dalol mint a madár s nem törődik azzal, hogy hallgatják-e őt sokan, mert nem dicsőségért dalol, csak azért, mert jólesik neki.

Ha dalában csak egy kebel
Vigaszra, örömre lelt:
Akkor az elszállt madárra
nem hiába énekelt,
S ha színével, illatával
Örömet szerezhete:
Rövid bár, de nem hasztalan
Volt a virág élete.

Az ELSŐ KÍSÉRLETEK nagyrészt szerelmi költemények, tavaszi dalok, melyek közé itt-ott egy-egy őszi elégia vegyül, s Atalánál is bebizonyul, hogy „fájdalom szüli a gyöngyöt”, mert ahol ő tűnt gyönyörökről, elhullott tavaszról emlékezik: azok a költeményei sokkal sikerültebbek, mint melyekben felhőtlen és napsugaras boldogságról énekel.

Az ELSŐ KÍSÉRLETEK szebb darabjai közé tartoznak és határozott költői tehetségről tanúskodnak: AZ EMLÉKEZETHEZ (21. l.), EMLÉKSZEL MÉG (67. l.), VIRÁGOS, DALOS MEZŐBEN (70. l.), ŐSZI RÓZSÁHOZ (75. l.), NEM AZ FÁJ... (84. l.), MÉLA HARANG (86. l.) című költemények. Kedves még a KIS LEÁNYOMHOZ című, mely elbájoló, igaz hangulat terméke.

Míg Atala az örömök, bánatok, a családi érzelmek s az emlékezet elégikus képeivel foglalja el magát: saját világában mozog. De téved, mikor lelkét néha „turulmadárnak” Hadúr szent madarának képzeli, amely madár lelkesítve, bátorítva hívja a népet győzelemre

S a ki lángdalát hallgatja:
Bajnok és hős lesz belőle.

Ezeket a „lángdalokat” – bár itt jelezve vannak – sehol sem találjuk, hacsak a FELKÖSZÖNTÉS című költeményt (Kazinczy évszázados ünnepre) nem vesszük ilyennek. De ha lennének is ily „lángdalok” Atala kötetében: bizonyára sem hangulatai, sem stylje nem felelnének meg ama dalok szellemének. Az ő világa: az elégiai bánkódás, a visszaemlékezés tündérvilága és stylje sokkal gyengédebb, virágosabb, bájosabb, hogysem alkalmas lehetne valamely erős gondolat erélyes körülírására, megdalolására.

Az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK címe alá foglalt versek egy oly költeménnyel kezdődnek, mely beszél hozzánk és elmondja, hogy Atala az ELSŐ KÍSÉRLETEK megírása után sokáig pihentette lantját. De oly sok emlékű és sokfényű lélek, mint az övé, végképp el nem némulhatott. A letarolt rét, a lombtalan ág, a hulló csillagok látása fölkelti elégiai hangulatait s megzendül újra az elnémult lant kedves húrja

S mint hárfa húrján egy rég elfeledt dal,
Álomszerűn megzendül lelkemen –
Édes zenéd, barátság! Gyermekálom!
Csábhangod, szép hazugság – szerelem!

S olvassa el bárki, kinek szíve fogékony az elégiák iránt, a JUT-E MÉG ESZEDBE című szép költeményét: lehetetlen, hogy meg ne ragadja, el ne bájolja az az édes fájó hangulat, mely – mintha holdfényes éjen távoli furulyaszót hallanánk, - lelkünkbe lopódzik, s ott ringatódzik, visszhangzik még hosszasan.

Az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK hangján s hangulatán már az is meglátszik, hogy költőnőnk gondatlan hevüléseit, csapongó lelkesedéseit sok tapasztalás és csalódás érte, s hogy ifjúkori ábrándjait a contemplatió meglehetősen átszűrte.
Midőn kutyája sírja fölött zendíti meg lantját: „forró könyeket” hullat s készen állva arra, hogy e könnyeket tán kigúnyolhatják az emberek, közönyös hangon kérdi:

... mért ne sirassalak?
Tán mert szóra nem nyithattad ajakad?
Sok hazug szó, hamis eskü csalt szemembe könyeket,
Megsiratom a te igaz, hűséges jó szívedet.

Ugyanily búsongó, szemrehányó hangon, a rezignáció, a kiábrándulás és keserűség hangján van írva a MIT DALOLSZ? kezdetű csinos kis dal is, melyben a madárka tavaszi dalát hallgatva, szomorún szólítja meg:

Mit dalolsz jövő tavaszról?...
- - - - -
Melyről álmaid beszélnek:
Vissza nem tér a tavasz;
Más kikelet jő helyébe,
Szebb talán, de mégsem az!

A NYUGAT FELÉ című költemény sejtelmes, mysteriósus hangulatával mintegy előfutárja a HOGY ŐSZ LESZ kezdetű bájosan egyszerű és igaz költészettől besugárzott költeménynek, melyből nem állhatjuk meg, hogy az utolsó három versszakot ne közöljük:

A szürke ég, a köd, a felhő,
A búbánatos őszi szél
Ez a sok titkos „istenhozzád”
Mind elválásunkról beszél.

S e szép, kegyetlen, gyilkoló ősz
S e halk, mosolygó hervadás –
Ez az a régi, bús történet:
Történetünk ez, semmi más.

Végezzük hát be: - te mosolyogva
Hozd a halált, a dért, fagyot;
Én meg, miként fű, fa, virágok –
Szépen, csöndesen meghalok.

Szebbnél szebb helyeket idézhetnék az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK közül, de térszűke miatt csak címeik elősorolására szorítkozhatunk. Fényesen megállnak a kritika előtt a NYÁRÉJI ÁLOM, EGY NAPOM (melyben egy szegény munkást dicsőít), EGYSZER AZTÁN NEM LEHET, A FECSKÉBEN, MA HAJNALBAN, CSALFA ÁLOM, HAZUG ÁLOM, BOLDOG UJÉVET!, NÉVTELEN BÚBÁNAT s a HALOTTAK ESTÉJÉN címűek, mely utóbbi talán legköltőibb darabja az egész kötetnek.

Ha egy verskötetben csak tíz jó költeményt talál is az ember: már meg van azért jutalmazva, hogy végig olvasta azt a kötetet; hátha ily bőven akad a jóra, mint Atala kötetében! Örülnénk, ha rövid és hézagos ismertetésünk új és gyakoribb munkálkodásra buzdítaná a „bús dalok leányát” (mint ő nevezi magát egyik költeményében) s hisszük is, hogy sokfényű szellemétől, gazdag kedélyétől joggal várunk még igen sokat. Írónőink közt határozottan Atala ír legszebben, s így amily őszinte örömmel látjuk mindenkor, akár a rímek, akár a próza világában: éppoly véteknek ítélnők hallgatását. Akit szeretnek, az bátran írhat. Atala már úgyis sokat mulasztott s alkalomszerű lesz, ha megcsendül fülébe egyik költeményének refrénje, hogy – „egyszer aztán nem lehet”...

(-i.)

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Karinthy Frigyes: Hess, madár!



Vijjog fölöttem iszonyú szárnyain
A tátott csőrű, fekete fejű,
Csattogó, vijjogó keselyű.

Csattog és vijjog fészkem fölött,
Zuhog le tüzes nyelve:
Repülni akar, reggelre kelve.

És noszogat, gyere már, nosza már,
Így kell, meg így, bontani szárnyat.
Gyere már, nosza már, várnak.

Így kell bontani, emelni, kitárni;
Ne oly gyáván, ügyetlen-csacskán -
Ugorj már, ugorj ki, fiacskám.

Csapong nagy ívekben, mutatja, tanítja,
De követni nem merem én
S állok a fészek peremén.

Úgy teszek, mintha akarnék;
Ugrom és visszaesem -
Mert nem megyek szívesen.

Hunyorgok pisla szemekkel,
Tollam borzadva dermed,
Vakaródzva didergek.

Tudtam, te vagy az, láttalak jönni,
Messziről fekete pont:
Alkonyuló horizont.

Hallod-e, már nem vártalak én,
Reggeli kiáltás a bérceken át,
Süket sikoly, keresi fiát.

Én már jól érzem magam itt
Az odúba, amibe tettél,
Mert szerettél, vagy mert nem szerettél.

Ó, édes a lágy sárból rakott ágy,
S a giliszta jó eledel -
Jaj, nem megyek, anyám, veled el!

Majd ugrom, ne félj, de csak lefelé,
Ha kihűl a fészek alattam:
Zárt szárnnyal, pihébe-ragadtan.

Fekete párom, borzas bogaram,
Testvérek, csitri csibék,
Bújjatok idébb kicsikét.

Valami denevér röpköd a szélben,
Csapjatok lármát, zenebonát -
Hess, madár!

Kergessétek az ablakon át!
Csapkod messziről, tűnő szárnyain:
Alkonyuló horizont,
Fekete pont -
Jobb lenne nem látni viszont.