Imre László: Vörösmarty Mihály (1800-1855)

A magyar irodalom legszertelenebb fantáziájú lírikusa csendes, kevés szavú ember volt. Magánélete mentes minden nagyobb megrázkódtatástól, miközben a hazai literatúra sosem látott felvirágzásának lett tanúja, sőt főszereplője. Költészete különös, szemkápráztatóan színgazdag kibontakozása a nálunk korábban ismeretlen romantikus eksztázisnak, szubjektivitásnak. Epikai és lírai megnyilatkozásai kivételes pontossággal és intenzitással adják vissza a legendás korszak (a reformkor, a szabadságharc és az elnyomatás évei) nagy közösségi élményeit. Indulásakor még kezet szoríthatott az előző korszak vezéralakjával, az agg Kazinczyval, az 50-es években írt A vén cigányban Babits és a Nyugat első nemzedéke a modern magyar költészet első nagy ihletőjét ismeri fel.

Sőt: olyan értelmezője is akadt, aki egyenesen az avantgárd előfutárának vélte A vén cigánynak az értelem ellenőrzése nélkül a tudattalan vagy féltudatos szférából feltörő asszociációi miatt. Helyzetdalai, gyakran humoros zsánerképei (pl. Petike) Petőfit inspirálták, verses epikája Arany szemléletét formálta. Sok mindent tanult a nyugat-európai romantikától, s ő teremtette meg a nagyszabású, eredeti, nemzeti karakterű magyar romantikus lírát.” Idegen hatásokat Vörösmarty is szítt ugyan magába, de romantikájában azt fejtette ki megkülönböztető határozmányul, minek feltételei saját magunk költészetében s ennek alapjában: faji tulajdonságainkban gyökereztek. Nem a művészkedő tudatot, hanem a magyar emberméltóság nemes alanyiságát. Vallás, filozófia, politika: van ez alanyiságban, de nem külön elemződve, mint a romantika némely egyoldalú jelenségeiben, hanem osztatlan érzés, egynemű életszemlélet gyanánt” – írta róla Horváth János.

Indulásakor természetszerűleg kötődik a 18. századból áthagyományozott latinos kezdeményekhez, a szentimentalizmus első próbálkozásaihoz, s onnan örökli első nagy, zajos sikert arató vállalkozásának, a honfoglalási eposznak a feladatát is. A Zalán futása (1825) azonban legalább annyira a boldogtalan szerelemvágy és lemondás fájdalmas lírája, mint „párducos Árpád” hősi népének eposza. A mulandóság mélabújának és a kozmikus létrettenetnek korán támad győztes vitapartnere lelkében: a 20-as, 30-as évek hazafias buzgalmának tenni, használni akarása, nemzeti felelősségérzete.

Szerb Antal figyelt fel rá: „A magyar költészetben a két legnagyobb költő, Vörösmarty és Ady volt leginkább a halál rokona, ők küzdöttek a legtöbbet a démon ellen, melynek hívó szava az enyészet békessége felé vonz.” Hozzátehetjük: különös és talán mélyértelmű, hogy épp e két költőóriás nemzeti-hazafias versei tartoznak a legmegszenvedettebbek, a legőszintébbek, a legelementárisabb erejűek közé. (Mutatva azt is, hogy a létértelmező-metafizikus lírának a hazafias-közéleti költészettel való szembeállítása nemcsak szükségtelen, hanem tudománytalan is.)

A Csongor és Tünde mesevilágával nem vitázik, hanem azt kiegészíti a Szózat férfias, hazafias pátosza. A Gondolatok a könyvtárban sorssal, bajokkal szembeszegülő, bizakodó tenni akarását nem cáfolja, hanem árnyalja Az emberek fogvacogva kétségbeeső emberundora: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!” Amíg „van remény”, a 40-es évek felfelé ívelő időszakában költői erejének maximumát mozgósítja, hogy a már-már kilátástalan helyzetben lévő magyarságot önmagát felülmúló teljesítményre sarkallja.  Amikor a remény elvész (1849 után), a kétségbeesés, fájdalom és csalódás éppen nem poétikus lelkiállapotában a művészi szépség olyan irracionális magaslataira jut el az Előszóval és A vén cigány-nyal, ami reformkori heroizmusának felel meg. A zseniális műalkotás romolhatatlan, örök érvényű formája révén szegül szembe a nemzet életakaratát letipró, barbár önkénnyel.

SZÉP ILONKA

        1

A vadász ül hosszu méla lesben,

Vár felajzott nyílra gyors vadat,

S mind fölebb és mindig fényesebben

A serény nap dél felé mutat.

Hasztalan vár; Vértes belsejében

Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

A vadász még lesben ül sokáig,

Alkonyattól vár szerencsejelt:

Vár feszülten a nap áldoztáig,

S ím a várt szerencse megjelent:

Ah de nem vad, könnyü kis pillangó

S szép sugár lány, röpteként csapongó.

"Tarka lepke, szép arany pillangó!

Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;

Vagy vezess el, merre vagy szállandó,

Ahol a nap nyúgodóba jár."

Szól s iramlik, s mint az őz futása,

Könnyü s játszi a lány illanása.

"Istenemre!" szóla felszökelve

A vadász: "ez már királyi vad! "

És legottan, minden mást feledve,

Hévvel a lány nyomdokán halad.

Ő a lányért, lány a pillangóért,

Verseneznek tündér kedvtelésért.

"Megvagy!" így szól a leány örömmel,

Elfogván a szállongó lepét;

"Megvagy!" így szól a vadász, gyönyörrel

A leányra nyújtva jobb kezét;

S rezzent kézből kis pillangó elszáll;

A leány rab szép szem sugaránál.

        2

Áll-e még az ősz Peterdi háza?

Él-e még a régi harc fia?

Áll a ház még, bár fogy gazdasága

S telt pohárnál űl az ősz maga.

A sugár lány körben és a vendég;

Lángszemében csábító varázs ég.

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,

A kupák már felvillantanak,

Ősz vezére s a hon nagy nevéért

A vén bajnok könyei hulltanak;

Most könyűi, vére hajdanában

Bőven omlott Nándor ostromában.

"Húnyt vezérem ifju szép sugára"

Szól az ősz most "éljen a király!"

A vadásznak vér tolúl arcára

S még kupája illetetlen áll.

"Illetetlen mért hagyod kupádat?

Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat."

"Mert apád én kétszer is lehetnék

És ha ittam, az nincs cenkekért;

Talpig ember, akit én említék,

Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"

S illetődve s méltóság szemében,

Kél az ifju, tölt pohár kezében:

"Éljen hát a hős vezér magzatja,

Addig éljen, míg a honnak él!

De szakadjon élte pillanatja,

Melyben attól elpártolni kél;

Egy király se inkább, mint hitetlen:

Nyűg a népen a rosz s tehetetlen."

S mind zajosban, mindig hevesebben

Víg beszéd közt a gyors óra ment.

A leányka híven és hivebben

Bámulá a lelkes idegent.

"Vajh ki ő, és merre van hazája? "

Gondolá, de nem mondotta szája.

"Téged is, te erdők szép virága,

Üdvözölve tisztel e pohár!

Hozzon isten egykor fel Budába;

Ősz apáddal a vadász elvár;

Fenn lakozva a magas Budában

Leltek engem Mátyás udvarában."

Szól s bucsúzik a vadász, rivalva

Inti őt a kürthang: menni kell.

Semmi szóra, semmi biztatásra

Nem maradhat vendéglőivel.

"Emlekezzél visszatérni hozzánk,

Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."

Mond szerényen szép Ilonka, állván

A kis csarnok végső lépcsején,

S homlokán az ifju megcsókolván,

Útnak indúl a hold éjjelén.

S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:

Fölveré azt szerelem hatalma.

        3

Föl Peterdi s bájos unokája

Látogatni mentenek Budát;

Minden lépten nő az agg csodája;

Mert sok újat meglepetve lát...

A leányka titkon édes óra

Jövetén vár szép találkozóra.

S van tolongás s új öröm Budában:

Győzelemből várják a királyt,

Aki Bécset vívó haragában

Vérboszút a rosz szomszédon állt.

Vágyva néz sok hű szem ellenébe:

Nem vidúl még szép Ilonka képe.

"Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?

Mily szerencse fordúlt életén?

Honn-e, vagy tán messze költözötten

Jár az őzek hűvös rejtekén?"

Kérdi titkon aggó gondolattal,

S arca majd ég, majd szinében elhal.

S felrobognak hadvész-ülte képpel

Újlaki s a megbékült Garák.

S a király jő, fölség érzetével

Környékezvén őt a hős apák.

Ősz Peterdi ösmer vendégére,

A király az: "Áldás életére!"

"Fény nevére, áldás életére!"

Fenn kiáltja minden hű ajak;

Százszorozva visszazeng nevére

A hegy és völgy és a zárt falak.

Haloványan hófehér szobornál

Szép Ilonka némán és merőn áll.

"A vadászhoz Mátyás udvarában

Szép leánykám, elmenjünk-e hát?

Jobb nekünk a Vértes vadonában

Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád."

Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,

S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

És ha láttál szépen nőtt virágot

Elhajolni belső baj miatt,

Úgy hajolt el, félvén a világot,

Szép Ilonka titkos bú alatt.

Társasága lángzó érzemények,

Kínos emlék, és kihalt remények.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,

Szép Ilonka hervadt sír felé;

Hervadása líliomhullás volt:

Ártatlanság képe s bánaté.

A király jön s áll a puszta házban:

Ők nyugosznak örökös hazában.

(1833 októbere előtt)

A legérzelemteltebb, „leghamvasabb” magyar versek egyike. Spontán ihlet termékének látszik, holott az irodalomtörténészek kimutatták, hogy költője az idegen eredetű motívum magyar változatát Bajzától és Kisfaludytól vette át. Bajza Rege a hableányról címmel írt novellát a révész lányáról, aki beleszeret az álruhában vadászó Mátyás királyba, Kisfaludy drámájában, a Mátyás deákban még az álruhás királyra mondott s őt zavarba ejtő pohárköszöntő is szerepel. A történet tehát készen kapott, sőt valamelyest a hangulata is: Bajza novellájában is megvan a bánkódó leány képének összekapcsolása a fonnyadó, hervadó, majd elpusztuló virággal. Vörösmarty kielégületlen boldogságvágya, szerelemvágya (talán a Perczel kisasszony iránti eleve reménytelen vonzalmának emléke) e sablonos tárgyból is remekművet formál a téma felfogásának idillt és tragikumot vegyítő hangnemével.

Komáromi Gabriella: Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805)

Csokonai hitt abban, hogy már a születése pillanatában a szívébe írták. „Te szabad légy!” Milyen öntörvényű Rousseau-tanítvány! „Rousseau a nagy Rousseau – írta -, én pedig egy kis emberke vagyok. de egy hellernyi circulusnak és egy planétai orbitának lehet azon egy centruma, és mindegyik 360 gradiusból állhat.” Csakhogy a sebkezelő borbélymester meg az Isten patikájával gyógyító füvesasszony fia nem Párizsban, hanem Debrecenben élt. Magyar földön akart ember és polgár lenni. Boldog és szabad. És poéta! Pedig idejekorán tudta, hogy „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban”. Talán azt is sejtette, hogy ebbe hóhérpallos és Kufstein nélkül is bele lehet halni. De mi mássá lehet az, akit az istenek is költőnek szántak?

Már a debreceni kollégiumban is tudták, hogy a Csokonaiék  Misi fia – a Darabos utcai nádfödeles házból- zseni. Milyen gyakran emlegetjük, hogy költőként Weöres sose mutált, és milyen ritkán, hogy Csokonai se. Pedig a Zöld-kódexben ránk ránk maradtak első versei. Nem dobta el a zsengéit, hanem újra és újra elővette, átdolgozta, továbbírta őket. Így született Az estve, Az álom, Az én poézisom természete, a Konstancinápoly. A poéta gyönyörűségében olyan A magánossághoz egyik képe, mintha a későbbi remekmű magzatának első szívdobbanása volna – állapítja meg Szauder József.

Költői, nyelvi talentum volt. A görög és latin után sietve tanulta az olaszt, németet, franciát. És szeretett volna tudni ánglusul is. Sóvárgott a természet titkai után, és gyönyörűnek találta a matézist. Nemcsak óvták, vigyázták a tehetségét Debrecenben, de elviselték, eltűrték a másságát is. Korlátokat nem tűrő természetét. Életörömben fogant kópéságait. Sokáig úgy látszott, el se kerülheti Debrecenben a professzorságot. Aztán 1795-ben mégis kicsapták. Irgalmatlanul. Az ítélet fennen hirdette: a kollégiumban rend van. Vastag kihágások szép számmal szerepeltek a jegyzőkönyvben, az igazi ok nem. Az, hogy a préceptor Rousseau-tanítvány, hogy leveleket váltott Kazinczyval, hogy nemrég Budán járt. Martinovicsék kivégzése után három héttel történt.

Az ítélet Csokonai pályáját derékba törte. Olyan lett, mint a partra vetett hal. S épp akkor hirtelen  az irodalmi élet is légüres tér. Kazinczyék börtönben, Kármán rejtélyesen eltűnik az életből; nincs már se Uránia, se Magyar Museum. Csokonai Diétai Magyar Múzsája 1796-ban másfél hónapig se él. Ha belegondolunk, Csokonai huszonegy éves koráig megírta a legnagyobb felvilágosult verseit. 1793-ban 16 lefordított színművet ajánlgatott a pesti magyar színjátszóknak. Hamarosan eredetit is küldhetne (A méla tempefői), ha kérnék. S mi minden került be az 1793-95-ös esztendők szerelmes verseiből a Lilla-dalok közé!

Egy-egy nagy versben később is felragyog tehetsége (A reményhez, A tihanyi ekhóhoz, A magánossághoz). Ezekben messze maga mögött hagyta elődeit, kortársait. „Olyan szirénhangok csendülnek a Lilla-dalok közt, hogy borzong az ember a tökéletesség érzésétől” –írta Móricz Zsigmond. De az udvarháztól udvarházig, paplaktól paplakig vándorló Csokonai feleannyi verset se írt esztendőnként, mint a debreceni diák. Annál több rigmust, köszöntőt, instanciázó levelet. Mecénást keresett, kiadót, állást. Reménytől reményig élt. Szerelemről, házasságról, otthonról ábrándozott. Hiába. Az élet vesztesei közé tartozott. Lilláját máshoz adták. Csurgón helyettes segédtanítónak volt jó, pedig a műveltségébe utólag is belekáprádzik a szemünk. Kötetei közül életében csak a Kleist-fordítás és a Dorottya látott napvilágot. Olyan mentét csak kölcsönben viselt, amelyben a rézmetsző megörökítette. Nemhogy Párizsig, de Marosvásárhelyig se jutott el. Nem látott bérceket, havasokat, tengert. Még jázmint se. Szerencse, hogy értett az önvigasztaláshoz. Kenyértelen vándorlások, elhagyott vidéki kúriák csöndjében magasztalta a rousseau-i magányt. Pedig dehogyis magányra vágyott! Társakra, szerelemre, otthonra, irodalmi életre, nemzeti kultúrára. Úgy kellett neki a magány, mint „púp a hátára”, ahogy „nemes Nagy Ágnes jellemezte.

A sorsa ellenére se volt borús kedélyű: „… belsőm hasonló a tavaszhoz – írta -, mely mikor borongós is játszik és teremt.” Ő a „víg poéta2. A magyar Amadeus. Játékos, virtuóz, csipkefinom könnyedségű és tragikusan, filozofikusan mély, mint Mozart. Néha frivol, vaskosan trágár, mint a leveleiben Wolfgang Amadeus.

Korai halála se vont aureólát alakja köré. Kölcsey úgy megbántotta holtában, mint életében Berzsenyit. Viszontagságosan kezdődött az utóélete is. De hát Csokonai maga is tudta, hogy a 20. vagy a 21. századnak ír.

AZ ESTVE

    A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,

Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.

Haldokló súgári halavánnyá lésznek,

Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.

Az aranyos felhők tetején lefestve

Mosolyog a híves szárnyon járó estve;

Melynek új balzsammal bíztató harmatja

Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.

A madarkák meghűlt fészkeknek szélein

Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.

A kis filemile míg magát kisírta,

Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.

A vadak, farkasok űlnek szenderedve,

Barlangjában belől bömböl a mord medve. –

     Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,

Jertek füleimbe, ti édes koncertek;

Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;

A ti nyájasságtok minden bút eltemet.

Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,

Lankadt kebelembe életet öntsetek!

Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet

Rám gyengén mennyei illatot lehellett.

Suhogó szárnyával a fák árnyékinál

Egy fűszerszámozott theátromot csinál,

Melybe a gráciák örömmel repűlnek,

A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;

Hol a csendes berek barna rajzolatja

Magát a hold rezgő fényénél ingatja.

Egyszóval, e vídám melancholiának

Kies szállásai örömre nyílának.

     Késsél még, setét éj, komor óráiddal,

Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:

Úgyis e világba semmi részem nincsen,

Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;

Mikor a világnak lármáját sokallom,

Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,

Mikor az emberek körűltem zsibongnak,

S kényektől részegen egymásra tolongnak.

     Bódult emberi nem, hát szabad létedre

Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?

Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,

Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.

Mért szabtál hát határt önfiaid között;

Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.

Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,

Miolta a miénk nevezet elűle.

Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,

Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,

S többet: mert még akkor a had és veszettség

Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.

Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,

Nem született senki gazdagnak, szegénynek.

Az igazságtévő határkő és halom,

A másét bántani nem hagyó tilalom

Nem adott még okot annyi sok lármára,

Mert az elégség volt mindennek határa.

Nem állott volt még ki a kevély uraság,

Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;

S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,

Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.

Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,

Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,

Melyből boldogokká tudja őket tenni,

Azaz tonkin fészket legyen miből venni.

Nem bújt el a fösvény több embertársától,

Hogy ment legyen pénze a haramiától,

Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,

Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.

Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,

És a mezők körűl vagynak barázdolva;

Az erdők tilalmas korlát közt állanak,

Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;

A vizek a szegény emberekre nézve

Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.

     Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,

Melyet árendába nem ád még a világ.

Te vagy még, éltető levegő! amelyen

Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.

Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,

Ingyen is hallgathat minden emberfia:

S titeket, óh édes erdei hangzások,

Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:

Mikor a mesterség gyáva hangjainál

A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.

     Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem

Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,

Melynek én örökös főldesura lettem,

Mihelyt teáltalad embernek születtem.

Iskolai lecke aligha futott be még nagyobb karriert! De ne vágjunk a történet elébe! Történetet emlegetek, mert bizony van olyan vers, amelynek a keletkezéstörténete kész regény. Ilyen Az estve is. A történetben akad titok, talány. és hiába bogozzuk a szálakat, marad is. Vajon melyik szövegváltozat a hiteles? És mikor született valójában a vers? Titkok nyomába szegődve vágok ösvényt a vershez. De óvatosan, fegyelmezetten, nehogy háttértörténeteket vizsgáljak a mű helyett, mert maga a költemény is történés. Úgy igaz, ahogy Szegedy-Maszák Mihály írja: „… a szöveg önmagát írja, a forma a tartalom kibontakozása, az anyag és a világkép egyaránt és egyszerre teremtődik, a tartalom saját belső logikája szerint szervezi meg szerkezetét…” (Világkép és stílus. 1980) Ennek a versnek a szövege nem egy időben született, ezért a háttértörténet és az, ahogy „a szöveg önmagát írja”, valamiképp elválaszthatatlanabb. Játszva a kifejezéssel azt is mondhatjuk, hogy ez a szöveg abbahagyta, folytatta, újraírta önmagát. 1785-től 1796-ig. Több mint egy évtizednyi ideig!

Vasy Géza: Berzsenyi Dániel (1776-1836)

Életének hatvan éve alatt a magyar társadalom rendkívüli változásokat ért meg, és bár az életforma külső szintjén ezt nem sok minden mutatta, Berzsenyi Dániel e változások legnagyobb művészi kifejezőjévé lett. A gazdálkodási erényeire büszke birtokos nemesről csak jó sokára, részben pedig véletlenül derült ki a legszűkebb köréhez tartozó Kis János számára, hogy verseket is ír. E felfedezéstől újabb öt év telik el, míg kéziratos kötetét elküldi költő barátjának, az meg Kazinczynak, és még újabb öt év, mire ez a kötet 1813-ban meg is jelenik. Igaz, ekkor nagy sikert arat, 1816-ban már a második kiadásra is sor kerül. Köztudomású viszont, hogy Kölcsey Ferenc szigorú bírálta szinte beteggé teszi a költőt, aki ettől kezdve alig ír verset, esztétikai tanulmányokat folytat. Másrészt országosan elismertté válik, 1830-ban az Akadémiának is tagja lesz. Széchenyi István rendszeresen hivatkozik rá írásaiban, A magyarokhoz írott ódát le is fordítja felesége számára

A múlt századi utókor többnyire a kissé poros klasszicista költőt látta benne, majd csak e század elejének írói fedezik fel igazán Berzsenyi nagyszerűségét és modernségét. Mindemögött – Petőfiék irányzatának elsöprő sikere mellett – az lehetett, hogy Berzsenyi egy tipikusan átmeneti kor alkotója, a határhelyzetek tökéletes érzékeltetője és kifejezése. A tudást és a haladáseszményt szinte abszolutizáló 19. század pedig nem kívánt kellő mértékben szembenézni a kételyekkel. Csak az 1910-es évek ismét felbolyduló Európája teszi elődeinket igazán fogékonnyá arra a Berzsenyi-költészetre, amelyben nemcsak a klasszicizmus és romantika ütközése meg egyidejűsége mutatkozik nagy erővel, hanem a nemesé és polgáré is, a feudális szemléleté és felvilágosodottságé is. Ugyanígy kerül szembe az antik minták követése és a kortárs irodalom újító ágának – Rousseau-nak, Schillernek és másoknak – szemléleti, formai elfogadása, majd a kiegyensúlyozottság, a  megelégedettség normájának hirdetése s a belső bizonytalanság, a riadtság palástolni sem akart ténye, továbbá az óda és az elégia műfajának, hangnemének alkalmazása, nem utolsó sorban pedig a gazdálkodó nemes és a művész sorsképlete.

Az ellentétek keresztezési pontjáról az idő árjára lehetett rálátni, ha kellően érzékeny volt a szemlélő. A kornak s a bontakozó romantikának elementáris élménye a történetiség és vele összefüggésben az idő felfedezése: Csokonai Vitéz Mihály mellett ennek legszebb művészi kifejeződését Berzsenyi Dániel költészetében lelhetjük fel. Jelentős alkotásai között szinte egyetlen sincsen, amelyben ne szembesítené a történeti és/vagy személyes idő különböző szakaszait, síkjait. Sokakat félrevezetett, hogy eközben rendre antik mintákra hivatkozott, és antik versritmusokat alkalmazott. Mert igaz ugyan, hogy a magyar „deákos” iskolának minden kezdeményezése és részeredménye az ő lírájában nyeri el valódi értelmét, s ő teszi megfellebbezhetetlenül magyarrá az időmértékes ritmusokat, de igaz az is, hogy pályája során előre is néz, és már a romantika szemléletét előlegző alkotásokat hoz létre. Csokonainál és nála válik a költészet egzisztenciális üggyé – nem abban az értelemben, hogy a költészet szent hivatásának áldozza életét, hanem abban, hogy a személyiség egzisztenciális megérintettségét ragadja meg. Ezért láthatjuk őt ma is modern költőnek.

A személyiség gondjainak egzisztenciális síkján az életrajz közvetlen tényei szinte másodlagosak. Berzsenyi mindig a maga érzelmi és szellemi életrajzát írta versbe. Így nem csupán műveinek keletkezési időpontjáról tudunk keveset, de életrajzáról is, és amit tudunk, azt is inkább leveleiből. Az sem több valószínűsíthető feltételezésnél, hogy a verseiben fellelhető sok női név alighanem csak egynéhány valódi személyt rejt. Az viszont bizonyos, hogy a Somogy megyei Niklát (1804-től haláláig lakhelyét) a száműzetés földjének érezte, s visszavágyott szülőföldjére, Vas megyébe. Mégis Niklán vált nagy költővé: a személyiség nyomasztó gondjaiból egyetemes szintű költészet keletkezett.

BUCSUZÁS KEMENES-ALJÁTÓL

Messze setétedik már a Ság teteje,

Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,

     Szülőföldem, képedet:

Megállok még egyszer, s reád visszanézek.

Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!

     Vegyétek bús könnyemet.

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását

S ácsorgó* ajakam első mosolygását

     Szülém forró kebelén;

Ti láttátok a víg gyermek játékait,

A serdülő ifjú örömit, gondjait,

     Éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve búcsúzom tőletek;

Elmégyek: de szívem ott marad véletek

     A szerelem láncain.

Hímezze bár útam thessali* virulmány,

Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány

     A szerencse karjain;

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,

Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok

     Örömmel tölt órái!

Nem ád vissza nékem már semmi titeket!

Evezzem bár körül a mély tengereket,

     Mint Magellán gályái.

Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit

S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit

     Egy tündér kép elvágja!

A szilaj vágyások gigászi harcait,

E bujdosó csillag ezer orkánjait

     Bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,

Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,

     Messzebb járnak szemeink;

Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,

Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,

     S későn hullnak könnyeink.

(1804)

*) ácsorgó: valami után kívánkozik, vágyakozik
*) Thesszália: termékeny síkság Hellász északi részén

A Kis Jánoshoz 1808-ban elküldött kötetkéziratban szereplő művek közül a Bucsuzás Kemenes-Aljától életrajzi hátterét ismerjük a legjobban, s ugyanakkor az egész életműben ez tartalmazza a legtöbb életrajzi adalékot. Berzsenyi 1799-es házasságkötése után Sömjénbe költözik, s anyai örökségén gazdálkodik. Házassága másod-unokatestvérével, Dukai Takács Zsuzsannával részben érdekből történhetett: apjának felügyeletétől is meg kívánt szabadulni, s az asszonynak is volt sömjéni birtoka. Sömjén ugyanúgy Kemenesalján található, mint a szülőfalu, Hetye, csak innen észak helyett délnek látható az ugyancsak néhány kilométerre magasodó Ság. Ettől a szülőföldtől búcsúzik el végleg 1804-nek feltehetően őszi hónapjaiban a költő. Hosszas előkészületek után: már 1803-ban örökös csereszerződést köt egyik rokonával, s így szerzi meg a niklai birtokot. A költözés okait illetően feltételezésekre vagyunk utalva. Szerepet játszhattak gazdasági megfontolások, egy igen valószínű titkos szerelmi kapcsolat lelepleződésének veszélyes 1803-tól költővolta kiderülésének vegyes visszhangja is. Mint előbb apjától, most talán a Dukai Takács családtól szeretett volna megszabadulni. Ez sikerült is, de minő áron! Nikla évek során a száműzetés színhelye lett, s a költő megkapta a „niklai remete” minősítést.

Nagy István Attila: Kis János tragédiája - (Móricz Zsigmond: Tragédia)

1908 korszakos jelentőségű évszám a magyar irodalomban. Ebben az évben jelent meg a Nyugat első száma. Lényegét tekintve először fordult elő, hogy egy folyóirat képes volt maga köré gyűjteni a legkitűnőbb írókat, költőket, esztétákat. Évtizedeken át orientálta az olvasói ízlést, s ez az értékorientáció alapvető vonásaiban befolyásolta a magyar irodalom fejlődési irányát is.

Móricz Zsigmond pályáján szintén nevezetes esztendő az 1908-as. Ekkor jelenik meg és vált ki osztatlan elismerést a Hét krajcár. Végre túljut az önálló hangkeresés gyötrelmes keserű esztendein, a kudarcokon, a kétségeken. De mekkora árat fizet érte!

“Milyen mélyre kellett zuhannom - írja Móricz -, hogy magamra leljek! Második kisfiam koporsója mellett írtam az első elbeszélésemet, amely meghozta az első tiszta hangot: a Hét krajcár volt ez... Az elbeszélés meséje, hogy egy anya egész délután keres a lakásban hét krajcárt egy darab szappanra, s mikor hat megvan, jön egy koldus... és az ad hetediket hozzá... Ott, az életnyomorúságnak olyan mélységében jártam, hogy elszakadt a fonál, mely a közrend köldökéhez fűzött: elfogadtam a koldustól az alamizsnát, mert a koldus végre nem koldus volt, hanem ember... Embertárs... Ugyanaz, aki én... csak erősebb, mert fent van: él...”

A Hét krajcár után egymást követik a jó elbeszélések. (Judith és Eszter, Csipkés Komárominé, A százszínselyem keszkenő, Tragédia) A korai írásokban még elég gyakran kísértenek a Jókai- és Mikszáth-hagyományok. Ha észre is veszi Móricz a parasztság sorsát meghatározó ellen-téteket, és megismerkedik a valóságfeltárás új módszereivel, tanulmányozza a naturalizmus elméletét és gyakorlatát, s lázadó indulatú paraszthősei korán megjelennek elbeszéléseiben, mégis torznak és egyoldalúnak érzi (személyes tapasztalatai ellenére is) a magyar paraszti sors végletesen keserű ábrázolását. Úgy véli, hogy a nyomor ellenére, a szociális kiszolgáltatottság közepette is kell örülnie a parasztságnak, kell, hogy vidámságban, örömben is legyen része. Ez az egyik magyarázata annak, hogy az 1908-1909-ben született novellákban gyakoriak az idillek a komor társadalmi tapasztalatok ellenére. (Hímes tojások, Virrad, A kokas, Csitt-csatt)

Köztudomású, hogy Móricz gimnazista korában kezdte olvasni Taine-t, megismerkedett a miliő-elmélettel, s ekkor fordult a Dreyfus-per nyomán Zola felé is. Ismerte a nyugat-európai naturalizmus eredményeit, s figyelemmel kísérte a hazai kezdeményezéseket is.

Nem lehet itt feladatunk, hogy bemutassuk a magyar naturalizmus fejlődését, annyit mégis meg kell jegyeznünk, hogy a naturalizmus jelentkezése a magyar irodalomban jóval a francia-országi virágzás után következik be. Sokféle oka van ennek. Magyarázza a késést Magyar-ország társadalmi-gazdasági állapota, a közízlés fejletlensége, az érzékenység hiánya. A “boldog békeidők” hangulatában jó ideig megfeledkezett irodalmi-művészi tudatunk a magyar valóság bemutatásáról. Nem alakult ki a magyar irodalomban a naturalizmus elmélete sem. Éppen ezért az első naturalista írások - Bródy, Petelei, Thury Zoltán, Kóbor Tamás művei - főleg a különöshöz, és nem az általánoshoz vonzódnak. Azt keresik a magyar valóságban, ami szokatlan, megdöbbentő, ami igazolhatja, illusztrálhatja a francia elméletíróknak a társadalomról, az emberről megfogalmazott megállapításait.

Móricz pályáján A százszínselyem keszkenőben, a Csipkés Komárominéban, a Tragédiában, a Sáraranyban találkozunk először a naturalizmus néhány vonásával. Az “éhező és lázadó” faluvég megjelenése, a visszaszorított ösztönök elemi kitörése, az önpusztító erotika lobogása néhány korai alkotás jellemzője.

Imre László: Arany János (1817-1882)

Életműve csaknem másfél évszázada iskolai tananyag, s éppen ezért talán sokan elavult, tiszteletre méltó, de „poros”, unalmas költőként könyvelik el. Holott költészetének komplikáltsága könnyen belátható, ha azt idézzük fel, hogy mennyire ellentétes minősítésekkel ihlették, és nem is alaptalanul. Vélték plebejus forradalmárnak, d arisztokratikusnak is. A magyarság faji tulajdonságait látták benne megtestesülni egyesek, hideg formaművésznek tartották mások. Hitték apolitikusnak meg nemzeti bárdnak is. A nagyvárosi, modern érzékenységű polgári líra előfutárának éppúgy tartották, mint a falusi jegyző szemhatárán kívül eső dolgok iránt közömbös, provinciális költőnek. finnyás ízlésű poeta doctusnak és anakronisztikus népnemzetinek, dekadens fájvirágnak és feladatvállaló közösségi költőnek egyaránt minősítették.

Ennek a sokarcúságnak, összetettségnek az okaminden bizonnyal az, hogy életműve nagyon sok mindent zár le és még többet kezdeményez. Fejlődéstörténeti helyét tehát betetőző és újító funkciójának együttes megmutatása útján határozhatjuk meg. Szinte számbavehetetlen, mi mindent szintetizált. Több száz éves, talán még régebbi folklórelemeket, hiedelmeket használt fel, hogy megteremtse a nemzeti hagyományok folytonosságát (erre szánta a hun trilógiát). Tudatosan gyümölcsöztette a régi magyar műköltészet eredményeit is, Zrínyitől költői gyakorlatában is sokat tanult. És bár jó darabig csak a 18. század s a még régebbi korok irodalmát ismeri, később nagyon is felhasználja Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty bölcselő lírájának vívmányait. Műveibe olvasztja a debreceni kollégiumi diákköltészet vaskos humorát (A nagyidai cigányok), Vörösmarty vadromantikáját (Katalin), a Petőfi-féle tárgyias költészetet (Családi kör). A világirodalomból Homérosztól Byronig számtalan név szerepelhetne, hiszen nagyon is felismerhetően hatott rá Shakespeare pszichológiája, Arisztophanész trágár humora, Tasso, Puskin és mások.

Látva azt, hogy Arany milyen mélyen és milyen sokfelé ereszt gyökereket a jelen és a múlt irodalmába, hamar megfogalmazódott ellene a vád a féltékenységtől többnyire nem mentes kortársakban, hogy nem eredeti tehetség, mindent csak átvesz valahonnan. (Hasonló kifogások hangzanak majd el Babitscsal kapcsolatban a 20. század elején.) Holott Arany életműve e sokféle elemnek nagyon is eredeti szintézisét hozza létre, melynek magasából messze előre mutató kísérleteket kezdeményez. Van olyan műfaj, amelynek csak betetőzője, a balladának, s itt őutána már nemigen lehet újat hozni, legfeljebb tehetséges epigon lehet még Kiss József is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az Arany-balladák holt anyaggá szürkültek volna. Az Ady-vers a maga különös, babonás légkörével, homályosságával, régies kifejezéseivel és tragikus borzongásaival nagyon is sokat vett át tőle. A Toldi-trilógia is csak látszólag folytathatatlan örökség. Valójában Illyés verses epikája vagy a pályakezdő Juhász Ferenc nagyon sok mindenben adósa. Népiességét a századfordulón korszerűtlennek tartották, de Erdélyi, Sinka a két világháború között részben őrá támaszkodva hozhat új hangot a magyar költészetbe. Még az olyan többé-kevésbé sikertelen alkotás is, mint Az elveszett alkotmány, a maga nyelvi játékaival, abszurd humorával egészen Weöres Sándorig érezteti hatását. Arany Bach-korszakbeli lírája (Visszatekintés, Mint egy alélt vándor stb.), valamint a kései Kosztolányi, a kései József Attila pesszimista létlírája közötti összefüggésekkel tanulmányok egész sora foglalkozik. Régen észrevették, hogy a Buda halála, melyben sokan csak az eposzt keresték, a hiányzó magyar lélektani regényt pótolja. Az Őszikék ízig-vérig modern versciklus újszerű érzékenységével, nagyvárosiasságával, meditatív hanghordozásával.  A Bolond Istók az egész műfajt, a verses regényt indítja útjára, amely annak a világirodalmi vonulatnak a tagja a maga nyelvi kevertségével, irodalmi normákat felrúgó „szabálytalanságával”, aminek előzményei Byronon keresztül Sterne-ig, sőt talán Rabelais-ig nyomozhatók vissza. De a lineáris cselekmény elvetésével, az irodalmi formákkal űzött játékkal, burkolt és nyílt idézésekkel majd a 20. században is sok követőre lel a prózaepikában egészen a posztmodernig.

Csűrös Miklós: Tompa Mihály (1817-1868)

Tompa költészetének fejlődéstörténeti helyét nem kellett utólag tisztáznia az irodalomtörténet-írásnak. Ő maga is, kortársai is tudták, hogy átmenetet alkot a Kölcsey, Bajza, Vörösmarty nevével és az almanachlírával jelölhető előző korszak meg a Petőfi és Arany által diadalra vitt népnemzeti irányzat között. Életét eseménytelennek, külső fordulatokban szegénynek mondják. Rimaszombatban született. Apja részeges cipészmester, anyja fiatalon, tüdőbajban hal meg, örökségül a betegségtől való már-már rögeszmés félelmet hagyva fiára. nagyszülei és szeretetlen rokonok nevelik Igriciben; egyik kedvenc írója, Dickens műveiben ismert majd saját gyötrelmes gyerekkorának mására. Véletlen szerencse jóvoltából „inasdiákként” kerül a sárospataki kollégiumba, ahol – némi megszakítással – 1832 és 1844 között végzi tanulmányait, magasabb fokon bölcsészeti, jogi és teológiai stúdiumokat. Barátságok, szerelmek, szép nyaralások és az első irodalmi sikerek fűződnek ehhez az aránylag kiegyensúlyozott korszakához. De már ekkor sokat betegeskedik, s miután 1845 végén Pestre jön, kórházba kerül.

Papi vizsgája után, 1846 őszén lelkész lesz Bején, majd Keleméren, Hanván;  életének külső kerete már nemigen változik. „Én református pap vagyok ; csendes és zajtalan éltem folyama; nincs semmi fény,máz és ragyogvány állásomon” – mutatkozik be Aranynak küldött első levelében. Néhány rendkívüli vagy felkavaró élmény mindazonáltal tagolja ezt a több mint két évtizedet:tábori lelkészként részt vesz a szabadságharcban; megnősül, elveszíti két gyermekét; néhányszor találkozik  Aranyékkal és más barátokkal, örököl, de a birtokot elperlik; erdélyi útja során méltó ünneplésben részesül. Ám még ami jó, azt is beárnyékolja hazafiúi elkeseredettsége, a betegeskedés, a haláltudat, az öngyilkosság gondolatának kísértése és a szorongás, hogy pap létére elveszíti hitét. Derűsebb korszakaiban és általában kedvére való társaságban csillogó homorú, szellemes adomázónak ismerik, mókázni is tud. Mégis mindig meghasonlott, később megtört lélek volt, utolsó éveiben pedig „érző, eszmélő halott, ki önmagát kísérti.”

Lírai költészete, akárcsak Aranyé, az önkényuralom korszakába szárnyal a legmagasabbra. A nemzetre hatalmas súllyal nehezedő elnyomás, az állandósult válságban sokszoros erővel kényszerítő felelősség, dacos szabadságszeretete fölfokozta költői erejét. Mély beleérzéssel követte nyomon és fejezte ki – mint egy méltatója írja – „a közhangulat változását, a nemzeti élet hullámveréseit”. Híres allegóriái (A gólyához, A madár, fiaihoz), a Levél egy kibújdosott barátom után családi lírája és az őszi természet sejtelmes képei részint a vívódó hazafias-gondolati költészet Arannyal, Madáchcsal rokon képviselőjének mutatják, részint a hangulatszimbolika modern kezdeményeit előlegezik.

Utolsó nagy költői fellobbanása azokhoz az átmeneti bukásuk ellenére is lelkesítő politikai eseményekhez és mozgalmakhoz kapcsolódik, amelyek 1859-1861 között az önkényuralom mély válságát idézték elő. Az olasz-osztrák háború, a magyar emigráció tevékenységének megélénkülése, a Bach-rendszer bukása, a nemzeti bizakodás nagy kortársaival együtt Tompát is magával ragadja, szárnyaló ódákban hirdeti a nemzet megmaradásának és felemelkedésének hitét, a levert emzet föléledését és megdicsőülését. Amikor 1861 augusztusában Ferenc József föloszlatja az országgyűlését. Amikor 1861 augusztusában Ferenc József föloszlatja az országgyűlést, és a remények megint füstbe mennek, Tompa elvbarátai  között is egészen egyedül marad, aki még akar és tud bízni, biztatni. Bibliai példázatai (Heródes, Új Simeon) a zsarnokság végét jósolják, a szenvedések után a nemzetre váró vigasztalás reményét sugallják. Közvetlen rokonuk a korszak egyik remeke, a bukásban is fenséget reveláló nagy óda, az 1863-ban keletkezett Ikarus.

Széles Klára: Vajda János (1827-1897)

Milyen volt Vajda János? A kortárs Jókai szerint „eszméje a fiatal óriásnak”. Jól „megtermett, izmos, szálas alak” – emlékezik rá ifjú híve, Endrődi Sándor. Vehemens népvezérként idézi meg 1848 márciusának újságíró szemtanúja: Ágai Adolf. Öregkorában úgy sétál végig mindennap a korzón, hogy arca „mindig morózus”, mindig „kemény, feszes lépésekkel” megy, és „mindig egyedül” – látja Schöpflin Aladár. Mikszáth Kálmán „kivert biká”-hoz hasonlítja. Mintha két ellentétes portrét látnánk: a daliás forradalmárét, közemberét – és az emberkerülő különcét.

Ez a két arckép vajon egybevág-e életének és költészetének azzal a két szakaszával, amelyet következetesen megkülönböztetnek a róla írók? Úgy tetszik, Vajda életútját, életművét maga a történelem szeli ketté. A nagy reményekkel, eszményekkel teli, becsvágyó fiatalember, a váli erdészfiú olyan években emelkedik az ország legnagyobbjai közé, amikor a nemzet is hatalmas, feltáruló lehetőségekben bízik; amikor óriások és hősök teremnek. Petőfi, Jókai, Vasvári társa, Kossuth csodálója, honvédtisztként harcol. Világos után is – bujdosását, büntető besorozását, földbecslő hivatalnokoskodását megélve – egyike marad azoknak a 48-hoz hű költőknek, akiket számon tart az olvasóközönség. Úgy lát napvilágot első kötete, hogy néhány éven belül négy másik könyve követi (1855-1860). Emellett lírai antológiát, díszes albumot szerkeszt, franciából fordít egy kötetet, Ildikó című drámáját bemutatja a Nemzeti Színház. Jeles politikai lap belső munkatársa és hírhedett kritikusa, 1857-től népszerű hetilap szerkesztője lesz. Elismertségét jelezheti A virrasztók című verse körül támadt élénk érdeklődés, a mű kitüntető jutalma, Szendrey Júlia válaszverse. S jellemző számontartottságára, hogy amikor Liszt Ferenc magyar tárgyú opera komponálását tervezi, Vajdára gondol, mint szövegíróra. Ezekben az esztendőkben éri élete nagy érzelmi megrázkódtatása is: megismerkedik Ginával, esztelennek bizonyuló reménykedése abban, hogy a nagyravágyó, büszke szépség meghallgatja költőjét.

Önmaga így pillant vissza: „A magyar kör legbensőbb bizalmának örvendhettem”, majd következtek azok a „legínségesebb évek, amelyekben a sorscsapások egész förgetege tornyosult össze fölöttem”. 1867-en látja így a pályáját kettéválasztó törésvonalat. Vajon a kiegyezésben kell keresnünk a fordulat fő okát és hátterét? Fontos a történelmi változás, de a Vajda-életutat alakító erők összetettebbek. Valóban fatális csapások sújtják: két nagy tehetségű ifjú híve, munkatársa hal meg egymás után, tragikus hirtelenséggel; szülei szörnyethalnak. De mindezt megelőzik politikai csatározásai s az így önmaga által kihívott balsors. Elsősorban két röpiratával (1862) teszi ellenségévé a társadalmi és irodalmi élet többségét, főleg vezetőit. Támadások céltáblája, viták, élclapok tárgya lesz, fokról fokra elszigetelődik. Hetilapját is meg kell szüntetnie, kenyér nélkül marad. Bécsbe megy, hogy munkát találjon. (1864-65). Innen megtörten, megkeseredve tér vissza. 1860 óta évente egy (legtöbb: három) verset ír, sok évben annyit sem. 1872 számít új, második lírai korszaka kezdetének: ekkor tartja székfoglalóját a Kisfaludy Társaságban. Régi népszerűségét azonban többé nem sikerül visszaszereznie.

Vajdát a legérzékenyebben érinti, hogyan alakul lírájának fogadtatása. 1860-ban súlyos kudarcot szenved saját kiadású verseskötetével (Vészhangok). Ez csupán kezdete az őt haláláig elkísérő költői sikertelenségnek. A Vészhangok után csak tizenkét év múlva próbálkozik újabb lírai gyűjtemény megjelentetésével. Ez éppúgy eladatlan s kedvező visszhang nélkül marad, mint későbbi, önerőből vagy baráti összefogás segítségével napvilágot látó kötetei. Néhány régi társa és kevés ifjú rajongója tart csak ki mellette.