Szendrey Júlia 1847 - Rusz
Már azon semmiféle hatalom sem segíthetett, hogy ez a dacos, szilaj természetű kis gyermekleány, Juliska, nem serdült olyan hajadonná, kit a környékbeli tante-ok a konvencionális ildom szempontjából kifogástalannak tarthattak volna.
Szülei elkényeztették; minden vágya teljesült. Sima és nyugodt vonásainak láttára senki sem gyaníthatta, mily örvények zajlanak szíve mélyein.
Ha örült: nagyon, szinte félelmesen tudott örülni; ha játszott: gyermekké lett teljesen;kacagott, sugárzott, - de sokáig nem szeretett sem mulatni, sem gyönyörködtetni. Hirtelen magába zárkózott, összevonta túláradó kedve szirmait, mint hűsülő fuvalom érintésére a virág, s elnémult, mint a váratlanul megszakított dallam valamely hárfa húrjain.
Leült zongorájához, ujjai végig viharzottak a billentyűkön, de néhány akkord után felugrott, - könyvet vett kezébe, egy pillanatig olvasott, becsapta, félrelökte; odasietett a nyitott ablakhoz s tekintete nyugtalan madárként röpködött a tündéri táj fölött.
Szemközt az erdődi ódon vár, a Drágffyak egykori sasfészke, százados tölgyek és bükkfák társaságában; vadrózsákkal csipkézetet halmon a Zápolya uralmát hirdető gót stílű egyház, odább szőlős dombtetők, a szent Donát tiszteletére épült kápolna; alant virágos rétek, cserjék, ligetek, hol a csalogányok egész zenekara csattogott s honnan ménták és ibolyák illatfelhői szállongtak fölfelé. A hunyó nap sugarai mindezt a sok szépséget meleg színekkel vonták be s a leboruló alkony szelíd koloritja úgy ömlött el e felséges vidéken, mint valamely titokzatos hangulat, mely arra van hivatva, hogy egy pillanatra kiengesztelje a szívet az élettel.
S a fiatal leány zajló lelkének háborgása ilyenkor lassankint le is csillapult. Így egyedül, saját álmai fényébe temetkezve, érezte csak magát nyugodtnak és elégedettnek.
Máskor nem.
**
Atyja gazdatiszt volt s mély rokonszenvvel csüngött leányán, aki szabadon és korlátlanul gyűlölt minden köznapit. A gazda életét és foglalkozását egyformán nyomorúságosnak tartotta; nem érezte magát jól az uradalmi körökben, unta a száraz és szellemtelen gazdasági üléseket, még jobban az atyja alatt álló hivatalnokok széptevéseit s teljes szívvel megvetette azokat a simára fésült, képzelgő és üresfejű vidéki nevezetességeket, kik azt hitték, hogy boldogíthatják, ha megkülönböztetik vagy megkérik.
Szelleme a pajzánság és komolyság különös vegyületéből állott, mely vonzott is, meg bátortalanított is. Már élete tavaszán érezte és tudta: mit és mennyit ér? Ábrándjaiból nem lehetett lealkudni semmit s kik égő szívvel közeledtek feléje: elgázolt szívvel vonultak vissza tőle.
**
Ez a boldogtalan teremtés – szerencsétlenségére – nem a Gänseblümchenek fajtájából való volt.
Lénye tüneményes, szertelen, fenyegető és vad, mint a körülötte készülődő idő, mely sajátságos világosságával, tűznapjának kévékben hulló nyilaival, izzó levegőjével, bizarr alakú, zavartalan hömpölygő s félelmes robajú vészfelhőivel nyilván orkánt hirdetett mindenfelé.
Az ily szokatlan színű levegőben minden tárgy elveszti a maga rendes arányait. A jelenségek mintha reszketnének, a körvonalak nőni és hullámzani látszanak; valami különös rángás, idegesség cikáz végig mindenen és jaj annak, kinek különben is hajlama van az egzaltációra, mert ilyenkor az álmok fénylőbbek és lázasabbak, - a vér nemcsak lüktet: villámlik is, s a képzelet semmit sem tart lehetetlennek, még azt sem, hogy diadalmaskodjék végzetén, mely menthetetlenül szerencsétlenné fogja tenni s ízenként tördeli szét merészen süvöltő szárnyait, mielőtt végképp alábuktatná égi magasából.
**
E szenvedélyes, különc lény egy még fellengősebb és különcebb természettel szövetkezett; egy minden egyéb, csak nem szép külsejű, éles és savanyú modorú ifjúnak nyújtá kezét.
Megdacolt a szülők ellenkező akaratával, odalökte az élet minden bizonyosságát, kényelmét a kétes, de dicsőséges jövőért s azt hitte: elég ereje lesz megküzdeni a sors minden viszontagságaival és terheivel, nem bízva egyébben, mint abban a világokat fenntartó hatalomban, mely mindent elvállal s mindenről le tud mondani: a szerelemben.
Egy lángelmének, Petőfi Sándornak a neje lett.
Két szertelenül lobogó láng, két korlátokat nem ismerő szellem szilaj egyesülése volt ez. Vészteljes, viharos, pusztító szerelem. Csók, mely öldököl; villám, mely végig villogja az eget s kilobban.
A leghevesebb érzelmek tűzi veszedelméből támad a legkopárabb sivatag. Az exaltáció mellett ott leskelődik a kétségbeesés s jóformán észre sem vesszük: a büszke szív, mely indulataival az eget vívta, éktelen düledékké torzul az idők szennyében.
Petőfi elég erős volt arra, hogy neje költői és különc lelkének illúzióit egy időre fenntartsa, de mégis gyöngébb az ábrándokat lassanként kijátszó életnél.
A túláradó boldogság legragyogóbb heteiben, Koltón, már elvonult egy-egy baljós felhő e kiszámíthatatlan kedélyű asszony homlokán és szellemén.
A bércek „mint szerelem nélküli jegyesek” tekintenek reá s naplójába a következő titokzatos sorokat írja:
„Olyat érzek, mintha életemnek egy igen szép, de régen-régen visszahozhatatlanul eltűnt öröméről gondolkodnám...”
Alig néhány hét múlva pedig ezt írja egy Erdődön maradt barátjának: „Van kifejezhetlen, kimondhatatlan érzelem. Nem barátság, nem szerelem, nem vonzódás, nem rokonszenv. Mindegyik! Egyik sem! Ha távol él tőlem, ha elveszett nekem, nyugalmam alapjában nem zavarodik meg, szívem és vérem rendesen lüktet. Mégis kérdezősködöm: szép-e a vidék, hol napjai folynak? Jók-e annak emberei? Ön boldog-e?... Ennek így kelle történnie. Vágytam lelkének hacsak egy részecskéjét is bírhatni s e vágyam teljesült. Lelkének e része sajátom, ezt többé vissza nem veheti. Széttéphetetlenül köti ez önt hozzám. Ezért fog ön örökös vággyal reám gondolni, lelkének azon hiányzó, azon hozzám átszállott részét fogja nálam keresni, - ez vonja önt felém. Ezért szeretné tudni jövőmet, ezért szeretne örökké látni és nagynak, boldognak tudni engemet, mert velem együtt lelke is boldog vagy boldogtalan. Pedig egyike vagyok azon pusztító szellemeknek, kik örökös küzdelemben vannak a teremtő erővel: mit ez teremt, ők szétrombolják... Talán csak szétzúzni, megsemmisíteni fogom lelkének e hozzám szakadt darabját. Én lennék ennek oka? Amint a sors rendelése volt: magamhoz vonnom önt, úgy lehet a sors rendelése, hogy általam törjék meg vagy zúzassék szét. De hátha ellenkezőleg csak ezután fog élni és felemelkedni? Valamint oka nem lennék vesztének, úgy érdemem sem lenne ez újjászületésben.
Ki tudja, köztünk a legnagyobb lény mily parányi, önakarat nélküli eszköz egy hatalmas, mindeneken uralkodó világtörvény működésében!”
Ezt a levelet az alig egy-két hónapos asszony írta, aki ekkor már bizonnyal jól átérezte, mit áldozott fel az elképzelt üdv süllyedő világáért, s már ekkor megkezdte a rémes, szomorú harcot önmagával halálig, összeomlásig.
Mert, ami ezután következik: gyásztörténet. A szabadságharc felséges küzdelmei utáni hóhéridők fekete története. Nemcsak a haza veszett el, de leglelkesebb dalnoka is ott maradt a csatatéren, sárosan, véresen...
**
A kora özvegységre maradt fiatal asszony Erdélybe ment, hogy férjét – keresse. Egy ideig élt benne a reménység, hogy tán előkerül. Jó és rossz hírek zavarosan váltogatták egymást; Petőfi él és kimenekült! Petőfit elfogták és Szibériába vitték! Petőfit megölték a csatatéren a kozákok!
Mi mindent kelletet e szerencsétlen asszony szívének átszenvednie e napokban! Mint tépdeshette, öldökölhette a bizonytalanság s mint zúzta szét később a bizonyosság!
„Ha akar még velem találkozni – írja Udvarhelyről egy barátjának – nem mondom, az életben, hanem csak mostanában, úgy, ha lehet, menjen fel ön Pestre, mert én most Kolozsvárra s onnan Pestre megyek s ott leszek két hétig, azután talán az Alföldre s onnan pár hónapra vagy a nagy világba, vagy olyan magányba, hol kívülem senkit, egyetlen embert sem találok, hogy ott kitombolhassa magát a lelkem, hogy ott vagy végképpen megtörjek e csapás alatt, vagy újult erővel újra fölemelkedhessen. Nem tudtam meghalni itt e helyeken, hol Sándort elveszítettem, - jele, hogy még igen sokat kell küzdenem és szenvednem. Lehet-e más célja is életemnek? Kirabolt, meggyilkolt lelkem lesz-e még képes egyébre, mint emlékezetre?...”
Íme, a bolygó fény, mely a magára hagyott özvegy révedező tekintete előtt fellobog s majd később gyászfátyolát is fölégeti!
**
Nincs más kigázolás ezzel a vérmérséklettel, mint – tönkremenni!
Hűvös éjjeleken a szabadban hál – majd férfiruhába öltözik, szivaroz -, embereket keres, akikkel kolozsvári lakásán egész éjszakákat virraszt keresztül dal és pohár közt, hogy elkábulhasson. Agyonhajszolt lélekkel űzi a feledést. Egyik szélsőségből a másikba sodródik, mintha örvény sodorná. Kétségbeesése összetör minden konvencionális formát, fölkavart indulatainak iszapjával borít el maga körül mindent s a szenvedély és fájdalom forgó viharai közt vergődve, csoda-e, ha a természettől különben is heves véralkatú nő elvesztette az erkölcsi egyensúlyt s minden iránt elfásult?
A dajka csóválta hozzá a fejét, és épp így csóválta fejét az egész körülötte suttogó s kritizáló világ, bár bizonnyal sejtelme sem volt arról a vad tragikumról, mely e szerencsétlen teremtés lelkét összerázta s lényét szinte sarkaiból forgatta ki.
Ez a szegény asszony hasonlított egy leszerelt hajóhoz, mely a fájdalmak viharos tengerén kétségbeesetten hánykódik hullám és örvény között, vitorlák, kormányrúd és iránytű nélkül...
**
A dajka csóválta hozzá a fejét...
De, hogy hűthették volna le a gyermekszoba egyszerű és ártatlan örömei e heves képzelmet, e kicsapongó, szövevényes fájdalmat? Hogy tarthatta volna vissza minden egyensúlyából kizavart szellemét a kötelességek hitvány horgonya, mikor fájdalmának egyetlen kacaja erősebb láncokat is széttépett?
Mert vannak fájdalmak, néma s áldásos könnyekben felolvadni nem tudók, olyanok, melyeknek, hogy csak kissé is enyhüljenek, kacagniok, hahotázniok, tombolniok kell. És bizony ti irigylendő vérmérsékű, a higgadtság langyos limonádéját minden megrázkódtatás nélkül szürcsölgető moralisták, ily fájdalomhoz mindig hiába fogtok lépni azzal a józan és bölcs figyelmeztetéssel:
- Ne tessék kacagni, hiszen ezt jókedvükben szokták tenni az emberek, de tessék rendesen zokogni, sírni, mert ez már így illik!
Ki látja közületek, mi megy végbe egy ily omló, alázuhanó lélekben, melynek pazarul pompázó világát váratlan orkán villámzápora paskolja semmivé s égeti föl, dönti hamuba rémes hirtelenséggel?
**
„Egyetlen nyugodt, vagy tűrhető pillanatom sincs, - írja fentebb említett barátjához. Mihelyt egyedül vagyok, azt hiszem, megőrülök. Minden este ájulásszerű, mély, nyomasztó álom ment meg az öntudattól. De még álmaimban is szenvedek s szívem minden dobbanása oly kínos, mintha mindegyik utolsó lenne. Ha emberek közt vagyok, megfeszítem minden erőmet, hogy uralkodhassam magamon; ilyenkor mintha leplet borítottam volna lelkem iszonyaira, ilyenkor legalább nem látok, nem borzadok, csak érzek. És csodálatos! Minél betegebb és nyomorultabb a lelkem, testem annál épebb, egészségesebb! Elpusztíthatatlan forrása kell az életnek, hogy legyen ereimben, mert mindenképpen elhanyagolom, sőt rontom magamat s arcom és testem olyan, mintha minden nap az egészség tengerében fürödném. Mikor leginkább fel vagyok hevülve: iszom, hogy tönkre tehessem magamat, - hiába!
Sürgetve szólítom fel önt, ha lehet, jöjjön el! Nem tudom, meddig leszek itt, tán egy hónapig, tovább semmi esetre. Jöjjön, ha lehet és tegyen tökéletesen őrültté. Szeretem, ha olyan veszett lélek, mint az öné, részt vesz poklom gyötrelmeiben. Éppen az én társaságomba s az én világomba való az ön ezerszer fölfeszített lelke is!
Ha eljön, az irgalom Istenére kérem, hozza el azt a mérget, amit nekem ígért. Ha csak részt vesz sorsomban, tegye meg, mert különben örökké kísérteni fogom fehér lelkemmel és piros arcommal.”
**
Nem tehetek róla, de ez eszeveszett, bizarr fájdalom majdnem artikulátlan kitörései és süvöltései azt a hatást teszik rám, mintha vigasztalanul komor, halottian sárgás felhők közt szétrongyolt szárnyú sirályokat látnék kavarogni, vagy fuldokló embert hallanék, amint levegő után kapkod.
Bárhogyan ítélje meg a világ ezt a nőt: erősen tévednek és csak a saját szűkkeblűségükről tesznek tanúságot, akik közönséges mértékkel mérik őt.
Sem a körülötte zajló idő, sem e benne menthetetlenül alámerülő jelenség nem voltak közönségesek. A lelkesedésnek s a nyomába lépő kétségbeesésnek talán sohasem tűntek fel változatosabb, különcebb formái, mint ezekben a lázas években.
Hány alak szállt minden vád nélkül sírjába! De Petőfinét meglátta mindenki, mert omló alakja roncsát egy nagy név glóriája világította meg.
Életírói nem emlékeznek senkiről, aki csillapítólag vagy emelőleg tudott volna hatni rá, ki – bár erőszakosan – megmentésére törekedett volna; de annál tömegesebb azok száma, kik szították kétségbeesése vészes lángjait, s mikor már égett, elfordultak tőle, sorsára hagyván őt.
Vett volna részt véres ütközetben, forgatva kardot vagy lövöldözve pisztolyait: senki sem mondta volna nőietlennek; de mert kétségbeesésében őrültségeket követett el: legelőször is (bizony nem valami lélekemelő látvány!) saját neme vetette meg.
Az irgalom és könyörület egy pillanatig sem gondolt arra, hogy az a pokol, melyet ez elgázolt teremtés leveleiben és verseiben annyiszor emleget, nem a fantázia festett pokla, sem holmi hivalkodásból, szenvelgésből összekomponált pokol, de égő, eleven kárhozat, s e nő benne vergődik és megváltásért sikoltoz. Csak szilaj alakját látták, csak hahotáját hallották, de örvényes lelke vad őszinteségében nem hitt senki sem, még akkor sem, midőn helyzete sötét, rémes humorát ő maga világította meg:
Ne higyj nekem, ha dallásra
Látod nyilni ajkamat:
Gondolatot föd e dal, mit
Kimondanom nem szabad.
Ne higyj nekem, hogyha hallasz
Fölkaczagni engemet:
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily perczben lelkemet.
**
Nem akarom én semmit sem szépíteni a dolgokat, még azoknak az adatoknak a hatása alatt sem, melyek Szendrey Júliáról, mint anyáról, elég érzelmes képet rajzolnak. Tudom, hogy Petőfi Szeptember végén című gyönyörű költeményében olyan kegyelet-szövétneket gyújtott meg rajongóan szeretett neje számára, melynek egy második szívbeli friggyel szükségképp ki kellett aludnia.
Amint e nő eldobta „özvegyi fátyolát”: kilépett a Petőfi-kultusz azon bűvköréből, mely fényével őt is elárasztá.
De azt is tudom, hogy e nő szíve ott vérzett el férje szíve mellett a segesvári csatatéren s nem maradt fenn belőle más a további élet számára, csak a kísértő, bolyong árnyék, - egykori boldog ábrándjainak tündérzenéjéből csak a magát elsirató rekviemek komor melódiái, nehéz csuklása.
Ki irigyelné tőle azt a „szívbeli” frigyet, melynek története egy menekülő lélek kényszerű magát odavetése s melynek színleges boldogsága lantján így zokog fel:
Meghaltam én réges-régen,
De nem nyughatom békében;
Kisértetként járok, kelek,
Keresve, mit nem lelhetek,
Keresve a boldogságot,
Mire sehol nem találok:
Mi messziről annak látszik:
Árny, mint én, mely velem játszik.
Hogyha közelébe érek, -
Rémképétől elszörnyedek
S futok vissza koporsómba
Új kinoktól ostorozva.
S rám vonom a búbánat-szőtt
Gyászor, halotti lepedőt
S várom, míg az ég majd megszán,
Hogy majd meghalok igazán.
**
Íme, ilyen e nő szétdúlt életének s szomorú költészetének légköre!
Dobjon rá követ, aki hibátlannak érzi magát, - de mi, kiket nagy és mély perspektíva választ el azoktól az izgalmas, lázas időktől; kik nyugalmas és békés emberek vagyunk; hiszünk a kötelesség mentő hatalmában, rendesen végezzük napi teendőinket; apró gondjaink és örömeink váltakozása csak az életkedv fűszerét sokszorozza bennünk s minden megrázkódtatás nélkül gyakorolhatjuk az irgalmasság erényeit, sőt esténként imát rebegve, adunk hálát a jó Istennek, hogy megőrizte lelkünket a külső és belső rontó zivataraitól: mi ne sározzuk be megvetésünkkel még jobban ez elítélt asszony emlékét, de vessük üldözött s bolyongó árnya elé az igaz résztét egy-két virágát, nem azért, mert Petőfiné, de mert – nagyon szerencsétlen volt.
(Forrás: Petőfi-album 62-69. old. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
