Egy éh farkas, kinek borzadt minden szőre,
Prédáját keresni méne egy erdőre,
Hol akadt csakhamar egy kövér kutyára,
S szinte megrepdesett kivánt látására;
De félt belé kapni, ámbár folyt a nyála,
Tartván, hogy a kutya erősebb lesz nála.
Valóban a vívás lett volna kétséges;
Mert a komondor volt izmos, egészséges.
Inkább kivánt tehát beszédbe eredni,
Mintsem bizonytalan harcba keveredni,
Kérdi: Mit keressz itt? mit vársz? mit reménylesz?
Oh te boldog állat, ki ekképen fénylesz!
Mond meg kérlek nekem, hogy élsz, s ki tart téged?
Hogy ily szép kövér vagy, s ily friss egészséged.
A kutya azt mondja, hogy heverésére
Tartják őtet, s nincsen gondja élésére,
Hogy vetnek elébe néha zsíros csontot,
Néha húst, s kenyeret, hol egy, hol két fontot.
A farkas azt mondja: Szeretnék úgy élni,
Az éhenhalástól nem kéne úgy félni.
Ha tetszik - mond az eb - az könnyen meglehet,
Az, a ki engem tart, véled is jóttehet.
Velem együtt nála ezt fogod csinálni:
Gondod lesz a házra s előtte fogsz hálni;
Éjjel ki fogsz űzni minden tolvajokat,
Nappal a zsidókat s holmi koldusokat;
Megismered őket rongyukról, s botjukról.
A pundrát éltemben lehúztam már sokról.
Ha csak az a dolog, örömest elmegyek -
Mond a farkas - csak hogy mint te, boldog legyek.
Mennyivel könnyebb lesz nekem ott vigyázni,
Mint itt az erdőben éhezni és fázni.
Most itten szenvedek hideget s meleget,
Még is alig eszem tíz hétben eleget.
Örömkönye csordult a farkas szeméből,
Hogy így szabadult ki az éhség helyéből.
Jó messze mentek már, a mikor sokára
Néz egyszer a farkas a kutya nyakára:
Mi az oka - kérdi - hogy ott nincsen szőröd?
Talán valamikor sebes volt a bőröd?
Nem - felel a kutya - hanem láncra tesznek
Néha, de estvére mindenkor levesznek:
De az éppen semmi, mert így egész éjjel,
Fel s alá járkálok és futkosok széjjel.
Semmi? - mond a farkas - de az a veleje:
A szabadság minden jónak a kútfeje.
Menj el, nem akarok többé veled menni,
Nem kell a jó élet, ha láncon kell lenni.
Nincsen szebb és drágább kincs a szabadságnál,
Jobb ez a gyémántnál s minden gazdagságnál.
