2012. dec. 14.

Péczeli József: A rák, s a leánya


Egyszer sétálni ment egy rák a lányával,
S látja miként csúsz mász hátra a farával,
Mond neki: „Jaj hogy mégy szerelmes leányom,
Ha intlek, a borsót, látom falra hányom.
Kérlek gyöngy remekem, töltsd kedvem csak ebben,
Tartsd fel ékes fejed, lépj egy kicsit szebben.”
„Jó anyám mond a rák, bár én hazug légyek,
Ha a mint te sétálsz, én is úgy nem mégyek;
Kis koromtól fogva mint jársz te, azt nézni
Nem szünöm, s menésem a szerint intézni.”
Igaz példabeszéd, nincs benne tagadás,
Száz intéssel felér egy jó példaadás.
A gyümölcs nem messze esik a fájától,
Keveset különböz a lány az anyjától.

Péczeli József: Farkas, kutya


  
 
  
Egy éh farkas, kinek borzadt minden szőre,
Prédáját keresni méne egy erdőre,
Hol akadt csakhamar egy kövér kutyára,
S szinte megrepdesett kivánt látására;
De félt belé kapni, ámbár folyt a nyála,
Tartván, hogy a kutya erősebb lesz nála.
Valóban a vívás lett volna kétséges;
Mert a komondor volt izmos, egészséges.
Inkább kivánt tehát beszédbe eredni,
Mintsem bizonytalan harcba keveredni,
Kérdi: Mit keressz itt? mit vársz? mit reménylesz?
Oh te boldog állat, ki ekképen fénylesz!
Mond meg kérlek nekem, hogy élsz, s ki tart téged?
Hogy ily szép kövér vagy, s ily friss egészséged.
A kutya azt mondja, hogy heverésére
Tartják őtet, s nincsen gondja élésére,
Hogy vetnek elébe néha zsíros csontot,
Néha húst, s kenyeret, hol egy, hol két fontot.
A farkas azt mondja: Szeretnék úgy élni,
Az éhenhalástól nem kéne úgy félni.
Ha tetszik - mond az eb - az könnyen meglehet,
Az, a ki engem tart, véled is jóttehet.
Velem együtt nála ezt fogod csinálni:
Gondod lesz a házra s előtte fogsz hálni;
Éjjel ki fogsz űzni minden tolvajokat,
Nappal a zsidókat s holmi koldusokat;
Megismered őket rongyukról, s botjukról.
A pundrát éltemben lehúztam már sokról.
Ha csak az a dolog, örömest elmegyek -
Mond a farkas - csak hogy mint te, boldog legyek.
Mennyivel könnyebb lesz nekem ott vigyázni,
Mint itt az erdőben éhezni és fázni.
Most itten szenvedek hideget s meleget,
Még is alig eszem tíz hétben eleget.
Örömkönye csordult a farkas szeméből,
Hogy így szabadult ki az éhség helyéből.
Jó messze mentek már, a mikor sokára
Néz egyszer a farkas a kutya nyakára:
Mi az oka - kérdi - hogy ott nincsen szőröd?
Talán valamikor sebes volt a bőröd?
Nem - felel a kutya - hanem láncra tesznek
Néha, de estvére mindenkor levesznek:
De az éppen semmi, mert így egész éjjel,
Fel s alá járkálok és futkosok széjjel.
Semmi? - mond a farkas - de az a veleje:
A szabadság minden jónak a kútfeje.
Menj el, nem akarok többé veled menni,
Nem kell a jó élet, ha láncon kell lenni.
Nincsen szebb és drágább kincs a szabadságnál,
Jobb ez a gyémántnál s minden gazdagságnál.

 

Péczeli József: Galamb, hangya

 
Egy galamb a csörgő patakban formáját
Nézte, s mosogatta fejét, orrát s száját.
A mikor egy hangya esék e folyóba,
Veszedelme nagy volt szegénynek valóba.
Kicsiny vala a víz, de a kis hangyának
Tengernek tetszék ez, legalább Dunának.
E szép galamb látván szegény mint haldoklik,
S a sok ivás miatt mely szörnyen fuldoklik,
Bevete a vízbe egy kis szalmaszálat,
Melyre mintegy hegyre felmász a kis állat,
Bátran nézi onnan a nagy veszedelmet,
Melyben sülyedezvén nyert kész segedelmet.
Olyan volt e fűszál neki mint egy bárka,
Így nem metszheté el életét a Párka...
A galamb egy fára ült fel tollászkodni
S kedves párja után kezdett fohászkodni.
Egy vadász oda csúsz gyilkos fegyverével
Mezítelen lábbal, s már a jobb kezével
Felhúzta a sárkányt, mikor észrevette
Szándékát a hangya, s lábát majd megette.
Míg a marás helyét a vadász vakarja,
Meglátja a galamb, hogy húsát akarja,
Csattogó szárnyakkal messze száll előle,
A kiváncsi vadász szája csattant tőle...
A legkisebbel is szép dolog jót tenni,
A jótétet sokszor elő lehet venni.

 

Péczeli József: Nyúl, veréb, ölyv

(A kép forrása: http://think.transindex.ro/?p=12877)
Fotó: Lóki Csaba (www.lokicsaba.hu

 
Egy vadász a nyulat egykor mintegy lopó
Fektében megleste, s vele volt hat kopó.
Mit tudott mást tenni a nyúl félelmében,
Kereste életét lába védelmében.
Szalad mindenfelé egész erejéből,
Hogy kimenekedjék a vadász körméből.
Kétszer is elfutja már régi nyomását,
Hogy így megcsalhassa a kopók szaglását.
Néha nagyot ugrik, néha vizet keres;
Hogy eltéveszthesse nyomát ott a deres;
Vizsgál, ha kaphatna más nyulat fektében,
Hogy így azt vethetné a kopók elébe:
De keveset szolgál minden mestersége,
A deresnek hozzá nincsen embersége:
Látja hogy mindenütt hág fáradt sarkába’.
Hogy azért ne essék a vadász markába,
Beszaladt végtére egy sűrű cserjébe,
Hol csaptak az ágak a kopók szemébe,
S ekképen sokára a nyúl megszabadult,
S majd félholtan szegény egy helyen meglapult.
Egy veréb hogy látja szörnyű fáradságát,
Kérdi, hová tette lába gyorsaságát?
Szemtelen! Hány ízben magad mint dicsérted,
Mondtam, hogy nem adnám egyik szárnyam érted.
Megmondám, hogy így jársz, nincsen három napja!
Azonban őkelmét az ölyű elkapja.
A nyúl felel: Látom neked sem barátod
Az ölyű, mert szádat körmei közt tátod...
Gonosz szívnek jele másokat megvetni:
Nagy vétek a szegényt kínjában nevetni.

 

Péczeli József: Bikák és békák


Két bika egy réten ugyan elevenen
Veszekedtek együtt egy meddő tehenen,
A melyet egy béka látván fohászkodott,
De ezen egy ifjabb nagyon álmélkodott.
Kérdi mi az oka e nagy sohajtásnak?
Mi köze te veled bika civódásnak?
Hát nem ládd-e, úgymond, mi lesz ennek vége,
A mi halálunk lesz egyik vesztesége.
A győzedelmes azt többé a gulyában
Nem fogja szenvedni, s ide jő bújában.
E nádakat fogja tördelni szarvával,
Minket meg a vízben tapodni lábával.
Alig végezé el, hogy egyik mérgesen
Jő bőgve, s a tóba megyen egyenesen;
Minden lépésével megöl egy-két békát,
Napjában legalább eltapod egy vékát.
Ha a hatalmasok együtt veszekednek,
A szegény emberek legtöbbet szenvednek.
Elpusztul szőllőjök, s drága ültetésök,
És elgázoltatik rétök s szép vetésök.
Úgy vagyon a nagyok pere s bolondsága
A szegény embernek kész nyomorúsága...

 

Keats, John (1795-1821): A szöcske meg a tücsök


A föld költészete sohase holt:
ha nap heve gyötri a madarat,
s az hűs lombban búvik, egy hang szalad
tova a réten, mely frissen tarolt.
 
A szöcske ez - eleven, üde folt
hév nyárban; dala meg sosem szakad,
s ha éri jó kedvében fáradat,
levél alatt lel enyhe, hűs akolt.
 
Mert vége nincs a föld költészetének:
magányos téli esten, hogyha fagy
fojt hangot, kályhának mögötte kél
 
melegben növekvőn a tücsökének;
s ha álomban félig merülve vagy,
hinnéd, hogy szöcske zöld mezőn zenél.
 
(Ford.: Kemény Ferenc)

Vargha Gyula (1853-1929): Egy vándor rigóra (1910)


(Zsoldos Márton rajza)
 
 
 
Kit fenyvesidből dél felé
Hajt a közelgő tél,
Szegény bohó vándorrigó
Szőlőmbe mért vetődtél?
 
Megsápasztotta már az ősz
A venyigén a lobot,
S a sárguló levél közül
Rád ért gerezd mosolygott.
 
Csábított az arany bogyó
Sohsem látott csodája.
- Fenn éjszakon nincs alkalom
Ily tündérlakomára.
 
Amint megvágtad a bogyót,
kibuggyant drága nedve,
S te szürcsölgetted ittasan,
Bajt és veszélyt feledve.
 
De a vincellér résen áll,
Nem érti ő a tréfát,
Lopózva csúsz, mint a hiúz,
S már fogja fegyverét rád.
 
Egy villanás, egy dörrenet,
S lehullsz, szíven találva,
S befutja rebbenő szemed
A halál szürke fátyla.
 
Szegény madár, vándormadár,
Korán elért a végzet,
Fenn a sötét fenyők között
Sohsem lát már a fészked. 
 
 

Vargha Gyula (1853-1929): Szent Margit galambjai (1921)


 
 
A szűz királylány hűs szigetjén
Galambok isznak a Dunából.
Megszomjazott s leszállt a földre
A fönn kerengő légi tábor.
 
Házak s tornyok felett csapongva
Negédesen szelték a léget,
Sokszínű fényes tarka tolluk
A napsugárban szinte égett.
 
Szelíden állnak most a parton,
Félénken néznek a nagy árra,
Piciny csőrük hegyét a roppant
Folyam vizébe be-bemártva...
 
Hajdanta hány szép várkisasszony
Élt boldogan, kevély örömben;
Táncolt, dalolt, fénylett, sugárzott
Zenétől harsogó teremben.
 
De hány volt, aki kéj s öröm közt
Egyszerre csak nagy szomjat érzett,
S ment, hol szűz Margit gyönge teste
Szeges övtől sebezve vérzett.
 
S az ige végtelen vizéből,
Világból elvonulva, távol,
Úgy ittak égő szomjas ajkkal,
Mint a galambok a Dunából. 
 
 

Vargha Gyula (1853-1929): Szitakötők (1919)


 
Pihenni erdő hűs ölén
Beh jó a tikkadt nyár hevében;
Sátrat feszít a lomb fölém,
S árnyszőnyeget terít elébem.
 
Köröskörül nagy néma csend,
Madár se zengi most danáit;
Egy mélyre vájt mederbe' lent
Élővíz csillogása csábít.
 
Tükrét homály borítja bár,
Itt-ott a víz szikrázva csillan,
Még színesebb a napsugár,
Lombrésen át amint bevillan.
 
Mulatni kezd a múlt idők
Árny- s fényszövésű álma vélem...
Aranyszárnyú szitakötők
Hintáznak a smaragd levélen. 
 
 

Tarkovszkij, Arszenyij: Galambok



Elszállt a hét nap hét galambja,
Kiszórt magokból jól belakva.
De a helyükbe újra hét
Galambot küld megint az ég.
Amíg csak élünk, hét a nap,
S bár öt marad csupán a végén,
A földi, meghitt zugokat
A mennyországra nem cserélném.
Itt búgnak vadgalambjaink,
Itt sírdogál mind, itt kering,
Torunkon aszfaltot szemelnek,
Esőt kortyolva emlegetnek.
 
(Ford.: Baka István)

Mallarmé, Stéphane (1842-1896): A hattyú


A szűzi, eleven és szép ma szárnyai
feltépik-e nekünk, sújtván vadröptű ívben,
e múlt, kérges tavat, hol visszatérve híven
dértől szegett, jeges szárnypár vergődve ví?
 
Ez ő - emlékezik hajdan hattyúja, ki
nagy bár, nem hord reményt a kétségtörte szívben,
mert nem éneklé a helyet mesteri mívben,
hová jégfényű tél jöttén kell szállani.
 
Szép vergődő nyakát e fehér görcs szorítja
a térben, mit hiún tagad; ez elborítja,
a rettentő talaj lefogván tollait.
 
Fantóm ehelyt csupán, mert ragyogása tiszta,
s közöny fagyleplibe magát burkolva itt,
meddő számkivetés álmába dermed vissza.
 
(Ford.: Kemény Ferenc)

Alphonse de Lamartine (1794-18969): A lepke


Tavasszal kelni ki s halni, ha hull a rózsa,
langy szellő szárnyakon úszni a szűz eget,
alig-kinyílt virág kebelén ringatózva
fények és illatok közt ittasodni meg,
a zsenge szárny selyemporát lerázva, lenge
sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
a lepke mámoros fátuma ennyi csak!
Olyan ő, mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.
 
(Ford.: Kardos László)

Péczeli József: Légy, hangya



A légy disputála egykor a hangyával,
S e nagy dolgos felett kérkede magával:
Bizonyára - úgymond - elveszett az eszed,
Hogy te paraszt féreg magad hozzám teszed.
A királyoknál van nekem kész asztalom,
Mikor kell a legszebb dámát megcsókolom.
Mi van az oltáron még azt is megnézem
S már Jupiter előtt kiveszem a részem.
De a hangya erre oly jól megfelele,
Hogy a légynek eltölt szeme szája vele.
Király asztalához senki nem hív téged,
Azért is ott minden neked ellenséged.
Mindenünnen mivel nincs arcod, kivernek,
Kész ellened mindig keze az embernek.
A mely helyre egyszer leülsz vagy leszállasz,
Többnyire te abból többé fel nem állasz.
Én a más asztalát, mint te, meg nem lesem;
Mert magam élelmét bőven megkeresem,
 
Mikor itt s ott cincogsz, én az egész nyáron
Dolgozom, az időt megvévén nagy áron.
S mikor ti megfagytok henye s ocsmány legyek,
Rakott tárházamba ősz végén bemegyek.
Az láthatja magát a rest légy képében,
Ki dicsekszik csupán nemes levelében,
Mely mint a név régi ősiről maradott,
Kiknek virtusokhoz ő semmit sem adott;
Ki egy rongyos mentét ha vethet előre,
Utálva néz alá a szántó-vetőre.
De mikor az ilyen egy-két agarával
Hétről hétre nyúlász, hol negyed magával,
Azután itt s amott máson él arcára;
Élelmet keres az, december havára,
Meleg verejtékkel földét zsírosítván
Hazáját s királyát ekként gazdagítván.
 

Péczeli József: Nap s békák



 
Athénásban egykor vévén feleséget
Egy fő tolvaj, ada pompás vendégséget.
A hová sereggel sokan felgyűlének,
Sem száma, sem vége nem volt vendégének.
Ésópus, ezt látván, egy mesét beszéle,
E balgatag népet hogy intené véle...
A nap akart, úgymond, egykor házasulni,
Mely dolgon a békák kezdtek dúlni-fúlni.
Az egy nap, így szólnak, mely sok tót kiszáraszt!
S a víz kereséssel egész nyáron fáraszt!
Hát mi lesz belőlünk, ha sok fia lészen?
Kiapad minden tó, s elveszünk egészen.
Jobban okoskodtak a tóknak lakosi
Mint a bölcs Athénás városa okosi.