Devecseri Gábor: József Attila-utca

ŐSZI FÁRÓL megsápadt levél, könyv hull le a polcról régi szerelmesek történetével. Rég nem olvasott, érzelmes regény, mintha megunta volna, hogy nem nyúlnak hozzá, senki homlokát nem ráncolja, mikor a hős féltérdre ereszkedve vallomást tesz, senki nem mérlegeli, vajon komolyak-e szándékai, hímzése fölött nem sikolt föl a kisasszony, mikor az egymásra vágyók végre célhoz érnek. Öngyilkosságot akart elkövetni a kötet, de életben maradt. Mindössze egy méterrel mélyebben őrzi most lapjai között a kürtőkalapos lovagokat, tavaszi kirándulásokat a hideg sült tökkel és egykor izgalmas szóváltásokkal.

Egy méterrel mélyebben járunk most valamennyien.

Mint a lelkes régészeknek, ha a város egy régebbi részét óhajtják vizsgálni, lefelé kell ásniok egy keveset, úgy kell nekünk, mint valami emelkedésen, fölfelé kapaszkodnunk, ha csak emlékezésben is újra azt a várost akarjuk járni, amelyet néhány esztendeje.

Hol vannak a pocakos polgár hasának vastagságával vetekedő törzsű fák,melyek a pesti utcákon, ereken erdőségeket juttattak eszünkbe? Hol vannak a padokon üldögélő nyugdíjasok, akik a fejük fölött tanyázó, verebekkel életre szóló szövetséget kötöttek, hogy soha egymást el nem hagyják? Merre röppentek a sirályok, amelyeket a Lánchídról rejtelmes öreg urak és iskolát mulasztó boldog diákok etettek, mialatt a Duna két oldaláról büszke-szép hatalmas épületek jóindulatú mosollyal nézték a színjátékot? Hová tűnt az az idő, amelyben Budapesten minden lehetséges épület, híd, sétány, nevezetesség ki volt világítva, hogy végül egy mérges lapszerkesztő a korzón kijelentse: ő büntetésből magát a polgármestert világítaná ki? És hol van maga a lapszerkesztő? Hol vannak végül maguknak az épületeknek tündöklő díszei, a sétányok mesebeli tisztasága, a Váci utca ragyogása, az Apponi tér békésen igyekvő forgalma, a Mária Valéria utca aszfaltjának sima szürkéje, mely külsejére sokat adó, idős gavallér galambszínű öltözetére emlékeztetett, vagy – eső esetén – ünnepélyesen csillogó fekete tükre?

Ebben az utcában tanyázott a Szép Szó első szerkesztősége.

Tanyázott – ez a helyes szó, mert a két nem túl nagy és eléggé sivár helyiségben Cserépfalvi Imre könyvkiadó raktárában, keddi napokon az emberek is mintha úgy lettek volna egymásra dobálva, mint a gyalult bútordarabok és a fölvágatlan könyvek. Meghitt szeszélyességben, bizalmas zsúfoltságban, amely rendetlenség mintha egy titokzatos, csak beavatottak számára megmutatkozó rend álruhája is lett volna és ezért a két kalitkát az otthon jellegével ruházta fel. De azért mégsem otthon volt az, csak tanya, rendetlenségében, hangsúlyozottan ideiglenes összevisszaságában alkalmi tanya; ideiglenességét még megerősítette a várakozás: csak múljék el mennél előbb a délután, a néhány szerkesztőségi óra, a lényeg azután következik: a Hangli-sörözőben éjfélig, vagy tovább is tartó üldögélés. József Attila és Ignotus Pál, a két szerkesztő hol egyik, hol másik szobában ültek a könyvekkel borított asztalok sarkára megtárgyalni valamit a vendégekkel, akiknek feje – mint a kártyacsomag lapjai keverés közben – szintén a legváratlanabbul bukkant föl itt is, ott is; Somlyó Zoltán szép sötét arca is megjelent itt egyszer, Berda József jókedvű rikoltozása meglepő szögletekből hangzott föl, megszámlálhatatlan mennyiségű költőnő csevegése töltötte meg a szobát, mint valami madárházat; Fejtő Ferenc és Remenyik Zsigmond ugyanúgy pattant ide-oda, mint Ignotusék; az egyetlen szilárd pont, biztos tájékozódást nyújtó támasz, aki elhorgonyozva tartózkodott az első szobában Matildka volt, a kisasszony.

A HANGLI-SÖRÖZŐ a Mária Valéria utca tanácsa volt; de annyira megszerettük, hogy ez maradt sok későbbi üldögélés színhelye is, amikor a folyóirat már rég átköltözött a Pantheon-kiadó helyiségébe. Egyszer azonban, emlékszem, nem oda, hanem a szemben lévő nagyszálló halljába kalauzolta a társaságot a Szép Szó női hangon kiáltozó bárója. Tompított világításban adta elő legközelebbre tervezett műsorát a dizőz, aki kérte, hogy meghallgassuk.

Ha nem szeretsz vissza mi lehet?

Eső után kár a köpönyeg.

- énekelte, míg saját külön zeneszerzője, aki ezt a dalt szerezte, áhítattal kísérte. József Attilának különösen az tetszett, hogy: „ha nem szeretsz vissza”. Igaza volt. A slágert is komolyan figyelte, a tudós szemével és fülével, aki semmit nem tart érdektelennek és a környezet értékétől függetlenül kiemeli abból azt, amit megjegyezni valónak ítél. „visszaszeretni” többet fejez ki, mint viszontszeretni, a teniszjátékosok nem viszontütik egymásnak a labdát, hanem visszaütik; az időbeli különbséget érzékelteti tehát ez a szó: előbb van az érzelem, amelyre azután a viszonzás vagy nem-viszonzás válaszként következik.

A slágerszerző szavát a költő helyeslő biccentése bebocsátotta az irodalmi nyelvbe. – Azután, már odalent a bárban, ahol csak a mi társaságunk tartózkodott, versekről beszélgettünk. József Attila a dizőz bundájában ült a középen, mert fázott. Én Babits „Mint különös hírmondó”-ját mondtam el, melyet akkor is, azóta is legszebb magyar költeménynek érzek. előtte Adyról folyt a szó, s mint olyanról, akit más költő meg sem közelíthet. Azt hiszem, éppen ezért idéztem ezt a verset, de a válasz csak az előbbi kétkedő mosoly volt. „Pedig – mondtam erre – Ady ilyen szárnyalású verset soha nem írt.” „Nem, ilyet tényleg soha nem írt” – szólalt meg Attila. Meglepetten fogadtam ezt a váratlan segítséget éppen tőle. Hiszen emlékeztem, „Az istenek halnak, az ember él”-kötet ellen írt röpiratára. De ismerten tárgyilagosságát és visszaemlékeztem arra a Balog Vilma által rendezet Babits-estre is, amelyen a jelenlévő költők olvastak föl Babits-verseket és amelyen József Attila éppen a „Mint különös hírmondó”-t választotta és csak miután megtudta, hogy mindenki csak egy verset olvas föl, s neki volt egy másik kedvence is, engedte át ezt a költeményt nekem. Tárgyilagossága több volt, mint az elfogultság hiánya: teremtő volt. Régen túlemelkedett már azon, hogy ítéleteit egy-egy művész személyéhez, vagy akár egy-egy művész művészetének egészéhez fűződő személyes rokon- vagy ellenszenvétől tegye függővé.

KÉSŐ LETT. Elindultuk az éjszakai erős esőben a Mária Valéria utcán. Aztán jobbra vágtunk, föl a Tisza István utcán át. József Attila velünk. Hogy ekkor volt-e otthona, nem tudom. Mert körülbelül ebben az időben tartott lakásavatást a Szentkirályi utcában, ahol még telefont is tartott, mint valami különös háziállatot, s a lakásavatás alkalmából a Szentkirályi utcai otthon a sűrű cigarettafüstben félelmetesen hasonlított a szerkesztőségi délutánok helyiségéhez, s mindössze annyiban különbözött tőle, hogy távozásunk előtt a költő gyűjtést indított a szobaleány számára, aki a lak rendbeállítására volt másnap eljövendő. De kevéssel a lakásavatás után már gondterhelt arcát láttam viszont a Nádor utcában: még nem tudta, hogy hol aludjon. Én akkor testvéremmel albérletben laktam, szüleim fönt a hegyen, csak tanácsot tudtam adni Együtt hívtuk föl a Nádor utcai trafikból a Mikes  Kelemen Akadémiát, vagyis Füsi Józsefék lakását: odaköltözetne-e József Attila az Akadémia Benczúr utcai „székházába”? A válasz az volt, hogy sajnos nem. Talán az Akadémiát takarító „méltóságos kisasszony” volt ennek az oka, vagy az, hogy Jóskáék ismét bezárták tréfából a mellékhelyiségbe G. L. ismert közírót, és távozni óhajtottak hazulról, nem tudom, ez már más fejezetbe tartozik. A lényeges az, hogy Attila az ilyen kicsinyes gondok között is mennyire a költészettel foglalkozott mindig – hiszen ez természetes is volt -, méghozzá úgy foglalkozott vele, hogy nem is fordított rá külön gondot: be- és kilélegezte. Mikor a Szentkirályi utcában még a lakásavatás előtt – ezúttal egyedül – meglátogattam, azzal fogadott, hogy elővette a görög antológiát, fölolvasta ezt az epigrammát: Holt Spinthérnek a síremléket az apja emelte – és fölemelt mutatóujjal megkérdezte, miért ez a legszebb költemény a világon. Szeretett kötekedni, rejtvényeket föladni, oktatni. Én csodálkozva néztem rá és úgy éreztem: mindenekelőtt azt kellene tisztázni, vajon valóban ez-e a világ legszebb költeménye? Kételkedtem benne. Azért, mondta ő, mert benne van a legnagyobb fájdalom: az apáé, aki túléli fiát. Annak a szép igazságnak nevében szólt tehát József Attila, amely szerint a költemény legyen tömör és egyszerű, legyen komoran zárt, mert minden igaz vers jelkép és rejtvény is, többet kell jelentenie önmagánál. Egyetlen költeményt sem lehet elolvasni, vagy meghallgatni, csak olvasni, hallgatni, eltelni vele, mert ablak a költemény és nem őt kell csodálni, hanem azt a birodalmat, amelyet rajta keresztül láthatsz.

De mást is eszembe juttat ez az epigramma, s az, hogy a költő éppen ezt szemelte ki.

MONDOM, a Tisza István utcán mentünk az esőben, s hogy volt-e neki akkor szállása, nem tudom. Ma pedig ezt az utcát József Attila utcának hívják – egy egész utca az övé tehát. S ha az utcatáblára nézek, az epigrammára kell emlékeznem, mert hiszen sírfelirat ez is és a Spinthérről szólóéhoz hasonlóan fájdalmas sírfelirat, amelyet az olyan ifjan távozott gyermeknek apja, a haza emelt.

Hiszen ő is apjának nevezte a hazát: „Szólj ügyészedre, - ki ne tépje a tollamat” -, kérlelte. Máskor meg a Szabadság fiának nevezte magát. Nincs ebben következetlenség, csak a költőnek vágya, melynek megvalósulása oly természetesnek tűnik: az, hogy a Haza és Szabadság egyet jelentsen. A haza nem fékezte meg az ügyészek kezét, nem, még a gyilkosok kezét sem tudta visszafogni. De most megrázkódott, fölocsúdott, s ébersége első jeléül ideszögezte ezt a táblát. Vajon mit szólt volna akkor éjjel, ha ezt a táblát előre láthatta volna?

Vagy mit szólna most, ha csak egy percre visszajöhetne és megmutatnók neki a feliratot? Az utca, melyet gyerekkoromban, az ő diákkorában még Fürdő utcának hívtak és a dolgát végző polgárságnak kedves útja, munka-, találkozó- és sétahelye volt egyszerre, ma sem csúf. Sőt még most is pompázik, még a romok között is; szellős, nemesen és előkelően egyszerű. Méltó otthona egy költő árnyának, aki míg nem volt árnyék, olyan sokat járt benne versekkel aktatáskájában és fejében. Mit mondana?

Fölemelné mutatóujját és ingerkedő-nevető szemmel -, hiszen éppen ez volt benne a legkedvesebb, hogy míg a szája még csak nem is mosolygott, a szeme tele volt nevetéssel – oktatólag közölné, hogy ez nem lényeges.

De azért örülne neki.

Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 1. szám 1946.

Tolnai Gábor (1910-1990): 100 éves A falu jegyzője

Száz esztendővel ezelőtt jelent meg múlt századi irodalmunk egyik nagy szenzációja: A falu jegyzője. Egymást követő füzetekben, folytatásokban látott napvilágot, s a füzetek megjelenését az olvasóközönség lelkes ujjongása és ugyanakkor a sajtó, valamint a kritika gáncsoskodó megjegyzései követték. A kritika gáncsoskodását csak fokozta a regény füzetről-füzetre növekvő közönségsikere. A 40-es évek haladó szellemű fiatalsága megértette Eötvös szándékait. A falu jegyzője példányai a városban és a vidéken kézről-kézre jártak. De megértette Eötvös szándékait a reformkor eszméivel szembehelyezkedő maradi tábor is. Az utóbbiak azzal az eszközzel igyekeztek a regény hatásának útjába állni, amelyet – a társadalom erőit naivul félreismerve – leginkább eredményre vezetőnek gondoltak: esztétikai gáncsoskodással. A sajtó és az irodalmi kritika esztétikai síkon járó gáncsoskodásai a konzervatív, feudális rendszer tiltakozását tolmácsolták egy regény ellen, amely minden vezércikknél és országgyűlési szónoklatnál hatékonyabb fegyverrel, a művészet eszközeivel üzent hadat a régi Magyarország intézményeinek. Az irányregény műfaja ellen tiltakoztak, de voltaképpen a regény irányára gondoltak. A művészet „lealacsonyodását” féltették Eötvös művétől, amely „politikai pártérdekeknek” rendeli alá a költészetet, de alapjában véve a régi Magyarország intézményeinek megingásától féltek.

A régi Magyarország képviselőinek esztétikai lepelbe öltöztetett politikai félelme jogos volt. Eötvös József nyíltan vallotta magát – mai terminussal szólva – homo politicusnak, és semmi alacsonyrendűt nem látott abban, ha politikai érdekek szolgálatába állítja képességeit az író. Sőt, büszkén vallotta a támadások idején, hogy gazdagon megjutalmazva látja fáradozását, ha „azon számos visszaéléseknek, amelyek honfitársai legnagyobb részét terhelik, megszüntetéséhez járult, s nincsen művészi dicsőség, melyért az ez iránt nyert meggyőződését becserélni”. – Majd ugyanebben az írásában ezt írja: „Honi állapotainknak képét akartam adni, figyelmessé akartam tenni közönségünket azon számos erkölcsi s anyagi szenvedésre, melyek alatt hazánk szegényebb osztályai görnyednek, s költői formát választék, mert azt hívém, hogy célomat ily módon könnyebben érhetem el.”

Politikai szándékait gazdagon megjutalmazva láthatta Eötvös műve sikerében. A falu jegyzője az irodalmi és politikai szenzációkban olyannyira gazdag korban is különleges hatást ért el. Olyanszerű visszhangja volt, mint másfél évtizeddel előbb Széchenyi István Hitel-ének. Eötvös egyik életrajzírója kedves történetet jegyzett fel a regény egykori sikeréről: „Még fiatal koromban hallottam egy idősebb hölgytől, aki éppen a regény megjelenése idején volt fölserdült hajadon, hogy miként jártak a mű egyes füzetei kézről-kézre egy-egy faluban, hol a középnemesi családok akkor sokkal sűrűbben laktak, mint ma és hogy egy alkalommal, midőn egyik füzetét nővérével éjjel olvasták, elfogyott a gyertyájok. Ekkor úgy segítettek magukon, hogy egyikök folyton rakta a pozdorját a tűzre s a másik ennek lobogó fényénél fennhangon olvasta, míg elvégezték.”

Eötvös József miként a francia romantika nagyjai, köztük is elsősorban Victor Hugo, akit különben eszményképének tekintett, azt vallotta, hogy az irodalomnak ki kell elégíteni az emberiség igazság utáni sóvárgását. Maga írta Victor Hugóról, Angelo című drámájának fordítása elé írott bevezetésében: „Felette szent, felette nagy vala neki a poézis, mintsem hogy játékként, célnak tartaná, neki eszköz vala, melyet használt, hogy népét erősítse, s az erő erény. Igazság az, mit keresett, mit feltalált és azért fog élni, legnagyobb tanúja korának.” Ezeket a szavakat fiatal korában írta Eötvös, tíz esztendővel A falu jegyzője megjelenése előtt Azonban ugyanez maradt a felfogása az irodalom céljáról meglett férfikorában is: „sokan – írja az öregedő férfi – a költői műveket a virágokhoz hasonlítják; én azt hiszem, hogy a virág nem veszít semmit szépségéből, ha felőle tudjuk, hogy gyümölcsözővé válandik. A régiek Orpheusról éppen azt említik legnagyobb dicsérettel, hogy lantja hangjaival városokat épített. E példa intésül szolgál, miként a művészet, mint minden egyéb a világon, csak annyiban érdemli dicséretünket, amennyiben valamely nagyszerű cél elérésére vagy nemes eszme életbe léptetésére eszközül szolgál.”

„... mint minden egyéb a világon...” Tehát nemcsak az irodalom! Szerinte és általában a romantika felfogása szerint az igazi emberi feladat nem lehet más, mint az, hogy minden tettünk és minden cselekedetünk valami nemes eszme életbeléptetésére eszközül szolgáljon. Persze, hogy ez volt így nemcsak az írónak, a művésznek, hanem a politikusnak és a tudósnak is az életcélja; minden emberi cselekedetnek ez adott értelmet, létjogosultságot. Hogy ismét az ő szavaival illusztráljuk felfogását: „A tudomány becse azon hatásban rejlik, melyet az életre gyakorol; a tudósnak dicsősége, mint minden való dicsőség abban áll, hogy tudományát szövétnekül használja, mellyel kortársainak homályos útjait felvilágosítja, fegyvernek, mellyel legszentebb érdekeiért küzd, kincsnek, melyet javunkra osztogat.”

A falu jegyzője megjelenésekor közreadott támadásokat a cikkek egész sorában kellett Eötvösnek kivédenie. Régebbi irodalmunk újításaival kapcsolatos konzervatív tiltakozások többnyire feledésbe szoktak menni, az irodalomtörténeti köztudat ritkán őrzi emléküket. Pedig az újítás minden időkben kemény ellenállásba ütközött. A magyar romantika nagyjainak hasonlóan erős maradi táborral kellett megvívnia harcát, mint például e században: ún. modern irodalmunknak. Eötvös József cikkek mellett verssel is kiállt felfogásának igazsága mellett. Ebben a versben szerepel szállóigévé vált két sora:

„Kit nem hevít korának érzeménye,

Szakítsa ketté lantja húrjait.”

Idézeteinket vég nélkül sorakoztathatnók egymás után anélkül, hogy módosulna az elv, Eötvös József elve, melyet ne is nevezzünk most már irodalmi, művészeti, tudományos vagy politikai elvnek, hanem egyszerűen életelvnek, vagy ha úgy tetszik: világnézetnek. Amit életében alkotott, regényben, drámában, versben, politikában, a gondolkozás területén vagy a gyakorlati kultúrpolitikában, mind korának érzeményiből táplálkozott. Életének minden cselekedetével embertársai jólétét és nemesítését igyekezett munkálni.

Eötvös József nem volt forradalmár. Feltétlenül hitt abban, hogy az emberiséget szép szóval, az igazság feltárásával és megismertetésével jó útra lehet téríteni. A hibák és a fogyatékosságok feltárásával óhajtott hazája elmaradt közállapotain javítani, a hibák feltárásával vezetni el a politikát is a reformok útjára Miért írt volna értekezést a fogházjavítás ügyében, ha nem ezért? És miért írt színpadi művet Éljen az egyenlőség címmel, hogyha nem hasonló gondolat vezette volna tollát? És folytassuk tovább műveinek felsorolását? A nemzetiségek egyenjogúsítása, Magyarország különállása Németország egységének szempontjából stb., stb. És ha nem ezért, miért adta ki regényeit, a Magyarország 1514-bent, mely sötét mementóként figyelmeztetett társadalmi állapotainkra és elsősorban s mindenekelőtt A falu jegyzőjét? De ugyanekkor, midőn műveiben felsorakoztatta és ábrázolta társadalmi szerkezetünk hibáit, intézményeink fogyatékosságait, jól tudta, hogy maguk az irodalmi művek nem hajtják végre az átalakulást, legfeljebb előkészítik. Ezért állt oda nyíltan maga is a gyakorlati politika oldalára. Közismertek a kultuszminiszter Eötvösnek a hazai köznevelés ügében teremtett nagyszerű reformjai De a 40-es években a gyakorlati politikának csaknem minden kérdésével személy szerint foglalkozott.

1847-ben Teendőink címen politikai cikke jelent meg a Pesti Hírlapban. Ez a cikk már címében is jelképesen magyarázza Eötvös József személyiségét. Eötvös József egész életében izgatott felelősségvállalással kereste az országos teendőket (nem kellett keresni, bőven voltak!) és úgy állt oda az adott teendők elvégzéséhez, mint aki jól tudta, hogyha nem végzi el ebben az országban minden ember a tennivalóját, az egész nemzet sorsa dőlhet el általa!

Hogy történelmünk nagyszerű, hősi teljesítménye 1848 bekövetkezhetett, ezeknek a hatalmas munkabírású, minden teendőhöz teljes lélekkel odaálló hazafiaknak volt köszönhető: Eötvös Józsefnek, valamint nagyszerű kortársainak és az utánuk következő fiatalabb nemzedéknek.

Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata I. évf. 1945. december

Mátrai László (1909-1983): Az író és a város

(KARINTHY)

Városok és írók viszonya titokzatos, nehezen felfejthető szálakból szövődik. Nem függ a származástól, de bensőséges kialakulásához nem elég az sem, ha az író témáit és alakjait kizáróan a város rezervoirjából meríti. Komoly, mély, „sírig tartó” viszony író és város között csak akkor szövődhet, ha – mint nagy szerelmesek között – kettejük  s t í l u s a  válik azonossá. Hogy aztán miben áll egy város sajátos életstílusa, azt éppoly nehéz felületesség és nagyképűség nélkül meghatározni, amint egy író stílusának meghatározása is nyaktörő vállalkozás a komoly kutató számára. De hogy valóban van minden épkézláb városnak kizárólagos, egyéni stílusa, azt minden valamirevaló utasnak éreznie kellett, aki idegen városok idegen légkörével valaha is érintkezésbe került. Sajátos szagok, ízek, hangok, képek, képzetek, hangulatok és mindenekfölött valamely sajátos élettempó bonyolult szövedékéből adódik mindez, a lelki vonzás és taszítás kifürkészhetetlen törvényszerűsége szerint. Nem ismerjük e törvényeket, de tudjuk, hogy érvényük áthághatatlan. Mert vajon leírhatta volna-e Ady, hogy „Berlinbe beszökött az ősz...”

Ha a sok Pesten élő író között megkeressük azokat, akiket Budapesthez eltéphetetlen stiláris szálak fűznek, úgy találjuk, hogy a Város három írói típus törekvéseit fogadta kegyesen s tekintette a magáénak. Budapestnek az irodalomban három arculata vált hitelessé: a regényes, a lírai és a bölcselkedő Budapesté. Krúdy, Kosztolányi és Karinthy... Mindebből persze már a városra nézve is következik valami. Mert vannak unalmas városok, vannak izgatott városok, vannak érdekesek és vannak szomorúak; és vannak értelmetlen és buta városok, akadnak muzeális városok és – megfordítva – embrionális városok is. És így tovább. Budapest regényes, lírai és bölcs város.

A kávéház lélektana mindezideig még megíratlan. Nemcsak azért kár ez, mert ennek híján könnyen terjednek el (mint napjainkban is) olyan téves nézetek, hogy a kávéház egyetlen célja, hogy a léhűtőknek gyanús üzelmeikhez hajlékot nyújtson stb. De azért is, mert így nem tudjuk egykönnyen magyarázatát adni annak a jelenségnek, hogy Európa-szerte miért éppen Párizs és Budapest (s szerényebb mértékben Bécs) azok a városok, ahol a kávéházaknak döntő kultúrhistóriai jelentőségük van a szellemi életben. Pesten már 1821-ben 26 kávéház működött, ami a város akkori nagyságához mérve igen jelentős szám, s ami elárulja, hogy itt valóban komoly, jellegzetes pesti vonás mutatkozik meg. Nem klub és nem kocsma, nem egyesület és nem étterem, nem kaszinó és nem espresso, hanem mindezeknél demokratikusabb, emelkedettebb, individuálisabb, szellemibb, szabadabb és komolyabb valami: kávéház.

Karinthy filozófus volt, a legjavából. Aki filozófiáját fel akarja térképezni, az egyben a város sajátos életbölcsességét is meg fogja ismerni. Háromszögelési pontokul három kávéház kínálkozik: a Hadik, a Centrál és a New-York. Mosolyogni lehet ezen, mert ez bölcs dolog, de nevetni már korlátoltság jele volna. Mert a Hadik-kávéház „srég-vizavi” van az otthonnal s az ablakából nem kisebb dologra nyílik kilátás, mint aminők. nő, család, társadalom. A Centrál pedig – jól tudjuk -  a Központi Egyetem és az Egyetemi Könyvtár között terül el: ablakai a könyvtárra néznek s ha valaki elég Karinthy hozzá, nem kisebb távlatokat kínál, mint tudomány, végtelenség, Isten Ami pedig a New-York-ot illeti, annak ablakai alatt lüktet a Nagykörút élete, itt ver legélénkebben a városnak életstílust meghatározó pulzusa (szemben a Fehérvári út kispolgári és az Egyetem utca belvárosi légkörével), ide helyezi Karinthy is az „Új görbe tükör” londoni vásárát. Nem kétséges, hogy az itt nyíló témák: hétköznap, politika, irodalom, kritika. A jövő irodalomtörténésze akkor fogja legjobban eltalálni Karinthy oeuvre-jének belső tagozódását, ha így csoportosít: „...szerzőnk életművének első, vagy Hadik-csoportjába tartozik pl. a Capillária, Tanár úr kérem stb.; a második, vagy Centrál-csoportba sorolandók pl. a Minden másképpen van, a Krisztus és Barabás és – utoljára, de nem utolsó sorban – az utazás a koponyám körül; végül a harmadik, vagy New-York-csoport jellegzetes művei az Így írtok ti, a Görbe tükör, a Budapesti Emlék, az együgyű ábécé és az ezekhez hasonlóak.”

Ám mindez csupán tárgyi, tematikus összefüggés az író és a város között. Az igazi, a szükségképi rokonságot kettejük filozófiájában és stílusában kell megkeresnünk. Mindkettő igen kényes kérdés; feszegetve őket igen csínján kell bánni a szavakkal, mert kevés írót értettek annyira félre, mint Karinthyt és kevés várost rágalmaztak meg annyira igaztalanul, mint Budapestet. A „cinikus Karinthy” és a „felületes Budapest” e balítéletek állandó alaphangja. És e balítéletek igazak is a maguk módján, csak éppen e „maguk módja” hamis gyökeréig. Mert  a m i t  látnak, az tény; csak   a h o g y  látják, az a hazugság. Tény, valóban tény, hogy Karinthyt is és a budapesti embert is bizonyos  f ö l é n y  jellemzi életfilozófiájában: az író valóban bölcs és a város valóban nagyvonalú. Ám ha valaki – bármely oknál fogva – nélkülözi e fölényt, aki nem jutott el odáig, hogy a dolgok túl komolyan vevése roppantul kamaszos, komolytalan dolog, az szükségképpen cinizmusnak fogja érezni a bölcsességet és felületességnek bélyegzi a nagyvonalúságot. Si tacuisset, philosophus mansisset...

Filozófus minden tehetséges gondolkozó lehet, de a bölcsesség csak arra mosolyog, aki maga is tud mosolyogni: akinek humora van. Persze e humort megint csak a szerencsétlen humortalanok látják léha viccelődésnek, s képesek azt hinni, hogy az író akkor is csak „viccel”, mikor saját koponyájában saját agyvelejét és saját agydaganatát trancsírozzák, sőt merő viccből is hal meg, hogy megírhassa a „Mennyei riportot”.

Roppant humoros, amint ezek a humortalan emberek Karinthyt humoristának s a várost a „mindenáron való viccelődők” városának bélyegzik. Pedig Karinthy éppúgy nem volt humorista, mint ahogy Platon sem volt platonista, vagy Machiavelli sem volt machiavellista Akiben a humor a dolgoknak eleve adott szemléleti formája, az előtt a dolgok önként mutatják meg humoros oldalukat, szöges ellentétben a hivatásos humoristával, aki agyafúrt fogásokkal „viszi bele” a humort a dolgokba.

Bölcsesség és humor két egymást feltételező adomány s szenvedés, önkritika, fölényes intelligencia, mélységes komolyság mindkettőnek az ára. Krúdy romantikáján s Kosztolányi líráján ugyanaz a humor vibrál át s ugyanaz a bölcsesség ölt testet, amit Karinthy tételesen is megfogalmaz: Boldogult úrfi koromban, A szegény kisgyermek panaszai és a.. Lógok a szeren. A város múltja, a város hangulata és a város életbölcsessége: valahogy egy ez a három és belőlük adódik az, amit a város életstílusának kell neveznünk.

Egy elavult bölcs úgy határozta meg a humort, hogy ez „mosoly a könnyek között”. Ha ez igaz, lehet-e egy siralmasan tönkretett városnak szebb reménysége annál, hogy éppen Karinthyt, a Karinthy stílusát tekinti a magáénak. Azét a Karinthyét, aki halálos hűséggel, emberfeletti fölénnyel maradt a kés alatt is író, s akiről Babits Mihály joggal hitte, hogy meg fogja írni a mennyei riportot. S a vitalitásnak ez a foka az egyetlen, ami elől a halál és pusztulás kénytelen néha meghátrálni.

Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata I. évf. 1945. december