Petendi Géza: Mátyás király könyvtára

Nagy volt ugyan Mátyás király mint uralkodó, ki alatt nemzetünk valódi aranykorát élte, ugy hogy őt kora, s nemzete legnagyobb uralkodójának méltán mondhatni; nagy volt mint hadvezér is, ki bátorsága s vitézsége által az egész világ bámulatát magára vonta; nagy volt főkép az igazság kiszolgáltatásában, elannyira, hogy még mai napig is él igazságszeretetének emléke a magyar nép ajkain mindennapos, ismert közmondásban: de mindezek között nagy volt ő egyszersmind mint a tudományok férfia is, ugy hogy ő hazánkban a valódi tudományosság teremtőjének méltán tekinthető. fényes bizonyságot tesz erről a Budán általa felállitott nagyszerü könyvtár, a világhirü Corvina mellynek jelenleg csekély rajzát adni czélja e soroknak.

A nagyszellemü király ezen páratlan könyvtárt körülbelül 1465-ben alapitotta, s ekkor történtek az első szerzemények is. tudós utazókat küldött keletre, különösen Konstantinápolyba, Görögországba, sőt Ázsiába is, kik a legbecsesb kéziratokat számára vagy megvásárlák, vagy ha ez nem történhetett, leirták. Felette elősegité Mátyás tervét azon körülmény is, hogy keleten a görög birodalmat a törökök épen ez időben feldulták, a gazdag könyvtárakat szétszórták, ő tehát megparancsolta utazóinak, hogy mennyit csak lehet a törökök vak dühétől megmentsenek, és Budára szállitsák. De nem csak keleten voltak másolói, hanem a virányos Olaszországban is, mellynek langyos ege alatt e korban a tudományok főleg virágoztak, különösen Romában Velenczében és Florenczben. Ez utóbbi helyen Ugoletti Táddé, Corvinus János nevelőjének felügyelete alatt Mátyás király számára a hires Medici könyvtár legjelesb codexei irattak le; Budán pedig Raguzai Felix igazgatása alatt harmincz másoló s codexfestő nyert alkalmazást, kikre különösen a régi római s görög irók lemásolása bizatott. Csupán a leirók, egy hiteles történészünk bizonyitása szerint, évenként 30 ezer darab aranyba kerültek. Megszereztettek továbbá az akkortájban nem rég feltalált sajtó minden kaphatott gyümölcsei is.

Illy módon kevés év alatt olly annyira szaporodott Mátyás könyvtára, hogy joggal mondatott a világon a legnagyobbnak. Kötetei számát különbfélekép adják elő, de közönségesen ötvenöt ezerre teszik, a mi akkor időben roppant szám volt. Beltartalomra nézve pedig a legbecsesebje lett a világnak. Magában foglalta e könyvtár a keleti bibliai, római s görög classica irodalmak majdnem minden becsesb terményeit, és a szent atyákat. Igen hihető, hogy ezek mellett benne magyar kéziratok is voltak; mert ezen időben már volt számos magyarul irt könyv, s Mátyás nemzeties szellemét tekintve, nem kétkedhetünk, hogy ezeknek is juttatott helyet fényes könyvtárában. Továbbá Ursinius Velius azt mondja, hogy Mátyás könyvtárában minden nyelven irott könyvek voltak, igy tehát magyarok sem hiányozhattak belőle. Fájdalom! hogy reánk egy sem juthatott közülök; a mi ugy magyarázható, hogy ezek is, mint a többi nagy része, elharácsoltattak, s a magyarul nem tudó külföldiek, kiknek kezébe jutottak, nem értvén tartalmukat, nem is sok gondra és figyelemre méltatták.

De nemcsak belbecsre haladta fölül Mátyás király könyvtára a többieket, hanem külfényre is utolérhetlen volt. a kéziratok, mellyek mind igen szép hártyára irva, s csinos festvényekkel diszitve voltak, a legdrágább bársony és selyem kötésekben, arany vagy ezüst kapcsokkal diszelgtek. Továbbá a teremek festései, szobrai, függönyei, és szekrényei a kor igényeit tökéletesen kielégitették, sőt felülmulták. Ha most meggondoljuk, hogy akkori időben egy biblia 400 aranyon vásároltatott meg a flornenczi herczegtől; egy breviarium pedig 500 on; könnyen valószinüvé válik előttünk egy tudósnak azon észrevétele: hogy Mátyás többet költött könyvekre, mint Europa többi uralkodói mind összevéve.

De Mátyás halálával nagyszerü müve is hanyatlásnak indult, s a legjelesb könyvtárnokok (millyenek voltak: Ugoletti Taddé, Fonti Bertalan, Galeotti Martius, Raguzai Felix, Petanei Felix, s többen) sem tudták azt az enyészettől megmenteni. Már a Florenczben megrendelt codexek Mátyás halála után többé ki nem váltattak. A következett tudománytalan királyok, e könyvtárnak nagy becsét felfogni nem tudván, enyészetnek hagyták indulni, sőt gyakori pénzszükségeikben a külföldi követeknek s más kedves embereiknek, mással nem kedveskedhetvén, a legbecsesebb codexeket ajándékozták el. De nemcsak az ajándékok csökkenték ezek számát, hanem a hanyag kezelés is, melly miatt igen számos nagy becsü munkát elloptak.

Ekkor tájban alapitotta Miksa császár, harmadik Frigyes fia a bécsi könyvtárt, ki midőn meghallotta a budai dolgok miben létét, elküldötte követét, Cuspiniant Ulászlóhoz, hogy tőle a hires könyvtár egy részét megvásárolja. Öt év alatt huszonnégyszer fordult meg Cuspinian Ulászló udvarában, míg végre sikerült neki a királyt rávenni, hogy Miksának jó árért a könyvtár nagy részét átadja. II. Lajos alatt hasonló sorsban részesült a fényét vesztett könyvtár, ki a többi között Brassicanusnak, Eberstein Vilmos császári követtel jött tudósnak sok jeles codexet ajándékozott. Legnagyobb pusztitást a törökök vad dühe vitt végbe a megbecsülhetlen szellemü kincstárban 1526-ban. Később ugyan midőn a fővárost elfoglalták, a fővezérek azt gondosan őriztették, ugy hogy nemcsak a keresztényeknek, hanem magoknak a törököknek is a könyvek megtekintése fejvesztés alatt tiltva volt; de mind a mellett mégis sok becses kézirat került közülök Bécsbe, Berlinbe, Drezdába, s Konstantinápolyba. Illy sok s nagy pusztitás után is a 17-ik század első felében még olly nagy volt, hogy Pázmán Péter 30,000 forintot igért érte a törököknek, ugy szinte Bethlen Gábor is nagy összeget ajánlott, de mind a ketten sikertelenül. Később Rákóczi György minden áron meg akarta azt a Bethlen collegium részére szerezni, s bár nem irtózott a legravaszabb módokhoz is nyulni, még sem arathatott több sikert az előbbieknél. I. Leopold császárnak is eszébe jutott a nagy kincs, s oda küldötte követét, Lambecz Pétert, hogy azokat a bécsi udvari könyvtár számára szerezze meg; de a mint oda ért azonnal belátta, hogy itt a megvevésről szó sem lehet, azonban az ott állomásozó ausztriai követ annyit mégis kieszközlött számára a budai basánál, hogy a könyvtárt megtekinthette, melly ekkor már a legszánandóbb helyzetben volt. Nem találtatott több a roppant könyvtárból, melly még Pázmán korában tetemes lehetett, mint valami 3–400 kötet, s ezek is drága ékeiktől a diszes selyem és bársony kötetektől arany és ezüst kapcsoktól megfosztva, egy penészes föld alatti boltozatos üregbe voltak összehányva, s többnyire csekély becsü nyomtatott müvekből állottak. Hová lehetett a többi, bizonyosan senki sem mondhatja meg, de nagy okunk van hinni, hogy ezeket a törökök Konstantinápolyba szállitották, s e szerint Mátyás könyvtárának legnagyobb része a Szultán palotájában keresendő.

Leopold követének rendkivüli kegyelemből 3 darab kiválasztása engedtetett meg, ki nazianzi sz. Gergely és sz. Ágoston munkáinak töredékét, s Janus Pannonius költeményeit vitte el magával. 1606-ban midőn Leopold győzelmes fegyverei Budát vissza vették, s hazánk a 145 éves iga alól felszabadult, a hajdani fényes könyvtár maradéka nem ment többre 290 kötetnél, mellyek azonnal Bécsbe szállittattak. Igy enyészett el Mátyás nagyszerü müve, a világhirü Corvina, melly kiterjedésre nézve kortársai között a világ legnagyobb, – beltartalomra nézve a világ legbecsesb, – külcsinre nézve pedig a világ legpazarabb s legfényesb könyvtára volt.

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 25. sz. (1855. junius 24.)

Szász Károly (1829-1905): Basa Tamás

Basa Tamás a gyertyáját meggyujtotta,

Ezüst kacsos nagy zsoltárját kinyitotta.*

Barna képe

Lebocsátva tenyerébe;

Ősz szakála

Elterül a könyv lapjára.

Nyugszik a kard hüvelyében; –összehajtva

Áll a szakadozott zászló, por ül rajta;

Egy szegletben

Ott pihennek mind a ketten;

Mint a szívben a harczoknak gondolatja.

Selyem füben kedvére él künn a ménes,

Nyerget se lát sem a Fecske, sem a Kényes,

Délig alszik a sok szolga,

Semmi dolga;

S a sisakba

Bele költött két galambka.

Basa Tamás, jó kapitány! hát te alszol?

Nem hallod-e? túl a bérczen csatadal szól!

Molduvában,

Mint az oroszlány buvában,

Fejedelmed a törökkel egyre harczol!

Jő a hirnöki: „Basa Tamás, jó vezérem!

Siess, siess! Homlokomról csorg a vérem.

Mire tartod

Hüvelyedben ősi kardod?

Vagy a sirnak éjjelébe

Tettek-é be?”

Más hirnök jő: „Basa Tamás, kapitányom!

Székelyekkel jőj segitni, vert csatámon,

Seregemnek java porba,

Kardom csorba,

török-tatár legyen –e ur, szép hazámon?”

Harmadik jő: „Basa Tamás, jó bajtársam!

Hű arczodat, jó aczélod, hát ne lássam?

Idegenben

Igy engedsz-e elepednem?

Fejedelmed, barátod, már

Hasztalan vár?”

Három hőssel, három lóval kevesebb van

Fejedelem oldalánál a táborban.

De hiába

Jöttek hárman, lóhalálba…

Basa Tamás menni hagyja őket sorban.

Még előtte nyitva áll az énekes könyv,

Barna arczán most leindul egy sebes köny;

Szakálába elszivárog, –

S a zsoltárok

Bús nótája

Töredezve jő ajkára.

És felugrik…Már kezében rezg a lámpa

Reszket mintha félne a vak éjszakába’,

Majd eloltja a sebes szél…

Basa nem fél –

De szemén még könyben ég a gyertya lángja.

Künn a kertben megy előre lassu lépvést,

Bársonyos fá tompitja a hangos lépést;

S egy vas ajtó

Végre zörren, és a zajtól

Megijedve

Felnyög az éj néma csendje.

Lefelé a tölgyfa-lépcső hatot dobban,

Basa utját uj vasajtó állja ottan.

Csikorogva

Fordul a  nehéz sarokba’,

Szelétől a gyertya lángja visszalobban.

Ujra hat lépcsőn nehezlik Basa lépte.

S lenn van már a sirbolt néma éjjelébe.

Már a lámpa

Sincs a sötétben magába,

Hosszu póznán

Egy nagyobb mécs himbálózván.

Kőkoporsók állnak ottan hosszu sorban,

Ősi czimer, –hősi nevek hanvas porban –

De elől egy nyilt koporsó,

– Az utolsó –

S benne vagy egy fehér rózsa, hajnal korban. –

Halovány arcz, álmadozva éjhaj árnyán –

Keze két szál genge liljóm, keble márvány,

Basa megáll az állványon :

„Én leányom!

Szép leányom!” ezt zokogja

Lassu hangja.

Majd a koporsóra hajlik, s mintha félne

Hogy meghallják, hangosabban ha beszélne,

– Hallgatóznak tán a falban? –

Halkan, halkan

A halottnak őrült szókat sug fülébe.

„Itt vagy mégis szép leánykám, rózsa-szálam,

Fázol-e még? Félsz? ne félj, hisz itt vagy nálam;

gondolod, hogy odadnálak

a halálnak:

Hogy letörjön?”…

Szegény Basa Tamás, örjöng!

„Azt beszélik, hogy meghaltál!…Eltemettek,

Elevenen a sötét sirboltba tettek,

Száz mécs égett,

Karénekkel vittek téged…

– Azok a fejér apáczák nem szerettek!

Mért valál nálok fehérebb liliomszál?

Azt hiszem: hogy szeretnék ha halva volnál,

De én sirodat betörtem, megraboltam,

S míg aludtál, kihozálak, élve-holtan!

Alugyál még, alugyál itt, puha ágyban,

Édes apád vetette azt illyen lágyan,

Meg ne tudják

Hálótermed titkos utját…

Rád törnének

A gyilkos fehér testvérek…

Nem, nem adlak vissza nékik, édes szépem!

Ha klastromba mészsz: leányom ki lesz nékem?

Lángot, lángot!

Felégetem a világot!

Csak a te hálószobádat hagyom épen!”

S már nem suttog Basa Tamás. hangja felzúg;

A sirboltban visszazengi minden zegzúg,

A mécs, a mint lehe fújja,

Reszket ujra,

És ki alszik…

Csak az átkozódás halszik.

Jő a hajnal…Basa Tamás ül nyeregbe,

Öltözik nehéz sisakba, fegyverekbe.

És megindul száz lovassal,

Tüzzel vassal,

Hat ágyuval a nagy úton megy zörögve.

Nem törökre, nem tatárra, Molduvába:

Hanem megy, mint him oroszlán, nagy buvába,

Boszut állni lánya végett

Pusztit, éget

S merre vonul,

Minden zárda lángba borúl.

Ingadoznak minden tornyon a keresztek,

Minden oltáron a lámpa félve reszket;

Az oltár-szentség kiszórva

Szennyes porba;

A papok a vérbe, lángba odavesztek.

Mintha indul a Nemere észak felől

Erdő mező ki nem állhat dühe elől,

Vad robajjal

A sikságon végig nyargal;

Basa Tamás

Nyomán ugy ment a pusztulás.

De a vad szél, melly kitöri a cser-ágot,

Megkiméli cser tövén a kis virágot:

– A szent fátyol

Szűzeit a bősz Basától

Ha reájok törhet: senki

Meg nem menti.

Szörnyü kardját sziveikbe mártja mélyen,

Boszuját lecsillapitni őrült kéjben,

„Hova tetted a leányom,

Szép bálványom?

Igy kiáltoz,

hangja vészt s a kard halált hoz.

S nincs körülbe már szentegyház, zárda épen

Átment rajtok Basa Tamás, bősz dühében.

S a keresztnek

Mellyet köny és vér feresztnek,

Napja immár lemenőbe’ Háromszéken.

De kifárad a zivatar dühe végre,

A Nemere visszavonul rejtekébe;

Basának is elég volt már

Annyi oltárt

Összedulni:

Ideje már elvonulni.

Ott ül ujra, egyedül van várlakában;

Búsan ég a gyenge mécs az éjszakában.

Ujra ott áll

Asztalán a drága zsoltár,

S Szent Dávidnak dalait mondja magában.

Örjöngése csillapul és vad szivének

Jobb érzési lassan-lassan visszatérnek.

És az átok elhal ajkán,

Megmaradván

A mély bánat:

„Oh mivé tettem hazámat?” –

S ujra indul; már nem őrült mint előbb volt.

Tudja, érti már hogy édes lánya megholt.

Elsiratja,

De gyémántok könyharmatja,

S ékes szentegyházzá lesz a néma sirbolt.

S valahol csak egy templomot dönte porba,

Felépiti, visszahelyzi ujra sorba.

De reájok nem helyeztet

Szent keresztet,

S nem más oltárt:

Csak egy bibliát s egy zsoltárt.

Jő nyugatról mint a hajnal ragyogványa

A megujult tiszta hitnek tudománya,

S a gondviselés kezében

Lesz eképen

Eszközzé a Basa Tamás halt leánya.

Ott aluszsza csendes álmát a leányka;

Sirboltjában az igaz hit örök lámpa.

Mély sirjából

Századokra kivilágol,

S mindig uj, és mindig ifju marad lángja.

(*E zsoltárt, nagy 4-rét alakban, ma is mint sajátját őrzi a zabolai ref. egyház. Ezüstös kemény tábláján Basa Tamás neve, ki a hagyomány szerint székelység főkapitánya s Három-szék reformatora volt, a XVII. század közepén. Lásd Kállai Székelyek eredetéről. 226. lap.

Vasárnapi Ujság 2. évf. 24. sz. (1855. junius 17.)

Jókai Mór: Vörösmarty Mihály

Hol van a magyar hazának ollyan része, a hol ne énekelnék a „Szózatot” és a Fóti dalt? s hol van a magyar szivnek ollyan része, a mit ez a két dal meg ne inditana? Az egyik bánatát, a másik örömét zengi a nemzetnek, azt a szent tetterővel gazdag bánatot, s azt a rejtett fájdalommal teljes örömet, a mikről csak annak van fogalma, a ki bennök született.

Ez a két dal jobban leirja huszonöt év történetét egy hosszu krónikánál; mert minden szavára azt kell mondani a magyarnak: ez az én véremből vett vér, ez az én testemből vett test.

A ki ezt a két dalt irta, annak a képét látjátok ime itt.

Vörösmarty Mihály a magyar nemzet első költője ez.

Ezt a rangot soha sem vitatja el tőle senki. Mint a leghirhedettebb fiak is jobbnak és nagyobbnak vallják atyjukat maguknál s büszkébbek reá, mint saját érdemeikre: olly büszke minden magyar költő Vörösmartyra.

Mert valóban atyja ő a magyar irodalomnak: atyja, ki megteremté, ki alkotá a nemzeti  költészetet, atyja, ki pártolá, nevelte az utána jövő ifju tehetségeket; atyja, ki példájával ragyog a jók előtt, atyja, ki a legdrágább örökségét hagyta az utókorra, olly örököt, mellyben mentül többen osztoznak, annál nagyobbá lesz az.

Ez örökségünk az ő hallhatatlan müveiben van letéve.

Huszonöt év alatt tiz kötet munkát adott át a közönségnek.

És e művekben nem puszta unalomüző olvasmány van, a mit ma elolvastunk mulatságképen, másnap elfelejtettünk. Ismét és ismét visszatérünk azokra, és mindig uj szépet, uj lelkesitőt találunk bennök.

A ki szeret multunk dicsőségén elandalogni, vegye elő Vörösmarty hőskölteményeit s ragyogóbban látandja azokban a nemzeti nagyságot előállitva minden képzeletnél.

A ki csüggedést érez szivében a jövő iránt, keresse föl Vörösmarty honfidalait s uj erő, uj bizalom fog buzdulni keblében.

A ki menedéket keres a köznapi világ unalmas egyhangusága ellen, menjen oda, hol Vörösmarty tündérregéi egy egész uj világba vezetik az elandalgó lelket.

A ki vig társaságot akar maga körül látni, midőn egyedül van, vegye elő Vörösmarty műveit s több kedélyt fog azokból hazahozni, mint a legvidámabb társaságból.

És a ki csüggedni érzi szivében a haza szerelmét, a ki nem hiszi a népek hallhatatlanságát, forditson bármellyik lapjára e költeményeknek, és meg fog győződni, hogy a melly nép költői illy nyelven beszélnek, nem mulhat el soha.

Vörösmarty összes műveinek egy tehetős magyar könyvtárából sem szabad hiányzaniok, mert azokban van multunk dicsősége, jelenünk öröme, jövőnk reménysége, ott kell azoknak állani mindjárt a biblia és imakönyvekkel egy sorban, mert az igaz költő szinte az Ur prófétája s a mi belőle szól, az Urnak lelke az!

Forrás:Vasárnapi Ujság 2. évf. 14. sz. (1855. április 8.)

Győrffy Gyula: Hamvazó szerdán

Vége vége! kimult mint a többi

Belehalt a vigság mámorába..

Nincs több olly kimúlás a világon,

Ollyan víg, mint a farsang halála.

Jobban vigad ő a végórában

Mint közepett élete javában.

Elvonult felettünk mint az álom

Eltemettük az utolsó bálon.

Eltemettük szép virágos sírba,

Egyszerü sírkő mereng felette,

E szó : „emlékezet” van rá irva.

Ifju kéz irá midőn temette,

Elgondolva az élvezett jóra,

Mennyi öröm, .., mennyi édes óra …

S bár megválni tőle nem kivánna

Szíve hasztalan eped utána.

Elég a farsangolásból ennyi

Tegyük le a tarka álarczákat.

Sok ábrándtól elzsibbad a lélek

S megárthat a mi sok élvezést ad.

Sok vigságtól már sok ifju élet

Mint a füst és árnyék semmivé lett.

Sok édes mámornak fáj az ára

Józanodjunk hát ki valahára.

Rút önzés lenne s nem csekély szégyen

Sirját ásni a polgárerénynek,

Feláldozni saját tetterőnket

Ábrándoknak és hiú reménynek,

Elég volt a víg életből ennyi,

Most annál több hasznosat kell tenni,

Mert apáink reménykedve várnak

Milly fiakat adtak a hazának?

És te farsang, tünedékeny álom!

Nyugodjál békében eltemetve.

Ne legyen álaczod hamissága

Egy hívednek sem szemére vetve! –

Megfékezve már a szenvedélyek.

Ábrándjait szétüzé a lélek.

Ösvényünkön józan észszel járunk

S szorgalmunktól ép gyümölcsöt várunk.

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 8. sz. (1855. február 25.)

Pálffy Albert (1820-1897): Ifjabb Ritka Péter uram életéből (Beszély)

I.

Az időben, midőn Erdélyben Kemény János uram uralkodnék nem nagy dicsérettel, történt egy szép reggel, hogy a török porta egészen váratlanul Apafi Mihály uramat nevezné ki a fejedelmi méltóságra.

És azonnal mindenfelé egyes támadások keletkezének, a többi között még Kolozsvárott is, a városháza előtt, hol egy pár száz fegyveresből álló csapat egész álló óráig orditozta, hogy Kemény János uramat immár Erdélyben senki sem ismeri, az egész ország Apafi Mihálynak hódol. És tartott e tréfa mindaddig, míg Bogyó Tórod fejedelmi hadnagy körülbelől ötven lovas legényt összeszedvén, a nyugtalankodókat rövid vagdalkozás után ugy szétszórta, hogy e vidéken többé senki még hiröket sem hallotta.

Egyedül csak a vezérnek neve maradt tudva. bizonyos Ritka Péter nevü fiatal ember, azelőtt enyedi diák, de kit soknemü korhelykedései miatt a mult évben a kollegiumból tisztelettel kicsaptak.

Azért is vitézlő Kászonyi Elek uram, a fejedelmi ügyek igazgatója, tüstént megkészitette az emlitett ifju ellen a szükséges idéző leveleket, összehivatta a tanukat s birókat, s kihirdettette, hogy a ki ezen embert élve vagy halva az igazság kezébe szolgáltatandja, ennyit és ennyit kap jutalmul. Minden annak rende szerint, és törvényesen elintéztetett, a volt még hátra, hogy valamiképen megfoghassák.

II.

Ugyan azon időben élt egy szegény árva fiu.

Azaz : ne vegyünk minden szót tul szigoruan, betüértelemben. A fiu, kiről beszélünk, már megütötte huszonnegyedik évét, aztán volt nála Erdélyben, a Szilagyságon szegényebb szegényebb ember is, a mennyiben maradt rá agtyjáról örökségképen egynehány apró falu.

Igy levén a dolog, a szegény árva fiu, névszerint ő kegyelme ifjabb Verebes Lázár uram elérvén nagykoruságát, ugy gondolta, rendén való dolog volna nehány napra lerándulni falujába, megtekinteni a gazdaságot s megvizsgálni a számadásokat.

Posztoczki Márton, a verebesi udvarbiró, e nagyszerü hirre otthonn mindent mozgó állapotba tett, hogy uj földesurát, kit gyermekideje óta nem látott, teljes diszszel s pompával fogadhassa. A falubelieknek megparancsolta, hogy e nagy napon fényes ünnep tartassék; birák uraimék ékesszólásra nyissák ajkaikat, a hajadonok fehérbe öltözve virágokat hintsenek az érkező lábai elé.

A földesur Gyaluig lóháton szándokozott jönni, ott az udvarbirónak őt fris lóval s könnyü kocsival kellett várnia, hogy aztán együtt röpithessenek jobbra északnyugat felé.

Minthogy azonban a várt uraság a mondott órára nem érkezett meg, Posztoczki uram, hogy az időt addig is hijába ne töltse, a városka végén egy kocsma udvarában kifogatta a lovakat, maga pedig bement az ivószobába egy pár kupa érmellékire; holott is többekkel találkozván, kinálgatás közben mindenki elbeszélé ki mi járatban volna.

Csakhogy nemzetes udvarbiró uramnak a hallott ujságok nem nagy örömére váltak. Uj földesuráról mindenfelől csak a legroszabbat hallotta; azt mondták felőle, hogy büszke, tudatlan, gyanakodó, s alattomos lelkü suhancz, ki abban gyönyörködik, ha másnak roszat tehet, s kinél fél esztendőnél tovább szolgálatban senki sem maradhat meg.

Az ivószobában többen is voltak, de udvarbiró uram csak azokat vette figyelembe, kik vele egy asztal mellett ültek.

Ez alatt szerencsésen elütötte a kilenczet, a tiz óra sem volt már messze, s az uraság még mindegyre késett; az ivótársak egyenkén vőnek bucsut s utjokat tovább folytaták …. még egy órai várakozás kellett csak, s otthon a nagyszerü készületek mind szégyenbe maradnak.

Egyszerre azonban, midőn az udvarbiró szinte már kétségbe kezdett esni, eléje szőke szakálos fiatal ember kerül, ki a bús öreget, midőn szótlanul nézdelné ürülő pohara fenekét, a legnyájasb arczkifejezéssel üdvözlé…

– Jó napot, édes Posztoczki bátyám.

– Adjon Isten kegyelmednek is, nagy jó uram.l…

Ezt mondván merően nézett az idegenre, kit eddig azonban ez életben látnia alkalma nem volt.

– Nos – folytatá amaz – mit néz olly nagyon? Hasonlitok-e boldogult atyámra?

– Boldogult atyjára…?

– Természetesen! Még sem találja el ki vagyok? Senki más, mint a kire itt várakozik udvarbiró uram….

– Hogyan? a kire én itt várakozom…?

– A kocsisnak már megmondtam, hogy fogjon, mert azonnal indulni kivánnék….

– Tehát valóban? és saját uri személyében az én kegyelmes uram állana előttem…? Ezer engedelmet kérek… Megyek tüstént; egy percz alatt készen lesz minden…óh bocsánatot kérek…hiszen ha csak távolról is sejthettem volna, de mikor ez ideig nem lehetett szerencsém.

– Tehát csak szaporán. Fizessük meg a kocsmárosnak mivel tartozunk, s aztán menjünk, mert estig váltott lovakkal is lesz mit haladni, pedig éjjelre nem szeretnék idegen helyen maradni.

– Még nem késtünk el kegyelmes uram; valahogy csak haza vergődünk naplementre, ha Isten is ugy rendelte.

Az udvarbiró földesura jelenlétében zavarodottan, s meglehetősen ügyetlenül viselte magát: minden mozdulata képes lett volna nevetést idézni elő, ha egy harmadik őt figyelemmel kisérte volna. Aztán meg is volt lepetve, alig hitt szemeinek, látván maga előtt e barátságos arczvonalakat, s hallván füleivel e bizalmas s leereszkedő hangon folytatott beszédet, mellyhez szeretetreméltóságban mi sem vala hasonlitható. Egy kicsit nagyon eltöltötték fejét az iménti beszédek: lelki szemeiben egészen másként látta ő maga előtt a büszke, tudatlan, gyanakodó s alattomos suhanczot, kit félévnél senki sem tud tovább kiállani.

Mentek.

Ő kegyelme egyenesen a kocsis ülésébe ugrott fel, s Posztóczki uramnak mellette kellett helyet foglalnia; a kik nézték az elindulást, nem győztek eleget bámulni e szokatlan jeleneten. – Hát még mikor látták, hogy a nemes ur kezébe kapja a gyeplőket, s vakmerően közé cserdit a csiklandós vérü lovaknak, ugy hogy a kocsi e perczben, mint dörgés és villámlás rohant ki az állás alól, a kocsma udvarából.

A csendes vérü öreg megcsóválta fejét, de örült, hogy földesurát illyennek, s nem másnak kezdte megismerni; átlátta, hogy az ördögnek sincs olly hosszu szarva, mint a hogy az oláh templomok képein láthatni.

A kocsi kerekei vigan peregtek; az udvarbiró hosszan, szélesen elkezdett a verebesi gazdaságról beszélni; előhozta a tavaszi nagy szárazságot, s a nyári folytonos esőzéseket, a földesur pedig mindent a legnagyobb figyelemmel végig hallgatott, s a tett rendelkezéseket egyenként helyben hagyta, megdicsérte, és megerősitette.

Posztoczki uramnál boldogabb ember nem volt a vidéken.