I.
Nem messze már halálom,
Ugy érzem... érzem azt;
O vajha még megérném,
Csak a jövő tavaszt.
Alunnám csermelypartnál
Ifjuzöld halmokon,
S virággal eltakarna
Az esti fuvalom.
Álmodnám édes titkot,
Mit éj homálya véd;
Tavaszt és ifjuságot,
Dalt és virágregét.
Tán megzendülne ujra
Haldokló szivemen,
Miként édes sohajtás,
Az első szerelem.
S mikép kedvese karján
Menyasszony aluszik:
Alunnám koporsómban
Világos hajnalig.
II.
Ne öltöztess fehérbe,
Ha majd megszán az ég,
Adj fekete ruhát rám,
Sötétet... feketét.
Fekete a csalódás,
A bánat sem fehér,
S én ezt nyerém jutalmul
Hő érzeményekér’.
Ne tűzz nyiló virágot
Hajfürteimre sem,
Omoljon szemfödélként
Hosszan el keblemen.
Öröm remény virága
Nekem hervadva rég,
Utánok szemeimben
Fájdalmak könye ég.
III.
Oltsátok el a gyertyát...
Ne virassz jó anyám!
Szelid nyugalmas álom
Száll édesen reám.
Nem fáj a mult emléke,
Szivem már nem nehéz,
Miként ha átkarolna
Egy tulvilági kéz.
S mint tündérdal zendülne
Egy hangzat lelkemen:
Szerettél és szenvedtél,
Aludjál gyermekem.
Te sirsz... anyám, mégis sirsz...
Töröld le könyedet...
Oh higy nekem, hajnalra,
Jobban lesz gyermeked.
Forrás: Hölgyfutár 36. sz. 1849. dec. 27. Bp.
