PETŐFI

(a korabeli, eredeti helyesírás megtartásával)

Sándor. A leggeniálisabb magyar költő, magyar minstrel. Sok ész, lángképzelődés, egy csomó faragatlanság.

Legelőbb közkatona volt, azután színészszé lett, innen Vahot hivta fel segédszerkesztőnek Ez emelte őt fel nyomorából, de ezért szokása szerint hálátlansággal fizetett.

A forradalom kezdetén oratiókat tartott a néphez, s első volt, kinek egy költeménye (márczius 15-kén) szabadsajtóval napvilágot látott.

Azután ismét katonává lett. De egy alkalommal Mészáros előtt nyakravalótlanul jelenvén meg, ez leszidta. petőfi boszujában quietált, s egy verset irt, hogy a hazát nyakravaló nélkül is meg lehet menteni.

Bem kinevezte adjutánsának őrnagyi ranggal. Itt is nemsokára quietált, azonban csakhamar viszont őrnagygyá lett. Igen gyakran volt az öreggel, ki benne nem a katonát, de a genialis költőt szerette.

Kéziratban kerengő költeményei közül az utolsót, az oroszok beütésekor irottat, ide iktatom:

ITT A PRÓBA

Itt a próba, az utolsó

Nagy próba!

Jön az orosz, jön az orosz,

Itt is van már valóba.

Eljött tehát az utolsó

Ítélet;

De én attól sem magamért

Sem hazámért nem félek.

Miért félnék az ítélet

Napjától?

Féljenek ők, kik viselik

Magokat olly galádul.

Kik rátörtek az ártatlan

Magyarra;

Most veri meg az úr isten

Mindenható haragja.

Föl hazámnak valamennyi

Lakója!

Ideje, hogy tartozását

Minden ember lerója.

Ki a házból, ki a síkra

Emberek!

Legyen egész Magyarország,

Legyen egy nagy hadsereg!

Ki is megyünk, szó sincs róla,

Mindnyájan!

Meghalni, vagy győzedelmet

Nyerni a szent csatában.

Sok az orosz, nagy a száma,

Mi haszna?

Több lesz ott a magyar; talán

Száz is jut egy oroszra.

És ha volnánk kevesebben,

Mint azok,

Hála isten, minket hiv ugy

A világ, hogy: magyarok.

Ne féljetek, gyermekink, ne

Féljetek!

Nem szúr által dárdájával

A vad kozák titeket.

Feleségink, kedvesink, ne

Sirjatok;

Idegenek ölelése

Nem tesz csúfot rajtatok.

Minden, a mi szent előttünk,

Koczkán van;

Ha a világ támad is meg,

Győznünk kell a csatában.

Ha milljomnak kell elveszni,

Vesszen el;

Ki fogna most fukarkodni

életével, vérével!!

És te isten, magyarok nagy

Istene!

Légy népeddel, jó népeddel,

Hű népeddel, légy vele!

Tedd hatalmad fiaidnak

Lelkére,

Világdöntő haragodat

Fegyverinknek élére!

Forrás: A magyar forradalom férfiai 1848-49-ből Szilágyi Sándortól 341-342. old. - Pest, 1850.

Vekerdy Géza: Keresd az asszonyt

Abban az undorítóan rémes, állatias, borzalmas gyilkosságban, amely a minapában a tanyák között történt s amely borzadással töltött el mindenkit, minél erősebben faggatják a gyilkosjelöltet, annál több érdekes, sőt meglepő jelenség furakodik előtérbe.

Azokon az érdekességeken kívül, amelyek az első pillanatra szembeötlenek s amelyek a nagy tömeg előtt egyedüli érdekességek, még igen sok van olyan, amely után mélyebbre kell nézi, de amelyek azután meg is érdemlik ezt a mélybenézést. Mert hisz csak pillanatnyi érdekességek azok, hogy megtámadnak éjjel egy gyanútlan embert, hogy borzalmasa megölik, hogy a bosszú perverz kéjével megperzselik, hogy befognak egynéhány embert s gyilkosokként vallatják, hogy a gyilkosjelölt megőrül, hogy talán eredményt is érnek el s talán a halálnak is adnak egy embert, a társadalmi rend érdekében. Ezek csak múló érdekességek s csak a szenzációéhes közönségnek adnak pillanatnyi élvezetet, mámort.

Az első nagy, szomorú érdekesség ott kezdődik, mikor a nyomozóhatóság – látván, hogy rablógyilkosságról nincs szó -, biztos hangon kiadta a jelszót, amely csaknem ez lehetett: keresd az asszonyt! És keresték az asszonyt, mert hisz régi dolog, hogy a férfi sorsa a nő; keresték az asszonyt, mert bizonyára szomorú tapasztalat az, hogy ilyen szörnyű tragédiák nem játszódhatnak le anélkül, hogy finom asszonyi hajszálakból kötött hálóban ne akadnának rá a tragédia véresen szörnyű rugóira.

Lélektanilag nem tudták másként megmagyarázni az esetet a nyomozóhatóságok csak így, csak asszony révén. Talán az a gondolatuk volt, hogy férfi, ha nem rabolni megy, hanem bosszúját kielégíteni, akkor még van benne valami nemesen férfi, a butaság szülte bosszúvágy mellett is, akkor mégsem süllyed le annyira, hogy kielégítve bosszúszomját, még áldozata vonagló testének félig elevenen való megsütésében is kéjelegjen. Aki ilyet tesz, az vagy őrült vagy őrültté lett egy pillanatig a lelkében lappangó nagy, szörnyű fájdalomtól, amikor áldozata vonaglásában gyönyörködött.

Keresték az asszonyt! Kire, vajon kire szomorú ez? Az asszonyra? Vagy talán a férfire?

*

Keresd az asszonyt! S ha keresed, biztosan megtalálod.

Itt találtak kettőt is.

Az egyik felesége akart lenni az áldozatnak, a másik – a más felesége volt. Úgy mondják – a gyilkosé. S mind a kettő szeretője volt egy gazdag, öreg embernek, akinek sok pénze volt, de akit ennek ellenére valaki – úgy mondják, az asszony törvényes ura -, elküldött a tanya közeléből – örökre.

Ez a kép is tele van érdekességgel, bár régi, régi a nóta nagyon, csak nem végződik mindig ilyen tragikusan. Fiatal lányok máskor is szerették már gazdag, öreg embereket, szép menyecskék máskor is megcsalták az urukat – pénztelen fiatalokkal nagyon gyakran – pénzes öregekkel is örömest.

S itt kezdődik egy még nagyobb, még szomorúbb érdekesség!

Fiatal lányok furcsa szerelme fölött gyakran szemet hunynak az anyák, a menyecskék szerelme fölött a pénztelen, nyomorult férjek s mindkettő fölött – a világ. Megbotránkozva csak akkor beszélnek róla, mikor egy-egy nagy tragédia miatt már kell beszélni és kell megbotránkozni. Akkor van mit hallgatni egy darabig a nyomorult teremtésnek, akit a nagy hallgatással szépen bevezettek előbb a bűnbe. De nagyon sokáig akkor se foglalkoznak velük, hát mi az: elbukni egy lánynak, hát mi az: a házasságtörés utálatos bűnét elkövetni egy asszonynak?! Mik ezek ahhoz a „nagyobb” véres szenzációhoz, amit ezek miatt egy őrült elkövet. Ez, csak ez áll az előtérben. S ha az elveszettnek véletlenül nem sikerül elkerülni a büntetést, a halált, akkor ugyan hány embernek jut majd eszébe, hogy méltó helye volna a szederjes arcú, bűnös, halott férj bitófája mellett – egy másik bitónak is.

*

A rémes, nagy tragédiák érdekességeinek, talán érdekesebb részét képezik ezek s talán érdemes volna néha ezekkel is foglalkozni, ezekről is gondolkozni. Gondolkozni azon, hogy ezeknek a szomorú érdekességeknek vajon kik az okai. Talán a férfiak? Talán az asszonyok? Talán, talán mind a ketten??

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 6. sz. Hódmezővásárhely, 1910. ápr. 15.

Sidney Carton (Rozsnyay Kálmán): Emlékek (könyvismertetés)

A könyv tartalmánál fogva méltán formálhatott igényt a kritikákhoz, a fővárosi sajtó, az előkelő, neves kritikus urak állig gombolkoztak Rozsnyai Kálmán könyvével szemben s egyáltalában tudomást sem vettek a különben pedig irodalmi szempontokból felettébb jelentékeny könyv megjelenéséről. Hogy mi ennek az oka, azt a fővárosi irodalmi klikkviszonyokat némiképp is ismerős egyén igen jól tudja, aminthogy ismeri azt a titkos bojkottot is, amelyet a Prielle Kornéliával való szenzációs házassága után társadalmi és művészeti tekintetekben egyaránt a Rozsnyay Kálmán fejére olvastak erkölcsi és irodalmi pozőrök. Hogy a bojkott mennyire jogos, hogy kicsoda mint íróművész Rozsnyai Kálmán, azt megmutatja most megjelent könyve, amelyről oly mélyen hallgat a főváros, de amelyről annál hangosabban, annál lelkesebben és annál tüzesebben szeretnénk írni mi. Ez a könyv egy ritka meglátású, nagy koncepciójú, mélyen gondolkozó modern lélek hangulatainak, finom és intenzív megfigyeléseinek sajátszerűen egyéni foglalata. Intim és jellegzetes dolgokat vet papírra az ír a társadalmi és művészeti élet Európa-szerte – vezéralakjairól, akik legnagyobb részben az író személyes jóbarátai, ismerősei is voltak. Gyöngéd finomsággal, mély megértéssel, tiszta, előkelően disztingvált ízléssel foglalkozik Prielle Kornélia emlékével. Fehérek, tónusosak, melegek, hangulatosak ezek a sorok, a fehér fürtökkel is álmodozó lelkű Nagyasszony érzelmeinek is finom megértője: Rozsnyay Kálmán írja. Rozsnyay: Wilde Oszkár barátja. Intim  és igazán ismeretlen részleteket ír meg a Wilde tragikumának a Dorian Gray című regényének a keletkezéséről, amelynek alakjait Rozsnyay mind jól ismerte. Sajátszerű, bizarr könyv ez, érdemes és méltó, hogy foglalkozzunk vele. Hát foglalkozunk is a nagy erkölcsbírók és irodalmi egyedárusok száműzöttjével.

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 6. sz. Hódmezővásárhely, 1910. ápr. 15.

Büky György: Valaki sír…(könyvismertetés)

Ily cím alatt adta ki verseit Büky György, egy tehetséges máramarosszigeti poéta. Verseiben komoly és mély hangok csengenek. Fájdalmas, panasz-szavaiból igazság érzik s melankóliája mindig meleg és mindig rokonszenves. Nem a titánok eget ostromlása Büky György könyve, de a meleg érzések, őszinte lángolások, nagy, emberi szomorúságok színes verseinek szerencsés gyűjteménye. Újat nem mond. Témája neki is a szerelem, de amit mond, azok emberi érzések, emberi hangok, igazak, mesterkéletlenek. Nagyobbára lírai versekből áll a kötet, de egy-egy poémájában drámai erőt sejtető balladai lüktetések, rapszodikus kitörések is világítanak a szerzőjük komoly tehetségére. Hellyel-közzel terjengős és bőbeszédű. Poétának erre nincs szüksége.

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 6. sz. Hódmezővásárhely, 1910. ápr. 15.

Büky György: Valaki sír

Valaki sír… Öreg szobám ölében

Búsan ringatja a hold a fejét.

És szaggatja az ősz némán, sötéten

A szomorú fák lombos tetejét.

Valaki sír… Haldokló kerti rózsák

Emelgetik fel még bágyadt fejük.

Most sírja el a nyár hattyú-dalából

Az utolsó sort csendesen velük.

Valaki sír… Öreg szobám faláról

Egy vén tükör hosszan reám mered.

Benne  egy arc. Fonnyadt. Haldoklik ajka.

Hajában beteg virág-levelek.

Valaki sír… S az arc ott áll zokogva.

Forró szeméből kihalt a sugár.

Rám néz némán. Búcsúzik. Menni készül.

Elment. Meghalt. Ő volt a nyár.

Valaki sír. Én sírok. A szobámban

Búsan ringatja a hold a fejét.

S az erdőn egy fa tán remegve, fázva

Most dobja el utolsó levelét…

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 7. sz. Hódmezővásárhely, 1910. máj. 15.