Hamar László: Merengő leány

Kivirult a virág

A kertnek ölében,

Az első szerelem

A lányka szívében.

Üde harmat hullott

A himes virágra,

Virágos gondolat

A bájos leányra.

- Emlékkönyvet küldött!

Ne lássa meg senki! –

Magát s édes titkát

Rózsák közzé rejti.

- Elszáll messze, messze

Rózsának illata, -

Messze, messze száll a

Lányka gondolata.

S szünetlen röpdes, int

Tavasz pacsirtája,

Mely a magas felhők

Légi útját járja

- Tőle jött ez emlék

Rajta az írása!…

Örömét beszéli:

Mosolya, - sírása…

Nem tudja, mi baja,

Nem tudja, mi lelte? –

Ábrándozások közt

Szunnyad el a lelke. - -

Mily boldogság! – Őt itt!...

Mellette a bálvány

S átöleli, miként

Felhőt a szivárvány.

Piros ajjakának

Igéző bűbája

Ráolvad édesen

Kedvese arczára;

Ráolvad, mint holdfény

A csendes viékre, -

Mint az emlékezet

A szép álomképre.

Ajk az ajkot éri,

Szív a szíven dobban,

Mindenik megérti

Mit ver az titokban.

Varázshangot adva

Pendül a szív hurja;

S rezg, int reszkető lomb,

Ha a szél megfújja.

Halk suttogás vegyül

Az illatos légbe; -

Belehal a bánat

Öröm tengerébe.

Elfeledve a múlt,

Nem aggaszt a jövő,

A jelen perczenet

Csak az üdvözítő.

Átfelejt az ész is

Egy egész világot;

S vágyva nyitja meg a

Földi mennyországot!...

… És aztán felébred

Az álomnak vége!...

Oh milyen rövid volt

Lelke üdvössége!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. III. évf. 1903.

Szávay Gyula (1861-1935): Titkos vágyak

Jó Istenem, megadtál te sokat nékem,

Nem is tudom, van-e még benn nálad részem.

De ha a te jóságod még tovább adja,

Nézd, volna még a szivemnek

Egy pár titkos kívánatja.

Úgy szeretnék már valami nagyot tenni,

Aratók közt a rend élén, kaszát fenni.

A hátamon a malomba búzát vinni,

Tikkadt pusztán, gémes kútnál

A vödörből egyet inni.

Vagy példáúl az igazi urat adni:

Czifra szürben, rézfokossal sétálgatni.

Becsaliban az ivóban vacsorálni,

S furulyázó bojtárok közt

Az ég alatt subán hálni.

S fakó lónak kantárszárát megeresztve,

Repülni a rónaságon messze, messze.

Meg nem állni, legfölebb egy órahosszat,

Ott, hol az a czimbalmos a

Czimbalmával czimbalmozgat.

Mikor megint kivánja a száraz gége,

Bele nézni Rézinél a rézicczébe.

Száz iccze bort, száz szál gyertyát felrakatni,

S ágrul szakadt legényekkel

Iszogatni, dalolgatni.

Végül aztán megkérdezni azt is bátran,

Voltaképen ki a legény a csárdában?

S hozzányulni – hogy mi lesz, az nem határoz:

Kondorosi csaplárosné

Ingó-ringó derekához?

 Jó Istenem, ha aztán ez mind megtörtént,

A többiről le is mondok magam önként.

És ha épen te mondod, hogy meg kell lenni,

Elvezethetsz – lassan, lassan –

Oda, ahol – állítólag nem fáj semmi.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. III. évf. 1903.

Udvardi Géza (1842-1876): Hazám

 

Jövök, jövök imádott szent hazám

Örülni szivből, lélekből veled,

Lelkem setét fátylát szétszakgatám,

És sirok könyet – örömkönyeket.

Mindegyik könyem nagy Magyarhaza

Legyen egednek fényes csillaga!

Feledtem mindent, gyászt és múltakat.

Magával elragadt egy érzemény,

Mely gyújt, hevít szent őrülésbe ejt,

S ihletve rezg át lelkem idegén.

Egy érzemény, egy édes gondolat, -

Virág, mosolygó szende ég alatt.

Feledtem; óh bocsásd meg ezt nekem!

Hogy mit teszek, dehogy dehogy tudom;

Lelkem bolyong, miként az üstökös,

És én hazám! érted imádkozom.

Imádkozom esdőleg, csendesen,

Hazám, szerelmem, üdvöm, mindenem!

Vihar valék eddig, zúgó vihar

Mely önmagát őrjöngve tépte meg,

Jövőt, jelent, múltat megátkozék,

Óh véres átok! .. most is reszketek.

Vihar valék, mely égre ronta fel,

Villámival és mennyköveivel.

Szellő vagyok most, mely lágyan zokog,

S virágitól az égbe szökkenik,

Szellő, a melynek sóhaja közül

Egy esdeklő imádság mindenik,

Imádság, mely a lélekből fakad,

Mely életért esd s üdvösséget ad.

Megyek, szállok, és zengek éneket,

Szabadságdalt, hogy él a drága hon;

Megyek, szállok, bejárom nemzetem,

És suttogok, halkan imádkozom.

Imádkozom esdőleg, csendesen,

Hazám, szerelmem, üdvöm, mindenem!

Aztán megint, megint vihar leszek,

Zúgó vihar, mely bosszút mennydörög,

Imádságom átokká változik,

Lángokból égő koszorút kötök.

S míg értted szent hazám! imádkozom,

Addig fonom öldöklő ostorom.

Szomjas leszek, zsarnokvért szomjazó,

Gyilkos leszek, szolgáknak gyilkosa,

Sok kínos év kívánja a bosszút,

S oly hosszú volt tűrésed szent haza!

De Istenemre! hosszú lesz’ a kín,

A zsarnokon és szolganépein.

Ne gondoljátok, hogy csak álmodom,

S álmom őrült-lélek lázálma volt,

Mely percz alatt szabadságot, bosszút,

Éltet, halált őrjöngve összehord.

Nem, nem, a lélek jósló álma ez,

Mely Istenénél égben tévedez.

Egy álom ez, mit a jövő megád,

Hisz’ olyan rég, oly régen álmodom,

Lelkem bolyong, miként az üstökös,

És én hazám! értted imádkozom.

Imádkozom esdőleg, csendesen,

Hazám! szerelmem, üdvöm, mindenem!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. III. évf. 1903.