2011. dec. 18.

Bodor Ádám: Verhovina madarai - részlet –


Két nappal azelőtt, hogy nevelőapámat, Anatol Korkodust letartóztatták, mintha mi sem lenne készülőben, úgy volt, hogy Monor Gledinből újabb védence érkezik, ezért megkért, hogy fogadjam a hajnali vonatnál, és kísérjem be az irodára. Azt tervezte, hogy aznap ágyban marad, ezért etessem meg a gyereket, beszélgessek vele, tartsam szép szóval úgy délutánig, amikor majd ő maga is ráér vele foglalkozni. Máskor Balwindert, a hivatal mindenesét küldte az állomásra, ha a telepre vendége vagy épp egy ilyen újonc érkezett, de erről most, ki tudja, miért, hallani sem akart.

Mivel a menetrendet itt nemrég eltörölték, és csak annyit lehetett tudni, hogy a szerelvény, amely főként tehervagonokból állt, és csak egy rozoga harmadosztályú kocsit hozott, még a rönktelepi munkakezdet előtt megérkezik, már jóval virradat előbb kibaktattam a vasútállomásra, és a kijárat közelében, egy zúzmarával lepett padon gunnyasztva várakoztam. Magam mellé, jól látható helyre kitettem azt a kartonlapot, amelyre az öregem még előző este ráírta a jövevény nevét filctollal, nagy betűkkel és jó vastagon, hogy az állomás gyér fényeiben is ki lehessen betűzni. Daniel Vangyeluknak hívták, mint valami kopott, öregszagú sekrestyést, közben tudni lehetett, csakis valami kis suhanc süvölvényről van szó.

A Monor Gledomo javítóintézetből irányították ide átnevelésre, hogy amíg lábra kap, és megtanul viselkedni, a telepen húzza meg magát. Anatol Korkodus szívesen fogadott vadócokat, megtévedt fiatalokat, hogy távol a város kísértésétől, imbolygó ködök, kénszagú melegforrások, elhagyott meddőhányók közelében, a végtelen szabadság igézetében találjanak magukra, a boldogulás útjára. Akadt közöttük, aki alig pár nap elteltével ismeretlen helyre távozott, és örökre nyoma veszett, de legtöbbjük már végső nyughelyét is kinézte magának, hogy ha majd elérkezik az ideje, itt, a Paltin lejtői alatt hantolják el.

Akkoriban magam is már jó pár éve éltem Verhovinán. Jó pár évvel korábban, egy zúzmarás hajnalon ide engem is ugyanez a vicinális hozott.

Szélcsendes éjszakákon, különösen olyankor, amikor a völgyet egy-egy vastagabb felhő burája takarja, már egy-két órával érkezése előtt hallani lehetett a vonatot, amint kapaszkodni kezd a Jablonka mentén, amint csörömpölve átgurul a százéves vashidakon. Akinek a füle hozzászokott, már a távolból érkező kósza hangokból pontosan tudja, mikor, merre jár a vonat. De a berek mélyedéseit, a bokrokkal szegélyezett árkokat a töltés két oldalán most tompa köd borította, amely még a közeli kutyaugatást is elnyelte. Azt, hogy a vonat mégis közeledik valahol a völgy kanyarulatai mögött, csak a talpfák mocorgása jelezte, egy-egy nyikkanás, nesz, amely mint az áram végigcsiklott a síneken.

A vonatot most rajtam kívül csak Stecc állomásfőnök várta, mostanság mintha elment volna az emberek kedve a vonatozástól. Nemrég elterjedt a hír, hogy az állomás bezár, talán még a síneket is fölszedik, és a vashidakkal együtt eladják, mert a Jablonka-völgyi vasútvonalat a Tuverkan pasa átkelőjétől egészen a rönktelepi rakodóig állítólag megvette egy Haraklán Bazil nevű gazdag idegen. Mondták is, hová való, a hegyeken túli messzi, gazdag síkságról, valami Scholtwadkert, Holtwadkert vagy valami hasonló nevű mesebeli helyről. Állítólag már elkészültek a vasutasoknak címzett felmondólevelek, nem csoda tehát, ha már előre elnéptelenednek az állomások.

Úgyhogy amikor a hajnali járat pihegve, sziszegve, gőzökbe burkolózva megállt, a harmadosztályú terem ablakából fekete-sárga csíkos sapkával a fején csak egyvalaki nézett ki a néptelen peronra. Nem is igen akaródzott neki onnan elmozdulni, csak amikor látta, hogy a lekapcsolt mozdony egymaga hangtalanul elgurul a remíz felé, és rájött, nincs tovább, végre leszállt, és tétován elindult a kijárat felé.

Az mindjárt kiderült, hogy nem is sapka az a fején, csak rövid sörtehaja van mintásra festve. A ködös szürkületben az eredeti sötét tincsek között aranysárga csíkok világítottak. Teljesen kinőtt, olcsó farmeranyagból készült zubbonyt viselt, nem volt nála semmi csomag, és amint a lámpák fénykörébe ért, kiderült, hogy még cipője sincs. A befagyott tócsák szegélyét ropogtatva mezítláb lépkedett végig a peronon. Mindenképp el kellett haladnia előttem, így aztán amikor közelembe érve megpillantotta a darab kartont a padon, és kibetűzte rajta a saját nevét, tétován megállt.

„Mi a fene. Csak nem rám vársz? Úgy volt, hogy csak holnap jövök.”

„Anatol Korkodus megérezte, hogy ma érkezel.”

„Én meg gondoltam, hogy ma még csak úgy magamban nyújtózom egyest a restiben, elköltöm a spórolt pénzemet, fölmérem a terepet, aztán holnap majd jelentkezem. El van rontva a napom.”

Vékony, rekedtes hangon beszélt, közben egyetlen foga sem látszott. Jégszínű, kékesszürke szeme volt, olyan, mint a fogadós Pochoriles eszkimó kutyájának. Fejét bolyhosan virítottak a rikító sárga csíkok.

„Akkor térj magadhoz. Látsz itt valahol restit?”

Az állomás itt mindössze két helyiségből állt: az egyikben a főnök és a két forgalmista lány egymást váltva dolgozott, a szállítás ügyeit, a jegykiadást és az árufuvarozoást egy kis ablakon át intézték, amely egyenesen a szabadba nyílt, hátul egy szárnyas ajtó mögötti tágasabb szobában családjával Stecc állomásfőnök lakott. Italmérésre hajdan egy bádogasztallal és a két törött támlájú csővázas székkel egy kopott, poros bódé szolgált, amely már évek óta zárva tartott.

Átvágtunk a téren, az üzemanyagraktár és a rönktelep előtt, aztán Verhovina néptelen főutcáján baktattunk, kerülgetve a fagyott göröngyöket. Csak az én bakancsom talpa kopogott, a mezítlábas Daniel Vangyeluk jó fél lépéssel mögöttem nesztelenül kerülgette a befagyott tócsákat.

„Ha kérdeznem szabad, a cipődet hol hagytad?”

„Eldobtam.”

„Jól hallottad. Ahogy mondtam: eldobtam.”

Nyegrutz bodegájából sárga fény vetült a ködre, a nyitott bejárat előtt sült gesztenye és égett olaj illata kavargott. Megragadtam finoman Daniel Vangyelukot a könyökénél, és a bejárathoz kísértem. Vézna kis karja volt, mint egy gyereknek. Körülnéztem, üres volt az utca.

„Itt megállsz szépen, és nem állsz szóba senkivel. Ha valaki elkezd bámulni, hogy ki vagy, mi vagy, észre se veszed. Tégy úgy, mintha senki se lennél. Érted? Mintha az illető csak rémeket látna.”

„És miért bámulnának?”

Végigmértem feje búbjától, a virító sárga csíkoktól mezítelen lábáig.

„Csak.”

A bodega még üres volt, Irina Nyegrutz a pult mögött ült, mellette egy kék tálban kockás kendő alatt a lángosnak való tésztát kelesztette. A gáztűzhelyen egy tepsiben repedező héjú forró gesztenyék füstölögtek. Rendeltem fél kiló sült gesztenyét és két túrós lángost. Mialatt Irina Nyegrutz kiszaggatta a tésztát, túrót csomagolt belé, és tologatta, forgatta a forró olajban, föl és alá sétáltam a bodega üres termében, ki-kibámultam a nyitott ajtón, a párás ablakokon. Pont hat óra volt, a köd derengő függönyei mögött tompán a fűrésztelep szirénája búgott. A lila ablaküvegen a pára lecsorgó erei között, mintha bőgnének, borostás arcmásom árnyképe remegett. Daniel Vangyeluk orra előtt a lehelet gomolygó párájával mint egy kutya, akit gazdája a bolt elé kötött, engedelmesen állt a küszöb előtt. Keze a zsebében, egyik csupasz lábfeje a másikon.

Irina Nyegrutz papírzacskóba csomagolta a lángosokat, külön egy másik zacskóba a sült gesztenyét. Kinézett az ajtó elé.

„Kinek lesz a másik?”

„Senkinek.”

„Új gyerek? Ahogy elnézem, nem marad itt.”

„Bár úgy lenne.”

Daniel Vangyelukkal máris továbbindultunk az úton. Pár lépés után halkan, de mégis haragosan megszólalt.

„Mondd csak, mért hagytál künn?”

„Legközelebb majd te is bejössz.”

„De most valamiért nem lehetett.”

„Nem akartam, hogy Irina Nyegrutz megérezze a szagod.”

„Tegnap óta úton vagyok. Biztosan van egy kis vonatszagom.”

„Semmiféle vonatszagról nem beszéltem. Mondd csak, miért dobtad el a cipődet?”

„Beleszartak.”

„Ez komoly? Attól még fölhúzhattad volna. Ha nem tudnád, szerencsét hoz. Téged valaki nagyon szeret.”

„A kis Zsanett volt az. Szegényt bosszantotta, hogy kiengednek.”

„Még találkozhattok. Gondod legyen rá, hogy valamivel viszonozd.”

A Man-Gold udvar bejáratánál könyökénél fogva újra megállítottam. Virradt, kezdett áttetszőn kocsonyásodni az ég, de a négy fallal körbezárt udvarban még megrekedt a távozó éjszaka homálya, a pogácsasütő lépcsőjén négy sorba kikészítve csak a kecsketejjel teli palackok derengtek. Elvettem kettőt, aztán ahogy továbbhaladtunk, alig két házzal odébb, de már a szemközti oldalon, bekopogtam az Augustin-ház ablakán. Mármint a deszkán, ami eltakarta az ablakot.

Augustinék ablaka, amely az utcára nyílott, rézsút és keresztben deszkákkal volt beszögezve, a rácsozaton csak egy helyen maradt egy kis rés, hogy a deszkák között kiférjen egy kéz, hogy be tudjon venni ezt-azt, például egy tejesüveget. Az Augustin házaspár házi őrizetben volt. Mivel a fogda Verhovinán nemrég leégett, nem volt más mód, otthoni őrizetben kellett tartani őket.

Föltettem a párkányra az egyik üveget, és vártam, hogy kinyissák az ablakot. A deszkák mögül Augustinné hangja hallatszott:

„Igaz, hogy az alprefektus asszonyt menesztik, és ki van rúgva Anatol Korkodus is? Mert akkor minket tévedésből tartanak itt. Szólj azonnal Hamilcar Nikonuknak, hogy minket még a mai napon engedjenek ki.”

„Sok minden megeshet. De az biztos, hogy titeket holnap Gledinben, pórázon vezetve vizsgálóbíró elé állítanak.”

Újra karon ragadtam Daniel Vangyelukot. „Még azt hiszi, kedvem van velük beszélgetni.”

„Csináltak valamit, vagy csak úgy bezárjátok őket?

„Ahogy vesszük. Nem tudom, mond-e neked ez valamit: áramot vezettek iskolás gyerekekbe. Az egyik nyolc, a másik tizenegy éves volt. Valódi áramot, a kétszázhúsz voltosat.”

„Valami kísérlet, ilyesmi?”

Legyintettem. „Nem mindegy?”

Volt egy szép sárga macskám, Charlotte. Megvolt vagy nyolc kiló, farkavastag és csíkos, füle bojtos, mint a hiúznak, kutya, ha szembement vele az utcán, átsietett a túlsó oldalra. Most a kapu szemöldökfáján kuporodva várakozott, de amint a közelébe értünk, leugrott, és bár nem volt ismerkedős fajta, előbb föltartott fejjel bámulni kezdte Daniel Vangyelukot, aztán mögé kerülve, úgy, hogy farkával a nadrágját érintse, lassan átbújt a két lába között. Megint csak leült vele szemben, és bámult az arcába, a jégfényű szemébe. Amint elindultunk, mellettünk csüngő fejjel ő is lassan, töprengőn kísérgetett.

„A tied?”

„Mit gondolsz, kié lehet?”

„Miért van nyakörv rajta?”

„Ha úgy adódik, hogy félek, mondjuk, éjszakai ügyeleten, pórázon magammal viszem.”

„Kezdj búcsúzni tőle, mert kell nekem. Bármi áron megveszem.”

Lehet, komolyan gondolta, de magamban csak nevettem. Az irodán megkértem, tegyen ki mindent a zsebéből, helyezzen mindent szép sorba Anatol Korkodus íróasztalára. A kibocsátó céduláján kívül mindössze harminchét kupon volt nála. Vehetett volna rajta legalább egy papucsot vagy valami kis topánt az útra, telt volna egy váltás alsóra, harisnyára is. De nem volt nála semmi egyéb. Miután erről egy alapos testi motozás útján is meggyőződtem, körbevezettem a kommunális hivatal udvarán, amelynek a végén az öregemmel a kis szolgálati lakásban laktunk. Rideg, puszta gyomos udvar volt, sárba fagyott lábnyomokkal. Állt ott a nyitott csűrben egy rozsdás hóeke, egy öreg poros homokfutó, mellette kipukkadt abroncsokkal Hamilcar Nikonuk körzeti megbízott ócska Willys terepjárója. Amerre megfordultunk, Daniel Vangyeluk lábnyomai sötétlettek a fagyos talajon. Az árnyékszék bejárata előtt megállt, és kérte, hogy bemehessen a dolgát elvégezni.

Miközben várakoztam, Balwindert, a hivatali mindenesünket pillantottam meg a nyitott kapu előtt. Nem tudom, honnan került elő, mert a környéken korábban egy teremtett lélek sem mutatkozott. Egy jó reggelt sem mondott, biccentésre sem méltatott, csak állt ott, állt mozdulatlanul, és bámult befelé az udvarra. Az udvarra, ahol rajtunk kívül számára semmi látnivaló nem lehetett. Odasétáltam hozzá.

„Valami baj van? Mi a fenét ácsorog itt?”

„Mi hogy legyen? Csak nézelődöm. Talán nem szabad?”

„Hát ez jó. Úgy látom, ezt maga most direkte csinálja. Nincs valami sok értelme, annyit mondhatok.”

„Hátha van.”

Phű! Mérgemben kiköptem.

Közben Daniel Vangyeluk is előbújt az árnyékszékről.

„Én is itt fogok lakni?”

„Lakni te ma este a karanténba mész. Kereken három hétre. Itt ez a szokás, tudod,

a bacilusok miatt.”

Látszott rajta, nem egészen érti, amit mondok, lehet, nem is tudja, mi az a karantén, de mivel nem kérdezte, nem magyaráztam meg neki.

Daniel Vangyelukot a konyhában ültettem le, elé terítettem egy rongyszőnyeget, hogy ha fázik, csupasz lábfejét azzal takarja be. Bár odabenn sem volt túl meleg, kisimultak a vonásai, eleredt az orra, zubbonya ujjába törölte. Sápadt, vékony bőrű, vézna gyerek volt, kékesszürke, fagyos kutyaszeme ide-oda járt a falak között. Keze fején tintaszínű otromba tetoválás, egy rovott múlt talányos jegyei: pontok, vonalak, keresztek.

Anatol Korkodus korábban figyelmeztetett, hogy legyek hozzá kedves és barátságos, beszélgessek vele, ha majd meghozzák a kantinból az ebédet, etessem meg, aztán jóllakottan küldjem be hozzá, a betegágyához. De aznap reggel udvarias beszélgetésekhez nem volt kedvem. Eszembe jutott ez is, az is, hol ez, hol az, már-már mélyebb lélegzetet is vettem, de valahányszor ránéztem, és tekintetem találkozott az övével, menten elszállt a kedvem. Inkább az suhant át rajtam: jó is lenne, ha Daniel Vangyeluk helyett most valaki más ülne itt.

„Én is itt fogok lakni?”

„Lakni te

A csendnek, ha tartós, és csak nyúlik, nyúlik, egy idő után hangja kezd lenni. Sistereg, sistereg, aztán amikor már harsog, mintha belé spriccelnének, egyszer csak becsorog a füleden. Most egy darabig csak a kemence kürtője huhogott, aztán ébresztőóra ketyegése, mintha szél hozná valahonnan messzi rétekről, hol elhalkult, hol fölerősödött.

Végre Charlotte macskám megkaparászta az ajtót. Kitártam előtte, de nem jött be, csak fejét ide-oda forgatva, alig hallhatóan nyávogva bámult, szimatolt befelé. Titokzatos lény volt, önfejű, zárkózott, mint mind a sárga bundájú állatok. Fölbontottam két májkonzervet, és átcsalogattam a hátsó udvarba. Elrekesztettem a gabonatárolóba, ahonnan nem tudott kiszökni.

A szomszédos fásszínben egy kosarat tőzeggel raktam tele, rá némi gyújtóst, azzal tértem vissza. Újságpapírba olajos fűrészport csomagoltam, begyújtottam vele a főzőkemencébe, aztán amikor a tűz lobogni kezdett, vékony fát, majd néhány tuskó tőzeget dobtam rá. Ráérősen, kényelmesen tettem, mintha csak az idő múlásában reménykednék. Még csak reggel volt.

„Miért nem engedted be, ha egyszer nyávogott?”

„Ma a kamrában a helye. Kapunk néhány tengerimalacot, nem szeretném, ha találkoznának.”

Kibontottam a papírzacskót, benne a kélt túrós lángossal. A meleg gesztenyét a zacskóból az asztalra, a szutykos viaszosvászonra ürítettem. Meghéjaztam egyet, s miközben bekaptam, mutattam Daniel Vangyeluknak, vegyen, ne kínáltassa magát. Előbb a lángosból tépett magának egy csücsköt, aztán a gesztenyéhez nyúlt. Ímmel-ámmal látott hozzá, hámozgatta, apró darabokat tört belőle, a szájába dugdosta, és szopogatni kezdte.

„Nincs valami sok fogad. Csak azért, mert ahogy látom, jobban is átsülhetett volna. Amit nem bírsz megrágni, nyugodtan köpd ki.”

„Ne izgasd magad. Az ínyemmel rágok. Amíg ki nem nőnek.”

„Hogy kinőnének? Ezt miből gondolod?”

„Injekciókat kaptam a dokitól, azt mondta, azok kinövesztik.”

„Arról mi itt nem tudtunk, hogy nincs minden rendben veled. Pedig jó lett volna az ilyesmit előre tudni. Addig is, a karanténban majd kérj kímélő étrendet. Mi történt a fogaddal?”

„Legyen az most már mindegy.”

„És arról sem hallhatnék egy-két szót, hogyan kerültél be az intézetbe? Persze csak úgy nagy vonalakban.”

„Nem. Arról sem.”

„Igazad van, ne is beszélj róla soha senkinek. Jut eszembe, Anatol Korkodus kérdezteti, örülsz, hogy kiengedtek?”

„Nem tudom, ki az.”

Az öregem ajtajára mutattam.

„Az, aki megérezte, hogy ma érkezel, nem pedig holnap. Ha kipihented magad, kopogj be hozzá. Mielőbb beszélni akar veled.”

Gyanakodva rám emelte tekintetét, de közben látta a szám elé tartott mutatóujjamat, ezért ha akart volna is, már nem kérdezett semmit. És hogy jobban megértse, hogy Anatol Korkodusról nem beszélgetünk, bekapcsoltam a rádiót.

„Mit szólsz hozzá? Ez Maya. Maya Miklovitz énekel. Ismered?”

Rám pillantott, válla megrándult, de válaszra nem méltatott. Én azért folytattam:

„Mégis, mit gondolsz, van ilyen név? Elhiszed, hogy a saját neve, vagy csak úgy kitalálták neki?”

„Ejnye, te most szórakozol velem.”

„Bocsáss meg. Csak úgy kérdeztem. És most egy órácskára magadra is hagylak. Pihengess, eszegess, meghallgathatod a híreket.”

„Menj, ha dolgod van, örülök, hogy egymagam vagyok.”

Reggelente, amikor körsétámra indulok, a közmosodában kezdek, ellenőrzöm a tisztaság állapotát, hogy fölmosták-e a kőpadlót, kisúrolták-e a teknőket, aztán megnyitom a meleg vizes csapokat az ingyeneseknek, a helybéli rászorulóknak. A meleg vizet a Paltin oldalából, a hőforrásokból kapjuk, de éjjel az állástól a csöveken meglehetősen kihűl, reggel a nyitás után még sokáig legfönnebb langyos víz csorog a csapokból, ezért is nyolctól tízig a mosás ingyenes. A tehetősebbek délelőtt tíztől jönnek a szennyesükkel, ők már forró vizet kapnak, és természetesen fizetnek. ha végeztem a mosodánál, bekukkantok hírekért a készenléti osztaghoz, ha jó a hangulat, kártyázunk vagy ostáblázunk egyet, végül a folyópart következik. Nemrég beindult a zajlás, látnom kell, hogy a sebesen sodródó jégtáblák tettek-e valamilyen kárt a mérőlécekben.

Kibaktattam hát a Jablonkára, a kopasz füzek alatt égig a parton a Czervensky őrházig, majd tovább egészen a Czervesky révig, az egykori Czervensky vízimalomhoz a romos omladékot szemügyre venni. Balwinder ősz végén, bár megtehette volna, hiszen évek óta ez a dolga, elfelejtette a vízimalom zsilipjeit idejében megnyitni, ezért befagytak még az igazi tél érkezése előtt, többet meg sem lehetett őket mozdítani. A jég hízni kezdett, lassacskán fölpúposodott, átbukott a zsilipen, a víz pedig csak jött és jött, először csak a malomkerék dermedt bele a kristály áradatba, amely később az egész boronaépületet körülölelte, hogy még a zsindelyfedélről is hatalmas jégcsapok, a tél rémisztő agyarai villogtak. Mintha üvegbe lett volna zárva, egy ideig teljes épségben állt ott, hogy naponta többször is kimentem a menekülés közben belefagyott egereket megnézni, amint a jégréteg nagyításában óriási szemekkel bámulnak a rájuk váró semmibe. De egy napon vége lett az egésznek: a jég szorításában a boronaépület egyszerűen összeroppant, a fagyott törmelék most halomban állt a berendezés maradékával.

A mérőlécek körül, ahol az egyik hőforrás vize gőzölögve a folyóba ömlik, és ahol nyaranta lomha fekete örvény kavarog, a jég vékony, üveges kérge alatt, a hínár imbolygó fonalai között, mint a víz alatti ismeretlen világ üzenetei, már csillogó buborékok vándoroltak. Ébredezett a folyó, partján sárgulgattak a fűz vesszői is, a tél végi zord, fagyos hajnal után mintha már illatos szellő csordogált volna a Paltin lejtői felől, egy-egy váratlan fuvallat már a hegyen túli síkságok földszagából is hozott egy keveset. Valahol az oszladozó köd pamacsai mögött ott bujkált a nap, megpendültek az ereszek, csordogáló fekete erek csillogtak a fagyott földön.

A Man-Gold udvart is az olvadozó zúzmara sárga csillogása lepte be. Itt volt valamikor a Man-féle ruhatisztító, egész addig, amíg Anatol Korkodus fejébe nem vette, hogy a Paltin hőforrásaiból csöveken levezetteti a meleg vizet az elhagyott zsinagógába, körben a fal mentén egy sor kőteknőt építtet, és az egészet berendezi ingyenes közmosodának, ahol majd legfeljebb a gazdagok fizetnek. Gregos Man nem zárt be, hanem eladta vigéceknek a mosógépeit, a szárítókat, a vasalóasztalokat, s az így szerzett pénzen, megérezve az idők szavát, beszerzett két pogácsasütő kemencét. Itt uzsonnázni is lehetett, télen a lépcsőkön, a nyitott bejárat előtt hatalmas kondérból mézzel, szegfűszeggel ízesített forró teát mértek.

Kezemben egy gőzölgő bögrével körbesétáltam az udvaron. A fodrász még nem nyitott, Isac Gold ablakai is még feketén csillogtak, de átellenben, a beteggondozóban, mintha rendelnének, égett valamennyi lámpa. Beteget ilyen korán még nem fogadtak, a páciensnek kikészített támlátlan széken most Vaneliza Nikonuk alprefektusnő ült, a kis cinege démon, Nika Karanika gondozónő fésűvel, ollóval a kezében a haja körül foglalatoskodott. A fakó, sprőd hajat ujjai közé csípve éppen rövidre, fiúsra stuccolta, és hogy jobban vágjon, rá-ráköpött az olló élére. Bár nagy meleg odabenn még nem lehetett, megérezhette a közelgő tavaszt, térdig érő világoskék gondozónői köpenye alatt már nem hordott harisnyát, pántos papucsban állt ott, ha néha bicegve körbejárta a széket, meztelen lábfején az alprefektusnő levágott tincsei között gyöngyházszínűre festett körmei csillogtak. Nika Karanika kissé bicegett, erről különféle mendemondák, közöttük alig hihetők is keringtek. Az egyik ilyen egy késről szólt, melynek pengéje beletört a gerincébe, és idegeit bökdösve máig ott lapul a csigolyák között.

Miközben lila erekkel futtatott csupasz lábán feledkeztem, márványtérdétől alabástrom bokájáig, félbehagyta a stuccolást, és vattával kezdte dörzsölni Vaneliza Nikonuk fejbőrét, homlokától le a nyakáig. De egyszer csak azt is abbahagyta, az ablakhoz jött, kinyitotta. Kidugta a fejét, hogy szavait az alprefektusnő ne hallja. A vattából, amelyet még mindig a kezében tartott, petróleumszag áradt.

„Történ valami, Adam?”

„Semmi az égvilágon. Amint látja, csak a teámat iszogatom.”

„Gondoltam, mondani akar valamit. Hallom, kaptak egy új gyereket. Hogy külsőre nem valami tetszetős, és télvíz idején mezítláb jár.”

„Van igazság bene. Nem is bánnám, ha már túl lennék ezen a napon. Mikor beszélhetnék bizalmasan a kisasszonnyal?”

„Valamikor. De most megkérném, álljon odébb, mert az alprefektus asszony nem szereti, ha kezelés közben bebámulnak az ablakon.”

A rendelő alatti pincében a tatárok boltja már nyitva tartott, egy szőnyegen elnyúlva Akimova és Akimofte bóbiskolt a portékája között. Hamilcar Nikonuk körzeti megbízott nemrég kiderítette róluk, hogy álomkórosak, holott csak megrögzött vízipipásak voltak. Valahányszor megszívták magukat, utána egy darabit rendszerint ernyedten, tág szembogárral meredtek a világra. A pincehelyiségben, elegyedve a műbőrszaggal, most is édeskés-kesernyés füstszag lebegett. Táskák, övek, derékszíjak mellett főleg műbőrszagú egyforma fényes, fekete cipőket árultak, de a készlet mögött egy egész polc, három sorban kék, zöld és fekete gumicsizmával volt tele. Találomra kiválasztottam egy pár feketét, egy olyan közepes méretűt, aláírtam a számlát, amit majd a hivatal kifizet nekik.

Daniel Vangyeluk közben kiszemelte magának a lócát pihenőhelyül, a kemence közeléből az ablak alá húzta, hanyatt dőlve hevert rajta. Ledobtam eléje a csizmát, de ő kényszeredetten, mintha nem is neki szánnám, éppen csak odapillantott. Kértem, hogy próbálja fel, válasszon hamar egy párat a dróton száradó kapcák közül, de azt mondta, nem szeret gumicsizmában járni, egyébként is már így ránézésre sem az ő mérete. Ajánlottam, ha valóban túl nagy, tömje ki újságpapírral, ha pedig éppenséggel drágábbra vágyik, az első keresetéből majd vásárol magának a tatároktól kedvére valót.

Intettem az ajtó felé, ami mögött Anatol Korkodus lakott.

„Jártál benn nála?”

„Még nem. Azt mondtad, akkor menjek be, ha kipihentem magam.”

„Ne halogasd. És az előbb nem válaszoltál: örülsz, hogy kiengedtek?”

„Nem volt rossz odabenn. De most már én is kérdeznék valamit, mondd csak, kiféle, miféle vagy te itt?”

„Hát láthatod. Az, aki kimegy elébed a vasútállomásra, aki neked a fázós lábadra egy pár vadonatúj gumicsizmát hoz. Kíváncsi vagy még valamire?”

„Csak azért, mert akkor máris kérnék valamit. Mielőtt bemennék hozzá, mondd meg az illetőnek, ha van szavad nála, hogy mindenképpen a madarakhoz szeretnék kerülni.”

„Miféle madarakra gondolsz?”

„A madaras részlegre. Ahol a vonuló madarakkal foglalkoztok. Az intézetben eljártam a madaras körbe, és részt vettem közös madármegfigyeléseken is. Balmos főnevelő azt mondta, ha tényleg meg akarok javulni, kérjem mindjárt, hogy a madaras csoporthoz osszanak be. Hogy ott majd megnyugszom, és akkor nem lesz sok baj velem.”

„Tényleg ezt mondta?”

„Szó szerint. Hogy nekem való helyet ennél jobbat ő nem tud.”

„Hm. Hát nem tudom. Nem tudok madarasosztagról. Mifelénk nincsenek madarak.”

„Ej, ne csináld ezt.” Felállt a padról, kezét a zsebébe téve szürkéskék tekintetét hosszasan rám szegezte, miközben nagy lábujja idegesen fölkunkorodott. „Mi az, hogy nincsenek? Csak nem akarod jobban tudni, mint azok ott Monor Gledinben?”

„Vedd ki a kezed a zsebedből, és ülj szépen vissza. Lehet, hogy Balmos főnevelő neked szó szerint ezt mondta, de mindent ő sem tudhat. Nincsen madaras osztagunk. Mivelhogy itt madarak sincsenek. Voltak, de amikor valakik kezdték tűzoltó fecskendővel lemosni a fákról a fészkeket, balsejtelmük támadt, és a nyár kellőt közepén fogták magukat és elköltöztek. És még valami: azóta, hogy a Viniczai-tavak kiszáradtak, a környéket a vonuló madarak is elkerülik.”

„Csak bosszantasz. Egy szavadat sem hiszem.”

„Pedig tudhatnád, a madár érzékeny lélek. Ha megérzi maga körül a bántó szándékot, fogja magát, és elrepül, ilyen a természete. Ez történt. A szajkóktól a pintyekig az összes, az öreg varjakat kivéve. Azért, ha ez a kívánságod, természetese4n megmondhatom Anatol Korkodusnak. Bölcs ember, biztos kitalál valami neked valót.”

Daniel Vangyeluk újra elnyúlt a padon, néha rám pillantott kétkedőn, reménykedve, mintha a vonásaimat lesné, mikor enyhülnek meg, vagy hátha váratlanul mégis mondani találok valami olyasmit, amitől már csak mosolyogni tud mindazon, amit addig hallott.

Bár az ebédidő még messze volt, lesepertem a gesztenyehéjat az asztalról, vizes ronggyal letöröltem a viaszosvászon abroszt, és két személyre megterítettem.

„Amíg meg nem jártad a karantént, nyilvános helyen nem mutatkozhatsz, ezért is mára házhoz rendeltem a kantinból az ebédet. A péntek hústalan nap, ilyenkor választhatsz a káposzta és grízes tészta között. Káposztát rendeltem, van benne rendszerint krumpli is, de piríthatok alája egy kis húsos szalonnát, ha szereted.

Hallgatott, mintha nem is hallaná, amit mondok.

„Látom, a falaknak beszélek. Most lógatod az orrod, de meglátod, Anatol Korkodus keres majd valami neked valót. Kitalálhatnál valamit, amivel visszacsalogatod legalább az énekes madarakat. Visszanyerni a bizalmukat, az lenne valami.”

Letöröltem a párát az ablaküvegről. Odakünn megenyhülhetett az idő, csorogtak az ereszek. Balwinder behúzódott a fedett színbe, a homokfutó ülésén pihent, onnan fürkészte az udvart. Fejemre csaptam az ellenzős, tájvédelmi egyensapkámat, és kimentem.

„Mondja, mi a fene ez? Magának ma nincs az égvilágon semmi dolga?”

„Nincs.”

”Netán Augustinéknak is elvitte már az ebédet?”

„Képzelje, ma hideget esznek.”

„Akkor is. Erről be fogok számolni Anatol Korkodusnak.”

„Örülni fog neki.”

Még vigyorgott is hozzá egy kicsit.

Benyitottam Anatol Korkodushoz. Bár korábban azt mondta, ágyban mard, most ruhástul, csizmástul feküdt az ágyán. Fésületlenül, nyirkos homlokkal; rövid, borzas szakálla minden lélegzetvételnél megremegett. Most is csak az ágy egyik felét foglalta el, a másik mellette üresen maradt. Anatol Korkodus csak az ágy felét használja, azóta, hogy Roswitha elhagyta.

„Kicsit kóvályog az agyam, töltenék magamnak egy pohárka pálinkát.”

Az öregem csak fél szemmel intett a szekrény felé, ahol a szederpálinkáját tartotta. Töltöttem magamnak kétszer is, háttal Anatol Korkodusnak, hogy ne lássa, ahogy a kezem remeg.

„Balwinder bezsongott, vagy tud valamit. Nem csinál semmit, csak áll, lófrál, vigyorog.”

„Ne foglalkozz vele. Kivett magának három szabadnapot.”

„És ilyet még nem látott, a kölyök festi a haját. Amúgy rendesen barna volna, de ő valamivel olyan sárga csíkokat festett belé. Kerítek neki valami ócska sapkát, fülig behúzom neki, úgy kísérem be a karanténba, hogy ne lássák. Maga tényleg beszélni akar vele, vagy ha megjártam a Boursin-tanyát, máris indulhatunk?”

„Hogyne beszélnék vele. Azért hívtam ide. Jöjjön csak mielőbb.”

Úgy dél felé hallottam a kaput, utána az edények koccanását a küszöbön. Egy gyerek meghozta az ebédet a kantinból. Bevettem a kosztos csészéket, tettem néhány aprófát és tőzegdarabot a tűzre, aztán leakasztottam a bekecsemet.

„Ha nem elég meleg, pihentesd a kályha szélén egy darabig. Néha rázogasd meg a lábast, nehogy az alja odakapjon. Ha elkészült, tálalj magadnak, és egyél, mert nekem most mennem kell. A péntek délelőtt a Burszen kisasszonyé.”

„Menj, ha dolgod van. Nem olyan nagy baj, ha nem vagy itt.”

„Mondd csak, véletlenül nem tudsz magyarul? Ha valamennyit is tudnál, órákat adhatnál neki. Nem valami fiatal már, de az ilyen szikkadt asszonyokban mindig pislákol valami.”

Daniel Vangyeluk sokáig nem válaszolt, csak méregetett jeges pillantásaival.

„Ugyan mit akarsz most ezzel?”

Miközben magamra kaptam a bekecsem, folytatni próbáltam:

„Átvehetnéd a helyem. Megelégszik azzal is, ha csak fölolvasol neki. Hogy zsongják körül az idegen szavak, annyi.”

De nem volt kinek beszélni.

A péntek délelőtt évek óta a Klara Burszené. A kisasszony egy kicsit haragszik Verhovinára, csak ünnepekkor jár le a telepre, ezért hetenként egyszer bevásárolok neki, és vállamon egy átalvetővel kiballagok hozzá a Boursin-tanyára. Útközben kikölcsönzök csak úgy találomra egy-egy magyar nyelvű könyvet a régi evangélikus könyvtárból,és azt is elviszem neki. A kisasszony nem tud magyarul, mégis csak úgy falja őket. Ha megérkezem az átalvetővel, hónom alatt a könyvvel, leültet, és megkér, hogy amíg bodzaszörpös palacsintát süt nekem, olvassak föl legalább egy oldalt a hozott könyvből, ilyenkor még az edény koccanásait is kerüli, hogy még egy szótag se szálljon el nyomtalanul. Hiába az egész, nem ért belőle semmit, de ő leeresztett szemhéjjal megilletődve hallgatja. Néha közösen próbáljuk kitalálni, miről szólhat a rész, amit fölolvastam, de nem jutunk semmire.

Nemrég bánatában fölkereste Aliwanka asszonyt, aki egy frissen telesírt, könnytől lucskos zsebkendőből jövendölt neki. Hogy egy katonatisztet lát, aki a Medvaya hágói felől közeledik, át a behavazott bérceken, és személyesen őt, Klara Burszen kisasszonyt keresi. És az illető katonatiszt csak magyarul tud. Azóta mindenáron magyarul akar tanulni. De Verhovinán kevesen laktak magyarok, belőlük is mára, sárguló, porladó lapokkal csak néhány régi könyv maradt.

Ezen a délelőttön is tarisznyámból előkapta a hozott könyvet, és miközben a palacsintát sütötte, odaültetett olvasni. A legelső fejezet egy Ozorai Pipó nevű illetőről szólhatott, mert a neve többször is előfordult a szövegben. Más nem derült ki róla, egyébként sem ment az olvasás ezen a délelőttön, akadozva, egy-egy szónak többször is nekirugaszkodva nyögtem ki egymás után a mondatokat. A végén, amikor péntek lévén egy kis papírcetlire írva átadta az arra a hétre megjátszani kívánt lottószámokat, hűvösen megjegyezte:

„Jól látom, hogy ma kissé hajszolt, zaklatott? De nem csodálom, hiszen meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy hamarosan egyedül marad.”

„Klara kisasszony most kire, mire gondol?”

„A bácsikájára, vagy kicsodája az, akinél lakik. Akit hamarosan le fognak tartóztatni.”

Bámultam rá, kicsit megértőn szánakozva, megszokhattam már, hogy olykor képes a legvadabb badarságokkal előhozakodni. Mára is kitalált valamit, pont ő, aki karácsony óta nem járt lenn a telepen.

Máskülönben az is igaz, ha valakit Verhovinán az éjszaka legcsöndesebb órájában a legnagyobb titokban elvittek, reggelre már mindenki tudta. Azt is, hogy nem látják többé soha.

Anatol Korkodus még előző este megkért, hogy jártamban-keltemben hozzak el neki Pochoriles fogadóstól néhány tengerimalacot. Útba ejtettem hát A Két Cefréhez címzett fogadót, gondoltam, váltok néhány szót unokahúgommal, a kis vörös Danczurával is. Unokahúgomat éveken át tartó könyörgésemre Anatol Korkodus a Monor Gledin javítóból hozatta ide, és most Edmund Puchorilesnél szolgált a Két Cefrében. A fogadós nemrég kapott Hamikar Nikonuk körzeti megbízottól két tucat amerikai tengerimalacot, ezekből hat példányt odaígért Anatol Korkodusnak. Az öregem a hátsó udvaron az őszi nagy tyúkvész után üresen maradt ketrecben már almot is készített nekik.

A fogadóban Pochoriles a bodega fölötti emeleten kiadó szobákat is tartott, a szobák ablakából át lehetett látni a szemközti Man-Gold udvarra, szemmel lehetett tartani az egész piacot. Az ablak mögül két kopaszra nyírt, kámzsás ember bámult kifelé.

A két csuklyás vándoröltözéket viselő egyén jó két hónappal korábban, az óév utolsó napján érkezett a telepre, fölkeresték a fogadót, és mindjárt kivették a térre néző két ablakos szobát. Azt állították magukról, hogy szerzetesek, és gyógyítani jöttek Verhovinára. Kerítésekre ragasztott, szélben lobogó kis cédulákon hirdették magukat, hogy rendelnek reggeltől estid, de még senki sem fordult hozzájuk. Sápadtak voltak, avas szagúak, nyirkosan csillogott a bőrük, a templomban mise alatt az egész padsor üresen maradt mellettük. Demján és Kozma néven jelentkeztek be a fogadóba, mint gyógyító szerzetesek, de ki tudja, miért, senki nem hitt nekik. Most is álltak az ablakban, leheletük párája mögül bámultak kifelé, egyenesen a Man-Gold udvarba.

Danczura unokahúgomat a folyosón, sepregetés közben vödrök, felmosórongyok között találtam. Kérdeztem, van-e valami újság, tud-e nekem valami újat mondani az idegenekről, mire kiderült, hogy azok újra megalkudtak Emund Pochorilesszel, hogy kapjanak valamelyes kedvezményt, és még két hónapra előre kifizették a szoba bérét.

Danczura átkísért a fogadó gazdasági udvarára, ahol egy ruháskosárban, lekötözött háló alatt hat darab tengerimalac remegett.

Útban hazafelé, hónom alatt a kosárral újra betértem a Man-Gold udvarba.

A beteggondozóban most is égett a lámpa. Kivártam az utolsó beteget, és bekopogtam a rendelőbe. Nika Karanika, amikor megpillantott, látván, hogy nem valamelyik betege keresi, kilépett az ajtó elé, és becsukta maga mögött. Világoskék köpenyét már levetette, most a homokszínű ködmönke volt rajta, gallérján sötétkék és fekete gyöngyfüzérekkel. A petróleumszag elszállt, most a gallérja alól, a melle rejtekéből a kardamon bódító illata áradt.

„A két illető még két hónapra kifizette a bért, még két hónapig biztos maradnak. Egész Verhovinából csak a maga személye érdekli őket, egyéb semmi. Hogy abból a kis bicegéséből csakis ők tudnák meggyógyítani. Ha valami kis tárgy beszorult volna oda, a derekába, akkor egyes-egyedül ők azok, akik képesek onnan kivenni. Valahányszor leülnek a teremben étkezni, ezt ismételik halkan suttogva a pincérnek, csak azért, hogy a maga fülébe jusson. Így megy ez az év első napjától fogva, azóta, hogy ideérkeztek.”

„Akkor biztos majd engem is fölkeresnek. És hátha tényleg ki tudják onnan piszkálni?”

„Csak jobban belenyomnák. Mert ezért jöttek ide. Nem bírnám ki, ha történne magával valami.”

„Ugyan.”

„Menjen szépen haza, Adam. Egyszer majd beszélgetünk. És tudja, mit? Egy betegemtől ma egy hosszú, keskeny poharat kaptam, de mivel én csak vizet iszom, magának ajándékozom.”

Nika Karanika kihozta a rendelőből a selyempapírba csomagolt poharat, és mivel a kezem foglalt volt, a remegő tengerimalacok fölött a bekecsem zsebébe nyomta.

„És hogy baja ne essék...”

Ezzel ujjbegyét megmártotta kinyújtott nyelve hegyén, és három hűvös keresztet rajzolt a homlokomra. Először történt, hogy megérintett.

A kosztos edény benne a három adag káposztával ugyanott állt a tűzhely szélén, ahol hagytam. Mivel a tűz közben kialudt, alágyújtottam, aztán amit megmelegedett, tálaltam magamnak. Daniel Vangyeluk terítéke érintetlen volt, nem vett magának, látszott, semmihez nem nyúlt. Most is a ládán feküdt.

Szótlanul ettem, elmostam a tányért, kicsomagoltam a papírból a kis üvegkelyhet, amit Nika Karanikától kaptam, és csak ezután jegyeztem meg:

„Kényes lehetsz a gyomrodra, hogy meg sem kóstolod. Ha már a káposzta nincs a gusztusodra, legalább a krumplit kihalászhattad volna belőle. Olyan nincs, hogy valaki a krumplit nem szereti.”

„Nem vagyok éhes.”

„Jártál odabenn?”

„Behívott. Azt mondja, nem biztos, hogy be kell költöznöm oda abba a karanténizébe, ahogy ti hívjátok. Ha be is költözöm, előtte még lenne egy kis dolgom.”

„Akkor láss hozzá mielőbb. Addig kiállítom a papírjaidat a felvételhez, és majd személyesen bekísérlek. Biztos, hogy jól értetted? Azt, hogy lehet, nem is kell beköltöznöd?”

„Azt mondja, ezt rám bízza. Hogy majd útközben eldöntöm, hogy akarok vagy nem akarok. Merthogy elküldött egy helyre. Hogy menjek ki a gáthoz, azt mondja. De látod, még el sem indultam.”

„A gáthoz? Ha most elindulsz, sötétedésig mindenképp megjárod.”

„Azt mondja, keressem a gátnál Duchovnik gátőrt. Úgy hívják, azt mondja. Merthogy elege van belőle. Azt mondja, szeretné, ha történne vele valami. A gátőrrel.”

„Jól hallottad? Szó szerint ezt mondta?”

„Ezt.”

„Akkor indulnod kellene. Mert ha visszatérsz, legkésőbb az esti zárásig lajstromba kell, hogy vegyenek.”

„De mondom, az is lehet, nem jövök már ide vissza. Ha jól értettem az öreget.”

„Te beszéltél vele. Fogalmam sincs, mire gondolhatott.”

Anatol Korkodus most is ruhástul, csizmástul hevert az ágyán, ősz haja a homlokába lógott, szakálla fésületlenül meredezett. Leültem vele szemben, és miután hiába vártam, hogy rám néz, megszólaltam.

„Meghoztam a malacokat.”

Csak egy mély lélegzetvétellel válaszolt. Később folytatni próbáltam:

„Kér koromfekete van, és négy tarka. Érett példányok, nem nőnek tovább, bármikor le lehet őket vágni. Csak nehogy Charlotte szemet vessen rájuk.”

Aztán tovább:

„Az alprefektusnő rövidre vágatta a haját, és bekenette magát petróleummal. Úgy látszik, tetves.”

Anatol Korkodus hallgatott, keze meg-megrándult, mintha legyintene. Odakünn néha pengett egyet-egyet az eresz. A konyhában nagy csönd volt, behallatszott az ébresztőóra ketyegése. Tenyeremmel letöröltem a párát az ablaküvegről, kinéztem.

„Na, most végre elment. Lehet, hogy szabadnapos, de akkor sem tudom, miért kell egész nap a kerítés mentén ácsorogni. Áll, áll az udvar közepén, és csak bámul vigyorogva. Eddig nem csinált ilyet. De most már nem látom sehol. Jó lenne, ha elővenné, és beszélne vele.”

Köhintettem, és halkabbra fogtam:

„És nem tudom, magának föltűnt-e, de már legalább két hete, hogy nem csörög a telefon. Olyan nagy, nagy a csend. Úgy látszik, mostanság senki sem akar magával beszélni.”

Anatol Korkodus most sem pillantott föl. Ez azt jelentette, egyáltalán nem érdekli, amiket mondok, vagy még inkább azt, hogy mindezeket ő is tudja. Akkor sem nézett rám, amikor jó későre megszólalt:

„Elment?”

„Nem hallottam az ajtót. De én ha nagyon akarok, átlátok a falon. Elment már jó félórája, mindjárt azután, hogy bejöttem ide magához.”

„Mit gondolsz, megteszi, amire kértem?”

„Nem tudom, Anatol Korkodus. Nem tudom, miért kérdez tőlem ilyeneket.”

„Mégis.”

„Nem tudom. És azt sem, hogy mi a fene tetszett meg magának ebben a gyerekben. Hogy pont ezt kellett idehozassa.”

„Éppenséggel semmi. Pont az.”

„Nem jó dolog magától ilyesmiket hallani.”

„Ugyan. Egyszer mindenkiről kiderül valami.”

„Nem tudom, mi ütött magába. Korábban nem csinált ilyeneket.”

„Ne törődj vele. Kapott egy kis pénzt, bárhova elmegy, nem lesz gondja egy ideig.”

„És itt az olvadás, a szivárványosaknál nemsokára kezdődik az ívás ideje. Van már új gátőr, egy megbízható tómester, aki beugrik a Duchovnik helyére?”

„Nem kell oda már senki. Valaki, egyszer majd megtudod, hogy ki, még az ősszel árkot ásott, hogy a meddőhányók alól a víz beszivárogjon a tóba. A döglött pisztráng vastag rétegben áll a jég alatt. Valamelyik nap kimész Balwinderrel a gáthoz, és ha kiolvadtak, megnyitjátok a zsilipeket, leeresztitek a tóból az egész vizet.

„Jó, kimegyünk, amikor csak mondja. De ha maga most mégis meggondolná magát, fölnyergeltetek egy lovat, és még mielőtt ráakad Duchovnikra, utolérem. Visszahozom, és bekísérem a karanténba.”

„Ugyan. Nem értesz semmit. Erről most már szó sem lehet.”

A konyhában a tűz már rég kialudhatott, a szellőző és a kémény járatai között a légvonat huhogott, az ébresztőóra ketyegése olykor fölerősödve, mint valami betévedt bogár, megütközve a falakon ide-oda röpdösött. Egy darabig az asztalon könyököltem, öklömmel égő szemem sarkát dörzsölgettem. Szó, ami szó, előző este óta nem sokat aludtam.

Egyszer hirtelen, csak egy pillanatra fölkaptam a fejem, tekintetem épp az üres ajtófélfára esett. Oda, ahol mindig Charlotte póráza lógott. Ott lógott még akkor is, amikor bementem Anatol Korkodushoz. De most nem volt ott. Fölálltam, és közelről is megnéztem a helyét, az üresen meredező szöget. Elment hát Charlotte.

Az a pár gumicsizma, amit a tatároknál vette, úgy, ahogy odadobtam, most is ott hevert a lóca előtt. Pedig odafönn a gátnál még áll a hó, az odavezető út olvadékos, latyakos, a kaptató pedig jeges. Daniel Vangyeluk már jó messze járhatott. Mezítláb indult el megkeresni a gátúr Duchovnikot.

Piszok egy nap volt, az asztal mellett könyökölve vártam, érkezzék el végre az este. Arcom közelében, derekán az ablak görbe tükörképével egy karcsú kis pohár csillogott. Az a karcsú kis kristálykehely, amellyel a cinege démon Nika Karanika aznap megajándékozott. Amint rámeredtem, nedves tekintetem előtt körvonala olykor megkettőződött, megremegett, aztán hol közeledett, hol távolodott, elhomályosult, vagy tündökölt újra föl-fölragyogva, végül az álom közeledtével, mintha egész nap erre a kristályhangra vártam volna, megszólalt, és búgni kezdett.

(Forrás: HOLMI XXI. évf. 5. sz. 2009. május)

2011. dec. 17.

Szász Zoltán: A mennyország hasadéka - Párbeszéd


Zümmögő zenehangok, fényörvényeket visszaverő tükörfelületek, illatokkal és szivarfüsttel telített légkör, fehér-fekete pincér-automaták, délinövények, egyenruhák, frakkos vendégek s tébolyodott méretű és díszítettségű kalapok alatt fáradtan ülő kokottok: valamelyik közép-európai nagyvárosi orfeum kávéháza! Az egyik sarokban két férfi ül, likőrt és pezsgőt iszik. Egy húsz-huszonötéves borotvált arcú, sportolásra vagy legalább is müllerezésre valló testű fiatalember az egyik, a másik egy szintén borotvált arcú, de őszülő hajú, kissé fáradt arcú negyvenéves bölcs. Éppen valami közönyös dologról beszélgetnek, mikor elsuhan előttük egy magas, szőke, ékszerekkel telepermetezett, fesztelen eleganciájú nő.

A férfi: Nem tudod ki ez?

Az ifjú: De mennyire tudom. Gladys, az amerikai leány. Mesésen szép.

A férfi: Tényleg annak látszik. Most, hogy elment mellettem s csak valami tovasuhanó látomásként hatott reám, mégis éreztem valami olyasféle megütődést, amit csak a legnagyobb szépségek ébresztenek.

Az ifjú: Ah, komolyan mondom, csoda szép. Én bevallom, nem láttam még ilyen szép nőt. Tudod, igazi amerikai típus. Gibson girl. Láttad milyen magas? A lábai hosszúak, úgyhogy alig van hasa. A melle, az a se nem nagy, se nem kicsi félgömb, ami oly ritka a bakfis-korból kinőtt leánynál. Az arca pedig az üde, kissé gyermekes frissességnek s az arányos kifejlettségnek csodálatos vegyüléke. Az arcának egyes részeit, bevallom, órákig tudnám nézni. Ahogy lesüti a szemét s a szemöldöke és a szempillái közt egy nagy, enyhén domborodó terület támad, az csodaszerű. Majdnem szebb a szeme így lecsukottan, mint ha nyitva tartja, pedig ilyenkor abban a nedves hínár-zöldben csillog, mely valami meseszerűséget, valami vízitündériességet kölcsönöz neki. Az orra pedig abból a nemesen pisze fajtából való, melyet én csak angolszászoknál láttam, mely a legritkább, de ha teljes szépségében jelentkezik, rám minden női orrnál jobban hat. S végül a keze, te a keze az egy külön szervezet, egy külön kis remekmű, melynek összes ízei, de különösen a körmökkel díszített utolsó ízek olyanok, mint csodálatos, eleven vérkeringéssel bíró drágakövek. Nem mondhatok mást, mint ezt: angyali. Nem tudom melyik pápa, nem tudom mikor, a római piacra került angol hadifoglyokra azt mondta: méltán nevezik ezeket az angolokat angoloknak, mert tényleg olyanok, mintha angyalok lennének. Ez a szójáték persze, csak latinul tökéletes. Nekem ezzel a nővel szemben ez a pápai kijelentés jutott eszembe...

A férfi: Nagyon rajongsz ezért a nőért. Vigyázz, nehogy megismerd s beleszeress. Végre is buffet-nő ő nagysága s nem igen hiszem, hogy a lelkülete is ilyen angyali legyen, mint amilyen a teste.

Az ifjú: Ó, már ismerem. Sőt nagyon is ismerem. A szerelem lehetőségéről szó se lehet, bármennyire rajongok a szépségéért. Sőt ellenkezőleg: életem egyik legnagyobb csalódását szerezte meg ez a nő.

A férfi: Ugyan. Talán nagyon buta? Vagy levetkezve nem szép! Vagy nem volt megelégedve azzal, amit neki adtál?

Az ifjú: Ne gúnyolódj. Engem néhány napig szomorúvá tett ez a csalódás.

A férfi: Jó, hát mondd el, mi idézte ezt elő. Így beavatatlanul nem vehetek részt a szomorúságodban.

Az ifjú: A csalódásnak nincsenek valami változatos külső körülményei. Lelki ügy az egész. Te tudod, hogy én nagyon gyámoltalan, helyesebben szólva tapasztalatlan vagyok a szerelem terén. Sportember vagyok s bár mindig nagy vonzalommal viseltettem a nők iránt, számtalanszor tornászásba fojtottam el a hajlamomat. Így aztán eltelnek hónapok, amíg nővel érintkezem. De ennek a nőnek a szépsége meghódított. Mikor először megláttam, elállt a lélegzetem, meg kellett állnom s a falhoz támaszkodnom. "Ezt a nőt bírnom kell" gondoltam rögtön. Néznem kell, fognom kell, csókolnom kell, meg kell fürödnöm benne. Szükségem van arra, hogy mondhassam; a vele való ölelkezés élménye alkotó része az öntudatomnak!

A férfi: Mennyibe került?

Az ifjú: Számomra sokba. Különben az itteni nyugat-európai viszonyokat mérve, nem. De az ismeretség előtt ez nekem semminek se tűnt fel. Azt gondoltam, az ilyen szépség élvezése egy vagyont ér s megértettem azokat a fejedelmeket, mágnásokat és bankárokat, akik egész vagyonokat öntenek egy-egy ilyen nő lábai elé. Azután azonban...

A férfi: Nos, mi történt azután? Sajnáltad a pénzt.

Az ifjú: Dehogy azt. Sajnáltam a hevületemet, a reményeimet, a szórakozásomat.

A férfi: Hát miért? A szép nő nem jól viselkedett.

Az ifjú: Dehogy nem. A nő kitűnően viselkedett. De én mégis egy óriási csalódást éltem át. Bevallom, azt hittem, hogy a mennyország nyílik meg s ehelyett a testi megkönnyebbülés hűvös érzésében részesültem.

A férfi: Édesem, légy nyugodt, én is ismerem azt a csalódást. Mikor olyan idős voltam, mint te, illetve már előbb, mivel én nálad s a legtöbb embernél hamarabb voltam olyan idős, mint te, nem egy szép nővel szemben én is éreztem azt a szédületet, melyen te most átkínlódtál s mely azzal végződött, hogy érzelmileg hanyattpottyantál. Emlékszem akárhányszor utcán, sétatereken meg kellett állnom s valami falhoz, vagy gázlámpához támaszkodnom, hogy egy elhaladó szépség bódító hatásától fel ne dőljek. A lélegzetem elállt, a mellem feszült s a könnyeim majdnem megeredtek. S azt éreztem, mily hallatlan gyönyör, milyen földi üdvösség lehet az ilyen szépséget bírni, megérinteni, csókolni, átölelni, marcangolni, lényünket vele egybeforrasztani. S ha csak lehetett, időt meg pénzt áldoztam az ilyen szépségek megszerzésére; anyagi erőmet messze fölülhaladó nagyságú pénzt s más téren való takarékosságomnak fittyet hányó mennyiségű időt. De nem törődtem vele, amíg fiatal voltam, én azt hittem, egy-egy szép női test bírása olyan élmény, mely egyszerre kedvezőt lendít életmérlegünk ama serpenyőjén, melyben az örömérzések vannak. Azt hittem, egy ilyen élmény jó időre beparfümözi az egész utána következő életrészt. Azt hittem, azok az emberek akik nem tartottak nagyon szép, bódítóan szép nőket karjaikban, akik hamar, fiatalon belemerültek holmi szelíd, szende hitvesi karok közé, szánalomra méltóan üres, zamattalan életet éltek. De - és azt akarom most elmondani -, lassanként, fokról fokra, nőről nőre kiábrándultam ebből a feltevésből.

Az ifjú: Hogyan, már nem hiszel a szépség, a szép női test magasztos, dicső voltában.

A férfi: Dehogy nem. Csak abban nem hiszek többé, hogy ennek a szép testnek megvásárlása, vagy pláne egyszeri élvezése elegendő a szépség és magasztosság ébresztette vágy teljes kielégítéséhez. Pedig addig, amíg nem bírtuk a nőt s főleg amíg fiatalok s szerelmi dolgokban járatlanok vagyunk, azt hisszük. Ebben a naiv korban majdnem úgy gondolkodunk a szerelmi élvezetről, mint a táplálkozás öröméről. Azt reméljük, hogy a miként a kirakat-ablakból felénk virító sütemény- vagy pástétom-darabot megvásárlása és elfogyasztása által tényleg teljes értékében magunkévá tettük, azonképpen a nő egyszeri és egyszerű bírása is ilyen teljes kielégítést hoz. Pedig szó sincs róla. A nő testi bírása, ölelése, csókolása alig egyéb, mint az étel megnézése és megszagolása. S épp ezért míg az étel elfogyasztását bizonyos kielégülés s nyugalom követi, a szép nő megölelését nagy csalódás s fokozott vágy. Természetes, hogy én nem gondolok azokra a nőcsábító, vagy egyszerűen nővásárló Don Juanokra, akik úgy gyűjtik a szerelmi bírásokat, mint az indiánok a legyőzött ellenfelek skalpját. Nemkülönben eltekintek azoktól, akik a legszebb nőnél is csak valami élettani megkönnyebbülést keresnek. Ezek persze kielégülnek. Azok azonban, akik a szép nőben magának a szépség élvezésének üdvét keresik, s akik át akarják élvezni azt a teljes szépségmennyiséget, mely egy-egy szép nőben képviselve van, mindig csalódni fognak, ha egy pénzen vásárolt pásztoróra keretén belül kielégülésre vágynak.

Az ifjú: De hát mondd kérlek, mi is az a vágy, amely egy szép nővel szemben elfog. Mi az a sajátos szépség-hatás, mely megnemesíti az egyszerű nemi hatást?

A férfi: Az ember testi szépsége a fejlődés eredménye s minél szebb valaki, testileg annál magasabb fejlődési fokot képvisel. Az ideálisan szép ember, ránk férfiakra rendesen, de nem mindig, az ideálisan szép nő azért hat olyan hevítően, vágykeltően, mivel benne egy magasabb fejlődési fok, egy magasabb életszínvonal nyilatkozik meg. Ez a jelenség nem olyan nyilvánvaló azokban a szerelmi vágyakozásokban, amelyek a mindennapi emberek közt támadnak. Ezek a szerelemszámba vett, de valójában e dísz-nevet alig megérdemlő érzések legtöbbször csak az érzéki vágy, a hiúság-kielégítés, a perverzitás, a rokonszenv, tisztelet s csomó más s igen ellentétes érzések szövevénye, melyben két fél testi szépségfoka nem a döntő tényező, hanem egy a sok közül. De nagyon is nyilvánvaló a szépségnek, a benne megnyilatkozó fejlődési színvonalnak hatása a művészet ama szépségremekeinek vagy az életbeli remekszépségek varázsában, akik az emberiség s így az egész organikus élet csúcspontját, legelőretoltabb fejlődési előőrseit képviselik. Ezek a kőbe faragott, vászonra festett vagy eleven milói Vénuszok, Lady Hamiltonok vagy Madame Recamier-ek ha - amennyiben éltek -, lelkileg nem is, de testileg bizonyára oly eszményi magasságban az emberi átlag felett lebegő testfejlődési fokokat képviselnek, melyeknek látása az emberiség náluk testileg sokkal fejletlenebb része számára a tökéletesség, vagy legalábbis tökéletesebbség szemléléséből származó örömet okozza. Mert ne feledd el, hogy amiként a majom egy alsóbbrendű fejlődési fok, mint az ember s az ausztrál-néger, sőt az afrikai néger is, mint az európai fehér, továbbá a fehér proletár antropológiailag alsóbbrendű, mint a fehér burzsoázia vagy pláne úr, azonképpen eme legfelsőbb rétegben a szép emberek testileg magasabb rendűek, mint az átlagosak vagy pláne a rútak. Ez azt jelenti, hogy az illető testi szépsége nem valami különös kedvezése, jóakaró szeszélye a természetnek, mely nekik valami csupán különálló helyet biztosít, hanem az organikus fejlődés törvényszerű terméke, mely testileg egyenesen a többi ember fölé helyezi őket. Persze csak testileg. A fejlődés ormán a szellemi, lelki értéknek egyre nagyobb jelentősége van s különben is a nagy állattani, sőt antropológiai különbségekhez mérten ezek az esztétikai testi különbségek és rangfokok is oly finomak, hogy nem esztétikai szempontból quantité negliable-k. Példa: minden majom, már szervezetének, agyszerkezetének majomvoltánál fogva alsóbbrendű a legutolsó embernél is, még a kreténnél is. Viszont Gorkij, ki antropológiailag egy igen alsórendű típushoz, a paraszthoz tartozik, mindent összevéve mégis több egy csomó angyali arcmetszésű és testalkatú arisztokrata-finál. Hisz egyáltalában ne feledd el, hogy az esztétikai ítélkezés egy szűk, árnyalatokból álló mikroszkopikus világ, mely tömérdek, igen okos, életrevaló ember számára terra incognita is. Egy közönséges és egy szép európai női arc közt oly kis, árnyalatnyi különbség van, hogy szintén csak egy európailag fejlett, esztétikai érzék képes ennek az árnyalatnak felfogására. Még a paraszt se tudja megállapítani, hogy két nagyon is különböző szépségű városi, úri nő közül melyik a szebb. Mert hisz ez a szépség milliméternyi és tizedmilliméternyi méretkülönbségektől függ. A szem, a száj, az orr, az arcrészek vonalainak néhány milliméternyi eltolódása érdektelenné, sőt rúttá teheti a legtündöklőbb szépséget. De viszont a megfelelő finomságú esztétikai érzék a megfelelő érzékenységű lelkület számára ezek a kis méretkülönbségek egy-egy világot jelentenek. "Petite ligne de la bouche, comment fais tu les grandes amours?" kérdi Sully-Prudhomme. A szájnak, de már az arcnak, a szemnek ez a kis vonala s e kis vonal hajlása és mérete azért tud nagy szerelmet ébreszteni, mivel benne egy egész fejlődési fok nyilatkozik meg s ha ez a vonal szép, akkor egy igen magas fejlődési fok nyilatkozik meg.

Az ifjú: Bocsáss meg, de felvetem a kérdést, hogy miért a szépség tényleg egy magasabb fejlődési fok terméke és képviselője, s miért okoz olyan nagy örömet.

A férfi: Nem akarom s nem is tudnám most felsorolni mindazokat a törvényeket, melyek a szerves anyag évmilliárdos vívódásának koronájaként létre hozták az embert és sajátos formáját. A környezethez való alkalmazkodás, a szervezet belső hajlamainak kibontakozása, az egyedek létért való küzdelme, a legalkalmasabb fennmaradása, a nemi kiválasztás s még más biológiai törvények egyaránt közremunkáltak ezen. Ezek fejlesztették ki az ember fejlődési válfajait: az ősemberből a barbárt, aztán a civilizált embert s végül a kultúrembert. Ezek a különböző emberfajokat. A fejlődés mint egy óriási szobrász a természeti törvények töméntelen vésőjével lassanként kifaragta az esetlen anyagból az ógörög vagy mai angol kultúrember csodaszerű formáit. E munka évezredekig tartott s az egykor őseinkként szerepelt állatfajok s később az egymás után keletkezett embertípusok a készülő szobor egyes stádiumai. Már most kétségtelen, hogy az előbb említett törvények hatása alatt ezek az egymás után keletkező formák egyre tökéletesebben alkalmazkodtak, egyre életképesebbek, egyre fejlettebbek lettek. Egész tudásunk ezen a feltevésen alapszik; ez ad erőt minden szellemi és anyagi igyekezetünknek s ezért erről a felvetésről, melyet a tudományos tények és logikai dedukciók töméntelensége támogat, úgy beszélünk, mint bizonyosságról. Mi feltesszük azt, hogy a szerves anyag eme évezredes küzdelme egyre tökéletesebb formák után nem egy vak kínlódás a rosszabb vagy a közönyös irányába, hanem valóban a javulás létrafokain kúszik egyre magasabbra. Ha pedig azt elfogadtuk, hogy a fejlődésnek ez a létrája tényleg a mennyország pereméhez van támasztva, azaz mindig tökéletesebb állapotok felé vezet, akkor kétségtelen, hogy minél magasabb, azaz minél később jelentkezik egy létrafok, annál tökéletesebb. Az ember, legalább egy bizonyos láncolatot nézve, a legkésőbb jelentkező szerves lény s az ember történetében a kultúrember viszont a legutolsó állomás. Külsőleg a kultúrember tökéletessége a vad, vagy barbárhoz viszonylott nagyobb testi erejében és egészségesebb, ellenállóbb, végül pedig szebb testberendezésében nyilatkozik meg. Egyszóval a kultúrember, úgy ahogy ez az európai fehér emberek formájában jelentkezik, a teremtés koronájának csúcsgyémántja, azok a kivételesen szép emberek pedig, akik reánk különösen varázslatosan hatnak, ennek a gyémántnak legfényesebb csillogásait képviselik.

Az ifjú: Helyes. De miért nem hat reánk oly nagyon a szép férfi, aki végre éppen úgy képviseli azt a magasabb fejlődési fokot mint a nő.

A férfi: A szép, a tündöklően szép férfi minden igazi esztétára szintén elbűvölően hat. Hogy a mi kicsinyes, irigy polgári életünkben nem nyer ez oly leplezetlen, őszinte kifejezést, mint a szép nő hatása, ennek egyik oka az, hogy minden férfi minden másik férfiban a létért való harcban szereplő versenytársat lát s nem szereti a figyelmet egy vetélytársa bármelyik fölényére ráterelni s másodszor mivel a nemi vágy nem ad - legalább a heteroszexuális tömegnél - ennek az esztétikai hódolatlan elementárisan felszínre lendítő erőt. A szép másneművel, a mi esetünkben a szép nővel szemben azonban a másik nem iránt való nemi hajlam belekapaszkodik ebbe az esztétikai sóvárgásba. Te ismered Schopenhauer elméletét, mely szerint a nemi vágy két különnemű egyén hajlama arra, hogy egy harmadikban az emberi faj minél teljesebb típusát megvalósítsák. Schopenhauer, aki még a faj állandóságának hitében élt, nem hangsúlyozhatta, sőt nem is vette észre, hogy ez a hajlam az embert nemcsak egy tipikus ember nemzésére vagy szülésére s így egy őt kiegészítő ellennemű lény kiválasztására sarkallja, hanem olykor az elért fajtípuson túl való fejlesztésre, az embernél a magasabb rendű típus, nem bánom, az übermensch megteremtésére is. Persze a mai átlagos ember-színvonalnál alacsonyabb fejlettségű egyénekből nem sarjadhat ki ez a vágy. A rút ember, meg a rút nő a legtöbb esetben jó, ha normális testű egyéneknek ad életet. A nagyon szép ember, a faj átlagos típusán már túl is emelkedett lény ellenben az eljöhető, megnemzhető, megszülhető magasabb rendű ember előrevett fényét viseli maga körül glóriául. A nemi vágy tehát benne, hogy így fejezzem ki magam, egy különösen jó falatot lát: a fajjavítás lehetősége tündöklik le róla és pedig nem az a relatív fajjavítás, amelyet egyes degenerált családok paraszti vagy más demokrata házasságkötésekkel a maguk szűk köre számára meg akarnak valósítani, hanem az az, amennyiben e szót lehet használni, abszolút fajjavítás, mely az emberiség által egyáltalában elért szépségszínvonalat emelné.

Az ifjú: Eddig mindig csak a szépség látásának okait magyarázod. De azt nem, hogy miért nem elégít ki az ily nőnek testi bírása.

A férfi: Ennek egy nagyon egyszerű, előtted valószínűleg szentimentálisnak hangzó oka van: azért, mert az ilyen szépség teljes élvezéséhez a szerelem szükséges. Nem mondom, a faj szempontjából esetleg elég az egyszerű testi érintkezés, de a mi indulatunk várakozását csak az elégítheti ki, ha az ilyen nő nemcsak testileg, de lelkileg is odaadja magát. Mivel az ilyen tündöklő, tüneményes szépség igazi varázsa, egész esztétikai értéke éppen a mi fejlett esztétikai indulatunk számára létezik csupán, mivel az agy, a lélek az a szerv, mely a szépség bírására hivatott, az egyszerű testi bírással nem is lehet közelébe férkőzni. Minél közönségesebb a nő, annál zavartalanabb élvezetet ad az egyszerű, rideg testi bírás. Minél nemesebb, minél magasabb rendű, annál tökéletlenebbet. Nem különben: minél értéktelenebb lelkileg a férfi, annál inkább kielégíti őt is az egyszerű anyagi ölelkezés s minél fejlettebb, szövevényesebb, esztétikailag és erkölcsileg is magasabb rendű az indulata, annál kevesebbnek fogja találni az egyszerűen testi, lelki asszociációk nélküli egyesülést. Mert ne feledd, a szép test egy magasabb fejlődési fokot jelképez mindig: de persze nem tartalmaz mindig. A szép testben székelő tompa lélek, ez a befelé való elnyomorodás, amely végeredményben épp oly csorba a szépségen, mint a lúdtalp vagy a rossz fogazat, elriasztja a magasabb rendű embert attól, hogy a nagyon szép nővel huzamosabb, szerelemfejlesztésre alkalmas méretekben foglalkozzék. A túl nemes test azonban folyton mintegy csábítani fog a magasabb lelki vágyakozásokra s ez zavarni fogja, ízetlenné teszi a rideg testi csókot. Ez egyik magyarázata látod annak, hogy a kokott-sikereket nem a legnemesebb, legfinomabb, legesztétikusabb nők érik el. Az ilyen nő igen gyakran igen szomorú sorsra jut. Vénlányságra, valami rideg házasság jármába vagy effélére. Mert magához méltó férjet nehezen talál. Az ilyen tündöklően szép s belsőleg is értékes nő tulajdonképpen egy épp olyan problematikus jelenség, mint a lángész. Körülbelül az a test terén, ami a lángész a szellem világában. Azt lehet mondani: a test lángesze.

Az ifjú: De hát mért találják meg az ilyen nők oly nehezen méltó párjukat. Hisz annyian vágyakoznak reájuk. Ezek azért csak találnak magukhoz valót.

A férfi: Nem arról van szó, hogy az ilyen nő ne találna olyan férfira, aki csodálná őt, esztétikailag méltányolná s érzékileg vágyna reá. De nehéz olyat találni, aki épp olyan harmonikusan, kívül és belül értékes, mint ő s amellett belé szerelmes is lesz. Aki épp olyan remek példánya a természetnek, mint ő. Szinte csodája a természetnek, ha az ilyen néhány példányban járó kiválóságok találkoznak. Egy igazi übermensch és weib szerelme épp ezért olyan ritkaság, mint a Goethe és Schiller barátsága, vagy egy ehhez hasonló lángész-barátság.

Az ifjú: Ebből az egész beszédből az világlik ki, hogy én, aki nem vagyok valami tüneményes szépség, soha sem bírhatok harmonikusan egy tüneményesen szép nőt.

A férfi: Van is ebben valami. Mint mindenben, a szerelemben is irányadó: mindent csak mértékkel. Jogos és természetes mindenkinek a vágya, hogy magánál szebb párt válasszon s ezáltal e párja segítségével gyermekeiben mintegy magasabb színvonalra lendüljön. Túlságosan nagy szépség-különbség azonban érzés-zavaró. Egy nagyon művelt négernél kérdezősködtem az amerikai lincselések ismert fő okáról, a fehér nőkön színesek által elkövetett erőszakról: "Uram, mint fiatal, tanulatlan, öntudatosság nélkül való suhanc én is vágytam a fehér nőkre s bizony nem rajtam múlt, hogy valamelyiket meg nem ejtettem. Most azonban, mikor sokat tanultam, fejlett öntudatra tettem szert s tudom, látom, érzem azt a szakadékot, mely köztem és a fehér nő közt tátong, csak lemondó mélabúval tudok reájuk gondolni." Íme: a fejlett öntudat s főleg a fejlett esztétikai érzék, amely a férfi rútságát s a milói Vénuszhoz hasonló nők szépségét s a kettő különbségét teljes mértékben fogja fel, akadályként áll a szép nő ébresztette vágy és a férfi kielégülése közé! Nemcsak a néprajzilag négerekre, de az esztétikailag négerekre is, azaz a rút, köznapi testű emberekre is illik ez.

Az ifjú: Kérlek, a túlfejlett indulat mindig káros s mindig zavarólag hat az érzéki vágy és a kielégítése között. Mivel a szerelem és a szerelmi bírás testi és lelki harmóniát éspedig két test és két lélek minden vonatkozásban való harmóniáját, tehát összesen négy tényező harmóniáját követeli meg, ez abban az esetben, ha a lelkek nagyon fejlettek, nagyon szövevényesek és egyéniek, nehezen is érhető el.

A férfi: De mennyire nehezen. Az igazi, eszményi, tiszta, nemes, zavartalan, hosszú, esetleg egy életre szóló szerelem épp ezért a legnagyobb ritkaság. Szükséges hozzá először is két rendkívül szerencsésen fejlődött, testileg-lelkileg magasrendű lény, aztán ezeknek találkozása és végül megférése egymással. Igen, az eszményi szerelem ritka mint a lángész.

Az ifjú: Ha tehát jól értettem azt amit mondtál, akkor, a mi nagy, féktelen sóvárgásunk a tündöklően szép nők után, aki ennek az említett s a mennyország széléhez támasztott fejlődési lajtorjának legmagasabb foka, nem egyéb, mint egy mély vágy, hogy erre a nálunk magasabb lépcsőfokra hágva utódainkban fellendüljünk erre a szédítő fejlődési magasságra. Mennyország testi-lelki tökéletesség állapotát jelenti...

A férfi: Jól értetted. Hogy ez a beperdülés ebbe a mennyországba sikerül-e, az más kérdés. A szépség, számunkra a női szépség, tényleg a mennyország hasadéka; egy tündéri nyílás, melyen át a mai emberi fejletlenség poros, ködös, felhős légköréből betekinthetünk a magasabbrendűség felhő fölötti tündöklő azúrjába. Hogy ez a kétség, ez az azúr nem valami külön világ, hanem csak egy vagy néhány réteggel fekszik magasabban a felhőknél s a föld poros atmoszférájánál, az szintén nem tartozik ide. Mi úgy nézünk ebbe az örök kékségbe, mint egy új, külön világba, mely csupa szépség, tisztaság, ragyogás és összhang. Vagy kimenekülve a képből: a nő szépsége egy magasabb rendű fejlődési fok, egy remélhetőleg elkövetkező fejlettebb emberiség boldogabb világának, a jövendőbeli földi mennyországának előhírnöke, megéreztetője, megsejtetője...

A mélyen lebocsátott ablakredőnyökön át is bederengett már a hajnal. A két beszélgető felkelt s távozott. Odakint a nappalodás első színe, a hajnal sötétkékje borította el az égboltozatot. Az első kocsiállomásnál elváltak.

Számomra ismeretlen szerző: Éji pillék



Szürke, ködös téli éjjel hidege csontig hatol.
Kihalt utcán félő-bátran éhes patkány szimatol;
Szürke hófelhők az égen, nagy némaság idelent,
Munka, erény, öröm, bánat pár órára elpihent.
Csak a bűn nem. Tolvaj surran. Ott egy korhely tántorog
S messze-messze céda nótát rikogat egy vén torok.
Aztán csend lesz. Lapult patkány megnyugodva bandukol.
De, ha?! Újabb veszély támad. Hangos beszéd valahol:
Tiltakozás, szitkozódás, kacaj, gúny – csúf zagyvaság,
S kávéház ajtaját rázza egy kituszkolt társaság.
Züllött, sápadt, lázas szemű satnya férfi egynehány,
De legtöbb a cifraruhás, festett arcú ifjú lány.
S hogy sikítnak, hogy lázongnak, - pedig tudja mindenik,
Hogy záróra – s nem egyéb ok -, amért őket kiteszik.
Ámde ott bent ég a lámpa s bárkinek jut jó meleg
Míg itt künnt a téli éjben – éji pille didereg.

S hová menjen? Otthonánál tisztább minden utcavég
S embertársak otthonától ő már el van tiltva rég.
„Étlen... szomjan...” „Milyen élet!...” s hangjuk, nincs már jaj de más,
Nincsen abban lázadás, csak félő, fájó zokogás.
„Hé, ti lányok! Nagyon fáztok?” – nevet most egy idegen.
„Jó kedvem van. Szerencsém volt. Melyikőtök jő velem?
Mind?!... Nem bánom. Dínom dánom, kivirradtig s azután!...”
Csodálkozva, összesúgva követi a sok leány.
Fényes lakás. Úri pompa. Terített nagy asztalok,
Melyekre a szolga népség ételt, jó bort halmozott.
Kitárt ajtó páholyában felberren a cimbalom.
„Mi a nótád te szép szőke? Hát neked kis angyalom?”
Széles a kedv, beszéd, kacaj mind lármásabb, szabadabb.
„Igyunk lányok!... Egyszer élünk!... bolond, ki józan marad.
Igyunk!... De hó!... Cigány, ácsi! – eszembe jut
Mondjátok meg – tudni vágyom -, ki-ki mért lett az ami?
Milyen mezsgye volt az, amely az utcára vezetett?
Például te kis piszécske... Gyűlölt „ő”? – vagy szeretett?
Avagy volt egy gonosz asszony, holmi aljas mostoha?
Vagy csupán az ifjú véred volt túlontúl ostoba?...”
A lány némán nézi végig, - majd vállat von s így felel:
„Tudod-e te mi az éhség? te, ki sosem éhezel?”
„De, - nem igaz!” kiált rajta túlsó végről egy leány
- Szeme lángol s haragjában izzón halavány –
Nem az vett rá, hogy éheztünk, - (ki éhes volt, lophatott.)

De hogy e rongy, kerek földön ránk vágyik a – jóllakott.
Millió és millió férfi, ki csak játéknak keres,
S unalomból, dicsekvésből új kalandra lesve les.
Ezeket verje az Isten! Átok-ember mindenik.
Mert szeszélyét, kívánságát világszerte tisztelik.
Törvény védi; szokás védi; szolgálják az államok,
S velünk szemben őt mentik fel bírák, anyák és papok.
Kapzsiság, csalódás, éhség, rábeszélés, szerelem...
Mind-mind igaz – de mégsem az végzett veletek -, elem,
Hanem az, hogy minden férfit – legyen csak ekkora! –
Rátanítják, hogy mihozzánk – mert ő férfi -, van joga.”
- Ejnye, de komoly beszéd ez!... Igyunk lányok!
Húzd cigány!...
De csak bús fejbólintással -, csendes
Fojtott zokogással felel a sok utcalány.

(Forrás: A Nő 1914. 1.sz.)

Számomra ismeretlen szerző (Szikra): A férfi vádolt...



Feljegyezték rendre rendre az asszonyok bűneit
S a tönkretett férfi-éltek gyászos bús százezreit.
Ott van mindjárt ősünk: Ádám. Csupa hűség, hit, erény;
Mégis Éva... na de kész is róla a közvélemény.
Hát Xantippe? ugye rémes?... Sokrates mit szenvedett!...
Még szerencse hogy panaszra házról-házra mehetett.
És azóta – tán előbb is -, divatba jött a dolog,
Lám a férfi tollal, szóval, mind ellenünk háborog.
Történelem, irodalom, s bölcselet mind miből áll?...
hogy a női hitványságra mindég új példát talál.
S jól van ez így ha nincs másképp. Ha az a vád: szent igaz,
Ha nem csak a látszat bűnös, de maga a lényeg az.
Ám ki tudja? Ki tudhatja? s éppen itt a bökkenő
Mert eddig csak férfi vádolt, s mélyen hallgatott a nő.
Némán tűrt mert úgy tanítják önzetlen bölcs férfiak
Hogy örök dicsőség vár rá ép’ e némaság miatt.
De a könny – ez áldott átok – (hisz néha csodát művel)
Ha elnyelik, ha elfojtják rémes bosszút követel.
Méreggé lesz minden cseppje -, és szapora mindenik
„Megaerákat” „Xantippeket” mind ily könnyek termelik.
De hát: - muszáj, hogy asszonyszív ily könnyel legyen tele?
Nem lehet, hogy ott tanyázzék a boldogság melege?
Lehet, s lesz is: amely percben belátják a férfiak
Hogy az Ember szülőanyját tárgynak nézni nem szabad
Lehet, s lesz is: amely percben belátják az asszonyok,
Hogy gyermekként éldegélni ma már gyáva, csúf dolog.

(Forrás: A Nő 1914. 1.sz.)

Ferenczes István: Haláltáncház



Első menyasszonyom egy nyírfaseprű volt. A tündérerdők bánatra hajló, pokolra hulló ágaiból, az őrült, elátkozott menyasszonyok ködnevelő szellőket ölelő, mélabúsan lengedező karjaiból fonják mifelénk a cigányasszonyok. Hamupipőkéit a pitvaroknak, akik úgy őrzik, a székely porta tisztaságát,mintha holdudvar lenne. Hétvégeken elvegyülnek a kapu előtti porral, megmártóznak a sárban, szeméttel kélnek nászra, csűrföldeken, istálló padlatán, trágyadombok porondján szegődik hozzuk a gyalázat. Kopnak, rojtosodnak, kifoszlanak, korán vénülőn járják megsemmisülésig a táncot, a gúzsbakötöttet, míg ki nem kosarazza, sarokba nem állítja a házasságszédelgő idő.

Egy ilyen tündérből cselédlánnyá változott nyírfaágseprűt kértem fel én életemben legelőször táncra. Tükörtermek helyett az istálló, a csűrföld lett a mi tánciskolánk. Bodor hajú, szöszke kicsi lánykák helyett nyírfaseprű a partnerünk. Pedig milyen gyönyörűek voltak, milyen táncra hívogatóan kökényszeműek, csillagos homlokúak a vélünk egykorú fruskák, kik bent a serkék táncházában ropták a lassú, a sebes magyarost, járták a polkát, a hétfélit, a németest, akik már a gimbelem-gombolom, légy enyém, angyalom dallamára, egy szál harmonika szavára cipelték a bécsi erdőbe a botlábú fiúkat, mert a muzsikusnak dalból volt a lelke, s elhozta a mi világvégi tájainkra is a tangót. De hiába szólt, hívott a zene, a kamasz csitrik ébredő szerelme, mi nem és nem, nem mentünk be az akkoron még élő táncházba, ebbe a gyalázatos, trágár, kegyeletsértő intézménybe, ahol lábbal tapossák a legszentségesebb szomorúságot, a gyermeklélekbe szorított férfibánatot,a riadalmas hollófekete gyászt. Hiába csábított a vigalom, málnaszörp, százféle sütemény, tombola, közös ének, zálogosdi, tánctanulás, mi oda nem. Nem és nem megyünk. Mert mi gyászoltunk. És szégyelljék magukat a bentiek. És különben is pionírszervezet szervezte az egészet s mi velük egy tálból nem cseresznyézünk. Mi piros nyakkendőt nem kötünk. Jönnek majd az amerikaiak, s attól fogva fogják felakasztani a kommunista csemetéket – mondta a falu jobbik fele s véle mi is. Ezt vallottuk. És a gyászt.

1956 novemberét írták. Szomorú, ködös, letargikus november járta, negyvennapos hideg-rideg, országos esőkkel, amilyenek csak Csíkban, a Hargita keleti lábainál tudnak léleksorvasztóan, reményveszejtően zuhogni. Meglehet, hogy emlékezetem csal, s elvegyíti egy másik ősszel az akkori verőfényt. Ha az volt, akkor a világ legnagyobb hazugsága volt, mert lelkünkben valóban borult, hideg, véraláfutásos volt az ég. Nemcsak a felnőttekben ájult el a jókedv, a remény, hatalmasodott a rettegés, hanem mi gyermekek, a kamaszkor küszöbére botlott, vásott kölykök is sírtunk. Készek voltunk a halálra, sirattuk a levert magyar forradalmat.

Gyászunk mély volt és igaz. Annyira mély és annyira igaz, hogy barátommal messzire elkerültük az iskolai mulatságokat, a vasárnap délutáni gyermekbálokat, pajtási összejöveteleket. Megtiltottuk magunknak a táncot, a világi dolgok gyönyörét. Annyira komolyan vettük a gyászt, akár nagyanyáink, asszonyaink a háborúban elesettek, eltűntek meggyászolását, akiknek megsemmisülését évtizedekkel a háború után sem hitték el, várták, várták, talpig feketébe öltözötten várták Don-kanyarból a férfiakat.

Azt hiszem, azon az őszön jegyeztem el magamat örökre a mélabúval, ébredtem rá elpusztítható voltomra. Hogyne gyarmatosította volna gyermeki lelkünket a bánat, mikor a kurucok, az aradi vértanúk, Petőfi, Dózsa, Budai Nagy Antal s a magyar történelem más hősei mellé azokban a katarktikus októberi napokban újabb hősök nőttek a gyermek lelke mellé, Nagy Imre, Maléter Pál, Gimesi Miklós, Donáth Ferenc, Losonczi és még sokan mások, akiknek hangja eljött az egyetlen rádión a félreeső székely falucskába is?! Akik elküldték újból a reményt. Akik által olyan jó volt újból magyarnak lenni a Székelyföldön is.

S akiket aztán megöltek. Apám letaglózottan ült a borai mellett, amikor hallotta a rádióban a szovjet tankok dübörgését. Újból legyőzték. Anyám napokig sírt, bemondta a rádió a celldömölki állomás (nővére élt ott) bombázását. Személyes meggyalázásunkká, vereségünkké lett az 1956-os magyar forradalom leverése. A pár napnyi felujjongás, felszusszanás után újból visszatért a félelem, újból kulákok lettünk, osztályellenségek, újból hazátlanok, bozgorok.

Rövidesen megkezdődtek a perek, el-eltünedeztek a falvakból, falunkból is a férfiak.Hiába jöttek az első szerelmek, öntötték el kamaszodó lelkünket és testünket az ébredő ösztönök, vágyak, tilos lett a tánc. Mi magunk tiltottuk meg magunknak. Azt hiszem képesek lettünk volna meghalni is. Barátommal – egy nap születtünk, egy keresztnevet viseltünk, s egy padban ültünk, növetelre is egyformák, a legkisebbek voltunk --, a tavaszon megkötött vérszerződésünkhöz híven, felesküdtünk a gyászra. Felmetszett ujjaink hegyét illesztettük egymáshoz, hogy eggyé vegyüljenek véreink. Vértől maszatosan esküdtünk az iskola fásszínjében örök barátságot, tettünk fogadalmat jó cselekedetekre, s arra, hogy mi magyarok vagyunk. Ennek az eskünek a jegyében határoztuk el titkos, egyéves gyászunkat 1956 novemberében. Ennek jeléül kabátunk bélésébe varrtuk a Kossuth-címert, melyet egy kőműves segéd tetovált karjáról másoltunk le, aztán a padlásokon felfedezett könyvekből megismertük színes változatát is, azt rajzoltuk, másoltuk, versengtünk, ki tudja szebben, tisztábban bélyeg nagyságúra rajzolni, festeni. Egy évig mindennap ezt a kabátunkba rejtett billogot – mert égetett, égette bőrünket – kellett egymásnak a gyász jeleként titokban felmutatni.

És nem énekeltünk. És nem táncoltunk. Az iskola kórusában csak tátogtunk a többi közt, amikor a pionír vidámságról s az éhes proletárról szólt a dal. És jó tanulókként nem jelentkeztünk történelemórán, ahol egészen mást tanítottak, amit mi tudtunk. És nem tanultuk meg a verset a földműves társulásáról, az új barázdát szántó ekéről, a győzelmekre vezető pártról, a sztahanovista bányászról. De megtanultuk Tompa Gólyához és A madár, fiaihoz című verseit, Vörösmarty Vén cigányát.

Gyászunk hosszú, hosszú volt. Alig akart a végére érni. Hisz jöttek a lánykák, jöttek a társak, a vidámak. S minket hiába hívtak, falábbal álltunk előttük, nem mozdult táncra a lábunk. Mert a közösségi tánctanulás kimaradt életünkből.

Szégyenkezve, a barátok s a lányok csúfolódásait viselve, egyedül, elbújva a világ szeme elől kellett az elmulasztottakat bepótolni. Ki mást kérhettem volna fel tánctanulásra, mint a szénacsűr sarkában árválkodó nyírfaseprűt. Így lett legelső menyasszonyom a nyírfaág. Ilyenkor, ősszel, amikor a nyírfaligetekben vagy a Hargita sötét fenyői között árván felfehérlenek a karcsú, a szélben lengő nyírfák, tudom, hogy első és legszebb szerelmeim hullatják lombjukat, múlnak el a haláltáncházban immár mindörökre.

(Forrás: Székelyföld 2006. okt.)

Kányádi Sándor: Naplótöredék



I.

A fény, a fény
szuronyok hegyén villan.
Nem ilyen fényre vágytam én,
amilyen itt van.

A szél, a szél
katonaszaggal libben.
Ne fújd, ne fújd el őszi szél,
amit még hittem.

A vér, a vér
agyamban vadul lüktet.
Ó, isten, isten, hogyha vagy,
segítsd meg véreinket.

Kolozsvár, 1956. október 25. éjszaka

II.

A Duna mentén hernyótalpak
tiporják most a forradalmat:
véreim vére hull a hóra,
mért lőttél belém Auróra?!

Leningrád, 1956. november 11. Astoria szálló (Forrás: Székelyföld 2006. okt.)

John Gray: Richard Rorty és a posztmodern irónia


Mi az irónia lehetőségének igazságfeltétele? A kérdés Richard Rorty minden olvasója számára természetes. Rorty írásainak visszatérő témája, hogy az olyan liberális kultúrák, amelyek ironikusan viszonyulnak saját legfontosabb és alapvető gyakorlati lépéseikhez, jobbak - liberális szemszögből, mely szerint a kegyetlenség a legnagyobb bűn, és az elkerülhető szenvedés csökkentése a legfőbb imperatívusz -, mint az olyan liberális kultúrák, amelyek "univerzális elvekkel" akarják "megalapozni" önmagukat. Rorty ironikus liberálisai felhagytak az efféle elvek keresésével, mert felismerték, hogy a liberális kultúrák teljes egészükben esetlegesek; történelmi véletlenek, amelyek könnyen alakulhattak volna másként is, így egyetemesen cáfolhatatlan érvekkel nem lehet őket igazolni. Ezek az ironikusok abban különböznek a hagyományos szkeptikusoktól, hogy az alapok hiányát semmilyen értelemben nem érzik veszteségnek. Ahelyett, hogy a liberális kultúra identitását az ész követelményeiben keresnék, a szolidaritás-érzésben találják meg, abban, hogy rokonszenvtől vezérelve azonosulnak egy életformával, amelynek lokális és véletlen jellegét nyíltan elismerik. Úgy gondolják, hogy a világ különféle leírásai nem a valóság többé vagy kevésbé pontos reprezentációi, hanem emberi célok szolgálatának többé vagy kevésbé szerencsés módozatai. Számukra sem a tudomány, sem az etika nem a természet tükre. Az ironikusok segítenek, hogy megszabadulhassunk az idejétmúlt metaforáktól, mert ezek tartják életben mind az etikai, mind a tudományos realizmust. Ezzel egy olyan liberális kultúra lehetőségét teremtik meg, amely tökéletesebb bármely megelőzőnél. Az ő hatásukra képesek vagyunk szabadságunk és képzelőerőnk kifejezésének tekinteni azt, hogy leírjuk, majd újra leírjuk a dolgokat. Az irónia itt a komolyság szellemét tagadja; játékos elkötelezettség a világalakításra, nem táplál semmiféle nosztalgiát az elveszett "egyedül igaz" világ után. Kell-e megalapozni a liberalizmust?

Rorty szerint az ironikus liberálisok viszonya kultúrájukhoz a távolságtartás egyfajta pátoszát képviseli. Kultúrájuk értékeinek rendíthetetlen hívei maradnak, de elhatárolják magukat azoktól az egyetemes állításoktól, amelyek szervesen hozzátartoznak a nyilvános kultúrához és a kultúra önképéhez - és amelyeket a különféle felvilágosodás-programok mai apologétái nagy erőfeszítéssel védelmeznek.

Rorty álláspontja természetszerűleg felvet két kérdést. A szűkebb kérdés az, hogy képes lenne-e megújulni, sőt, mint ahogy Rorty állítja, jobbá tenni önmagát egy liberális kultúra, ha önértelmezése ironikussá válna. A tágabb kérdés pedig az, hogy milyen változást jelentene a modern nyugati társadalmak közéleti kultúrájában, ha magukévá tennék a Rorty-féle posztmodern szenzibilitást.

Rorty munkásságának jelentős része kitartó polémia egy bizonyos filozófiai felfogással - hozzávetőleg azzal, amelyet Wittgenstein F. P. Ramsey-nek tulajdonított és burzsoának bélyegzett. Eszerint a filozófusok arra törekszenek, hogy bizonyos gyakorlati tevékenységek vagy partikuláris közösségek számára biztos alapokat dolgozzanak ki. Rorty elutasítja ezt a fajta filozófiát, részben mert nem látja szükségét az alapoknak, amelyeket az keres, és részben mert az ő szubjektum-felfogása más; szorosabb szövetségben áll az irodalommal és a humaniórákkal, mint bármelyik tudományággal. Ebben a másféle értelmezésben a filozófia azt nyújtja számunkra, amit egy jó regény - a képzelőerőt megmozgatva emberi megértésünk kincsestárát gazdagítja. Rorty saját írásai - mint a Proustról, Nabokovról és Orwellről szóló, a Contingency, Irony and Solidarity (Esetlegesség, irónia és szolidaritás) című kötetben összegyűjtött kitűnő esszéi, a Heideggerről, Wittgensteinről és Davidsonról szóló írásai, valamint a Philosophy and the Mirror of Nature (Filozófia és a természet tükre) című könyve, az ilyen stílusú filozofálásnak talán a legszuggesztívebb mai példái.

A filozófusok körében Rorty szubjektum-koncepciója számos - gyakran alapos - okból ellenállásba ütközött. Azt, ahogyan ő a hagyományos igazságeszményeket válogatás nélkül, mindenestől elutasítja, nem találták meggyőzőnek azok - és ilyenek sokan vannak -, akik a realizmust visszautasítják az etikában, de meg akarják tartani a tudományfilozófiában. Mások, akik szerint a filozófia számára a kognitív tudományok gyakorlata kínál modellt, vonakodnak lemondani a szubjektum olyan felfogásáról, amelyben az kizárólag a kumulatív megismeréssel rokon belátásokra jut. Amennyiben ezek csak a filozófián belül folyó csatározások a szubjektum sajátos céljairól, vagy a realizmus válfajairól, általános érdeklődésre alig tarthatnak számot, minthogy olyan diszciplínát érintenek, amely már régóta, és minden jel szerint a továbbiakban is, körülbelül annyira játszik központi szerepet a tágabb kultúrában, amelybe tartozik, mint a heraldika.

Mindez azonban természetesen jóval több, mint a filozófián belül folyó csatározás. Különböző mértékben, de valamennyi nyugati társadalom kultúráját gyötri az intenzív kételkedés önmagában, és Rorty "liberális irónia"-koncepciója mintha egyenesen erre válaszolna. A kereszténységbe és a felvilágosodás különböző válfajaiba vetett kulturális bizalom történelmi forrásai a nyugati társadalmakban szinte mindenhol kimerülőben vannak. A kereszténység és a felvilágosodás apadó kultúrhagyatéka valaha az univerzális tekintély bélyegét nyomta a nyugati társadalmak gyakorlatának legfontosabb vonásaira. Ezért senkit sem lephet meg, hogy Rorty szellemes és leleményes támadásai a nyugati filozófia központi fundácionista és realista hagyományai ellen, az ironikus posztmodern liberalizmus szövevényes és provokatív védelmezésével együtt, egyszerre váltottak ki ellenséges érzelmeket az amerikai neokonzervatív kultúrharcosokból és a felvilágosodás-programok mai híveiből. Hiszen mindkét oldal attól fél, hogy ha Rorty látszólag semleges relativizmusát elfogadják, akkor bármi megtörténhet. Noha ezek a kritikusok esetleg egymás politikai ellenfelei, nyomban egyetértenek, ha rendíthetetlenül meg kell védeni a centrális nyugati tradíciókat, amelyeket Rorty szüntelenül és teljes egészükben támad. Egy neokonzervatív Rorty-kritika

Norman Geras Solidarity in the Conversation of Humankind: The Ungroundable Liberalism of Richard Rorty (Szolidaritás az emberiséggel folyó párbeszédben: Richard Rorty megalapozhatatlan liberalizmusa) című könyvében olyasmit találunk, amit szinte el sem várnánk Rorty neokonzervatív kritikusától - Rorty posztmodern liberalizmusának következetesen kihívó és morálisan komoly bírálatát. Geras négy különböző szálon érvel Rortyval szemben, ezeket külön-külön fejti ki a könyv négy fejezetében. Az ismételten felbukkanó fő szál Gerasnak az az érve, hogy Rorty rosszul ítéli meg azok viselkedését, akik zsidókat mentettek meg a holocaust idején. Rorty szerint inkább a "másik milánói" vagy a "dániai barát" sorsa iránti rokonszenv motiválta őket, semmint az egyetemes aggódás más emberi lényekért. Geras azt állítja, hogy ez a felfogás ellentmond a tanúbizonyságoknak és a megmentők saját vallomásainak. A második érv arra törekszik, hogy kidolgozza a különböző állításokat, amelyeket Rorty akkor tesz, amikor megpróbálja félretolni a közös emberi természet különféle eszméit. Az érvelés harmadik célpontja Rortynak az a kijelentése, hogy a gyengékkel és az elnyomottakkal való törődésnek nincs, és nem is szükséges hogy legyen más alapja, mint a specifikus (liberális) közösségek tradíciói; Geras álláspontja szerint ez a moralitás-értelmezés, amely alapvetően a partikuláris közösségek szerepére épít, összeegyeztethetetlen Rortynak azzal a kijelentésével (amely az 1993-as oxfordi Amnesty-előadásában hangzott el), hogy "az emberi jogok kultúrája"... "morálisan felsőbbrendű más kultúráknál". A kritika negyedik szála nyílt szembefordulás Rorty antirealizmusának morális és politikai következményeivel. Geras itt azzal érvel, hogy ha nincs igazság, akkor nincs igazságosság, és ami talán még fontosabb, nincs igazságtalanság sem. A könyv ismételten bírálja Rorty posztmodern beállítottságát, és azt sugallja, hogy a posztmodern hozzáállás nehezen - vagy egyáltalán nem - kapcsolódhat össze a liberális politika ügyével, amely mellett Rorty - Gerashoz hasonlóan - elkötelezte magát. Valójában az egész könyv mondanivalója, tulajdonképpeni üzenete az az állítás, hogy Rorty posztmodern nézete, miszerint nincs tárgyi igazság, az etikában szükségszerűen aláássa az univerzalista politikai erkölcsiséget, amelyet a felvilágosodás programja kifejezett.

Nem egészen világos, hogy a szerző szándéka szerint hogyan kellene ennek a négy kritikai szálnak erősítenie egymást. Tekintsük Geras bírálatát arról, amit Rorty mond a holocaust idején zsidókat mentők motívumairól. Valószínűleg igaz, hogy Rorty bevallottan impresszionisztikus állítása nem egyezik meg sok rendelkezésünkre álló tanúbizonysággal és vallomással; de a megmentők hősies viselkedése csak akkor szól Rorty moralitás-felfogása ellen, ha azokat az univerzalista hiedelmeket, amelyek inspirálták őket, ők maguk nem úgy értelmezik - és Rorty szerint ez nagyon is lehetséges -, mint a partikuláris kultúrák vagy hagyományok által beléjük nevelt morális érzéseket. (És egyébként is, miért kell feltételeznünk, hogy a hősies szolidaritás ilyesfajta nem tudatosan kiszámított aktusai függnek azoknak az embereknek a morális hiedelmeitől, akik végrehajtják őket?) Szilárdabb alapokon áll Geras bírálata Rortynak arról a kísérletéről, hogy lemondjon bármiféle közös emberi természet feltételezéséről. Túlzás azt állítani, ahogy néha Rorty teszi, hogy az emberi lények szocializációval olyan tökéletesen alakíthatók, hogy esetükben nincs értelme közös természetről beszélni. Talán az ilyen beszédet valóban mérsékelni lehetne, minthogy túl sok esszencialista limlom terheli, de azt, hogy vannak maradandó emberi szükségletek, amelyek az egész emberi fajra jellemzőek, és szilárdan ellenállnak a szocializációnak, aligha vitatja bárki, aki elfogadja származásunk darwini elméletét, és a többi állati fajjal való rokonságunkat. Ezen a ponton valóban létezik bizonyos feszültség Rorty gondolkodásában a százszázalékos naturalizmus között, amelyben Deweyt követi, és a kései Wittgensteintől átvett idealista felfogás között, amely szerint az emberi lényeket az önmagukról való saját vélekedéseik konstituálják. Bármely koherens naturalista nézetből az következik - és ez Freud alapvető belátása is -, hogy az emberi lényeknek vannak szükségleteik és vágyaik, amelyek tekintet nélkül a vélekedésre és a szocializációra, megnyilvánulásra és kielégülésre törnek.

A közös emberi természet Geras-i védelmezése azonban egy dolgot biztosan nem érhet el: nem alapozhat meg semmiféle univerzális politikai erkölcsiséget. Geras könyvének furcsasága, hogy ő láthatólag annyira magától értetődőnek tekinti a felvilágosodás humanizmusára jellemző politikai moralitást, hogy úgy ír, mintha a korlátlan kulturális relativizmus elleni érv egyben valamiképpen érv lenne az egyetemes emberi emancipáció felvilágosodás-kori terve mellett is. Nem kétséges, hogy az igazságosság, amelyet szerinte a moralitás Rorty-féle partikularisztikus felfogása lehetetlenné tesz, liberális igazságosság, némiképp marxi nyelvezetbe öltöztetve. De persze a történelem bővelkedik univerzalista erkölcsiségben, ami semmiféle értelemben nem liberális; és mint tudjuk, a liberális univerzalizmus tartalma is hirtelen és radikálisan megváltozhat. A liberális igazságosság univerzális elvei attól függően védik vagy támadják az affirmatív cselekvést, ahogy ezt a helyzet megköveteli vagy tiltja; de mindenképpen különös fajta igazságosság az, amelynek határait az APA (az Amerikai Filozófiai Társaság) különböző összejövetelei jelölik ki - ami igaz a bostoni összejövetelen, hamis Los Angelesben. Igazolható-e a nyugati kultúra fölénye?

Rorty munkásságából kérlelhetetlenül következik, hogy a liberális kultúrák csak egy bizonyos fajta emberi kultúrát jelentenek sok más között, és nem tarthatnak igényt kiváltságos racionális fensőbbségre. Ezért megengedhetetlen, hogy Rorty elfogadja a liberális kultúra erőteljesen partikularista és historicista álláspontját, és ugyanakkor azt a standard liberál-imperialista kijelentést tegye, hogy a nyugati "jogkultúrák" minden más kultúránál magasabb rendűek. Ha igenli a morális életformák esetleges jellegét és redukálhatatlan különbözőségét, akkor pontosan olyan toleránsnak kell lennie a Szingapúrban folyó szokatlan kísérlet iránt, mint amilyen toleráns a liberális utópiával szemben, amelyet ő maga is támogat. Rorty nyílt etnocentrizmusa előrehaladás a kanti liberális politikai filozófia uralkodó amerikai iskolájához mérten, amelynek mintha hallgatólagosan az lenne a cselekvési programja, hogy elérje magának ennek a cselekvési programnak a transzcendentális dedukcióját; de ugyanakkor Rorty egyetért ezzel az iskolával abban, hogy - egyáltalán nem ironikusan - elismeri a nyugati liberális kultúrák morális felsőbbrendűségének igényét minden más kultúrával szemben.

Leguniverzálisabb értelemben az ironikus tudat olyan tudat, amelyik felfogja, hogy mindegyikünkben a legvéletlenszerűbb a leglényegesebb. A szüleinket, az első nyelvet, amelyen beszélünk, az emlékeinket nem csak hogy nem mi választjuk, hanem ezek teremtik meg bennünk "önmagunkat", minden későbbi választásunk alanyát. A centrális nyugati hagyományok, amelyeket Rorty, Nietzschét követve, olyan üdvösen megleckéztet - nemcsak a kereszténység és a felvilágosodás, hanem a szókratészi keresés hagyományai is - teljességgel összeférhetetlenek annak a szélsőséges esetlegességnek az elfogadásával, amelyet ez az ironikus tudat jelez. Sőt sok filozófiát, amely ezeknek a hagyományoknak a szellemében fogant, leginkább úgy lehet megérteni, ha az iróniában kifejeződő esetlegesség-érzet kiűzésének tervét látjuk bennük. Történelmileg konkrétabb értelemben az irónia annak a felismerése, hogy azokat a gyakorlati cselekvéseket és intézményeket, amelyek univerzális tekintélyre tartanak igényt, az ész nem igazolja. Rorty ebben az értelemben beszél liberális ironikusokról, és ez az irónia nagyon specifikus kultúrjelenség, megkülönböztető és talán kizárólagosan jellemző jegye a mai nyugati liberális társadalmaknak. Ez a fajta irónia előfeltételez egy olyan közéleti kultúrát, amelynek önmagáról alkotott képe univerzalista elveket foglal magában - velünk, egy felvilágosult kultúrával együtt. Elvárhatjuk-e józan ésszel, hogy a nyugati liberális intézmények változatlanul túlélnek egy olyan kultúrmutációt, amelyben feladják univerzális igényeiket?

Könnyen lehet, hogy Rorty posztmodern liberalizmusa, a liberális elmélet más válfajaihoz hasonlóan, a kor egyik illúzióját fejezi ki - és ebben a liberális intézmények jövőjét a modernitás követelményei biztosítják. Végül is, minden felvilágosodás-párti liberalizmusnak ez a veleje -- az elvárás, hogy a modernizáció, hacsak nem siklatja ki háború vagy fundamentalizmus, szükségképpen elvezet a liberális kultúra magára ébredéséhez. Mi más magyarázhatja Rorty hitét, hogy a liberális társadalmak erősebbé válnak, ha az ironikus tudat elterjed? Csakhogy ha Kelet-Ázsia jelenkori történelme valamiféle irányt jelez, akkor alaptalan várakozás, hogy a modernizációval együtt jár a nyugati liberális intézmények globális elterjedése; ez csupán a néhány évszázados európai hegemónia csalóka árnyéka. Akik nem akarják feladni a nyugati liberális kultúráknak a morális magasabbrendűségre formált igényét, azok számára bizonyára sötét iróniának tűnik, hogy Rorty posztmodern liberalizmusa a modernitással kapcsolatos illúzió tartozéka lehet, de azok számára, akik el tudják érni, hogy posztironikus szemmel nézzék a liberális kultúrát, úgy, mint pusztán egy életformát a sok közül, ez lehetőség arra, hogy tovább menjenek az úton, amelyet Rorty nyitott meg, és újból gondolkodni kezdjenek a modus vivendi feltételeiről egy olyan világban, amelyben különböző közösségek, kultúrák és rezsimek békében élhetnek egymás mellett.

(Forrás: Magyar Lettre International 1996. ősz, 22.sz.)

Monika Maron: A szabadság éve


Az az év, amikor Emile meghalt, a szabadság éve volt, legalábbis később szokás lett így nevezni, az újságokban és a nyilvános beszédekben; még aki kerülte a pátoszt a magánbeszédben, az is beszélhetett néha a szabadság évéről, ez aztán úgy jön, mint a szél, amely elválasztja a súlyosat a könnyűtől, a lazát a szilárdtól, a felületest a mélyről jövőtől, ha ilyen a szabadság, akkor ez a szabadság éve volt. Akkoriban úgy látszott, semmi sem marad a régiben. Új pénz jött, új igazolványok, új hatóságok, új törvények, új egyenruhák a rendőrségnek, új bélyegek, új tulajdonosok, akik voltaképpen a régiek voltak, akiket azonban időközben negyven vagy harminc évre elválasztottak a tulajdonuktól, utcákat és városokat neveztek át, emlékműveket bontottak le, és új katonai szövetségeket kötöttek.

Nekem ez mind nem volt elég. Valami erőteljesebbet szerettem volna, amibe a bélyegek, utcanevek, egyenruhák mind beletorkollnak; folytatódást egy másik dimenzióban, esetleg egy drámai klímaváltozást, vízözönt, vagy valami más katasztrófát, mindenesetre valami olyasmit, ami hatalmasabb, mint az ember és változékony cselekvései. Persze nem történt semmi. Ha reggel kiléptem az utcára, hogy bemenjek a múzeumba, az emberek bőre ugyanolyan színű volt, ugyanazt a nyelvet beszélték, az idő az évszaknak megfelelő volt, a villamos más számon ugyan, de ugyanazon az útvonalon járt; később legalább ez megváltozott, amikor fölszedték az egész város burkolatát, hogy a legmodernebb technikával drótozzák és csatornázzák össze, és egész kerületek voltak napokig elvágva a külvilágtól, mert elfelejtettek összeköttetésről gondoskodni a számukra.

Jól emlékszem, hogy akkoriban senki nem osztozott világfelforgató vágyaimban. A legtöbb ember félve kapaszkodott abba, amit megszokott, ami nem volt kitéve az általános változásnak, amit nem lehetett egyik napról a másikra eltüntetni vagy átnevezni. Házaspárok, akikről azt hittem, hogy alig váltanak több szót egymással, mint amennyi a mindennapi élethez feltétlenül szükséges, hirtelen egymás kezét fogták, úgy tekintették meg a város újdonságait; egymásra vetett pillantásaikban a még egy évvel korábbi fásult gúny helyett hálás összetartozás volt. A már benyújtott válókereseteket tömegével vonták vissza. Mindenki vakon kapkodott maga körül, és megragadta azt, amit addig a magáénak mondhatott, a rég elhajítottat is, mert végül is nem lehetett tudni, hogy az új viszonyok között nem bizonyul-e mégis használhatónak.

(Forrás: Magyar Lettre International 1996. ősz, 22.sz.)

Monika Maron: A szabadság éve


Az az év, amikor Emile meghalt, a szabadság éve volt, legalábbis később szokás lett így nevezni, az újságokban és a nyilvános beszédekben; még aki kerülte a pátoszt a magánbeszédben, az is beszélhetett néha a szabadság évéről, ez aztán úgy jön, mint a szél, amely elválasztja a súlyosat a könnyűtől, a lazát a szilárdtól, a felületest a mélyről jövőtől, ha ilyen a szabadság, akkor ez a szabadság éve volt. Akkoriban úgy látszott, semmi sem marad a régiben. Új pénz jött, új igazolványok, új hatóságok, új törvények, új egyenruhák a rendőrségnek, új bélyegek, új tulajdonosok, akik voltaképpen a régiek voltak, akiket azonban időközben negyven vagy harminc évre elválasztottak a tulajdonuktól, utcákat és városokat neveztek át, emlékműveket bontottak le, és új katonai szövetségeket kötöttek.

Nekem ez mind nem volt elég. Valami erőteljesebbet szerettem volna, amibe a bélyegek, utcanevek, egyenruhák mind beletorkollnak; folytatódást egy másik dimenzióban, esetleg egy drámai klímaváltozást, vízözönt, vagy valami más katasztrófát, mindenesetre valami olyasmit, ami hatalmasabb, mint az ember és változékony cselekvései. Persze nem történt semmi. Ha reggel kiléptem az utcára, hogy bemenjek a múzeumba, az emberek bőre ugyanolyan színű volt, ugyanazt a nyelvet beszélték, az idő az évszaknak megfelelő volt, a villamos más számon ugyan, de ugyanazon az útvonalon járt; később legalább ez megváltozott, amikor fölszedték az egész város burkolatát, hogy a legmodernebb technikával drótozzák és csatornázzák össze, és egész kerületek voltak napokig elvágva a külvilágtól, mert elfelejtettek összeköttetésről gondoskodni a számukra.

Jól emlékszem, hogy akkoriban senki nem osztozott világfelforgató vágyaimban. A legtöbb ember félve kapaszkodott abba, amit megszokott, ami nem volt kitéve az általános változásnak, amit nem lehetett egyik napról a másikra eltüntetni vagy átnevezni. Házaspárok, akikről azt hittem, hogy alig váltanak több szót egymással, mint amennyi a mindennapi élethez feltétlenül szükséges, hirtelen egymás kezét fogták, úgy tekintették meg a város újdonságait; egymásra vetett pillantásaikban a még egy évvel korábbi fásult gúny helyett hálás összetartozás volt. A már benyújtott válókereseteket tömegével vonták vissza. Mindenki vakon kapkodott maga körül, és megragadta azt, amit addig a magáénak mondhatott, a rég elhajítottat is, mert végül is nem lehetett tudni, hogy az új viszonyok között nem bizonyul-e mégis használhatónak.

(Forrás: Magyar Lettre International 1996. ősz, 22.sz.)