Cséby Géza: Dukai Takács Judit kéziratos vers-füzetei

Dukai Takách Judit

1983-ban a Festetics György gróf által életre hívott keszthelyi Helikoni ünnepségekkel kapcsolatos kutatásaim során került kezembe a keszthelyi Balatoni Múzeum irattárában három, pár lapból álló, kékes, illetve zöldes cérnával összefűzött, aranymetszéssel ékesített és kézzel merített papírból álló füzetecske. A három füzet Dukai Takács Judit* (*A költőnő neve Takáts, de főleg Takách formában ismeretes. Dolgozatomban a Takács formát választottam, mivel a jelzett kéziratokban ezen írásmódot alkalmazta a szerző.), minden bizonnyal saját kezével, a keszthelyi Helikonra írt verseit tartalmazza.

A KESZTHELYI HELIKONI ÜNNEPEK

Berzsenyi Dániel 1816. november 15-én így ír Festetics Györgynek. „Rumi megajándékoza engem a Georgikonnak legújabb nyomtatványival. Elhűltem – elhaltam, látván, hogy azok mind németek! – Én Keszthelyben egy magyar Weimart óhajtok látni! A nemzetiség minden, s nincs enélkül semmi boldogság. Minek töltjük csűrjeinket, ha azokat oltalmazni nem tudjuk, nem tudjuk pedig, ha nemzetiségünket elvesztjük.”* (* Berzsenyi levele gr. Festetics Györgyhöz 1816. nov. 15-én. (Berzsenyi Dániel összes művei. Gondozta: Merényi Oszkár Bp. Szépirodalmi 1978. – továbbiakban. Berzsenyi összes) pp. 481-482.) Berzsenyi tehát felveti egy irodalmi központ megvalósításának lehetőségét, a „magyar Weimar” eszméjét. Festetics már érlelgethette magában e gondolatokat, hisz mintegy két hónap elteltével megérkezik a gróf meghívója Berzsenyihez: „Azért, hogy beteljesedjen a Niklai Bölcsnek, akinek dicshírét a halandóság köde el nem éri, előrevaló mondása: íme, itten Keszthelyen Böjtelő havának, azaz febr. 12-én akarván Felséges Urunknak születése napját ülleni, az ifjúságot Helikonra vezetni kívánjuk, hogy az úgynevezett declamatico által a magyar, német és deák írásszerzésben jó ízlésre kapjon. De a Helikonra vezető Kalauz nekünk szükséges. Bátorkodjunk tehát a somogyi Kazinczyra vetni szemeinket és azon napra való maga-megalázására kérni. Lesznek talán több pártfogóink is, akik hivatásunkat nem vetik meg, hogy összevetett vállakkal ezen töretlen ösvényen tanácsot adjanak és vezéreljenek, oktatván, mint kell az idővel élni s bölcsen örülni.”* (* Idézet Berzsenyi Kazinczynak írt leveléből 1817. jan. 13-án. (Kazinczy Ferencz levelezése. A MTA Irodalomtörténeti Bizottsága megbízásából közzéteszi: Dr. Váczy János. Tizenötödik kötet. Bp. 1905. MTA kiadása. pp. 23-25.) megjegyzendő, hogy e levél keltét Merényi jan. 12-e teszi. (Berzsenyi összes. pp. 407-408.)

A Helikoni ünnepségek öt alkalommal kerültek megrendezésre. 1817, 1818 és 1819 februárjában a király születésnapjához kapcsolódva és 1817, 1818 májusában a georgikoni vizsgák* (*Georgikon: Európa rendszeres mezőgazdasági felsőfokú oktatási intézménye Alapítója Festetics György gróf 1797-ben. (Lásd részletesen: Georgikon 175. Szerk. Sági Károly.) Bp. Mezőgazdasági 1972.) alkalmával. Az összejövetelek díszes külsőségek között folytak. Részt vettek rajtuk a Festetics-féle iskolák közül a Georgikon, a gimnázium, a zeneiskola tanulói, tanárai és a meghívott tudósok, költők, írók, magas beosztású tisztviselők. Többek között Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Sándor, Szegedy Róza,Dukai Takács Judit, Pálóczi Horváth Ádám, Kazinczy Klára, Kultsár István, Nagyváthy János, Ruszek József.* (* Ruszek József. Filozófus, nyelvész, egyházi író. (Pápa, 1779-Veszprém 1851.) Pápán és Győrött végezte iskoláit,majd teológiai tanulmányait Veszprémben és Pozsonyban. 1814-től keszthelyi plébános, 1834-től veszprémi kanonok. Ellensége volt a nyelvújításnak, segítette a Mondolat közrebocsájtását. Bölcseleti műve: A filozófiának elöljáró értekezései – a Magyar Minerva ötödik köteteként jelent meg 1812-ben. Harmath István-Katsányi Sándor: Veszprém megye irodalmi hagyományai. Negyedik bővített kiadás. Veszprém, 1984. p. 241. Továbbiakban Harmath-Katsányi 1984.) Az első Helikonon elhangzott magyar nyelvű verseket Festetics ki is nyomtatta a keszthelyi Perger-féle nyomdában.* (* Helikon I. Keszthely, 1818.)

Nem kerülhetjük meg, mert lényeges és meghatározó momentum az ünnepek vonatkozásában is a nyelvújítási harc. Hiszen itt van a helikonon a Tövisek és virágok miatt megsértődött Kisfaludy, itt van a Mondolat*  (* Kazinczy Ferenc: Tövisek és virágok. Széphalom, 1811. Ezzel a kis verseskötettel indult el a nyílt nyelvújítási harc. A Kisfaludyt sértő vers: Himfy (p. 24.) Mondolat. Kiadva: Dicshalom 1813. A nyelvújítást, annak túlkapásait kifigurázó mű. Nem titkoltan Kazinczy-ellenes éllel megírva. Lásd még: Harmath-Katsányi 1984; Pennaháborúk. Nyelvi és irodalmi viták 1781-1826. (Összeállította Szalai Anna) Bp. Szépirodalmi 1980.) kiadásában részt vállaló Ruszek apát, de itt van a Kazinczyval levelező Berzsenyi és Horváth Ádám is. Nem e dolgozat témája ezen ellentétek taglalása, ám leszögezhetjük, hogy a sokszor ortológusok fellegvárának tekintett Keszthelyt nem lehet ily egyszerűsítéssel, egyoldalúan megítélni. Nem Széphalom ellenpólusa volt. Véleményem szerint éppen Festetics pártokon való felülemelkedése, közvetítése a két tábor között tette lehetővé, hogy a helikonok ne mérgesítsék, de enyhítsék a feszültségeket. Úgy tűnik ez is közrejátszott abban, hogy Kazinczy megírja híres, a nyelvújítási harcot záró Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél* (* In: Tudományos Gyűjtemény 1819. évfolyam) című munkáját.

Tudjuk, hogy végül a sértett Kazinczy is megenyhült a gróf iránt és versben köszöntötte.* (* Kazinczy Ferenc: Gróf Festetics Györgyhöz. Megjelent: Magyar Kurír, 1819, február 23.) Festetics pedig fát ültetett a széphalmi mester tiszteletére. E két momentumot nem lehet csupán üres gesztusnak tekintenünk, mert sem Festeticsnek, sem Kazinczynak ilyenekre nem volt szükségük.

A Helikoni ünnepségek helyét, értékét, tartalmát sokan és sokféleképpen próbálták megközelíteni, megítélni. A tartalmi vitákon túl leginkább a király születésnapjának megünneplésére szálka az ítészek szemében. A képlet pedig könnyen feloldható. Keresztury Dezső szerint: „… az ártatlan Helikoni ünnepségek is szemet szúrtak a titkos rendőrség áganseinek. (…) a kétfejű sas uralmán őrködő hatalom elől sok mindent álcázni kellett.”* (* Keresztury Dezső: Festetics György és a magyar irodalom. In: Irodalomtörténeti Közlemények 1963/5.) S éppen ezért – mutat rá Sági Károly – a jezsuiták diplomata művésze lép előtérbe (ti: Festeticsnél. CS. G.) életében.* (* Sági Károly: Adatok Festetics György és munkássága értékeléséhez. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. kötet Veszprém 1967. pp. 329-344.)

Festetics halálával (1819) megszűntek az ünnepségek. Fia László, bár sokat áldozott kulturális célokra, a Helikoni ünnepségek folytatását mégsem tartotta érdemesnek. Pedig jelentősége komoly volt, és hatása is méltó azokhoz, akik létrehívták. Újjászülető irodalmunk bölcsőjénél ott állnak a keszthelyi Helikon géniuszai is. – írta már idézett művében Keresztury.

DUKAI TAKÁCS JUDIT A MAGYAR POÉTRIA

Kemenesalján a Takácsok ősi fészke Duka. Itt született 1795. augusztus 9-én a magyar irodalom kedves, nőies, halk szavú költőnője, Dukai Takács Judit. Neveltetésére apja nagy hangsúlyt fektetett. Nemcsak a háztartásban, de a művészetekben is járatos leány volt. Erre enged következtetni Németh Pál Dukai Takács Istvánénak (Judit édesanyjának) írt halotti búcsúztatója; „(…) Kedves JUDITH LÁNYOM! Mi lelt édes lányom? Szép retzés – ruháid / Minthevernek széllel, componált kótáid. / Gyors – billegésre lankattak ujjaid, / Reszketnek el-hervatt kedves ajakaid.” A szerző a mű lábjegzetében még tudomásunkra hozza, hogy „Ezen igen jeles nevelésű Kis-Asszony a Muzsikában szépen jártas.”* (* Németh Pál: Egy, a mag nemét feddhetetlen kegyes élete, ditséretes és felséges tettei által… Dukai Takács István úr kegyes kedvvel házos-társában egészen fel talált, szomorú el-temettetése alkalmatosságával… meg esmértetett. Szombathely, Perger 1811.)

Az eredeti kép egy a Festetics György által Dukai Takács Juditnak ajándékozott porceláncsészén található. E képet Vadász Norbert is közölte idézett művében.

Dalai már közkézen forogtak, ám az igazi elismerést mégis 1814-ben kapta, amikor az Itáliából hazatérő ifjú Wesselényi Miklós báró, Pataky Mózes – az ifjú báró nevelője – és Döbrentei Gábor meglátogatták ismerőseiket; Niklán Berzsenyit, Keszthelyen Festeticset, Sümegen Kisfaludy Sándort. Ebből az időből származik Festetics György Georgikonjának emlékkönyvében* (* Található: Helikon Könyvtár, Keszthely, Manuscript 50.) a látogatást megörökítő és a grófot dicsőítő beírás:

„A Honny javáért gyuladozó fiu

Elmegy majd porodhoz Ő Nemes!

És felemelkedett lélekkel

fogja áldani tettidet.

D.D.”

(A D. G. természetesen Döbrentei Gábor.)

Dukai Takách Judit: A beteg Malvina

Mi az ember? egy kinyílt rózsaszál,

         A virító kornak tündéres kertjében;

Addig virít mig tövisre talál;

         S elhervad éltének legszebb idejében.

Mint örülünk boldog napjainknak!

         Fellengve azt véljük félistenek vagyunk,

Képét vesztvén ideáljainknak

         Könnyes szemmel látjuk, hogy megcsalattatunk.

Mit nem képzünk a szép jövendőnek

         Ezreket igérő gyémánt világában;

Bármely jók is a jelenlevőnek

         Órái, nem nyugszunk dajkáló karjában.

Oh! ki tudja, mit fedez előlünk

         A titkoló kárpit sűrű homályába?

Ki tudja, mely pillanatban dőlünk

         A szerencsétlen sors prédáló sirjába?

Nem rég én is örültem éltemnek,

         S lelkemnek vágyási szárnyakat füzének:

Egy árnyalak maradt képzetemnek,

         S a szép valóságok rendre eltünének.

Sóhajtozva utának pillantok,

         Kezemet bágyadtan végbucsúra nyújtom,

Titeket nem fedhetnek el hantok –

         Én már oltártoknál fáklyámat nem gyújtom.

Mulékonyság! tetőled megválom!

         Boldogságom, benned úgy sem remélhetem,

Oh csak addig késsél, örök álom,

         Mig jó barátimat egyszer ölelhetem.

Majd ha útjok lakom mellett megy el,

         Rá ismernek sirom mohosúlt kövére,

Oda jőnek, s a barátság emel

         Egy dalt Malvinának emlékezetére.

Forrás: Dukai Takách Judit élete és munkái (1909)

Csicsada: Az utolsó beszélgetés

Komor csütörtöki nap volt. 1995. január 12. Worms-ban ritka vendég a hóesés, ezért a telek szürke fátyolba öltöztetik a tájat.

Az ébresztőóra élesen visított a hajnali csöndben. Ilona álmosan riadt fel, majd kitapogatta a kikapcsolót. Egyedül volt a hálószobában. Vágyakozva simított végig férje üres ágyán. Éppen tíz napja feküdt le és kelt egyedül, amióta Henrit szanatóriumba utalta a kardiológus, hogy felerősítsék szervezetét a szívátültetésre.

Ilona kábán kikecmergett az ágyból. A konyhában – miközben a kávéfőzőből sustorogva csöpögött a kávé – cigarettára gyújtott. Merengőn nézett ki az ablakon, gondolatai messze jártak. Egyedül érezte magát és valami furcsa nyugtalanság remegtette meg belső szerveit, de elhessegette magától a feltoluló gondokat, és elindult a gyerekszoba felé. Benyitott az oly nagy gonddal kialakított és berendezett gyerekparadicsomba.

Szeme végigsimított egyenként mindenen – és közben emlékezett. A mackó és egérke mintás tapéta, amit oly nagy gonddal választottak ki együtt élete párjával, majd saját kezűleg tapétázták ki Daniel Jan szobáját. A bordásfal, a nyújtó, a gyerekágy, az asztalka székkel, melyeket Henri komoly szaktudással és hatalmas örömmel készített el egyetlen fiának.

Az ágyban a szöszke, bodros hajú Daniel Jan aludta az igazak álmát. Arcán békesség honolt. Ilona gyönyörködött legkisebbik gyermekében. És ismét elkapta valami nyugtalan érzés, ám ébresztgetni kezdte a gyermeket, hisz az óra mutatói sebesen haladtak előre. Ilona pontosan szeretett megjelenni munkahelyén, a fotólaborban.

Elkészítette Daniel Jan és saját tízóraiját, miközben a gyerek csacsogva piszkálgatta a reggelijét. Gyors öltözködés; az este kikészített ruhákba már csak bele kellett ugrani.

Sétálóutcában laktak, de szerencsére az óvoda a lakástól öt háznyira volt. Miután Ilona gyermekét már jó helyen tudta, szaporán elindult a buszmegálló felé, közben arra gondolt, hogy hamarosan nem lesz kiszolgáltatva a menetrendnek, hisz az autóvezetés elméleti vizsgáját sikeresen teljesítette. Ezt telefonon elmesélte Henrinek is, aki nagyon örült, büszke volt, hisz tudta, idegen nyelven nehezebb volt feleségének tanulni és vizsgázni.

Ilona megérkezett a fotólaborba, ahol kezei alól fényképek tízezrei kerültek ki egy-egy műszakban. Szerette ezt a munkát. Felelősséggel járt, erős koncentrálást, gyorsaságot igényelt, hisz volt egy norma, amit el kellett érni. Ő mindig a norma felett teljesített.

Azon a csütörtöki napon is tette a dolgát, de valami furcsa belső remegés volt benne. A kötelező reggeli időt még eltöltötte a kantinban, de étvágya már nem volt. Nem értette, mi van vele. Aztán dél körül egyszer csak azon kapta magát, hogy a műszakvezető előtt áll és mondja:

- Szeretnék elkéredzkedni. Nem tudom megmagyarázni miért, de valami rossz érzésem van.

- Mégis mi? A férjével kapcsolatban? De hiszen ő jó helyen van a szanatóriumban.

- Igen, tudom. Képtelen vagyok tovább maradni, a futószalag sebes, koncentrációs igényel, és nekem egyre csak valami furcsa, megmagyarázhatatlan izgalom feszíti minden porcikámat, amit nem tudok megmagyarázni.

- Rendben van, elengedem, menjen haza és pihenje ki magát.

Ilona így már fél kettőkor hazaért. Benyitott a lakásba és valami szavakkal ki nem fejezhető érzés fogta el. Lassan végigjártatta szemét a helyiségeken: a hálószobán, konyhán-ebédlőn, gyerekszobán és a nappalin. Értetlenül nézett körül: mi van vele? Mi ez az érzés? Mitől van? Ebben a pillanatban iszonyúan magányosnak érezte magát. Aztán egyszerre azon vette észre magát, hogy szedi szét a lakást: a bútorokat eltologatta, hogy ott is portalanítson. Mint a megszállott, úgy takarította az egyébként tiszta helyiségeket. A telefonhoz ért. És akkor már tudta, mi van vele. A férje hiánya járta át minden gondolatát.

Henrivel a szanatóriumból egy megbeszélt esti időpontban várták egymás hívását: minden nap este 20 óra 15 perckor. Ilona ránézett az órára. Még mindig csak fél három lesz. Tudta, hiába is hívná férjét, hisz ilyenkor nincs telefonközelben. És akkor hirtelen élesen megszólalt a telefon. Ilona elképedve vette fel a kagylót, hisz ki is kereshetné őt munkaidőben, amikor rendesen ilyenkor soha nincs itthon?!

- Jó napot kívánok. R. lakás – szólt Ilona.

- Helló kincsem, én vagyok – mondta Henri.

- Helló kincsem, hogy-hogy most hívsz? Egyáltalán honnan tudtad, hogy itthon leszek, hisz munkában kellene most lennem?!

- Igen, tudom, de ma egész nap olyan nyugtalanság van rajtam, valahogy nem értettem, és egyszerűen nem tudtam kivárni az esti időpontot. Tudtam, hogy őrült ötlet, úgysem veheted fel a telefont, hisz nem lehetsz otthon, de azért mégis valami rákényszerített, hogy tárcsázzak.

- De jó, hogy hívtál! Képzeld, én ugyanazt a belső feszültséget éreztem ma egész nap, olyannyira, hogy elkéredzkedtem a laborból. Ezért vagyok itthon most korábban.

- Vajon mi lehet ez?

- Nem tudom, egész nap ezen töprengtem, de nem jöttem rá.

- Én sem, csak azt éreztem, hogy MOST kell veled beszélnem. Mert feltétlenül el kell mondanom neked, hogy nagyon szeretlek, és hogy még soha nem mondtam neked, de most el kell, hogy mondjam: nagyon büszke vagyok rád.

Ilona szemét ekkor már elöntötte a könny, mely patakokban folyt végig arcán. Szinte eszét vesztve üvöltötte a telefonba:

- Miért mondasz nekem ilyet? Miért…? És miért most? Miért éppen most? – és zokogott magán kívül tovább.

- Kincsem, ne sírj. Egyszerűen elkapott az az érzés, hogy el kell mondanom neked, amit már régen kellett volna,mert mindig így gondoltam és éreztem, de még sose mondtam. Nagyon büszke vagyok rád, mert itt, idegen országban mindenben és mindenhol helyt állsz, és köszönöm, hogy vagy nekem.

- Ne mondj ilyeneket! Ne…! Miért?! Miért, mondd?!

- Mert nagyon szeretlek és ezzel nem tudtam kivárni az estét, míg a megbeszélt időben hívjuk egymást.

- Én is nagyon szeretlek és nagyon hiányzol. Meglátod kincsem, hamarosan talán hazaengednek és ismét együtt lesz a család. Daniel Jannak is nagyon hiányzol.

- Igen, én is remélem, hogy hamarosan elhagyhatom a szanatóriumot. Csak tudod, most valahogy valami nem stimmel. Engem tegnap és ma „kicsinált” az orvos.

- Miért? Mi történt?

- Képzeld, bicikliznem kellett. Nekem, akinek közel másfél évvel ezelőtt a kardiológus azt is megtiltotta, hogy egy kilóg emeljek vagy száz  métert gyalogoljak.

- Megőrült az az orvos?! Miért nem tagadtad meg? Rá ne ülj még egyszer!

- De kincsem, hát ő az orvos, biztos tudja, mit és miért csinál.

- Nem engedem! Henri, én valahogy odautazom. Még nem tudom hogy, hisz te Bad-Münster am Stein-ben vagy, én meg itt Worms-ban, de valahogy megoldom. Milyen kár, hgoy még nincs meg a jogosítványom, mennyivel egyszerűbb lenne most!

- Igazán megtennéd, hogy idejössz holnap? Ezt megtennéd értem?

- Hát persze! De addig semmi fizikailag terhelőt ne csinálj! Megígéred?

- Igen, meg.

- Oké, nagyon vigyázz magadra. Este azért még hívjuk egymást a szokott időben, ugye?

- Igen. De most ne haragudj kincsem, leteszem a telefont, mert nagyon gyenge vagyok a biciklizés óta, le kell egy kicsit pihenne. Szeretlek és köszönök neked mindent és büszke vagyok rád.

Ilona szemét ismét elöntötte a könny.

- Én is nagyon szeretlek, de kérlek, ne mondj nekem ilyeneket, amilyeneket eddig sose mondtál.

- Szia kincsem.

- Szia, estig.

A telefon elnémult. Ilonából kitört a megmagyarázhatatlan zokogás. Őrjöngés kapta el, valami hatalmas nyugtalanság kerítette hatalmába. Fejében örvénylettek a gondolatok. Miért jöttem én ma haza korábban? Miért hívott Henri akkor, amikor tudta, hogy nem vagyok itthon, Miért mondott – bár szépeket, hízelgőket – ilyen szavakat, amiket soha azelőtt?

Ilona könnyei elapadhatatlanok voltak. Hangosan üvöltött az üres lakásban, hogy: MIÉRT?! De választ sehonnan sem kapott.

Közben délután négy óra lett, elindult hát Daniel Janért az óvodába. Nem volt lelkiereje ma a főzéshez, hát úgy döntött, a futárral hozat vacsorára pizzát. Valahogy – mint egy rossz álomvilágban – eltelt a délután. Daniel Jan elfoglalta magát játékaival, majd az esti fürdést követően mindketten feltelepedtek a hálószoba nagy ágyára. A fiúcska ma a mamára szeretett volna aludni, apa ágyában. Az anya beleegyezett, így közösen nézték a gyerek kedvenc műsorát, a Szerencsekereket.

Egyszer csak kopogás hallatszott az előszobaajtó felől. Daniel Jan kirohant és kinyitotta, de senki nem volt ott. Ilona utána lépett, és csodálkozva nézett fiára.

- No de Daniel Jan, miért nyitottad ki az ajtót? Hisz tudod, hogy neked ezt nem szabad!

- De mama, kopogtak!

- Igen, kopogás hallatszott, de először is aki be akar jönni, az csönget, másodszor pedig te akkor sem nyithatod ki idegennek az ajtót. Ilyet még sose csináltál! Ejnye fiam, ezt többé ne tedd. Megígéred?

- Igen, mama.

Visszaültek az ágy tetejére és nézték tovább a műsort a tv-ben. Kopp-kopp-kopp… hallatszott ismét a bejárati ajtó felől. Daniel Jan ismét rohant volna, de eszébe juthatott előbb tett ígérete, és visszaült az ágyra. Ilona ment az ajtóhoz, kinyitotta, de ismét nem talált senkit. A lépcsőházban is síri csend honolt. Most már ráfordította a biztonsági zárat,melyet a gyerek nem ér el. Kusza gondolatok kavarogtak fejében, hogy miféle kopogások lehetnek ezek? Tovább nézték a műsort és próbálták a feladványokat közösen megfejteni fiacskájával. Majd ismét: kopp-kopp-kopp… hallatszott, ezúttal a fürdőszoba felől. „Na, valami leesett” – gondolta Ilona. Ekkor már elindult a hang irányába: benyitott a fürdőszobába, körülnézett, mi eshetett le, ami koppant. Ám minden a helyén volt. Most már nem értette ő sem ezeket a kopogásokat. Ismét elfogta az a furcsa,megmagyarázhatatlan nyugtalanság, ami szinte egész napját betöltötte. Ránézett az órára: este 19 óra 30 perc volt.

A műsor végén Daniel Jant ágyba fektette. A gyerek kikövetelte szokásos esti meséit, bár most valahogy nem volt kedve az anyának hozzá. Elmondták közösen mindennapi esti imáikat és a „házi” imájukat: „Édes Istenem, segíts Namamának, Napapának, Csillukának, Csabikának, Pitának, Papának és Mamának és Danielnek, amen.”

- Jó éjszakát, álmodj szépeket namamáról, napapáról, Csillukáról, Csabikáról, mamáról és papáról, Dinóról és Negróról, cicákról és kutyusokról, kis hercegem – búcsúzott Ilona kisfiától és puszit nyomott szőke fürtös fejére. Ezek napi rituálék voltak náluk.

Az asszony kiült a nappaliba. Rátört a magány. Csak nézett körbe a lakáson, egymás után szívta a cigarettákat. Nem tudott még gondolni sem az alvásra. Hiába a számtalan csatorna a tv-ben, egyik sem kötötte most le. Hiába szeretett könyvei, egymás után tette le őket. Végre elérkezett a Henrivel megbeszélt idő, amikor is hívják egymást.  20 óra 15 perc. Nem csörrent meg a telefon, így hát Ilona tárcsázott:

- Jó estét kívánok R. asszony vagyok, a férjemmel szeretnék beszélni.

Közben töprengett, miért is nem Henri vette fel a telefont.

- Jó estét kívánok… (szünet), most nincs itt a férje a telefonnál… (szünet), úton van… (szünet)

- Úton? Hol? Vizsgálaton?

- … (szünet) igen… (szünet)

- Lenne olyan kedves megmondani, hogy kerestem és hívjon vissza?

- Igen.

- Köszönöm, viszonthallásra.

- Minden jót.

Furcsa… úton? Hol? Ilyenkor este vizsgálaton? Igaz, panaszkodott ma Henri, hogy kikészítették a biciklizéssel, és azóta gyengének érzi magát – töprengett Ilona. Fejében már tervezgette, hogy másnap vonattal elutazik Bad Münster am Stein-be, meglátogatni férjét. Eszébe jutott utolsó találkozásuk. Henri négy nappal ezelőtt, hétvégére autóval hazajöhetett. Olyan boldogok voltak együtt, hárman! És milyen nehéz volt a búcsúzás! Ilona hosszan nézett a kocsi után,melyből az ura még integetett nekik. Ez a kép lebegett most a szeme előtt. A férje arca, akit oly nagyon szeretett. Akivel annyira egy hullámhosszon voltak, hogy olyan talán csak a mesében létezik. A merengésből Ilonát a telefoncsörgés zökkentette ki. Felkapta a kagylót:

- Helló, kincsem, már vártalak, hol voltál? – hadarta azt gondolván, férje hívta.

- Jó estét kívánok, én dr. Neumann vagyok Bad Münster am Stein-ből. Maga R. asszony?

- Igen, jó estét.

- Sajnálattal értesítem, hogy a férje ma este 19 óra 30 perckort meghalt.

- Micsoda? Nem! Nem! Az nem lehet! Henrinek most kell telefonálnia! A szobatársa azt mondta, úton van, de átadja neki, hogy kerestem és visszahív.

- Igen, akkor már meghalt, de az az ember hirtelen nem tudott mit mondani, azért mondta, hogy úton van.

- Nem, kérem, ne mondja ezt, ez nem lehet igaz… kérem, ne… ne… NE!...

- Sajnálom, viszonthallásra.

A vonal megszakadt. Forgott a világ az asszonnyal, a leírhatatlan fájdalom elviselhetetlenné kezdett válni benne. Állt és nem akarta felfogni, amit hallott. Az ő szeretett férje… soha többé… Nem! Ezt nem lehet kibírni! Miért?!

És akkor hirtelen végigpergett Ilona előtt az eltelt nap. Akaratlanul is elkezdte vádolni magát.

– Miért nem gondolt arra, hogy a nyugtalansága jelzett valamit?

– Miért nem gondolt arra, hogy nem lehet véletlen, ha férje olyan időpontban telefonál haza, amikor is nem lehetne otthon a felesége?

– Miért nem érezte meg, hogy BÚCSÚZIK Henri olyan szavakkal, amiket még sose mondott?

– Miért nem gondolt arra, hogy ezekre a szavakra miért nem örömmel reagált, ami várható lett volna, hanem kitörő zokogással, mert valami megmagyarázhatatlan nyugtalanságot okoztak az egyébként dicsérő szavak?

- Miért nem érezte meg, hogy férje búcsúzik?

- Hogy férje megérezte a közelgő halálát? Akkor még aznap estére odaért volna hozzá valahogy Bad Münster am Stein-be, hogy vele legyen utolsó óráján, vele, akitől oly sok szeretetet, törődést kapott?

- Miért?!

És akkor eszébe jutottak az esti, eddig megmagyarázhatatlan kopogások. A felismerést szinte elviselhetetlen fájdalom kísérte: akkor halt meg Henri. Üzent, még hazalátogatott. Jelzett. Búcsúzott.

40 és fél évesen hagyta el a földi létet Henri azzal a halálnemmel, amiről mindig úgy beszélt, hogy bármi, csak az ne legyen: fulladás. Felesége és kisfia fényképe ott állt ágyánál, haláltusájában is őket látta. Szíve feladta a küzdelmet, nem tudta kivárni a tervezett szívátültetést. De felszálló lelke még egyszer hazalátogatott. Elköszönt…

Mert neki odaát is a családja volt minden gondolata, ám az emberi fülnek lelke beszéde már csak kopogás formájában volt hallható.

Azóta Ilona nem tűri a kopogást. Ha meghallja, eszébe jutnak férje utolsó szavai: „… nagyon büszke vagyok rád… sokszor akartam már mondani, de sose mondtam…” És Ilona lelke soha nem fog már megnyugodni, miért nem érezte meg ezekben a szavakban az örök BÚCSÚT.

Áprily Lajos (1887-1967): Biztatás a télben

Menjünk a hóba - régi szót

ma emlékezve mondunk.

Fehér megint a szép világ

s megint sötét a gondunk.

A város villany-ezre vár.

Hallgass a régi szóra,

s a hóra vidd a gondodat,

a hóra vidd, a hóra.

A friss hullással elvegyül.

Fagy őrzi, február van.

De víg patakká lesz a hó

az első napsugárban.

Oszló füstöt ki látna meg

fehér felhő-seregben?

Ki lelhetné meg gondodat

sugárzó tengerekben?

(Forrás: mek.oszk)