Alexander Bernát: Madách Imre (1823. jan. 21. – 1864. okt. 2.)

Magányos, magasan fekvő, nem éppen könnyen hozzáférhető helyet foglal el Madách Imre irodalmunkban. Föllépése, alkotása, alkotásának sorsa a rendestől eltérő, meglepő vonásokat mutat. Közel van a negyvenhez, fájdalom, egyszersmind élte végéhez, midőn Az Ember tragédiájával magára vonja a nemzet figyelmét. Mindaddig nem fordult a nagyközönséghez, titokban írt, rejtve fejlődött, legszűkebb környezete is alig tudta, mi forr benne. De művének további története is különös. Legnagyobbjaink egyike, Arany János fedezi föl, hirdeti dicsőségét és gondozza kiadását. Mégis meglepő, hogy ez a bölcseleti dráma, mely az emberiség legfelső kérdéseivel foglalkozik, mily gyorsan terjed és hódítja meg a nemzetet. Amire költője nem is gondolt: még színpadra is kerül. De nem a színpad teszi népszerűvé, inkább a mű népszerűsége biztosítja színpadi sikerét, melyre oly kevéssé látszott termettnek. Azóta is nőttön nő hatása és a külföldön is ismerik és méltányolják. Idegen színpadokon is sokszor adták, német nyelven nem kevesebb, mint öt fordítása jelent meg. Halála után összeszedték egyéb műveit, melyekből három kötet telt ki. De egyéb művei távolról sem mérkőzhetnek Az Ember Tragédiájával. Szerzője dicsőségét csak ez hordozza, hordozza könnyen és megdönthetetlenül. Mindez sok érdekes kérdést támaszt. Milyen volt az ember és miképp fejlődött, hogy egyszerre ily nagy művet tudott alkotni, melyet későbbi alkotásaival sem tudott utolérni? És milyen maga az a mű, mely mint philosophiai dráma előzmények nélkül való a magyar irodalomban és mégis állandó helyet szerzett magának benne? Az író nemzetében, az író műve nemzete gondolkozásában és érzésében gyökerezik; fölismerhetjük-e, hogyan jönnek és kelnek az éltető nedvek ebben az esetben a nemzet lelkéből az író művébe és az író művéből a nemzet lelkébe?

Bárd Miklós: 1921.nov.4.

Kardom törött, a pajzsom szertemállott,

Ma leütik fejemről koronámat

És megaláznak.

Istenanyám!... nagy lenne bár vétkem,

A siralmak e zordon éjjelében

Állj szóba vélem.

Én Hungária a te büszke lányod,

Zord végezése ellen, én a vádlott,

Vitát nem állok.

Csak egyet Uram: odalökve vétlen,

Ne vess te engem latroknak kezében,

Láss halni szépen.

Diszits föl engem, veszni szánt leányod,

Tedd a fejemre fénylő koronámat,

Te százszor áldott.

Add pajzsomat, kezembe add a kardot,

Aztán takard el borus Isten-arcod,

Ne nézd a harcot.

Guy de Maupassant: Havas éj

Mednyánszky László: Havas táj

Meredt, fehér a sík, még zajt se hallani.

Nagy némaság; az élet összedermedt.

Az elhagyott erdőn nehány kivert eb,

A zúzmarás fák közt vadul csaholva nyí.

Pihen a dal, a gyöp kiszáradt mindenütt.

A tél tarol az árva rózsaparton.

A meztelen fák, mint megannyi fantom,

Az égre görbesztik fehér csontváz-kezük.

Sietve száll a nagy, halotti holdkorong,

Minthogyha fáznék a magányos űrben.

A pusztaságra bámul kimerülten,

S hogy látja, mily kiholt, búsan tovább bolyong.

Ránk szórja jéghideg, fagyos sugárnyilát.

Sápadtan és kísértetin világol.

A hó sziporkát hány, az éjbe távol

Oly babonásan ég a szürke holdvilág.

Ó gyilkos éjszakák, madár-ölő idők!

A fákon a jeges szél zúgva nyargal.

A madarak várnak fagyott inakkal

S a lombos ág alá vágynának szállni ők.

A pőre gallyakon ón-kérgű jégeső.

Ott ülnek és gubbasztva, lesve néznek.

Forgó szemekkel várva a sötétet

S a hó fehér, fehér s az éjjel sose jő.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

Guy de Maupassant: A vadludak

Forrás: http://www.vadludsokadalom.hu/

Elhallgat a madár is, minden alszik,

Fenn szürke ég, lenn hófehér, kihalt sík.

Fekete hollók, sok zord éji folt,

Vájják a hó jegét nagy csőreikkel.

Egyszerre fönn az égen zaj rikolt,

Lármázva jő, vadlúd-csapat tűnik fel.

Mind nyúlt nyakakkal megriadva rebben,

Mint a kilőtt nyíl egyre sebesebben

S szárnyuk nyomán süvölt a levegő.

A bús zarándokraj merengve szárnyal

Erdőkön, ólmos óceánon által

És a vezérük olykor tűzbe jő,

S serkentve röptük felzúg sírva, fájón.

A karaván szétgombolyul elül,

Mint két szalag s egyszerre szétterül

Szárnyas háromszögük a láthatáron.

Lenn háziludak csapata zajog.

Lomhán topognak, lábuk összedermed,

Terelgeti egy rongyos, árva gyermek

És lassan ingnak, mint nehéz hajók.

Figyelnek a búcsúzó kósza neszre,

Fejük kinyújtják s nézik, egyre nézik

A vadludak iramló szökkenésit

És vágynak ők is szállni messze-messze.

Emelgetik a szárnyukat erőtlen,

Ágaskodnak s a zajt remegve hallják

És összezsibbadt, átfülő erőkben

Sajogva kél az álmodott szabadság.

A lanyha partok messze tájak álma,

A hómezőn riadt vággyal sivítnak

S jajongva, a bús égre kiabálva

Soká felelnek tűnő társaiknak.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

Guy de Maupassant: Az utolsó kaland

Révész Imre (1859-1945): Öregek

 I.

Magasfalú, ősrégi palota...

A feljárón már inog a lépcső

És a kövek résén fű búj ki és nő

S burjánzik az idvarnak zöld moha.

Két tornya van. Hegyes s nagy az egyik.

A légbe karcsul. A másik fejetlen.

A szél fejezte le egy fergetegben;

De a borostyán a tetőzetid

Felnyúl s reáömöl, mint a zilált haj;

Míg a toronyban egy nyíláson által

A szél falattörő estő söpör.

Ott tátong egy mély, óriás gödör.

Egy vén fa törzsét a fal-résbe vájja,

Távolba rémlik a szalon homálya,

Az ablak, mint a szem, tört fényű lett,

Avitt, kopott, hervadt ez épület,

Vén homlokára ráncot ró a gyík,

Porlasztja lábát a rontó salétrom,

Az égre nyomja dúlt téglájait

S olyan kietlen, mint minden setét rom.

Mély, nagy, sötét park állja el utunkat;

A csendesen kelő napfénybe szunnyad;

S borzadva zúdul föl a lombzaj olykor.

Mint hogyha a hab már csitulva mormol

S a távol árra ráhajol a kék ég.

A fák, kavargó águk összefonán,

Nem engedik át a nap kandi fényét

S örök sötét van a lomb néma dómján,

Megfojtja a bozót a bokrokat;

Egy székesegyház a zöld boltozat;

A légbe ősi sír-szag bűze repdes

S az elhagyott hely olyan puszta, nedves.

De a gyepes lépcső magas fokáról,

Melyet távolba sok falomb határol,

Szolgáktól gyámolítva, két törekvő

Tipegve járó, görnyedett öreg jő.

Vánszorganak a zöld lépcsőn alább,

Csetlik-botlik, haboz a béna láb,

S csak döfködi a botjuk lenn a földet.

Ez agg a férfi - és a nő az ott -

Álluk mozog s a bőrük oly aszott,

hogy színt nem értjük azt, vajon mi önthet

Csontjukba ily kedvet, hogy élnek ők.

Pihegtek s a zsöllyékbe rogytak akkor,

Görnyedve reszketett kezök, fejök.

Szemükkel, amit megtört rég az aggkor,

Bambán meredtek le a földre és

Nem gondolkoztak már. Csak reszketés

Mutatta, hogy él még az agg s anyóka.

Így éltek ők s szokásból csak talán,

Hogy ketten voltak egymás oldalán;

Nem szóltak egymáshoz már több nap óta.

II.

S egyszerre csak tüzes szél száll a síkra.

A fákba pezsdül a nedv, mint a szikra,

Mivel a nap borús ormukra száll.

És nő a hőség, mint kelő dagály;

A réteken aranyhímzésű lepke

Táncol, lebeg, a kelyheket belepve.

A zümmögő mező távolba nyúlik

És folytonos zaj száll a légbe itt fel,

A mély gyep ágyán sok tücsök ciripel,

Rekedt dallal bezúgva mély odúit.

Az életláz pezsegve, égve forr,

A vén kastély az izzó fénybe halvány

S akár szerelmök ébredésekor,

Egy kőmosoly dereng mogorva ajkán.

Lassan feléledez a két öreg;

Szemük hunyorgat; korhadt testöket

A tűzfürdőnek álmosan teszik ki,

A hűlt tüdőnek jó a lángot inni;

A szellemök zavart s mintegy ocsúdva,

Bámulnak a zajgó zsongáson újra.

Mennek - kezük a botba megfogódzék -

A férfi megfordul s ránézve egyszer

Az agg anyóra, szól: "A nap nagyon szép."

A nénit majd elnyomta már a szender,

Felretten, a látókört nézi fönt

S szól: "Visszatért a régi szép időnk."

Halkan mekeg eltompult kecske-hangjuk,

Ajkukra a láztól egy ráncvonal fut,

Már tángorognak a fák friss szagától,

Mely rájuk részegítően borult

S fejükbe száll, mint a bortól a mámor,

És kedvesen himbál agg homlokuk,

A múlt fuvalmát mindkettő megérzi.

Egyszerre síró hangon szól a férfi:

"Egész ilyen nap volt, emlékezel te?

Első találkozásunkkor a kertbe."

Hallgattak; ám repült bús, méla lelkök,

A távol ifjúkorba szálltanak,

Mint a hajó is amaz útra csap

A messze tenger árján, amelyen jött.

Folytatja: "A múlt vissza sohse jő, hadd.

De, látod, a park mélyin, ott - a kőpad?"

A nő felugrott, mint a jól talált vad.

"Nézzük meg!" - mondja. Torkukban tűz árad

S már felkel a pár és remegve hajlong.

Sápadt, szikár, csodás ma mindakettő.

Az agg vadászkabátján nagy aranygomb,

A nőn egy furcsa-rajzos régi kendő.

III.

Vigyáztak ők, mert féltek; megcsípik;

Hátuk legörbült s szégyellték kicsit

Vénségük itt, ahol forrt a tenyézet.

Megfogták a kezük s mint két fiúcska,

tipegve mentek a keskeny, kis útra.

Gyengén dülöngtek olykor, mint a részeg,

Lökdösve egymást, hogy szilárd legyen

A kétes és tántorgó súlyegyen.

Gyámbotjaik, karjuk támasztva lejjebb,

Mint a falábak, csendesen tipegtek.

Sokszor megálltak s pilledten haladva,

Elértek a nagy útra, be a parkba.

Felkelt a sírból s ott lengett a múlt;

Azt hitték, ott van, mint régente, hajdan

Szerelmes lábnyomuk is a talajban,

S az út porától még el nem fakult;

És vár reájuk az erdőnek öble.

Ahol az óriás fák sátra nyíl,

Eltűntek s ott a vén tölgy és a szil

A hűs utakra örök éjet önt le.

Mint hogyha forgatsz egy nagy régi könyvet:

zól egyik: "Itt." A másik: "Ott, szívem."

"Hol csókoltam meg ujjad?" - "Ott, igen."

"S az ajkad?" - "Ott!" És helyről-helyre jönnek,

Megemlítik mind csókjaik sorát

S mint a keresztúton, mennek tovább.

Mindketten érezték a tűnt tüzet,

Lelkük ragadta egy új lendület,

A múltra gondoltak, mikor ölelve,

A kéz a klézben és a szem a szembe,

Csapdosta szívük lázas, ifjú hullám,

Csendben haladtak tűnt szerelmük útján...

IV.

A vén, mohos pad szinte várt reájuk,

"Ez az!" - "Ez!" És leültek mindaketten

S a visszfényes, tüzes emléklezetben

Világos lett a mély, sötét sugárút.

A fűre néztek s megriadva láttak

Ott egy öreg, nyirkos tagú varangyost.

Testén kinyúltak otrombán a lábak,

S mint a botló gyerek, lassan haladt most.

Vad bútól állt el a leheletük;

Ő volt! Szerelmök régi tartozéka,

Ki esküjük hallotta mindenütt.

S a régi párt ismerte még a béka;

Kettőzte lomha, álmos lépteit,

A gyomra puffadt lett, szeme szelíd,

S a régi, hervadott szerelmesekhez

Bizalmasan csúszott a rút s a kedves.

Sírtak. - De nyomban oly szelíd madárdal

Hallattszott az erdő mélységin által,

Az a dal, ami nyolcvan éve, régen!

És a tüzes önkívület hevében

Feltánt a múlt, mi régen szétszakadt,

Ugrálva, mint folyton növő patak,

És megjelent éltök tündér szaka,

A vad, cirógatásos éjszaka,

A páros, édes, fáradt ébredés,

Az est, hogy az árny hullámmá csapódott,

Az erdőillat, a tüzes, mesés,

Mi végtelenné nyújtja mind a csóko!...

S hogy ellágyultak ők, kinyílt az út,

A selymes, édes szél bódítva fútt;

Meglepte szívük s könnyű illatán át

Érezték a fák örök ifjúságát,

S azt is, hogy a holt csíra kedve felkel.

Bőrük együtt tüzelt a nagy meleggel,

Rezgett a testük és kezük megingott,

Nézték, lesz-e az ölelésre indok!

De amaz ifjú, víg homlok helyett,

Mit felköltött távol emlékezet

S mely őket rég holt vágyakkal betölté,

A száraz arcokon mély bú honolt

S bárgyún erőlködtek ki egy mosolyt

Lecsukták a szemök, nem égve többé

S elfogta lelkük egy oly rettenet,

Mint a halál!...

- "Menjünk!" szólt reszketeg.

S kelnének is, de még se bírt egyik sem.

A pad ridegségén, mint a bilincsen,

Ott vesztegeltek megriadva, távol,

És megmeredtek a félés fagyától,

Mint két kőbálvány. Majd felkeltek és el-

Rohantak gyorsan egy erős szökéssel.

A bútól sírtak s hogy görnyedve jöttek,

Hideg hullt rájuk, lassú, lomha csöppek.

Elfulladtak, jeges, hűs szél repült föl,

Arcukba fútt a nedves pincelég,

Amely száz éve szállt ki már belülről.

S érezték a múlt bús költészetét,

Látták, a holt vágy sarkuknál üget

És megzavarta botló létüket.

V.

Akár a régi rugó, hogyha eltör,

Lejárt a néni szíve. Várt ura.

Azt hitte, csak elbágyadt a melegtől,

Mert mindig ingott még rajt a ruha.

Egyszerre jött a félés, nékiesve,

Reá hajolt, megfogta s bősz erővel

Emelte gyenge, vékony karja őt fel.

De petyhüdten, sután csüngött le teste.

Most látta csak; alig hogy éppen élt;

Szaladt, futott keresni gyors segélyt

S rémüldözött fürgén ugrálni kezdvén;

Ingott, mert már nem volt a néni ottan

S botjára dőlve szaggatott galoppban

Csetelt-botolt az utak arabeszkjén.

Köhögve, gyorsan lélegzett szegényke.

Érezte, ingó lába összecsuklik,

S úgy látszott, hogy táncot rop gyenge térde,

Habár lehajtott a törzsekre untig.

A fák játszottak véle, ő dülöngött

És visszadobták, mint a lapdagömböt

S örültek a kínos haláltusának.

Majd látta véget ér a küzdelem;

S mint vízbefúló, ki halálra fáradt,

Felhördült, arcrabukva hirtelen -

S e halk nyögést nem is vihette szél el!

Hallotta aztán, amint bús nyögéssel

Egy károgó holló a légbe illant.

Távolban kongott egy repedt harang.

Aztán csend lett. Jeges árny szállt alant

S rájuk esett, lomhán, akár a sírhant.

VI.

Ottan maradtak. Alkonyult. Az éj jött.

S hulláma mindig zordabb lett s sötétlőbb.

Mint két csomó levél feküdtek ott,

Láz borzogatta fázó tagjukat

És elmosódtak az éjben legott.

Beléjök botlott a bolygó dúvad

Amint megindult útja fonadékán.

A vad megállt és félve nézte néhány;

Mások merészen másztak fel reájuk;

És a csigák rájuk köpték a nyáluk.

Redőjükön rovarraj kaparászott

S tanyát ütött alélt testükbe száz ott.

De nemsokára mozdult a fa lombja

Zápor vesszőzte az erdőt zuhogva,

Ropogva, zengve hangos áradatban

S mit sem törődve a két jö öreggel,

Egész éjjel szakadt s dőlt változatlan.

S hogy felmosolygott már a szende reggel,

Ottan lebegtek az esővíz árkán,

Ruhájuk a hullámok összedúlták

S kis  testök elterült meredten, árván,

Mint a tenger mélységein a hullák.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

Guy de Maupassant: A szerelem vége

Thorma János: Ősz Nagybányán 

Égette már a víg nap künn a rétet.

A néma lombokon fénycsókja égett.

Hő vágyra tárva kelyhét mindenütt

Várt a virág, szirmára szállt a harmat

És hagyta inni a részeg rovarnak

Zárt karja közt a csillogó nedűt.

Nagy pilleraj szállt a kehely fölé,

S csapkodva szárnyával, kiszürcsölé;

S nem tudta senki melyik él, melyik nem,

A pille úgy mozgott, mint a virág.

A szélbe zengtek édes áriák.

S e langy reggel párját meglelte minden;

Fényködbe kelt a hajnal rózsapírja,

Párjával énekelt a kis pacsirta,

Nyerítve szökkent a tüzes csikó,

Vágy vett erőt a szürke, víg nyulacskán

S a fák tövén ugrált örülve csacskán.

Szerelmi mámor szállt szét, hódító,

S a légbe terjedő nagy, lomha láz ott

Ezer hangjával szíveket igázott.

S fönn a barátságos, lombos fasátrat

A csöpp rovarnép békességbe lakta

- Akár a porszem oly kicsinyke fajta -

S ez a sok ismeretlen, mákszem állat,

Mely mindig a virág kelyhén kalandoz,

Felküldte most halk szózatát a naphoz.

A néma tarlón mentek mind a ketten,

Mit roskadásig terhelt a sok asztag.

Karjuk, kezük se fogták ők meg aznap;

A férfi nem nézett reá epedten.

És szólt a lány leülve egy keresztre,

"- Ó menj, hiszen tudom, hogy nem szeretsz te"

A férfi intett: "- A hibám talán?"

Leült, Merengtek egymás oldalán.

S a lány felelt: "Kegyelmes ég, egy év!

"S szerelmünk úgy letűnt, mint más egyéb!

"Lelkem még most is ég, s szavadra csábul!

"Még fáj szívem vad csókod záporátul!

"Még tegnap élt s ma hol van a szerelmünk?

"Még tegnap átkaroltál - és ma eltűnt;

"Ma fut kezed, ha illeti kezem.

"Miért nem csókolod szám, kérdezem?

"Miért? felelj!" - S ő szólt - "Én tudjam azt tán?"

Nézett a lány rá, hogy olvasson arcán

"- Hogyan öleltelek, emlékszel-e?

"Csókunk őrült gyönyörrel volt tele."

És nyomba felkelt s ujjai közt sodorván

Egy cigarettát, így felelt mogorván:

"- Nem, vége, vége néki, hát minek könny?

"Mi egyszer elmúlt, többé vissza nem jön.

"Semmit se tehetünk mi már!"

- Nyugodtan

Gondnyomta fővel, lassan mentek ottan,

A lány torkát a sírás fojtogatta,

Szemhéjain rezgett a könny ezüstje.

Két hű galamb szeretkezett repülve

Az árpatáblákon pajkos rohamba.

Alattok a föld, fönn a kék azúr,

Mind ünnepelt s csak Ámor volt az úr.

A szárnyas pár szállt a tavasz egén.

Egy dalra gyújtott a munkás legény

S elő is ugrott csábító dalára

A szép marokverőlány, aki várta.

Némán haladtak. A közönyük olvadt.

A férfi lopva nézett néha oldalt.

Erdőbe értek. A rétek füve,

A zsenge zöld, a fényes és üde,

A napsütötte tócsa rendre jött;

Átmentek itt s nem vették észre ők.

De a leány elbágyad és legörnyed

Egy fára és ölelve a fatörzset

A könny, sikoly bús kebléből kitör.

Az ifjú meglepődve könnyitől

Várt, hogy sírása tán majd megszakad.

Füstölt s figyelte a kék füstszalag

Mint száll föl és tűn el a légbe fenn.

De végre toppantott s szólt hirtelen:

"- végezd be már s ne untass a könnyeddel

És szólt a leány reá: "- Hagyj sírni s menj el."

És felnyitotta nedves, szép szemét.

"- Ó, lelkem mily őrült gyönyörben égett!

"S ma szenvedéses, bánatos, setét...

"Miért nem egy nagy szerelem az élet?

"Mért válni? Én szerettelek... S te szintén.

"De már sosem szeretsz majd úgy, amint én."

S a férfi szólt: "- Jaj, ilyenek vagyunk.

"Ily csonka mindegyik kívánatunk.

 "Percé az üdv. Hallottad szóimat:

"A szerelem nem tart az életen túl,

"De a világra jő, él s végül elhull.

"Nos, én szeretlek majd - barátilag;

"Szeressük egymást megbékélten, üdvben,

"Mint régi jó szerelmesek, derülten."

Nyújtotta karját már részvétteli

S ő sírt csak "- Ó nem tudsz megérteni!"

Tördelte a kezét vadul a szép lány.

"- Ó istenem!" - Az ifjú nézte némán

S szólt "- Hogyha vágyadnak nem mondasz ellent,

Megyek." - Elindult és örökre elment.

Magába volt s felkapta a fejét ő,

Örömviharba zajgott a fejérlő

Madár felette. A fülemile

Trillája elhangzott nagy messzire

S a hang dalos torkába gyöngyözött.

Dal csattogott a vidám lomb között;

Rigó fütyült, sípolt a kenderi,

Zengettek a pinty fürge füttyei.

Szeretkezett a páston sok veréb,

Csőrük kitátva szárnyaik verék.

A lányka ment s a zsenge réteken,

Egy tűzfuvalmat érzett lágy gyönyörbe,

Az égre nézett s szólt: "- Ó, szerelem,

A férfi a megértésedre törpe."