E.E. Cummings: Kötődés

Forrás: http://www.noionmegvalositas.hu/noi-onmegvalositas/a-szerelem-az-agyban-vagy-a-szivben-alakul-ki/


Magamban hordom a szívedet,
a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.
És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.
Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen.
Íme a titkok titka,
mit senki se tud:
gyökere minden gyökének,
rügye minden rügynek,
egek feletti ég a fán,
mely maga az élet.
Mely magasabbra nő,
mint a lélek remélhet,
hogy elme megérthet,
mint az alá nem hulló csillagok csodája.
A szívemben őrizlek.
Ott őrizlek a szívemben.

(Fordító számomra ismeretlen)

Forrás: internet

Mezei Horváth Attila: Már megint

már megint lefoglalsz,
emlékeiddel borítasz fátyolt körém
elvonva a valóságtól
támolygok, hömpölygök
zavaros vízzel
köddel telt mocsár fele

beleragadok a múltba
s elnehezülök .

Forrás: http://mlailyl.wordpress.com/2006/12/29/mar-megint/

Reményik Sándor: Úgy fáj már minden

Forrás: www.osinger-grafik.at

Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó simogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a múltat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél.

Baranyi Ferenc: Miattatok

Forrás: http://www.168ora.hu/itthon/baranyi-ferenc-kolto-kapta-a-balogh-sandor-dijat-97152.html

Maradt még bennem valami,

ami szerethető?

Vagy lelkemnek jobbik felét

megette az idő,

és mára már csak az maradt,

mi kőkemény, rideg,

amit az idő sem bolond

rágatlan enni meg?

Ha így van, nem büntethetem

magammal azt, aki

tűrhetőbb változatomat

sem könnyen bírta ki,

egén felhő miért legyen,

ki nap-féléje volt?

Tűzben a gyémánt szén leszen,

akármilyen csiszolt.

S versekkel tudhatok-e így

táplálni másokat?

Kipergett zsákomból – amit

adnék – a búzamag.

De esküszöm: miattatok

megkeresem, ha van

lelkemnek olyan szeglete,

mely még árnyéktalan.

(Forrás:  Vers Karácsony 2002. – Mai magyar költők karácsonyi ajándéka  72. old. -   Szerkesztette Bella István - BEZA Bt. )

Beke Sándor: Sétányok, gesztenyefasorral (1989.)

Forrás: http://infovilag.hu/hir-17207-viragos-sopron-es-lipot-az-europai.html

Apám, amikor kisfiú voltam, mindig magával vitt a temetőkbe. Kriptákat javított.  A temetőkben különös szag honolt. Naponta temettek ott. Két-három halottat, vagy még többet. Egyik temetésnél jobban sírtak, mint a másiknál, vagy olyan is volt, hogy alig-alig sírtak. A halottak országában aránylag csend volt. A sírrablók, a sírgyalázók valahol mély álmukat aludták. A gyermekek pedig, megtörtént, hogy bújócskázás közben el-elbújtak csendben a fekete márványkövek mögé, vagy meghúzódtak a terebélyes háromágú kopjafák tövében. Közben madarak éneke szőtte be a virágűr-sírhantokat…

Aztán megszoktam a november elsejéket is. Ha szép ősz volt, a halottak is szépen ünnepeltek, ha eső hullt, vagy hó szitált, a gyertyák még csakazértis égtek. Olyan volt a temető, mint egy torta-égbolt: égtek a pislákoló csillagocskák, égtek öntudatlanul és hajnalra sercegve beleolvadtak a nemléten túli álmokba, a kegyetlen feledésbe… Ez volt a halottak születésnapja.

Teltek az évek… Sokszor megtörtént, hogy költöztetni kellett a temetőket. Szép, gesztenyefákkal szegélyezett sétányokat szültek helyükbe, ahol szerelmes párok románcokat dudorásztak egymásnak, vagy hallgattak tudatlanul és nézték egymást, félig pisolygón, félig hunyorgón, egy föld alatti túlvilág-sziget fölött, ahol most a hófehér érdes kavicsokra fényes és sötétbarna gesztenyék hulltak koppanva és selymesen a napnyugta színű óriáslevelek. A tegnapi szag már nem volt sehol. Azt a különös temetői szagot is magához szólította a kozmosz, vagy a megsebesült ionréteg.

Apám nem jött többé a sétányok felé, s nem jöttek erre a fekete ruhás piszmogó hölgyek sem, s a kemény lélekjelenlétű férfiak sem. Az ég gyomrába szörpintette a virágokat, a régi koszorúkat nyakuk közé vették az üstökösök, mondom, gyönyörű sétányok születtek gesztenyefasorral, frissen lefestett padokkal, ahol az élők többé nem a halottakat, hanem saját magukat szerették, saját maguknak izentek, és gyermeki módok törülték le egy mesebeli szivaccsal a jövőpiros hajnalok homlokáról a gyermeteg és álmos feledést…                                                                       

Forrás: Székely Útkereső 2. évf. 5-6. sz. (1991.)