2013. nov. 5.

Beke Sándor: Sétányok, gesztenyefasorral (1989.)




Apám, amikor kisfiú voltam, mindig magával vitt a temetőkbe. Kriptákat javított.  A temetőkben különös szag honolt. Naponta temettek ott. Két-három halottat, vagy még többet. Egyik temetésnél jobban sírtak, mint a másiknál, vagy olyan is volt, hogy alig-alig sírtak. A halottak országában aránylag csend volt. A sírrablók, a sírgyalázók valahol mély álmukat aludták. A gyermekek pedig, megtörtént, hogy bújócskázás közben el-elbújtak csendben a fekete márványkövek mögé, vagy meghúzódtak a terebélyes háromágú kopjafák tövében. Közben madarak éneke szőtte be a virágűr-sírhantokat…

Aztán megszoktam a november elsejéket is. Ha szép ősz volt, a halottak is szépen ünnepeltek, ha eső hullt, vagy hó szitált, a gyertyák még csakazértis égtek. Olyan volt a temető, mint egy torta-égbolt: égtek a pislákoló csillagocskák, égtek öntudatlanul és hajnalra sercegve beleolvadtak a nemléten túli álmokba, a kegyetlen feledésbe… Ez volt a halottak születésnapja.

Teltek az évek… Sokszor megtörtént, hogy költöztetni kellett a temetőket. Szép, gesztenyefákkal szegélyezett sétányokat szültek helyükbe, ahol szerelmes párok románcokat dudorásztak egymásnak, vagy hallgattak tudatlanul és nézték egymást, félig pisolygón, félig hunyorgón, egy föld alatti túlvilág-sziget fölött, ahol most a hófehér érdes kavicsokra fényes és sötétbarna gesztenyék hulltak koppanva és selymesen a napnyugta színű óriáslevelek. A tegnapi szag már nem volt sehol. Azt a különös temetői szagot is magához szólította a kozmosz, vagy a megsebesült ionréteg.

Apám nem jött többé a sétányok felé, s nem jöttek erre a fekete ruhás piszmogó hölgyek sem, s a kemény lélekjelenlétű férfiak sem. Az ég gyomrába szörpintette a virágokat, a régi koszorúkat nyakuk közé vették az üstökösök, mondom, gyönyörű sétányok születtek gesztenyefasorral, frissen lefestett padokkal, ahol az élők többé nem a halottakat, hanem saját magukat szerették, saját maguknak izentek, és gyermeki módok törülték le egy mesebeli szivaccsal a jövőpiros hajnalok homlokáról a gyermeteg és álmos feledést…                                                                       

Forrás: Székely Útkereső 2. évf. 5-6. sz. (1991.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése