Hol véget ér a ház,
félhomály tanyáz
túl az élet zaján,
folyosók hajlatán,
pincék tövében,
az enyészet tenyészt
bogarat,
emészti penész
a málló falat,
vakolat hull, vezeték lóg
titkokat rejtő világ
a zug.
Gyermekfejjel félve lépve
nyirkos sötétjébe
feloldódott a derengés,
árnyat formált a sejtés,
titok rejlett minden fej mögött,
patkányt láttam, ördögöt,
sok fekete bogarat,
a kincseket a lom alatt
ha mozdult nesz,
a tompa puffanás,
már kívül talált
napokon át,
csak messziről vigyáztam,
s remegett a lábam
ha arra jártam.
Még ma is ha tűz a nyári nap,
s egy ódon kapualj hűs lehelete
csap arcomba
beleborzongok az izgalomba,
távoli furcsa világ sóhaját érzem,
amely tudom megfoghatatlan,
el sosem érem.
(Forrás: Pető Gábor: Nekem csak bánatvirág nyílott 7. old. –
Bp., 2003.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése