„A véred akarom”
(I. 4.)
Hernani (egyedül):
Igen, király, igen!
Éj s nap, amerre jársz,
kisérlek én hiven.
Kezembe tőr, szemem
nyomodra sütve, mennem
Kell. Benned fajodat – a fajtám
űzi bennem
S vetélytársak vagyunk.
Egy percig küzködött
Lelkem a gyűlölet s a
szerelem között,
Nem volt elég neki s
neked szivem világa,
Irántad ak dühöm feledtem
őt imádva;
De ha te akarod s idézed,
jó, legyen
Emlékezem reá és sose
feledem!
Vágyam billenti meg a
gyönge mérleg ingó
Karját s lehuzza azt a
gyűlöletbe, - így jó!
A kísérőd vagyok, te
mondod ezt magad!
Se reggeli lakáj, ki
ágyadnál fogad,
Se árnyad csókoló rongy
udvaroncok, egy sem,
Állattá aljasult, hazug
hoppmestered sem,
Küszöbre szoktatott, nagy
udvari ebek,
Oly hűn egy sem lesi,
mint én, a léptedet.
Hogy mit remélnek ők,
castiliai grandok?
Csilló csecsebecsét, vagy
holmi léha rangot,
Mást nyakbeli
aranygyapjúért öl a gond;
Nekem ez mind kevés, nem
vagyok ily bolond!
Más kell nekem! Ne ily
hiú, kis jutalom csak,
A lelked akarom, a véred
akarom csak,
Mindent, amit kiás egy
győztes, szörnyü tőr,
Megmártogatva bent, a
szived mélyiből!
Menj csak! Követlek én. S
a bosszum követ engem,
Virraszt fölöttem és ott
suttog a fülemben.
Menj! Ott vagyok, lesek,
figyelek s hallgatag
Kiséri-követi nyomom a
nyomodat.
Ha nappal, ó, király, az
arcod visszafordul,
Mögötted állok én, meg
sem moccanva, zordul;
Ha éjjel fordítod meg
arcodat, király,
Szemed két lángoló nagy
szemgolyót talál!
„Ilyen az ember, hogyha vén”
(III. 1.)
Végre! Eljött a nap! Egy
röpke óra kell:
Nőm vagy s nem bácsid én…
És karod átölel!
De megbocsátsz? Tudom,
vad szavaim okozták,
Hogy homlokod pirult s
elsápadt édes orcád.
Csak fellobbant gyanum –
s én meg se kértelek
Hogy mondd el, mint esett
– s már elitéltelek!
A látszat oly csaló! S
oly rosszra-kész a lelkünk!
Ládd, két csinos fiut
mégis szobádba leltünk!
Mindegy! Szememnek is
bolondul hittem én.
Hajh, gyermekem, ilyen az
ember, hogyha vén!
. . . . . . . . . . . . .
Hidd el, ha megöregszik
Az ember s úgy szeret,
mint téged én, nem úr
Magán. Gonoszkodik és
féltékeny vadul.
Miért? Mert már öreg. S a
mások ifjú bája
S szépsége mind az ő
riasztó borzadálya.
Féltékeny bárkire és
restli magát.
A végzet gúnyja ez: a
sántalábu vágy,
Melytől oly lángoló, nagy
mámorokba estünk,
Lelkünk ifjitja meg, s,
jaj, elfelejti testünk!
- Ha ifjú pásztor áll a
réten valahol
Sétánkon, révedez lelkem,
míg ő dalol,
A pásztor zöld mezőn, én
sűrü, mord fasorban!
Elgondolom: Mit ér
kastélyom tornya sorban!
Odadnám örömest hercegi
palotám,
Oda erdőimet s aranyló
gabonám,
Széles, sok nyájamat,
mely künn legel a dombon,
Romjaimat, nemes nevemet,
régi rangom,
Sok ősömet, kinek már vár
a szelleme
- Csak ifju homloka s
kunyhója kellene!
Mert holló haja van s
mert szeme úgy sugárzik,
Mint a tiéd, s ha jő: -
Ez ifju! – szólsz s a másik
Jut az eszedbe, én, az
agg. Igen, szívem!
Bár Silva-sarj vagyok, ma
már az semmisem!
Igy van, belátom én. De
lelkem lobbadoz, ládd!
Szépségben, ifjan és
dúsan felérni hozzád!
De mit álmodozom? Don
Silva – ifju, szép!
Virulni fogsz, mikor
lábam már sirba lép!
Donna Sol
Ki tudja?
Don Ruy Gomez
Higgy nekem. Afféle léha
úrnak
Szerelmes vágyai pompás
szavakba fúlnak.
Ha hisz nekik a lány s
szeret egy ily urat,
Belehal s nevetik. Ez
ifju madarak –
A szárnyuk tarka-gyors és
epedőn dalolnak –
Szerelmüket csakúgy
hullatják, mint a tollat.
Az aggnak hangja halk, a
színe egyszerű,
Nem oly szép ő, de jobb,
és lassu szárnya hű.
Ő szeret igazán. Nem
könnyülábu, táncos?
Ráncos a homloka? A szíve
sohse ráncos.
Kimélni kell a hű,
szerelmes aggokat.
Ifjú marad a szív, s a
seb hamar fakad.
Nem üvegből való játék,
mely cifra-lágyan
Csillámlik és remeg, erős
és tiszta vágyam,
Szilárd és biztos az,
baráti, atyai,
S megáll, akár e
tölgy-karosszék tagjai!
Lásd, igy szeretlek én, s
még ezerféleképen
Szeretlek: mint napot a
pirkadat szinében,
Mint virágaimat vagy mint
a kék eget!
Ha látlak s láthatom
habkönnyü léptedet,
Szűz homlokod s szemed,
lángokkal büszke-telten,
Mosolygok és örök ünnepet
ül a lelkem!
Látod, a nagy világ
szépnek találja, hogy
- Ha pusztul valaki s már
foszladozva fogy
S tántorgó lábain a sír
felé botorkál, -
Akkor egy nő, szelid
galamb, jó angyal, - ott áll
S virrasztja, óvja és
türi a lankadó
Aggastyánt, aki már csak
halni volna jó.
Szentséges munka ez s
méltó, hogy megdicsérjék
Egy önfeláldozó sziv égi,
szép erényét,
Haldokló vigasza, míg nem
jő ama nap,
S nem is szeretve tán, -
szerelmi szín alatt!
Te léssz nekem, te léssz
ez asszonyszívü angyal,
Lelkét vidítani te jársz
az árva aggal,
Te hurcolod vele bus évei
felét,
Tisztelő lánya és
irgalmas húgaként.
„Mit adott ön mindezért?”
(III. 4.)
Hernani (a ládikára hajlik)
Fogadja bókomat! Nem
mondhatom elégszer,
Mily bűvös, bájos és hogy
elragad ez ékszer!
A gyárü szép s finom – a
korona kecses –
A nyaklánc műremek – a
karperec becses –
De százszor is különb a
nő, kiben a romlott
És becstelen szivet
álcázza szűzi homlok!
S hadd halljam, mit adott
ön mindezért? – Derék!
Egy kis szerelmet? Ó,
valóban semmiség!
Egek! Ily árulás! Igy
csalni s meg se halni!
De meglehet az is, hogy
minden gyöngye talmi,
Aranya réz, a kincs csak
ólom és üveg,
Hamis gyémánt, zafír, ál
ékek és kövek!
Ó, hogyha – mint e sok
kösönytü, gyűrű, lánc, csatt, -
A szíved is hamis, s
fénye aranyozás csak!
- Nem, nem lehet. Csupa
valódi, szép, igaz.
Ki sírja szélin áll, már
nem mer csalni az.
Mind itt van. Gyűrű, lánc
s függők gyémántja ontja
Fényét s a hercegi
korona… Mennyi pompa!
Hű s mély szerelemért
köszönet ez! S e kis
Szekrény remek!
Donna Sol
Miért nem nyúl mélyebbre
is?
Im, itt a tőr, melyet –
segitve szentem által –
Carlostól vettem el,
midőn a trónt kinálta,
Mit visszadobtam én,
önért, ki most gyaláz!
Hernani (térdre hull)
Hadd törlöm térdemen ez
omló zokogás
Keserü gyöngyeit – bánat
és kéj a könnyed –
A vérem váltsa meg aztán
e méla könnyet.
Ford.: Kardos László
Hugo, Victor, francia költő (1803-1885). A francia
romantikus költészet vezető alakja. Lírában, regénybe3n és drámában egyaránt
hatalmas sikereket ért el. Forradalmisága még nem szocialista, de bátor és
nagyhatású. Törhetetlen erővel harcolt a francia reakció ellen és hosszú időt
töltött emigrációban. Költészete rendkívül széles skálájú, az aktuális közélet
és a magánélet élményei mellett feldolgozza a világtörténelem nagy mozzanatait
is. Műveit haladó szemlélet, az emberiség nagy érdekeiért hevülő, nemes pátosz
hatja át.
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai – Szépirodalmi
Könyvkiadó 1953., 170-175. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése