- két kisfiamnak, Sanyikának és Tamáskának –
Tél elején, tél derekán,
Hóember nő az égből,
Szeme kavics, orra hamis,
Hóhullásnak úgy didereg szerényen.
Arra jár a sok kis gyerek,
Táncot járnak körötte,
Majdhogynem már ő is járja,
Nem is bánja, öröm csillog szemében.
Estefelé a gyerekek
Hazamennek serényen,
Csillagokra bízzák őt is,
Álmok útján, sötét éjben szemléljen.
Reggel aztán mikor felkel
A hadsereg apróság,
Elmeséli milyen is volt
Holdszőnyegen az éjféil szerenád.
Kíváncsian körül ülik
Kicsik, nagyok, didergő
Kis gyermekek, meséjében
Kék csillagon égi szárnnyal repülnek.
Megtudják, hogy üstökösök
Csillagport is hintenek,
Hóemberre, álmaikra,
Dús fenyőkre, minden egyes reményre.
Meséjében elalszanak
A didergő gyermekek,
Álmaikban tavasz szárnyon
Tünde lány jön, szőke tündér,
fényesen.
Nem szerették ezt az álmot,
Fölébredtek serényen,
Úgy szerették volna ők is,
Hogy a tavasz ne is jöjjön sohasem.
Fel-fel bukkant néha a Nap,
Valamit már sejtetett,
Valami ám történni fog,
Hóbuckák is soványodtak sebtében.
Törpe lett a hóember is,
Egyre törpébb gyerekek,
Ez a törvény, világtörvény,
Ne féljetek, nem tűnik el örökre.
Emlékükben, zöld pázsiton,
Ott ültek a gyermekek,
Helyében már Elek apó
Mondott mesét, hóvirág volt kezében.
„Hol volt hol nem, volt már sosem,
Tél volt itt is gyerekek,
Hóember állt a helyemben,
Mesét mondott félelmében, fehéren.”
Forrás: Székely Útkereső 2. évf. 3. sz. (1991.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése