JEAM RACINE (1639-1699): Phaedra

George Steiner, a neves esztéta szerint Racine volt az utolsó jelentős drámaíró, aki még igazi tragédiákat írt.

A francia klasszikus tragédia nagy alakja La Ferté-Milonban született jómódú polgári család sarjaként. Korán árvaságra jutva a janzenistáknál, a protestáns gondolatokkal rokonszenvező katolikus teológusok intézetében emelkedett. Az itt töltött évek alapvetően meghatározták világnézetét, noha a port Royalban élő szigorú erkölcsű atyák megszakították kapcsolatukat tanítványukkal, mihelyst az színpadra vitette drámáit.

Racine első darabjait még Moliére színházának adta, amely elsőként karolta fel a kezdő drámaírót, de csakhamar átpártolt a tragédiák színrevitelében legjobbnak elismert rivális színházhoz, az Hotel de Bourgogne-hoz.  Itt mutatták be 1667-ben, hatalmas sikert aratva Racine első nagy tragédiáját, az Andromaché-t. Ezt követte A pereskedők (1668) című komédia. E műfajban azonban alulmaradt Moliére-rel szemben. Míg tragédiáival: Britannicus (1669), Berenice (1670), Bajazid (1672), Mithridates (1673), Iphigenia (1674), Phaedra (1667; magyar bemutató: 1876; ma Somlyó György fordításában játsszák) babért babérra halmozott. A Francia Akadémia 1673-ban Racine-t tagjai közé fogadta. XIV. Lajos kegyeivel halmozta el. 1678-ban, sikereinek csúcspontján Racine úgy döntött, a színműírás helyett tisztes polgári foglalkozást választ, elfogadj a király biográfusának kitüntető, jól jövedelmező állását. Mme de Maintenon, XIV. Lajos első udvarhölgyének és szeretőjének a kérésére azonban még két bibliai tárgyú tragédiát ír, az Eszter-t (1689) és az Atáliá-t (1691). Igaz, nyilvánosan akkor egyiket sem mutatják be. A vallásos Mme de Maintenon hatására az udvar szelleme nagyot változott, Racine vallásossága is elmélyült, kibékült az eretnekséggel vádolt janzenistákkal. élete utolsó éveiben titokban megírta a port Royal rövid történeté-t. Ki is érdemelte, hogy végakaratának megfelelően jó keresztényként temessék el a Port Royal temetőjében.

A Phaedra a francia klasszikus tragédia jellegzetes darabja. Szigorúan követi a arisztotelészi kánont.  Műfaját tekintve alexandrinusokban írt tiszta tragédia, amely a hármas egység szabályainak is megfelel. A klasszikus példa ezúttal is adott, Euripidész Hippolütosz-a. Mint Racine más színműveiben, itt is a fékezhetetlen érzelmek okozzák a tragédiát: Phaedra minden erkölcsi megfontolást, korlátot elsöprő s ennyiben tragikus magasságokig emelkedő szerelme mostohafia, Hippolytos iránt, valamint Theseus fiát elátkozó és pusztulását okozó, vad indulatai. A Phaedra is Racine örök érvényű mondanivalóját exponálja: a józan értelem, megfontolás lehetetlenségét a mélyről jövő, igazi nagy érzelmekkel szemben, amelyeknek szörnyű viharában szükségszerűen elpusztulnak a nemeslelkűségük folytán tehetetlenné, gyengévé vált tiszták, jók.

*

PHAEDRA

Szereplők:

THESEUS, Aigeus fia, Athén királya; PHAEDRA, Theseus felesége, Minos és Pasiphaé lánya; HIPPOLYTOS, Antiopé amazonkirálynő és Theseus fia; ARICIA, athéni királyi hercegnő; OINONE, Phaedra dajkája és bizalmasa; THERAMÉNES, Hippolytos nevelője

I.                  FELVONÁS

Troizén kikötővárosában vagyunk, itt várja Theseusnak, Athén királyának visszatértét felesége, Phaedra, korábbi házasságából származó fia, Hippolytos és a szépséges Aricia hercegnő, Athén volt uralkodóházának utolsó életben maradt tagja. Családját Theseus ölte meg, amikor sok évvel ezelőtt meg akarták fosztani jussától, majd ezt követően foglalta el Athén trónját. Ariciát azonban rangjához illően nevelteti, tartja fogva udvarában.

E régi viszály miatt az ifjú Hippolytos csak nevelőjének, Theraménesnek meri megvallani, hogy beleszeretett a szép hercegnőbe.

Phaedrát hosszabb ideje búskomorság gyötri, öngyilkosságról beszél. Ő a dajkájának, Oinonénak vallja meg, hogy szenvedélyesen beleszeretett Hippolytosba, s hiába tudja érzelmeinek bűnös voltát, nem képes szerelmi szenvedélyét megfékezni. „Megismertem Venust és rettentő hatalmát” – mondja bizalmasának.

Ekkor hozzák a hírt a hajósok, hogy a fél éve eltávozott Theseus a tengerbe veszett. Athénban már folyik a pártharc, hogy kit ültessenek a városállam megüresedett trónjára: Theseus és Phaedra fiát vagy Hippolytost, a barbár amazonkirálynő sarját avagy pedig Ariciát.

II.               FELVONÁS

Theseus halálának hírére Hippolytos úgy véli, most már megvallhatja szerelmét Ariciának, egyben közli az ifjú hercegnővel, hogy visszaadja neki Athén trnját, magának csak Troizén királyságát tartja meg. Aricia, aki boldogan viszonozza az ifjú érzelmeit, azt reméli, Athén trónját együtt uralkodhatnak majd.

Phaedra is megkönnyebbül, hiszen Theseus halála után szerelme nem bűn többé. Az asszony Hippolytoshoz siet. A találkozás során azonban Phaedra nem tud uralkodni szenvedélyén, és megvallja Hippolytosnak szerelmét. „Asszonyom, feleded, / Hogy Theseus az én apám s urad neked?” – kérdezi döbbenten az ifjú.

A lelki egyensúlyát vesztett, csalódott Phaedra felszólítja a szerelmét visszautasító ifjút, hogy ölje meg őt. Megragadja Hippolytos kardját, kérve, hogy az ifjú ezzel a vassal végezzen vele. Hippolytos azonban nagy zavarában és felindultságában elrohan. Phaedra is elsiet, hogy kilátástalan helyzetében, önmagát büntetve Hippolytos kardjával vessen véget életének.

III.           FELVONÁS

Athénből követek érkeznek, hogy tudassák Phaedrával: fiát választották meg Athén uralkodójának. Az asszony azonban továbbra is minden meggondolást elsöprő szerelmének rabja, s most azt reméli, hogy ha felajánlja Hippolytosnak az athéni trónt, a megkapott hatalom fejében az ifjú már nem utasítja vissza szerelmét.

Oinone ezt az újabb felajánlkozást már nem adhatja át Hippolytosnak, mert kiderül: Theseus nem halt meg, csak barátjáért küzdve fogságba esett. Eltartott egy ideig, amíg kiszabadította magát, s most hazaérkezett. Phaedra belátja, árulását férje nem bocsátja meg neki. Okosabb, ha mielőbb végez magával. „Nem féli a halált, ki élni nem szeret” – kiáltja.

Oinone rábeszéli, hogy az öngyilkosság helyett, amellyel csak bevallja bűnét, inkább Hippolytost vádolja meg azzal, hogy üldözi szerelmével. Még a kezében maradt kardot is felhasználhatja bizonyítékul. Phaedrának ugyan nincs ereje arra, hogy becsületének megmentése érdekében ezt az aljasságot maga tegye meg, de nem ellenzi, hogy helyette Oinone feketítse be Hippolytost az apja előtt.

IV.            FELVONÁS

Hippolytos hiába védekezik, hiába hivatkozik arra, hogy valójában Ariciát szereti, a felbőszült Theseus nem hisz fiának. Úgy véli, egy szó sem igaz az Aricia iránti szerelemből, ez csak kifogás, hogy így leplezze Hipp9olytos a maga galád tettét. Haragjában Theseus nemcsak száműzi, de meg is átkozza fiát, s felszólítja Neptunust, most váltsa be jó szolgálatai fejében tett ígéretét, hogy egy kérését teljesíti. Azt kéri, az isten álljon helyette bosszút férji-apai sérelméért.

Phaedra ugyan megpróbál férjénél közbenjárni Hippolytos érdekében, de amikor Theseus szavaiból megérti, Hippolytos nem azért utasította vissza felajánlkozását, mert – mint mondják – irtózik a szerelemtől, hanem mert valójában Ariciát szereti, a féltékennyé tett asszony eláll szándékától. Elkeseredése persze nem enyhül, s csak azért nem követ el öngyilkosságot, mert – mint mondja – az alvilágban atyja, a bűnösök felett ítélkező Minos elé kellene járulnia, s nem tudna megállni előtte. Amikor Oinone vigasztalni próbálja úrnőjét, Phaedra feldühödik, bizalmasát okolja minden bajért. „Gyalázat szörnye, menj el / … Bárcsak a magas ég méltón fizetne meg.”

V.                FELVONÁS

Hippolytos, mielőtt száműzetésbe indulna, arra kéri Ariciát, tartson vele, s kövesse őt Argosba vagy Spártába, ahol tárt karokkal várják. Amikor jó hírét féltve Aricia vonakodik kérését teljesíteni, megígéri, a család titkos oltára előtt fogad örök hűséget a szép hercegnőnek. Azzal válnak el, hogy Aricia hamarosan követni fogja szerelmesét a száműzetésbe.

Theseus is felkeresi az athéni hercegnőm, tudni szeretné, igaz-e, hogy fia valóban csak őt szereti. A magából kikelt Theseus azonban Ariciának sem hisz, ám a lánytól távozva mégis elfogja a kétely. Hívatja Oinonét, hogy újra kifaggassa a történtekről, a dajka azonban Phaedrától távozva a mély habok örvényébe vetette magát.

Még iszonyúbb hírrel érkezik Theraménes.  A kis csapatával távozó Hippolytost a parti úton a tengerből felbukkanó sárkány támadta meg. Az ifjú ugyan – apja példáját követve – bátran felvette a harcot a tengeri szörnnyel, a megrémült lovak azonban elragadták kocsiját, s Hippolytos egyensúlyát vesztve a lovak patái alá került. utolsó szavaival is vétlenségét hangoztatta.

Phaedra gyorsan ölő mérget vett be. Már haldokolva Theseus színe elé vonszolta magát, és bevallja férjének, hogy „én merészeltem, én, vérfertőző szemet / Vetni a fiadra, kit gáncs nem illethet.”

Theseus belátja, méltán bűnhődik. Fiát gyászolva, síron túli engesztelésként Ariciát lányául fogadja.

(Forrás: 77 híres dráma 107-111 . old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)

MOLIÉRE (1622-1673): Tartuffe, Úthatnám polgár

 

Shakespeare után Moliére a világ színházainak legnépszerűbb, legtöbbet játszott szerzője. Arisztophanészt tekintik ugyan a komédia atyjának, a komédia klasszikus, példaadónak tekintett formáját azonban Moliére alakította ki.

Jean-Baptiste Poquelin – ez a Tartuffe szerzőjének eredeti neve – 1622. január 15-én Párizsban született. Az apa jómódú kárpitos, udvari szállító, fiát a jezsuiták előkelő gimnáziumába járatta. Jean-Baptiste tanulmányai végeztével megszerezte az ügyvédi oklevelet, érdeklődése azonban már kora ifjúságától kezdve a színházhoz vonzotta. Megismerkedve a színész Béjárt családdal, Jean-Baptiste beleszeret a legidősebb Béjart lányba, a szép és tehetséges Madelaine-be, majd a család színész tagjaival társulatot alapít. Az első kísérlet azonban kudarcba fullad, az Illustre Théátre megbukik. Jean-Baptiste Powuelin pályamódosító elhatározása azonban végleges, felveszi a Moliére nevet, és társulatával vidékre indul. Tizenhárom év után térnek vissza a fővárosba. A párizsi bemutatkozás XIV. Lajos király jelenlétében igen sikeresnek bizonyul, a társulat nemcsak játszási engedélyt, hanem saját színházat is kap. Itt mutatja be 1659-ben Moliére első, immár klasszikussá vált remekművét, a Kényeskedők-et. Sorra következnek a világ színház repertoárjában állandóan műsoron tartott remekművek. A Férjek iskolája (1661), a Nők iskolája (1662). A Moliére-bemutatók sikerét csak fokozza a megtámadottak: kigúnyolt irodalmárok, színházi emberek, az udvarban csellengő, léhűtő ifjú arisztokraták, márkik felháborodása. Azonban a többség, a nevetők Moliére-t pártolják, s maga a király is kegyeibe fogadja. Vele rendezteti udvari ünnepségeit.

A versailles-i udvarban 1664. május 12-én bemutatott Tartuffe azonban már komoly botrányt kavar. Az egyház – nem teljesen alaptalanul – úgy véli, a komédia magát a vallásos hitet teszi nevetségessé. (Ebben az első változatban a címszereplő Tartuffe, az álszent még papi ruhában jelent meg a színpadon.) Párizs érseke betiltatja a szentségtelennek minősített darabot. Moliére a Don Juan-nal (1665) válaszol ellenfeleinek, amelyben ugyan kevésbé támadható módon, filozófiai szintre emelve újrafogalmazza és kiszélesíti a Tartuffe társadalombírálatát. Darabjának betiltása, a támadások, a fenyegetések elkeserítik Moliére-t, egyre kétségesebbnek látja, hogy lehet-e hatása, eredménye jobbító szándékú komédiáinak. Nem válik-e nevetségessé – kérdezi magától -, amikor szélmalomharcot folytat a mindinkább eluralkodó sok hazugság, képmutatás, törvénytelenség, a hatalmasok packázásai ellen? Ezeket a vívódásait fogalmazza meg az Embergyűlölő-ben (1666), igaz, a maga konkrét dilemmáját meghaladóan örök érvényű módon.

Moliére azonban hősével, Alceste-tel ellentétben nem vonult el a pusztaságba, hanem folytatta a küzdelmet a Tartuffe bemutatásáért. Elkészítette az alexandrinusokban írt darab új, öt felvonásos változatát, s addig instanciázott XIV. Lajosnál, míg 1669-ben megkapja az engedélyt a Tartuffe bemutatására. (A magyar ősbemutató 1847-ben volt a Nemzeti Színházban, ma Vas István, illetve legújabban Petri György fordításában játsszák.)

A Tartuffe a korábbi darabokban már kialakult szerkesztésmódot követi, a központi konfliktus is hasonló. Adva van a csak a maga rögeszméinek (ezúttal vallási monomániáinak) élő apa (a darab központi, komikus figurája), a családfő, minden hatalom birtokosa, aki önző elképzelései szerint akarja kiházasítani gyermekeit, útját állva így boldogságuknak. Már úgy tűnik, a botor szándék tragikus következményekkel fenyeget, amikor azonban –megőrizve a komédia műfaji tisztaságának követelményét – váratlan fordulat következik, és – legalábbis a színpadon – a komédiában minden jóra fordul.

A címszereplő, az álszent Tartuffe komikuma abban rejlik, hogy megjátszott, képmutató vallásosságát túlzásba vitt ájtatossága és mohó szerelemvágya azonnal leleplezi. A másik két „negatív” szereplőt, az apát, Orgont és szentfazék anyját, madame Pernelle-t annyira elvakítja vakbuzgóságuk, hogy az evidenciát sem képesek meglátni, s ostobán bedőlnek pártfogoltjuk, Tartuffe mindenki más számára átlátszó gazságainak. Így válnak komikussá.

A Tartuffe bemutatásának sikerével a jelek szerint elpárolgott Moliére harci kedve, s a komédiaíró a továbbiakban Alceste ellenpárjának, Philinte-nek a szájába adott életfilozófiát követi, miszerint az embernek belső lelki tisztaságát, emberségét megőrizve kell tudomásul vennie a társadalmi konvenciókat, még ha álságosak, hazugok is.

A további komédiák kigúnyolt alakjai az uborkafára felkapaszkodott parasztgazda, Dandin György (1668), a szinte már patologikusan zsugori uzsorás, a Fösvény (1668) Harpagonhja vagy az ostoba Úrhatnám polgár (1670), Jourdain úr olyan nevetséges figurák, akiket könnyű lóvá tenni, s akiknek az eredetik alapján megmintázott példányaitól Moliére-nek nem kell tartania, mert nincs erejük a bosszúra. igaz, ezek a késői komédiák sem érik be a puszta szórakoztatással, a polgári fejlődés deviáns, zsákutcába vezető  magatartásmintáit pellengérezik ki.

Az Úrhatnám polgár (a magyar bemutató 1882-ben volt a budapesti Nemzeti Színházban, ma Mészöly Dezső fordításában játsszák) a moliére-i jellemvígjáték jellegzetes darabja. A komédia valószerűséggel mit sem törődő cselekménye, konfliktusa már csak ürügy az író számára, hogy újfent kigúnyolja az úrhatnám polgárság arisztokrata-majmolását, és újabb szatirikus képpel egészítse ki a mindenfajta szélhámosságra kapható, élősdivé vált, lecsúszott, elszegényedett arisztokraták portrésorozatát. A vézna cselekményt. Lully kísérőzenéjére komponált mulatságot, közönségvonzó balettbetétek dúsítják fel.

Moliére-nek ekkor már újabb, veszélyesebb, legyőzhetetlen ellenséggel kellett megküzdenie, a halálos betegséggel. Ezúttal nem segített a nevetés, a tudatlan orvosok kiröhögtetése, a halál a színpadon döfi le az ötvenegy éves Moliére-t a Képzelt beteg (1673) előadása közben.

TARTUFFE

Főbb szereplők:

PERNELLE ASSZONY, Orgon anyja; ORGON, a ház ura; ELMIRA, Orgon felesége; DAMIS és MARIANE, Orgon gyermekei; VALÉR, Mariane szerelme; CLÉANTE, Orgon sógora; DORINE, Mariane komornája; TARTUFFE, álszent

I.                  FELVONÁS

Orgon házában vagyunk. Pernelle asszony becsomagolt kofferjei közt lehordja és a személyre szóló szidalmak közepette sorra be is mutatja a nézőknek az egybegyűlt családtagokat. Szemükre is veti, hogy nem élnek hívő emberhez méltó életet, s pártfogoltjuknak, a szent életű Tartuffe-nek sem adják meg a kellő tiszteletet. Ő egy ilyen házban egy pillanatig sem marad tovább, mondja, és elviharzik.

Damis arra kéri nagybátyját, Cléante-ot, hogy járjon közbe Orgonnál, adja beleegyezését a két fiatal szerelmes, Mariane és Valér házasságához. Tartanak attól, hogy Orgon Tartuffe befolyására halogatja a már elhatározott esküvőt. Vidéki útjáról megérkezik Orgon, akit más sem érdekel, mint szeretett Tartuffe-jének hogyléte. Dorine hiába számol be arról, hogy előző két nap, míg Orgon távol volt, Elmirát láz gyötörte, fájt a feje, éjszaka sem tudott aludni. Reggel még eret is kellett rajta vágatni, hogy megkönnyebbüljön. Orgon állandóan közbevág: „És Tartuffe?” – kérdi többször is izgatottan, s az sem nyugtatja meg, hogy feleségével ellentétben Tartuffe jól vacsorázott, s édesdeden aludta végig az éjszakát. Orgon úgy hiszi, a „szegény” Tartuffe-öt mégis sajnálnia kell. Hallván ezt a furcsa dialógust Orgon és Dorine között, Cléante nem álja meg, hogy szóvá ne tegye sógora őrült rajongását Tartuffe iránt. Válaszul Orgon elmondja, mint ismerte meg egy templomban a buzgón imádkozó ifjút, és fedezte fel benne a szent embert. Kötelességének is tartotta, hogy a nyomorgó fiatalembert felkarolja, és a házába fogadja. Cléante ekkor megkísérli, hogy szóba hozza a fiatalok tervezett esküvőjét, de Orgontól minden kérdésére kitérő választ kap. Cléante a legrosszabbakat sejtve távozik.

II.               FELVONÁS

Valóban, Orgon úgy dönt, hogy hozzáadja lányát Tartuffe-höz. Mariane ugyan elmondja apjának, hogy továbbra is Valért szereti, s egy porcikája sem kívánja, hogy Tartuffe felesége legyen. Orgon azonban közli Mariane-nal, hogy egy lány köteles apjának engedelmeskedni, ő pedig eldöntötte: Mariane Tartuffe úr hitvese lesz.

Mariane nem mer tovább ellenkezni apjával, de ott van a talpraesett, okos komorna, Dorine, aki nem riad vissza attól, hogy szemébe mondja Orgonnak, a lánya „nem egy vak bigottnak való”. A félénk Mariane hallgat, s amikor megjelenik Valér, a lány habozó, félreérthető magatartása miatt már-már szakítanak egymással. Megint csak az okos Dorine-ra vár, hogy tisztázza a félreértéseket, s megfogadtassa a szerelmesekkel, nem mondanak le egymásról.

Dorine egyelőre azt javasolja, időt kell nyerni. Mariane színleg egyezzen bele a házasságba, de tegyen meg mindent, hogy elhalassza a tervezett esküvőt.

PIERRE CORNEILLE (1606-1684): Cid

Az irodalomtörténet Magyarországon is mély meghajlással tiszteleg a francia klasszikus tragédia két nagyja, Corneille és Racine előtt. Tragédiáikat azonban ritkán játsszák a magyar színházak. Már magyarra fordítani sem könnyű őket, mert a tragédiák szereplői olyan választékos udvari nyelven szólalnak meg, amelynek nincs magyar megfelelője. (Igaz, az alexandrinusok átültetése nem jelent gondot.) A kötelességteljesítés parancsát dicsőítő, romantikus corneille-i tragédiákat egyébként sem könnyű úgy eljátszani, hogy minden nemes szándék ellenére ne keltsenek komikus hatást.

Corneille a normandiai Rouenban született. Életének ötvenhat évét töltötte ebben a városban békés nyugalomban, amíg Párizsba nem költözött, ahol még tizenkét évet élt. Régi, jómódú hivatalnokcsaládból származott, maga is a városi bíróságon tevékenykedett jogászként, miközben írói pályája egyre magasabbra ívelt. Első sikeres darabját, a Mélite című komédiát húszéves korában írta, s azonnal felfigyelt rá a királyi udvar.

Az 1636-ban bemutatott Cid-nek (az első magyar bemutató a 19. század elején volt Kolozsvárott, a budapesti Nemzeti Színházban csak 1853-ban, ma Nemes Nagy Ágnes fordításában játsszák) akkora sikere volt, hogy felkeltve a drámaíró társak irigységét, maga ellen hangolta őket. A király első embere, Richelieu bíboros, az ideológia és az irodalom legfőbb őre, aki maga is írogatott drámákat, ugyancsak Corneille ellen fordult. Az irigyek plágiummal, erkölcstelenséggel, az arisztotelészi klasszikus szabályok be nem tartásával vádolták a Cid íróját. A támatdásoknak természetesen volt némi tárgyi alapjuk. Corneille egy spanyol drámaíró, Cuillen de Castro darabját dolgozta át, igaz, igen szabadon. Az sem tagadható, hogy a Cid-ben színre vitt történet csak nagy jóindulattal felel meg a „hármas egység” hírhedt szabályának (egyetlen cselekménynek egyetlen nap alatt egyetlen színhelyen kell lejátszódnia), s a színmű a benne rejlő tragikus konfliktus ellenére nyitva hagyja a későbbi boldog végkifejlet lehetőségét. Richelieu azt is zokon vette, hogy a Cid-ben az individualista arisztokrataerkölcs parancsa nemcsak az egyén érzelmeivel, hanem az államraison nemzetközpontú akaratával is összeütközésbe kerül, méghozzá úgy, hogy a nézők rokonszenve a maguk belső erkölcsi parancsait követő fiataloké.

Corneille csak három év múlva tudott tollat ragadni, annyira megriasztották a támadások. Ekkor írta a Horáciusok-at és a Cinná-t 1640-ben, a Polyeucte-öt 1643-ban. Szinte a legutóbbi időkig ezt az említett négy drámát tartották Corneille egyedül időáll műveinek. Újabban kezdik felfedezni a későbbi korszak tragédiáit is, elsősorban a Surená-t (1674).

*

CID

Szereplők:

DON FERNANDEZ, Kasztília első királya; DONA URRAC A, Kasztília infánsnője; DON DIEGO, Rodrigo apja; DON GOMEZ, Gormas grófja, Xiména apja; DON RODRIGO, Xiména szerelmese; XIMÉNA, Don Gomez lánya; DON SANCHEZ, szintén szerelmes Ximénába; ELVIRA, Xiména társalkodónője

I.                  FELVONÁS

Xiména örömmel hallja társalkodónőjétől, Elvirától hogy két kérője közül apja, Don Gomez az ifjú Rodrigót szeretné vejének, akit ő is szeret. Ezt a frigyet a király lánya Donna Gomez, Gormas grófja, Xiména apja és Don Diego, Rodrigo apja. A király kettőjük közül az idős Don Diegóra bízza fia nevelését. A gróf azonban nem tudja elviselni ezt a kudarcot. A királytól távozva nemcsak megsérti, de arcul is üti Don Diegót. Spanyol nemes nem tűrhet el ilyen sértést, azonban az idős Don Diego már erőtlen ahhoz, hogy párbajra hívja ki az ereje teljében levő Don Gomezt. Nem tehet mást, mint hogy fiát kéri meg, ő torolja meg az apját ért sérelmet. Az ifjú kínos helyzetbe kerül. Hiszen tudja, Xiména apja ellen kell kardot ragadnia. „Bosszulnom kell apám, s vesztenem kell szerelmem: / Az harcra szít, emez lefogja két karom.” De hamar belátja, valójában nincs választása. Ha nem áll ki apja védelmében, még Xiména szemében is gyávának tűnik, az ő becsülését is elveszti.

II.               FELVONÁS

Don Rodrigo párbajra hívja a grófot. Don Gomeznek tetszik az ifjú elszántsága. nem is titkolja előtte, úgy véli, jól döntött, amikor Rodrigónak szánta lánya kezét. Vihar dúl Xiména lelkében is. Tudja, szerelmesen nem tehet mást, mint hogy kardjával védi meg apja becsületét. A lány meg sem kísérli, hogy visszatartsa Rodrigót, mert: „Ha akár ellenáll, ha akár  hallgat énrám, / Egyaránt rémitő vagy megszégyenítő, / Ha elutasító, ha engedékeny ő. „

Xiména az infánsnőhöz fordul segítségért, nem tudva, hogy az is szereti Rodrigót, s szíve mélyén nem is bánná, ha kettőjük házassága nem jönne létre. Az infánsnő azonban megígéri, börtönbe záratja Rodrigót, s addig nem bocsátja szabadon, amíg az apák ki nem békülnek. Ez a terv azonban meghiúsul. Rodrigo és a gróf már korábban elindultak, hogy megvívjanak egymással. Az infánsnő, amikor kettesben marad kísérőnőjével, meg is vallja: bár aggódik az ifjúért, nem is nagyon bája ezt a párbajt. Ha Rodrigónak sikerül legyőznie a remek kardforgató hírében álló grófot, akkor ezt követően már diadalt diadalra fog halmozni. Legyőzi a mórokat, meghódítja Aragóniát és Portugáliát. Ilyen nagyszerű hősnek már bátran nyújthatja a kezét. A királyt, Don Fernandezt felháborítja Don Gomez viselkedése. Úgy véli, gyermeke nevelőjének megsértésével a gróf őt magát, királyi személyét sértette meg. A párbajt is elítéli mint a becsületbeli sérelmek megtorolásának módját. A színfalak mögött lezajlott párbajban Rodrigo megöli szerelmese apját. Most Xiména az, aki vért kíván. szerelme, Rodrigo halálát. Az öreg Don Diego fia védelmére kel. „Én, én voltam a fő, ő meg a kar csupán” – a király Rodrigo helyett őt büntesse meg, rajta kérje számon a gróf halálát. E fájó, nehéz ügyben a király nem tud egykönnyen igazságot tenni. Másnapra halasztja a döntést. Rodrigót mindenesetre maga elé hívatja.

III.           FELVONÁS

Rodrigo előbb Ximénához siet, de csak Elvirát találja otthon. A társalkodónő megpróbálja lebeszélni, hogy szerelmével találkozzék. Végül Xiména is hazaérkezik, Don Sanchez kíséretében. Rodrigo elrejtőzik. Don Sanchez is szerelmes Ximénába, és most azt reméli, hogy ebben a helyzetben elnyerheti a lány rokonszenvét, sőt talán még a kezét is. Felajánlja, hogy párbajra hívja ki Rodrigót, és megtorolja Don Gomez halálát. Xiména azonban változatlanul Rodrigót imádja, és egyelőre nem fogadja el az ajánlatot, arra hivatkozva, hogy ebben az ügyben a király magára vállalta az igazságtételt. Elvirának elmondja, hogy még mindig Rodrigót szereti, ennek ellenére is azt teszi majd, amit „rá szab a kötelesség.” Nem lát más megoldást, mint hogy kivégezteti Rodrigót, aztán követi őt a sírba. Rodrigo, aki mindent hallott, előjön rejtekéből, és véres kardját Ximénának nyújtja. Felszólítja szerelemét, hajtsa végre saját kezűleg a bosszú művét, ölje meg őt. Xiména nem talál kiutat a kötelesség és a szerelem konfliktusából. Elpanaszolja, az erkölcs azt diktálja, kövessen el minden tőle telhetőt, és torolja meg apja halálát, szíve viszont azt kívánja, hogy semmit se érjen el. Megfogadja Rodrigónak: ha betölti bosszúját, egy perccel sem éli túl szerelmese halálát. „Jaj, mennyi gyötrelem!” – siránkozik Xiména. „Jaj, mennyi fájdalom!” – panaszolja Rodrigo.

Rodrigo a szerelmesétől apjához siet, aki hálálkodva köszöni meg fiának, hogy megvédte becsületét. Azzal próbálja vigasztalni Rodrigót, hogy: „Becsület egy van, ám szerelmes nő tömérdek.” A tiszta lelkű, romantikus ifjú azonban úgy véli: „Egyként undorító, egyformán hitszegő! A gyáva katona s a hűtlen szerető.” Ő megtette, a mit apja kívánt, most Don Diegón a sor: Szerezze vissza fia számára a szerelmét, mert ha Rodrigo sem bírni, sem elhagyni nem tudja Ximénát, akkor már csak a halál válthatja meg.

Az öngyilkosság nem megoldás, válaszolja Don Diego. ehhez nagyon is drága Rodrigo élete, erős karjára a hazának szüksége van. Don Diego házában ötszáz ifjú gyűlt össze, akik mind azért jöttek, hogy kardjukkal védjék meg az idős ember becsületét. Rodrigo megelőzte őket, de mégis a legjobbkor érkeztek, mert a mórok támadásra készülnek. Rodrigo álljon e kis csapat élére, s ha élükön győztesen tér meg a csatából, bizton számíthat a király kegyére és Xiména megbocsátására is.

IV.            FELVONÁS

Rodrigo valóban nagyszerű győzelmet ara, szétveri a mórok seregét, két királyt is foglyul ejt. A kasztíliai udvar Rodrigo dicséretét zengi. Xiména azonban hajthatatlan marad, mint mondja, a becsület továbbra is arra kötelezi, hogy ne mondjon le „gyászos feladatáról”. Elhatározásáról az infánsnő sem tudja lebeszélni, hiába fejtegeti Ximénának, hogy a bosszú vágya most már a haza érdekeit is sérti. Kasztíliának szüksége van Rodrigo bátor karjára. Érje be azzal, hogy elfojtja szerelmét. „Rodrigo meglakol azzal, hogy elfelejted” – győzködi az infánsnő Ximénát.

Don Fernandez, a kasztíliai király megbocsát Rodrigónak, még arcon is csókolja az ifjú hőst, miután meghallgatta, mint csatlakoztak mind többen Rodrigo kis csapatához, mint törtek rá a partra szálló mór hadakra, akik hiába rendezték újra szétzilált seregeiket, végül is fejvesztetten kényszerültek menekülni. Még az ellenség is elismerte Rodrigo hősiességét, ragyogó hadvezéri tehetségét. Az elfogott két király el is nevezte Rodrigót Cid-nek azaz Nagyúrnak. A király olyannyira pártját fogja a hős ifjúnak, hogy kedvéért még egy kis cselre is kapható. A bosszúját követelő Ximénával közli, hogy Rodrigo ugyan győzött, de a csatában halálos sebet kapott, és már nem él. E hír hallatára Xiména elájul, úgyhogy Don Fernandez siet megnyugtatni Ximénát, ne aggódjon, szerelmese él. Minthogy azonban a fiatal lány továbbra is ragaszkodik a véres elégtételhez, a király – részben Don Diego unszolására – hozzájárul ahhoz, hogy Xiména ügyének képviseletében egy dalia megvívjon Rodrigóval. A győzteshez azonban – bármelyikük is legyen az – Ximénának hozzá kell mennie feleségül. Don Sanchez elő is lép, hogy megvívjon Rodrigóval, remélve, hogy győzelme esetén elnyerheti Xiména kezét.

V.                FELVONÁS

A nemes lelkű Rodrigo nem kíván élni azzal a lehetőséggel, hogy fegyverrel kényszerítse házasságra Ximénát. Közli szerelmesével: a mórok felett aratott diadal után már senki sem hiheti őt gyávának, ha engedi, hogy Don Sanchez megölje őt. Xiména erre bevallja, hogy a Don Sanchezzel kötendő házasság is elborzasztja. Ha Rodrigo még mindig szereti őt, akkor csak azt kérheti. „Te légy a győztes ott, hol a díj én vagyok.”

A bajvívásból Don Sanchez tér meg Rodrigo kardjával, mire Xiména azt hiszi, szerelmese meghalt. Elkeseredésében már nem tudja titkolni, hogy csak Rodrigót szereti. Ha Don Sanchez kiengedi a házassági kötelezettségből, egész vagyonát ráhagyja, ő maga pedig kolostorba vonul A félreértés már a király jelenlétében tisztázódik: aj, hiszen aki úgy szereti Ximénát, hogy életét is feláldozná érte, az becsülést érdemel. Rodrigót a király hívatta, s ezért kérte meg legyőzött riválisát, ő számoljon be a bajvívás kimeneteléről.

Xiména azonban úgy érzi, s ezt el is mondja, bármennyire szereti is Rodrigót, még mindig nem tudja magában legyőzni azt a belső tiltakozást, hogy már most kezét adja annak, aki megölte apját. Végül a király is jobbnak látja, ha a násszal várnak egy évig. Addigra a friss seb is beheged, s a további győztes csaták hőse, Cid még inkább méltó lesz a szép Xiména szerelmére.

(Forrás: 77 híres dráma 85-96. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)

PEDRO CALDERÓN DE LA BARCA (1600-1681): Az élet álom

A spanyol művészet világirodalmi jelentőségű barokk drámaszerzője, még ha ez a ma már szinte senkitől nem vitatott rang nem is jár együtt a színpad világában is érvényre jutó tartós hatással. Ősei előkelő spanyol nemesurak voltak. Iskoláit szülővárosa, Madrid jezsuita kollégiumában, majd Salamanca egyetemén végezte. Előbb katonai pályára lépett, tiszti rangban külföldi – talán flandriai és itáliai – hadjáratokban vett részt, harcolt francia seregek és katalán felkelők ellen, mindig feltétlen hűséggel királya udvarán. Közben szentté avatások alkalmából megrendezett költői versenyeken szerepelt rámáival, méghozzá sikeresen. Udvari költő lett, s 1636-an érdemeinek elismerésérül IV. Fülöp király a Santiago-rend lovagjává ütötte. 1651-ben pappá szentelték, s élete végéig a király tiszteletbeli káplánja címet viselte.

Lope de Vega halálától, a harmincas évek közepétől ő volt a legünnepeltebb spanyol drámaíró, az udvar mozgalmas színházi életének irányítója. Legalább 200 világi és vallásos színjátékot írt; a királyi hatalom hanyatlása és az udvari kultúra ezzel egyidejű nagy felvirágzása, az „aranyszázad”idején egyszerre volt udvari ember és a legnépszerűbb színműíró.

Életműve tengelyében több mint 120 világi comedia (köztük egy sor kalandos cselekményű „köpenyes-kardos” dráma, „capa y espada”-comedia) és mintegy 80 egyházi-vallásos színjáték („auto sacramental”, misztériumjátékszerű, a katolikus ellenreformáció szellemében fogant „szent cselekmény”) áll. Visszatérő témái a vallásos hitvilág válsága és megszilárdulása, rendi és lovagi becsület megsértése és konfliktusok legyőzésén át vezető helyreállítása. Formavilágára jellemző a közönség látványigényének kielégítése, az operaszerű pátosz a cselekményszövésben, a színpadias dikció. A teatralitás azonban itt nem csupán külsőséges dramaturgiai fogás, hanem egyszersmind mély világnézeti meggyőződés is. Az 1635-ben írt A nagy világszínház bizonyos értelemben a calderóni drámafelfogás lényegét tárja fel. minden e világi emberi cselekvés csak szerepjáték a nagy világdrámában, abban az élet-színjátékban, amelynek szerzője-költője maga az Isten.

Ebben a félig teológiai, félig esztétikai keretben érthető meg az életmű csúcsának tekintett, négyes trocheusokban írt Az élet álom (1635; magyarra legutóbb Jékely Zoltán fordított 1967-ben) szimbolikus jelentése. Eszerint az emberi élet önmagában értelmezhetetlen, feloldhatatlan talány. Az ember sohasem tudhatja pontosan, hogy mi valóság és mi megtévesztő káprázat. Ennek a felismerése teremti meg a drámai hős jellemfejlődésének lehetőségét is; így válik a „természetes” emberből küldetésének tudatára, igazi emberségére ébredt bölcs. A szimbolikus jellegű költő tandráma egyébként az egész Európát bejárt Barlám és Jozafát-legendának a spanyol barokk színpadon is kedvelt motívumait költi át.

*

AZ ÉLET ÁLOM

Szereplők:

BASILIO, király; SEGISMUNDO, herceg; CLOTALDO, aggastyán; ESTRELLA, hercegnő, ASTOLFO, herceg; ROSAURA, hölgy; CLARIN, apród

I.                  FELVONÁS

Kietlen hegyvidék, alkonyóra. A sziklapárkányok között két eltévedt lovas ereszkedik alá. a férfiruhába öltözött Rosaura és ijedős apródja, Clarin. Váratlanul durva kövekből összerótt toronyféle bukkan elébük. Talán e bagolyvár oltalmat nyújt éjszakára? A közelebb merészkedőket lánccsörgés, jajongás riasztja vissza. Megjelenik a torony lakója, az állatbőrbe öltözött, bilincsbe vert Segismundo. Megrendítően panaszolja balsorsát: születése óta gyötrődik e rabságban. „Mily törvény, ítélet, ok, / utamban mily átok állhat, / Hogy nekem még az se járhat / Kiválságul, ami itt / Istentől megadatik / Halnak, vadnak és madárnak?” Észrevéve Rosaurát, megragadja, hogy megölje, amiért kihallgatta keserveit. Könyörgő és főleg részvétteljes szavai hallatára mégis elengedi a hölgyet.

Clotaldo, az őrzésre rendelt agg jön; pisztollyal, álarcos katonákkal kényszeríti vissza a falak közé Segismundót. Foglyul ejti a két idegent is, akik a királyi parancs ellenére átlépték a tiltott hely határát. Rosaura átadja kardját, de kéri, jól vigyázzon rá. Titkos ereje van a fegyvernek, s ő azért jött lengyelhonba, hogy segítségével megszabaduljon egy becsületén esett folttól. Clotalo számára ismerős a kard: egykoron ő adta szeretett hölgyének. Lehetséges, hogy az ifjú becsületkereső saját gyermeke? Szerelmi emlék és királyhűség harcol benne, végül úgy dönt: a foglyokat – tiszte szerint – átadja az uralkodónak, de olyan pillanatban, amikor az kegyosztó hangulatban van.

A királyi kastélyba egyfelől Astolfo érkezik katonák kíséretében, másfelől Estrella az udvarhölgyeivel. Mint legközelebbi rokonok, mindketten igényt tartanak Basilio trónjára, aki utód nélkül maradt. A király szeretné, ha békés egyezséget kötnének, s ennek érdekében Astolfo készen áll Estrellát szíve és a trón uralkodónőjévé tenni,. Estrella nem hisz szavainak: az udvarlásnak ellentmond a herceg keblén hordott női arckép…

Basilio jelenik meg kísérete élén. A hódolattal elébe térdelőknek felfedi titkát: bizony, van gyermeke, csakhogy miféle utód lesz abból? Születését baljós előjelek kísérték. Földrengés, napfogyatkozás. Édesanyja belehalt a szülésbe. A király – maga is híres csillagjós – úgy értelmezte e csodákat, hogy a gyermekből véreskezű, zsarnoki uralkodó válik, aki miatt pártokra szakad majd a lengyel birodalom. Ezért próbált meg szembeszegülni a sorssal, ezért híreszteltette el, hogy a herceg halva született, s ezért neveltette egy távoli toronyban hű alattvalójával, Clotaldóval, s oktatta némi tudományra s főleg a keresztény törvényekre. Holnap jön el a nagy próba napja: a király a trónra akarja emelni Segismundót, anélkül természetesen, hogy származása titkát elárulná neki. Bárcsak megcáfolná a jóslatot mint igazságos fejedelem! Ám ha bűnös módon él hatalmával, visszakerül börtönébe, s akkor Astolfo és Estrella kerülhetnek a trónra, természetesen a házasság szent kötelékével egybefűzve. Mindenki dicséri az uralkodó bölcsességét, s a próba sikere esetén  elismerik Segismundót királyuknak.

Mielőtt Basilio is elvonulna, Clotaldo érkezik foglyaival. A király megkegyelmez nekik, hiszen nincs többé titka, maga fedte fel éppen az imént. Clotaldót újabb gondok gyötrik: most döbben rá, hogy az álruhás fogoly leány, és aki becsületében megbántotta, az a felséges király unokaöccse, Astolfo. Mit tehet ilyenkor egy becsületére kényes, ám föltétlenül tekintélytisztelő vazallus? Várja az égi útmutatást.

II.               FELVONÁS

Az álomitallal elkábított Segismundót a palotába hozták. Zeneszóra ébred, szolgák veszik körül. Megjelenik Clotaldo is: a király utasítása szerint neki kellene felvilágosítania Segismundót megváltozott helyzetéről. Csakhogy a fiú első indulata a gyűlölet: ha ő valóban trónörökös, akkor az őt toronyban rejtegető rabtartója felségáruló! Pusztuljon a szeme elől! Hogy királyi parancsot teljesített? Nos: „… ha a törvény gaz, hamis, / Ne engedj királynak is!”

Astolfo érkezik; a herceget mint Lengyelország Isten küldötte megmentőjét üdvözli. Segismundo csöppet sem rokonszenvezik a hízelgő szavú, valójában nyegle és nagyképű rokonnal. Annál inkább elbűvölve tekint Estrella hercegnőre. Szépségétől megittasulva kezet akar csókolni neki. Egy szolga közbeveti magát, meggátolandó ekkora illetlenséget. Csakhogy vesztére: Segismundo dühödten fölkapja, s rövid úton a tengerbe dobja a várfokról. Ezek után érkezik Basilio. Elbúsul a hallottakon, mégis kész lenne fiát karjai közé szorítani, de Segismundo nem kér az atyai szeretetből. Miért üldözte el maga mellől? Miért neveltette elzárva, mint veszett vadállatot? Ha valóban az atyja, akkor a pompa és hatalom a természet jogán jár neki, nem alamizsnaként! Basilio szerénységre inti fiát: nem tudhatja, mi az álom és mi a való. Segismundo keserűen válaszol: most már legalább azt tudja, kicsoda: „ember s állat keveréke”.

Újabb toronybeli ismerős érkezik: Rosaura. Estrella udvarhölgyeként, női ruhába öltözötten nemcsak rokonszenvet, vad érzéki vágyakat kelt Segismundóban. Újabb kényúri parancs: senki ne merjen a terembe lépni, ahová Rosaurával bezárkózni készül. A leány kiáltására Clotaldo mégis berohan, majd a könyörgő agghoz Astolfo társul, ő kardot ránt a hölgy védelmében. A párbajnak a király érkezése vet véget. Ősz hajára hivatkozva kér tiszteletet, Segismundo azonban kiábrándítja: szíve szerint porba taposná az ősz fürtöket. Csak bosszúra vágyik, szörnyű neveltetését nem tudja megbocsátani.

A kísérlet balul sikerült. Seigmundót újból elbódítják, és visszaviszik a toronyba. Ébredését titkon a király is meglesi. némi vigasztalására szolgál, hogy hagymázas állapotából, amelyben egyre csak bosszút követelt, a herceg tisztuló fejjel ébred, s megfékezi vad indulatait, hiszen az élet csak „látszat, árnyék, kábulat, / Legfőbb jói: semmiségek”.

III.           FELVONÁS

A tornyon kívül dobok, kürtök hangja, emberek lármája. Katonák törnek be, Segismundót keresik. A nép úgy döntött, nem tűr más királyt, csak őt, a lengyel haza szülöttét. Ím, eljöttek a száműzöttért, segítenek visszaszerezni koronáját és kormánypálcáját, hatalomról kell álmodnia. Cselvetést gyanít, hiszen már tudja: „A világ egy álom álma.” Csak amikor a katonák a szeme elé tárják a hegyormon közeledő, előtte hódoló sereget, akkor dönti el. atyja elé járul és újból álmodik, persze csak óvatosan, nehogy csalódnia kelljen ébredéskor. Clotaldo térdel elé, az életéért könyörög. Segismundo kegyesen fölemeli: végül is nevelője volt az agg. Még annak sem állja útját, hogy az öreg visszatérjen a király seregébe, s ott szolgáljon, meggyőződése szerint.

Basilio megtudja, hogy a fellázadt nép kiszabadította a herceget. Lám, elvesztője lett az óvatosság, éppen miatta pusztul el az ország! Lóra száll, hogy maga számoljon le fiával. Astolfo, Estrella és Clotaldo elkísérik a harcba. Rosaura úgy dönt, átáll Segismundo táborába, tőle kéri becsülete védelmét Astolfóval szemben, aki házasságot ígért neki, majd hűtlenül elhagyta.

Hamarosan véget ér a csata. Segismundo győzött. A halálra sebzett Clarin utolsó szavaival arra figyelmezteti a királyt, hogy végzetét senki el nem kerülheti. A legyőzött uralkodó e szavak hallatán felismeri, hogy a magasabb erőkkel szemben minden igyekezet hiábavaló; most már csak jó halálért könyörög az éghez. Térdre hull fia előtt: ha akarja, taposson ősz hajára, rangjára, tisztességére, töltse be az Úr rendelését és a Végzetet! Ám fia fölemeli a földről, s bűnbánattal telve maga borul az atyai lábak elé.  Segismundo nemcsak hős, de nemes lelkű győztes, s önmaga fölött aratja az igazi győzelmet. Lemond Rosauráról, Astolfóra bízza a hölgy jó hírének visszaadását. Ő maga Estrellával tart kézfogót, a hercegnő őszinte örömére. Clotaldót, a példás hűségű szolgát is megjutalmazzák.

Csak a katonákat éri csalódás, akik zsoldjukat kérik: mint árulókat záratja őket a boldogtalan emlékű toronyba az új király. Csodálkoznak talán, Az ő tanítója egy álom volt, amely azt mutatta, minden boldogság tünékeny, s az ember sosem tudhatja, mire ébred.

(Forrás: 77 híres dráma  85-90. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 2. kiadás 1994.)