(Osztrák festő: Hegyvidéki táj vadászokkal 1840 - forrás: internet)
Erdély felé visz bennünket a vonat. Pihenni. Ez a „pihenés” abból áll, hogy reggeltől estig másszuk majd a hegyeket.
Egyelőre csak festegetjük a „hogy is lesz, mint is lesz”-t.
Debrecen táján ledőlünk azzal, hogy a kalauz keltsen fel bennünket érkezésünk előtt fél órával.
A kalauz lelkiismeretes ember: másfél órával kelt fel előbb. Tovább aludni már nem tudunk, s így kinézünk az ablakon. Itt már hó van.
Reggeli után átcsónakázunk a Szamoson. jeges a csónak, jegesek a cipők, így nagyon kell az egyensúlyt tartani, mert leülni nem lehet, és a vízre nézni se jó, olyan hidegen folyik alattunk.
A túlsó parton mindjárt egy hajtás.
Semmi! Egy lövés ugyan elpattant valahol, de nyulat nem hoztak. Szomszédom felett egy karvaly vitorlázott át, de nem vette észre.
Nyom, nyom mindenütt. Birka-, kecske-, kutya-, macskanyom. Itt-ott nyúlnyom. Ez a legkevesebb. A hajtók ordítanak, mintha egyenkint nyúznák őket. Nehéz őket elhallgattatni. Úgy látszik, ez helyi szokás. Az idevalók már belenyugodtak, de nekünk szokatlan. És eredménytelen!
Bátyám meséli, hogy egy ilyen zenebarát román legényke rontotta el élete egyik legjobb bakját. Amikor nekirontott, hogy miért üvölt úgy az erdőn, a legényke azt mondta: „Azért, uram, mert félek.”
Az eredménytelen szántóföldi nyulászat után erdők jöttek, és itt már szólt a puska. Barátom – a rövidség kedvéért nevezzük talán Kálmánnak – hármat is lőtt parádés szép lövésekkel. Nem nagy szám ez – tudom -, de errefelé nem jár csordában a nyúl, s azért értékesebb is. Szép nagy erdei nyulak.
Közben feltámadt a szél, és egész nap borotvált bennünket.
Rókát nem lőttünk, pedig itt van róka elég. Tanulság: szélben nincs róka. Szarka, szürkevarjú mindenütt. Jövet az országutat szegélyező kökénybokrokon rengeteg fenyőrigó. A Szamos felett magasan kacsák húztak. Mi tagadás: egy nyulat lőttem egész nap, de azt szépen, s egy szarkát: még szebben. A szarka nagyon magasan volt, és rövid csövű kis Drillingem akartam kipróbálni, hogy mit tud. Hát nagyon tud.
Másnap kiköltöztünk a vadászházba. Ünnep ez nekem mindig. Csend és apró kis piszmogások. Ez már igazán pihenés! Olvasunk, főleg írunk. A konyhából nyúlpörkölt illata szivárog át a gerendafalon, Kálmán oktatja a vadőrt a főzés magasabb tudományára, én pedig rovom ezeket a sorokat.
Tegnap különben jó napunk volt. Tizenharmadika. Olyan területre mentünk, ahol régen nem vadásztak már, mert messze esik mindentől. Menet lőttem egy nyulat – testünk táplálására. A nyúl gyanútlanul jött-ment a galagonyasűrűben, meglőttem, és – elveszett. Elveszett pedig azért, mert nem akartuk cipelni, és a vadőr visszaordított a vadászházba fiának, hogy jöjjön a nyúlért. A gyerek mást értett, vagy nem jól értette – az ordítozás másfél kilométerről folyt -, nem jött az útra kitett nyúlért, melynek egy bőrmellénnyel együtt lába kelt.
Mindezt azonban csak este tudtuk meg.
Közben vadásztunk.
Mindjárt az első hajtásban lőttem egy nagyon szép vörös rókát, Kálmán pedig két nyulat.
A második hajtásban nem volt semmi.
A negyedikben kinéztem egy fát, hogy oda állok. A vadőr és Kálmán bebeszéltek. Olyan értelmesen magyarázták, miért nem jó ez a hely, hogy hallgattam rájuk. A róka azonban nekem adott igazat. Ha ott állok, könnyen meglőttem volna. Így csak néztem, de messze volt nagyon. Golyóval is meglőhettem volna, de Kálmán éppen irányba esett.
Amikor vége volt a hajtásnak, azt mondja a vadőr:
- Tetszett látni?
- Láttam.
- Nagyon nagy volt! Mint egy szamár...
- Micsoda?
- A disznó!
Kiderült, hogy egy különálló nagy és hat-nyolc darab süldő tört ki oldalt. Csak tíz lépéssel kellett volna odébb állnom...
A következő hajtásban megint rám jött egy róka, de olyan gyorsan, és annyira a hátam mögött, hogy lőni nem tudtam. Nemsokára szólt a puska a szomszédban, utána kutyaugatás, jobban mondva marakodás. A vadőr disznóskutyája verekedett a sárban. Hamar golyóra állítottam a puskát, és rohantam az ugatás irányába.
A kutya és a róka verekedtek.
Hirtelen – amikor egy pillanatra eleresztették egymást – kapásból odalőttem. A róka összecsuklott, a kutya elugrott, és csak akkor ijedtem meg, mert a nagy kapkodásban elfelejtettem sörétre váltani, és golyóval lőttem.
Nagy könnyelműség! Szidtam is magamat nagyon, és rosszkedvem nem enyhítette a tulajdonképpeni szép lövés és a második róka.
Utána – ez már egy óra körül volt – eleredt a hó. Szeretem a havat, és mindig jókedvem lesz tőle. Talán nem is jókedv ez, csak olyan szemlélődő, csendes öröm. A fehérség, a csend és az erdő szeretete.
Hullott a hó. Két nyúl jött felénk. Egyik eltűnt, a másik leült Kálmán előtt; és jól megnézték egymást. Más nem történt. Testünk táplálására nyulunk már van, erre nem volt szükség. Nem szabad pazarolni a nyulakat.
Szél nem mozdult, a hóesés sűrűsödött, és elködösödött a dombok messze háta. A cserfák sárga levelét zizegve verte a hó, és már hazafelé vadásztunk.
Szép nap volt!
Sötét este értünk haza. És itt derült ki a nyúl és a melléje tett bőrmellény szomorú históriája. A gyerek nem ment el a nyúlért, s a nyúl – megunva a várakozást – útra kelt. Utána a bőrmellény. A három atyai pofon nem segített a dolgon. persze rögtön megindult a találgatás, ki vihette el. A gyanú Jákob Izsákra terelődött, aki napraforgóolajban „utazik”, és éppen arrafelé vezetett az útja. Szegény Izsák nem is tudja, mi készül ellene, bár én nem szavaznék Izsák bűnössége mellett. Vadőrünk testvére, aki – „nem találta meg a nyulat” – azelőtt a tisztes vadorzói foglalkozást űzte. Miért tagadta volna meg éppen most magát?
Elképzelem: ma szombat este van, Izsák imakendővel és bőrszíjakkal a homlokán ül és imádkozik – nyakig a gyanúban -, Juon pedig – gáncs és étvágytalanság nélkül – vidáman eszi a nyulat.
A vadászházban lámpavilág és dajkáló meleg fogadott bennünket. Pattogott a tűz, és pattogott a lámpa is. Helyenként lobbant egyet, és elaludt. Nincs nagy gyakorlatom a petróleumféleségek megítélésében, de az az érzésem, hogy víz volt benne. Megint gyanúsítunk. Gyanúban van már: 2. Izsák, 2. Juon, 3. a fűszeres, akinek boltjában még paprika se volt. Nem baj – mondta Kálmán, és kis zacskóból előszedte dinamit-paprikáit... Ha fűszer kell: itt van az ő paprikája!
Nem is ellenkezem. paprika ez a talpán, de a polgári gyomor szeretne tőle kivándorolni.
Este ornitológiai vita. Onuc kezdte – a vadőr -, aki egy szép uráli baglyot hozott elő az elhagyott kutyaólból. Pár napja lőtte. Én még nem láttam élő uráli baglyot, és szerény ellenvetést tettem, amikor Kálmán azt mondta, hogy az uráli bagoly: közönséges. Itt közönséges, Erdélyben.
Enyhén tiltakoztam, és ma megkaptam a csattanós választ. Délután egyszerre mentünk ki rókát hívni, és a vadászháztól száz lépére két uráli bagoly is felrepült...
Róka azonban nem jött. Kálmán látott ugyan valamit – lehetett vadmacska is -, de lövésre nem jött semmi. A tegnapi hóesés után alig mozgott a vad. Egy reggeli nyúl- és rókacsapást láttam mindössze, pedig nagy területet bejártam.
És most este van.
Bent pattog a tűz, kint olyan szeme van a csillagoknak, mint a késpenge. Hideg lesz. Az erdőn farkasok járnak, és délután egy csapat csonttollú madarat láttunk, amiknek tömeges megjelenése a néphit szerint háborút és dögvészt jelent.
Ott hagytam el, hogy egy csapat csonttollú madarat láttunk. Nem vagyok babonás (minden vadász ezt mondja, és minden vadász az!), de szeretem volna közibül durrantani, hogy menjenek a fenébe a háborúval és dögvésszel együtt. El is mentek lövés nélkül.
Ha már a madarászatnál tartunk megemlítem, hogy tavaly óta nagyon elszaporodtak a hollók. Mindenfelé szólnak – korrogásuk ősi hangját valami szomjas nosztalgiával hallgatom -, és összesen tizenkilencet láttam. Könnyen lőhettem volna kettőt, de miért bántsam ezeket a szép, szinte emlékmadarakat? (Úgy emlékszem, védettek is.)
Egyik este sötéttel mentünk már haza, amikor nagy darab madár szakadt le az egyik fáról. Uhu volt vagy uráli bagoly.
a rókák földi teteme itt lóg a vadászház ablaka előtt, nagy örömére a cinkenépnek. Eszik a komákat szorgalmasan.
Az ellopott nyúl és bőrmellény regénye tovább szövődött, jobban mondva mi szőttük tovább. Onucnak emlékébe idéztük – ha elfelejtette volna -, hogy a faluban csendőrök tanyáznak, és testvérének, Juonnak nagyobb kellemetlenségei lennének, ha a nyúl nem kerül elő. Onuc komoran bámult maga elé, Juon pedig megérkezett egy óra múlva, vidáman és lelkendezve.
- A nyúl meg a mellény?... Á, megvannak, persze hogy megvannak! Szamár ez a gyerek, hiszen ő megmondta már az este... de nem értette meg. Nem veszik itt el semmi!... Hogy is gondoltak olyant?
Egyébként három disznó van az egyik vágásban. Nem bolygattuk tovább a nyúlkérdést. Utána a disznóknak. Összecsavarogtuk a fél erdőt, míg végre felhangzott Lupi – ez a disznóskutyánk – hangja. Rossz helyen álltunk, elibe kellett vágni a disznóknak.
Kálmán úgy ment előttem, mint a motor, én pedig – elválva tőle – oldalt kanyarítottam. Szép nagy futás volt. Egészséges. Olyan helyen álltam, hogy beleláttam a völgybe. Már láttam a hajtókat, és láttam egy szép nagy rókát felém sompolyogni. Disznó sehol. Én bizony a rókát el nem eresztem. Engem a rókák szeretnek, a disznók pedig utálnak. Mit szaladjak olyan szekér után, ami nem vesz fel?... És meglőttem a rókát.
A disznók visszatörtek.
Másnap egy nagyon távoli erdőségben volt hajtás. Szánkóztunk előtte vagy 20 kilométert. Ez a szánkózás külön élvezet. Az ülés szélessége legfeljebb kilencven centiméter. Ebből Kálmán vastag bőrbundájában elfoglal hetven centit. Marad nekem húsz. Mit kezdjek ezzel a húsz centivel? Furakodom, amennyire lehet, de mindig úgy ülök, mint a macska a köszörűkövön. („Te vagy a fiatalabb!”) Furcsa csak az, hogy hol jobbról ülök, hol balról. Mindig azon az oldalon, hol árok és szakadék van. („Te vagy a fiatalabb! Jobban tudsz ugrani!”) Szóval barátom úgy képzeli, hogy ha dőlünk, még ugorjak is a – mondjuk, tízméteres – szakadékba, pedig ugrás nélkül is simán kitörné az ember a nyakát.
Végre megváltunk a szánkótól (leszállás után úgy jár az ember, mint a tengerészek), és kezdődött a hajtás. Nagyon gyéren szólt a puska, és hamarosan elkezdett esni a hó. Nem sűrűn, és a vadászatot nem rontotta. Az alsó erdőrészek nagyon üresek voltak (legeltetés, legeltetés!), de amint távolodtunk a falutól, úgy szaporodtak a lövések. A túlsó hegyoldal már nem a mi területünk, s ott tegnap farkast lőttek. Hátha itt is lesz? Meredek, zegzugos, sűrű völgyet hajtanak.
A völgy végén gyors egymásutánban hat lövés. Ott róka vagy farkas volt. Nekem csak nyulak jönnek, és nem győzöm áldani Sauer mestert, aki ezt a könnyű, rövid csövű kis Drillinget összeeszkábálta. Úgy vág, mint a mennykő. A háborús patronokkal nem volt bajom. Valószínű jó csomagokat fogtam ki. Az egyszerűség kedvéért télen-nyáron tízes sörétet használok, de hatvan lépésen túl csak nagyon ritkán lövök. Az eredményre nem panaszkodom. A nyulakon kívül eddig nyolc rókát lőttem.
Vége a hajtásnak. Róka volt, amire a sortűz ment. Végén nagybátyám lőtte agyon, aki legidősebb a társaságban, de még ma is a legjobban lő. Drillingje különben testvére az enyémnek. Gyártási számuk is egymás után következik. Ballag előttem az öregúr, és ha nyugodtan felemeli a puskáját, tudom: nem hiába.
Negyven éve vadászik ezekben az erdőkben, és most már lassan rója a régi ösvényeket. Legutóbbi levelében azt írta:
Gyertek le minél előbb, mert úgy érzem, nemsokára elmegyek én is az öregek után.
Döbbenten néztem a levélre, aztán darabokra téptem.
Nem!
Elutazásunk előtt az utolsó napra esett a legnehezebb terep. Kemény idő volt. A hó ropogott, és a kitaposott gyalogutak nagyon síkosak voltak. Hosszú, elég unalmas hajtások. A másodikban ismét több lövés, majd látom, hogy Kálmán felemeli puskáját, dupláz, és az útra balról egy nyúl, jobbról egy róka karikázik ki. Nagyon szép lövések voltak.
Szólt még azután is a puska, de a fiatalság pocsékul lődözött. Öcsém simán eltolt két rókát, a lódoktor szintén kettőt, a szolgabíró – változatosság kedvéért – egy rókát és egy süldőt.
A legutolsó hajtás már az alkonyba ért, és a leghosszabb volt valamennyi között. Cudar hideg volt! Már fél órája álltam helyemen – farkasról álmodozva -, amikor öt holló szállt el felettem. Három – szemmel láthatóan – kisebb volt. Ezek tehát idei költésűek voltak.
A hajtás aljában szépen szólt a puska, de rám bizony nem jött semmi, pedig ideális helyen álltam. Azt hiszem, a hajtók a kijelölt rész felét se hajtották meg, és mind lefelé húzódtak az út felé. Nem is csodálom, sötét volt már, feltámadt a szél is, és még keményebb lett a levegő.
Elindultunk hazafelé, és vége volt a vadászatnak.
Mi azt hittük, hogy vége volt, és nyugodtan hazautaztunk, emberi értelemmel nem sejtve, hogy azon az éjszakán a csontkezű rabszolga, a halál is vadászott.
Hajnal felé szaggatottan szól a csengő, s amikor felveszem a kagylót, valaki sír a telefonba. Tördelt férfisírással.
- Te Pista, édesapám... most hirtelen... meghalt.
Üresen és könnyes szemmel néztem a telefonra. Tegnap még együtt vadásztunk, és most ez a hír! Az elmúlás keserű valósága a szívemre vágott, és értelmetlen semmivé zsugorította az egész rúgkapálózást, amit életnek nevezünk.
Hát ennyi az egész?
Este – mielőtt elbúcsúztunk – behívta Kálmánt a szobájába:
- Gyere be a wigwamomba, mondani akarok egyet s mást. Tudod, csak azt sajnálnám, ha én elmúlnék, a vadásztársaság széthullana. Vigyázzatok reá!
Kálmán tiltakozott:
- Ugyan, Anti, ne beszélj bolondokat!
Amikor megölelt, könnyes volt a szeme. Kikísért bennünket, és ott állt a tornácon, amíg látott minket. Felemelte a kezét, és kedvesen intett.
Utoljára!
(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó – Elbeszélések és karcolatok 46-54. old. – Móra Könyvkiadó Bp., 1973.)
