Fejes István (1838-1913): A közös sors (Montgomery)

 
Az elrepült, elmúlt időben
Élt egy ember: ki volt, ki ő?
Hogy sorsod lásd halandó: E m b e r,
Veled egyenlő s egyező.

Szülötte földe ismeretlen,
Hol meghala a táj is az,
Neve a földről elveszett, el,
S csak ennyi róla most igaz:
Hogy bú, öröm, remény és kétség
Tusáztak váltva kebliben;
Volt kinja, üdve, - köny, mosoly rég,
- Más mind feledség éjiben.

A lomha test, szökellő vér és
Föl és alá szálló lehe, -
Ezek szülék benne az érzést
Mit minden másban eleve.

Örült ő, de gyönyöre elszállt,
Szenvedett, de kinja oda;
Voltak baráti, nincsenek már -
S ellensége mind meghala.

Ő látta mind a mit te látál,
Megérte mind mi téged üld;
Ő volt mind a mi csak te voltál
S az most mi léssz te majd velünk.

A forgó évszakok, nap és éj,
Hold, csillagok, föld és világ
Övéi voltak; élet és fény
Szolgált neki, - hiába ládd!

A felhő s napsugára: régen
Az árnyék és dicsfény szemén, -
Elsodródtak a néma légben,
Hol még nyomuk, nyomuk sem él.

Évlapjai az embernemnek,
E romok, állnak már de rég,
De rá ilyet sohsem jegyeznek:
E g y  e m b e r  é l t, ah, hogy  c s a k  él t!
(angolból)

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. május 1. 9. szám

Lithvay Viktória (1846-?1900 után): Meddig virít?…

 
Meddig virít a virág a réten?
Mig a harmat híven öntözi,
Meddig ragyog a csillag az égen?
Mig a hajnal ott fenn nem leli!

Meddig dalol a madár az ágon?
Míg nem érzi jönni a telet,
Meddig él az ember a világon?
Mig szive a bútól megreped!

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap. 1864. április 15. 8. szám

Tolnai Lajos (1837-1902): Nem vagyok még…

 
- Emlékül Szász Bélának -

Nem vagyok még elhagyatva
Van mg egy két emberem,
Egy két igaz hű barátom
Kezet szorít még velem.
Ha szivemre édes titkok
Kéjes súlya nehezül:
Bánatomhoz, örömömhöz
Nem vagyok még egyedül.

Kis hajlékom nem a multnak
Rideg puszta fészke – még,
Melynek csak a bágyadt emlék
Tartaná már életét -
Öröm és zaj kedvre hozzák
Még a méla-bús lakót:
Nem verik bár ezt a lármát
A p r ó, f ü r g e  c s a c s o g ó k!

Van még egy két igaz lélek,
De ha ez is ide hágy:
Minő lesz majd akkor, akkor
Itt e csöndes kis világ!…
Mint a régi omló templom
Melybe a ki menne még, -
Nem mint egykor – derült szivvel:
Borzalommal, félve lép!

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Április 15. 8. szám

Csepeli Sándor (1827?-1893): A tengeren…

A tengeren, a habok közepén,
Van a legszebb, legboldogabb sziget.
Mi kéjt s gyönyört igérhet a remény,
A szivnek így szól itt egy hang: tied!
A tenger zúg, hab habra tornyosul:
A szigetre nem csaphat át hozzánk.
Az ég ragyog a viz tükre alul,
Szép a sziget, int egy tündérország.

A képzelet száll csak velünk ide,
S ez egy király irigyelt birtoka.
De kinek van lánggal égő szive:
Szebb sziget van itt, hol király maga.
Tengerárja van a szerelemnek.
S itt egy tündér sziget emelkedik,
Nem látni mást körülte, mint eget,
S neveti az élet szélveszeit.

Kalóz, kalmár s veszekedő világ
Hiában jár erre hajóival.
A habok, mint pehelyt, besodorják.
Kis csolnak kell ide, s mennybeli dal,
A hullámok eljátszanak vele,
E szigetig tündérek ringatják.
S a boldogot, ki itt kiköthette,
Egy királynő üdvözli, mint királyt.

A királyság e föld netovábbja!
Királyokká vagyunk teremtve mind,
E földnél hűbb, szebb tündérországba,
Hol betelnek legszebb reményeink.
Más ragyogványt, ám irigyeljen már:
Én csak azt a boldogot irigylem;
Kit k i r á l l y á  tesz egy szivdobbanás
Kit el nem hagy soha a szerelem!...

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. április 1. 7. szám

Victor Hugo (1802-0855): Quand tu me parles de gloire…

Én mosolygok, midőn szólnak
A hirnévről ajkaid:
Hinni kész vagy te e szónak,
Mely tudom, hogy hazudik.

Ledőlt szobor a dicsőség
Bántja tépi száz irigy,
S nem kímélik addig őt, míg
Sírunkra nem ültetik.

Elrepül a gazdagság, kincs;
Nagyság ledől s tovahajt:
Kis szerelem vigasztal is,
Nem is csinál annyi zajt.

Én egyebet nem kivánok
Csak mosolyod és szavad,
Árnyat, léget és virágot,
Árnyas erdőn sugarat!

Nem kérek mást, ki elzárom
Öröm ér vagy fájdalom,
Csak leheleted virágom
S tekinteted csillagom!

Pillád alatt égi fényben
Egész világ szendereg-
Ah én fénylő rejtekében
Csak szerelmet keresek.

Gondolatom mély kehely, e
Világot betöltené;
De nem kér mást: édes nedve
Csak szivedet töltse bé.

Dalolj! És rám száll az ihlet,
Mosolyogj! ez kell csak nekem.
Távol, messze zúghat, zenghet:
A tömeget megvetem!

Tőled kéjbe mámorítva,
Szerelmünk fölbontani.
H’jába lengnek álmaimba
A nagy költők árnyai.

Jobb szeretem én szavuk bár
Édesdeden csalogat
Áloműző vig daluknál
Elaltató dalodat.

Azt kivánom, bár ragyogjon
Nevem csillagok felett.
Felerészem lenn maradjon
És szeressen tégedet;

Szeresselek bánatomban,
Szeresselek kedvtelen:
- Sötét hely a bú, ott jobban
Ragyoghat a szerelem!

Fényes szemü angyal nő a
Siralom keserviben,
Vedd a lelkem szárnyaidra
S hagyd lábadnál hü szívem!

 Jánosi Gusztáv (1841-1911)

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. március 15. 6. szám

Szász Károly (1829-1905): Ha nem volnál enyém

Ha nem volnál enyém:
Őrültté tenne az a vágy,
Hogy kebeled forró hevén
Hervadjak el, mint a virág.
- Most: százszor boldog életem,
(Mint örökifjú pálmagalyt)
Levelenként eltéphetem,
De mindig ujonnan kihajt.

Ha nem volnál enyém:
Bujdosnám messze tájakig;
Delejként vonna a remény
Hogy ott tán nyugalom lakik.
Most: a világ egy pont nekem,
Az a pont, amelyben te vagy,
Nem űz el innen végzetem,
Itt élni készt, itt halni hagy!

Ha nem volnál enyém:
Árnyképedet üzném talán,
Mig ujra visszaérkezném
A kerek föld más oldalán,
- Most: lelkem egy helyben marad,
De itt is büvkörben kereng
Szemeid varázsa alatt:
Csak rajtok csüng, rajtok mereng!

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. március 1. 5. szám

Hazai Gyula (19. sz.): Az éji harangszó

 
Néma már karácsony éje,
Éjfél után egy az óra,
Lenyugodtak az emberek,
Hallgatnak az álom szóra.

Nyugszik minden, csak egy lányka
Van még ébren, sok a gondja;
Mily sors várja őt jövőben -
Ezen éj talán megmondja.

Föld alul ha zene szólna
Beteljesül szive vágya,
Ha bús harang-kongás zúgna
Sír lesz menyasszonyi ágya.

Vig zene vagy bús harangszó
E kettő a jövő képe.
Lassan suhan ki a lányka
Fagyos havon visz a lépte.

Teste remeg, de nem érzi,
Szeme mint két csillag látszik
Jégvirágként sápad arca,
Éj hajával szellő játszik.

Nyomot nem hágy havon lába
Mint egy tündér száll felette,
Lassan ér a sikátorba -
S földre hajlik szép termete.

Remeg, reszket, de csak hallgat,
Mintha a föld mélye szólna,
Fel-fel riad meg lehajlik,
Mintha rosszul hallott volna.

Jól hallotta, jól hallotta -
A harangot zúgni mélyen,
Most is zúg már viradóra,
Rémesebben mint múlt éjen.

Zúg a harang, de zúgása
Nem hat az alvó lánykára,
Kél a nap bús szomorúan,
S égi fényt hint tejarcára.

Nyugszik, mint egy kedves angyal
Melyre mély szép álom szállott
Szemében a tűz – kiégett
Keblében a sziv – megállott.

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Február 15. 4. szám

Csávolszky Lajos (1838-1909): Két dal

 
Oh ki tudná…

Oh ki tudná megmondani, hogy mi drága
Volt énnekem egykor e szem ragyogása…
Ez a kis kéz, ez a szép ajk csevegése
Azt gondoltam, ez vezet a mennybe, égbe.

Most már itt vagy, csevegsz szépen rámhajolva,
Szemed folyton rámszegezve, mosolyogva,
Csókolgatlak mind sűrűbben, mind gyakrabban:
De a sziv már mindezekre meg sem dobban.

Még nem is…

Még nem is férfi, csak ifjú valék,
Midőn szépségedtől elkábulék.

Ragyogó tested, ha testemhez ért
Forrásba  hozott agyvelőt és vért.
***
Hej, de mindez elmult… Im a sok seb…
Szivemben a láng mindig kevesebb,

Halvány arcodon mindig több a ránc:
Édes öregem, szólj hát, mit kivánsz?

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Február 15. 4. szám

Fiamhoz – Lord Byrontól -

 
E kék szemek, aranyló fürtök,
Miket bámulni meg nem szünök,
Ez édesen mosolygó ajakak, -
Anyádéihoz hasonlítanak.
Boldogságunkra jól emlékezem:
Szivem tied, én édes gyermekem!

Atyád nevét gagyogja nyelved,
Nevem, neved más, édes gyermek,
Ne fájj szorongó szívem oly nagyon,
Szégyenpir éget, ne égj úgy arcom!
Lát ő az égből s megbocsát nekem:
Szivem tied, én édes gyermekem!

Anyád sírján virágok kelnek,
Keblén függsz te az idegennek,
A kárörömnek arca vigyorog:
Atyád nevét viselni nem fogod!
Fiam ne fogjon e gúny sziveden:
Szivem tied, én édes gyermekem!

Nevessetek, kacagjatok, ha
Nem tudtatok szeretni soha,
Gyermekemet én meg nem tagadom
Nagy boldogságom, kisded angyalom
Jer ide, légy itt az én szivemen:
Szivem tied, én édes gyermekem!

Tebenned én virítok ujra,
Előbb mintsem halál borúlna
Szememre, mellyel annyit nézlek én,
Életemet tenéked szentelém, -
Törvényesítlek majd, ha tehetem:
Szivem tied, én édes gyermekem!

Ifjú valék hát én is ledér
De arcom arcot még sem cserél,
Atyaságomat meg nem tagadom
Atya lesz ő is talán? Majd… vajon?
Boldogságomban egyre zenghetem,
Szivem tied, én édes gyermekem!
            Halász Dezső

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Február 15. 4. szám

Medgyes Lajos (1817-1894): Megszűnt viszony*

 
Oly szent viszony, oly forró szerelem
Hogy szünhetett meg, át nem érthetem;
Azt hittem, míg egymással mulatánk:
A menny, üdvével szakadott reánk.

Eltünt a perc, változtak a napok:
Boldogságunk nem tünt, nem változott.
Mint tavasszal uj-uj virág fakad,
Uj örömöt szült inden pillanat.

Most, mintha összejő két idegen,
Találkozunk komolyan, hidegen;
A régi kéjre nem is gondolunk, -
Egészen kicserélt lények vagyunk.

Nem! Egyik sem volt köztünk hűtelen:
Hűtelen volt csak maga a szerelem;
Mint a tavasz sugára elrepül,
Elhagyta szivünket véletlenül.

Mint a szellő a virágillatot,
A szellemet, mely egybeforradott,
Elvitte a végzet lehelete,
S az élet hideg sirjára vete.

A tűz, mely lánggal-égve lobogott,
A sziv, mely édes kéjben dobogott,
A lélek, mely tikkadt az üdv alatt: -
Minden eltünt, csak az árnyék maradt...

(* Mutatány a Revicki Szevér és Zilahy Károly által szerkesztett „Alföldiek segély-albumából”, mely 3 frtért minden könyvárusnál kapható.     Szerk.)

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Február 1. 3. szám

Fejes István (1838-1913): Beteg mellett

Beteg ágyban haloványan
Nyugszol kedvesem!
Én meg szived dobogását
Hallgatom, lesem.

Nem panaszlasz, nem sóhajtasz:
Melletted vagyok -
S bágyadtfényü szemeidben
Hit, remény ragyog…

Oh remélj! Hisz nem halunk meg!
A ki úgy szeret
Mint te, az két életet lát:
Földet és eget.

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Február 1. 3. szám

Tátrai tájképek és mondák

A Virágoskert 1864-ben 

I.

    A felkai völgyből a bájos VIRÁGOSKERTBE roppant sziklatömegen kell a tátrai vándornak keresztülhatolnia. Oly borzasztóan dülleszkedik e sziklakapu fejünk fölött, mintha minden pillanatban ránk akarna szakadni.
    Hány ily sziklaszakadás s óriási gátkő fenyeget bennünket az élet veszélyes utain4 S az önérdek, dicsvágy, ritkábban a jellemszilárdság, mégis buzdítólag vezető azokon át a vakmerő halandót!
    A tátrai Virágoskert az alpesi növények szelíd mosolyának ezer és ezer nyilatkozatával fogadja ölébe a hegyek zarándokát.
    Itt a természet változatos játéka a legsajátságosabb ellentétekben látható.
    Ha föl- és körültekintesz, csupán óriási meredekségű sziklatömegegek, havas, jeges bércormok, sötét, komor tekintetű gránitfalak, szóval, a legzordonabb vidék szépségei ötlenek szemedbe. Ellenben a völgy mélyében s pázsitos kebelén a legszelídebb virágcsoportok tarka szőnyege eleven friss zöld alapjával hosszant terjedez előtted.
    Itt még a tátrai vadrózsa is oly nyájasan mosolyg, a virányt keresztül hasító folyam partjainak zöld bársony rétegein ezer és ezer nefelejcs villogtatja tiszta kék szemét, s a gyorsan rohanóhoz hajolva, ezt látszik suso9gni méla-titkosan:
    „Gyors hegyi folyam! Vidd magaddal üdvözletünket Magyarhon fiai- és leányainak; csevegd el nekik a jég közt is viruló tátrai nefelejcsek forró üzenetét, - hogy soha ne feledkezzenek meg a haza s kedveseik iránti hűségről!”
    És a futárrá avatott vidám kis csörgeteg fejrázva ígéri az üzenet megvitelét, szilaj csikóként tajtékot hányva nyargal előre, s amint útjában valamely erősebb tátrai vízesés közé talál vegyülni, a meredek szikláról nagyot zuhan alá, s a szegény kis bohó, üzenetével együtt, nyakát töri, de véletlen és borzasztó halálát a zuhatag körüli új virágsereg, harmatos szemeivel mégis szépen megsiratja.
    Gyönyörű ez a tátrai Virágoskert, mert ebben csupán isten keze kertészkedik, anélkül, hogy üvegházi gőzzel bágyasztaná el azokat. Itt a szabad legű havasok közt, hol zsibbasztó hőség soha nem uralkodik, a virág tekintete is vidámabb, színe, mosolya elevenebb, s még a leggyöngébbnek látszó növényke is bizonyos vad erővel, s viharedzette daccal emeli föl büszke fejét.
    Ők itt szabad köztársaságukban vidáman élvezik a lét örömeit; - nincs egyéb céljuk az életnél, és ezt önzés s ártalom nélkül érik el nem irigyelvén egymás szépségét, gazdagságát; nem kívánva többet, mint amijök van; - élet, szabadság s közös szeretet sugárzik ki lángoló szemeikből.
    Száz meg száz különböző fajú, színezetű és természetű virágtárs él közöttük; - itt a tátrai gyopár, amott a bérci aranyvirág, itt a gyászoló szaka, amott a jeges szironta, imitt a havasi mizsól, kék likagyán ütütt tanyát, s mégis a legszebb egyetértés láncai fűzik őket össze. Itt még a méhek és darázsok pusztító serge sem zsarol tőlök adót; nem szívják ki ezek életök erejét, édességét, s nem hervasztja el őket a nap égető forrósága. Oh, miért nem élhet így az egymással örökké harcoló emberiség!    
    Tátra Virágoskertjének köztársaságában nincs belháború, de azért külső ellenség által olykor ők is háboríttatnak. Jöjjön a százszoros erejű kárpáti vihar s ezrével sodorja el őket a semmiségbe; avagy jöjjön a minden jót és szépet lábbal taposó s kezével letörő ember-zsarnok s ismét tömérdek ártatlan virág vesztheti életét. Innét az, hogy ha ember vetődik olykor-olykor a tátrai vadonba: pusztító óriás, vérengző bakó gyanánt tekintik őt a szende kis virágok, és szinte reszketnek halálos félelmökben a rettentő ellenség lábai előtt.
    Sőt, midőn a helyt ember vagy állat jelen meg, a Tátra láthatatlan tündérei, a legnagyobb csendben fölrepülnek a havasok magas ormaira, s a félelmes szörny távoztával ismét leszállanak legkedvesebb mulatóhelyökbe, a tátrai Virágoskertbe, hol az illatos, szép virágok puha ágyán kéjringatózva heverésznek, anélkül, hogy a légies valójukat ölelő tarka növényseregbe elnyomnák az életet.
    E Virágoskertben a vízzuhatagok és csepegők zenéje mellett bájosan szoktak lejteni a hegyi tündérkék, egyik virágról a másikra szellőként lebbennek át, anélkül, hogy az ezt elragadtatással szemlélő virágcsák szemeit, vagy fejeit eltipornák.
    Szükség is, hogy ily gyöngéd bánásmódú lények mintegy közbenjárók s oltalmazók gyanánt álljanak az állat- és növényvilág között, s az utóbbiakat megóvják amazok kegyetlen zsarnokoskodása ellen.

II.

    Egy pár év előtt iszonyú nagy hó és jég borítá el a Tátrát, úgy, hogy a rideg életű zerték táp s eledel nélkül maradának.
    Ilyenkor aztán a kajla szarvú, tüzes szép állatok gyors lábukkal gödröket kaparnak a hóban; sőt a hórétegek alatt egész üregeket vájnak ki, hogy hozzáférkőzvén a föld gyökeréhez és a sziklák mohához, valamiképp eltengődhessenek. S így ők télen át többnyire hó alatti szűk barlangokban szoktak legelészni
    Az említett kemény télen szintén így cselekvék egy éhen futkározó zergecsapat, túl a Virágoskert sziklakerítésén, mély süppedékben, téres barlangot kaparván magának a vastag hórétegek alatt.
    Midőn azonban jóízűn rágicsálnák a félig holt növények gyökereit – mint szegény ember a száraz kenyérhajat: - künt szörnyű fergeteg támad, a jeges hó tojásdad nagyságban hull alá a hamvas felhők tömegeiből; - a dühöngő szélvész halmokat és hegyeket torlaszt össze a hófuvatagokból; - a tátrai óriások ugyancsak vacogtatják, csikorgatják fogaikat; - még a vad leány is jajgatva üvölt s gémberedett ujjai közé kétségbeesve huhukol egy kis éltető meleg lehet. – Az egész természet a halál jégkarjai közt látszik kínlódva vonaglani; - a medve téli álmából bömbölve, a hegyi ürge visítva riad fel.- Mintha az ítélet napja közelegne most e vad zivatarban.
    A hóréteg alatt legelésző zergecsapat vezére észrevevén a zivatar rémítő zaját, fityészőleg hegyezi füleit, remegve nyitogatja párázó orrlikainak rózsaszín tölcséreit s minthogy nagy veszélyt sejt, élesen süvít egyet társai fülébe. – S ím az egész csapat megdöbbenve összenéz, - a hóüregnek általuk készített torkolatán egyszerre s egymást törve ki akarnak rohanni, ha kell, a világ végeéig futandók; - de a barlanglyuk torkolatát  vihar kemény hóval tömé be, s elzárta a kimenetelt. – Kétségbeesésök közepett hiába kaparnak rést másfelé, a barlanglyuk környezetét tízszer annyi hóval terhelé meg a zivatar s a puha havat áttörhetetlen jéggé fagyasztá fölöttük.
    És a szeglby zergefiak kiszabadulás végett hiába feszítvén meg erejöket nyöszörgő félelem s nyugtalanság közt lesik végkimúlásukat. – Az éhség szörnyű halálával kell elveszniök. – Lassanként fagyni, enyészni kezd dús életerejük – szemeik égető világa kialudni készül –, s eddig korlátot nem ismert, szilaj vadságuk a legszelídebb önmegadássá változik át; - végperceikben fájó rokonszenvvel nyalogatják s ügyekeznek életre hozni egymást .- A gyöngébbek egymás után gyorsan kiadják véglehöket s ez még inkább epésíti a többi hű rokont: - az erősebbek szörnyű harcot vívnak a kérlelhetetlen halállal, míg végre önerejök törik meg.
    Már tizenegy zerge lehellé ki a jég közt forró életpáráját, hogy még a havat is könnyezésre indíták; - és most egyedül csak a legerősebb s legtöbb emberi üldözést rendületlenül kiállott anyazerge van életben a merevedett holttestek között, - s ez irtózatos látványon elvégre az ő érzékeny szíve is megreped, leginkább az fájván neki, hogy ő vezette rokonit e veszélyes helyre, ő jelölé ki számukra a sírt, melyet éles körmeikkel önmaguk ártanak meg. Pedig az istenadta jót akart; - ki tehet róla, hogy élet helyett, halált találtak ott! -
    Nyáron át a tátrai vadászok egész halom csontvázat leltek e végzetes helyen, s tudván a dolog valódi okát, - Z e r g e s í r n a k  nevezték el.
    Északi jéggel és hóval elborított hazák fiai! Tekintsétek körül szűk és korlátolt barlangjaitokban, hol új életet törtök keresni: vajon nem ástatok-e már magatoknak olyszerű sírt, mint ama szerencsétlen zergecsapat?!

III.

    Közel a Zergesírhoz több hegyi tó, vagy úgynevezett tengerszem csillog elő öblös sziklamedencéjéből.    
Ezek közt egy különös sajátságú mindenki figyelmét megragadja.
    Az egészet itt-ott hóréteg és jéghártya ezüstös keret vagy fehér csipke gyanánt szegélyezi. Soha nem láttam oly gyönyörű varázs-színjátékot, mint milyet e tó kristálytiszta tüköre, s a benne megtörő napsugárzat előidézett.
    A tó egész felületét a legszebb tengerzöld-szín hártyázá be, s tisztán belátható fenekének részleteit tekintve egy különös bűvilág csodaképei látszottak rezgeni s föl-fölmerülni a verhenyes barna övekkel,mintegy művészileg kirakott mozaik-mederben. E szép gömbölyű kövek majd a legtarkább s virítóbb színekben ragyogó vagy tűzopál-darabokként, majd ismét csodás alakú vízi növények lapos kövér levelei gyanánt tűntek fel, s rajongó képzelmem játéka, s a kövek rezgő habvonalai közt, majd bolygó lidérceket, majd ismét a régi Egyiptom szent fényű kígyóit láttatá velem, míg nem a hideg való prózai szavakkal űzte szét tünde álmaimat: „hisz az csak a nap és víz optikai játéka.”
    Hagyján, legyen bármint! – Csakhogy én képzelmes varázsfátyolán keresztül egy pár pillanatig, a tátrai Virágoskertből előlünk elrepült hegyi tündéreket fürödni, vidáman lubickolni, bájosan úszkálni látám e csodatónak vizében, anélkül, hogy égi-tiszta, szellemszerű lényeikkel legkevésbé is felzavarták volna annak tükörét sőt fürdésök után még tisztább, jobb ízű lett a tónak megbűvölt vize. Hisz jól érezém ezt, midőn a tündérek eltüntével idegeimet összerázó kéjmámort ittam belőle, - s ihletett állapotom T ü n d é r t ó-nak nevezém az egész tüneményt!

IV.

    A felkai völgy felett tornyosuló gerlachi csúcsot megpillantván, eszembe jutott a két gömöri ember furcsa története.
    Ezek ugyanis a megyéjökben lévő Királyhegyről megláták a Kárpátok égbe nyúló csúcsait, s tüstént föltették magukban, hogy azokat egyenkint megmászandják.
    És ők valóban teljesíték is határozatukat, s miután a Tátra tömérdek hegycsúcsát egymás után bejárták, a gerlachi csúcson megpihenendők, egy terjedelmes sziklára hasaltak.
    Pihenés közben fel akarták számítani, hány csúcsot másztak már meg; de e fontos dologra nézve sehogy sem tudtak tisztába jönni mindaddig, míg a tátrai vadleány nem lépett eléjök; ki ily gúnyos szavakat intézett az egymáshoz tapadt gömöriekhöz:
    „Atyafiak! Én már éppen úgy mint kigyelmetek háromszáz hatvan három bércét jártam be a Tátrának, de még kétfejű, négykezű s négylábú embert soha nem láttam! Hahaha!-”
    Ezzel vad kacagás közt eltűnt s a törekvésük képtelenségét belátott pórok megszégyenülve visszatértek Gömörbe, hol a nép Fogarasnak nevezi a Tátrát, s a jeges tavakban fürdő vadleányról sok rege forog ajkaikon.

Vahot Imre

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Idegen néprománczok

I. Litván

A hős a harczba távozott…
Arája búsult, hervadozott. -
„Oh kelj fel, édes, kelj fel!
Vagy bánatos sziveddel
Még nem pihentél eleget?”

És kiteríték már az arát:
A hős jajgatva fölkiált:
„Oh kelj fel, édes, kelj fel!
Vagy bánatos sziveddel
Még nem pihentél eleget?”

A koporsóba tevék az arát;
A hős, az nem hiszi, s fölkiált:
„Oh kelj el, édes, kelj el!
Vagy bánatos sziveddel
Még nem pihentél eleget?”

A sirba eresztik az arát;
A hős mégsem hiszi, s fölkiált:
„Oh kelj fel, édes, kelj fel!
Vagy bánatos sziveddel
Még nem pihentél eleget?”

Már a koporsót föld fedezi,
Most már a hős rémülve hiszi,
S kardjához kap kiáltva:
„Kisérőm a csatákba,
Fektess arámhoz engemet!”

A földben fekszik a halott;
Az élő érzi a bánatot. -
Kisérő hű szablyája
Mint villám csap reája,
S arája mellé fekteti.

II. Flamand

Csörgedező pataknál ült a lyány,
Könny szemiben, bubánat homlokán.
Honnan ered keserves bánatod,
Hogy a virányt könnyekkel áztatod?

Tépi szegény a kisded violát,
Vízbe veti, s zokogván fölkiált:
„Édes atyám, s te bátyám, jőjetek,
Hogy kinaim szivemből tünjenek!”

Gazdag egy úr, ki épen arra mén,
Látja szegényt a partnak tetején.
Látja, miként omolnak könnyei,
S könyörülő szavakkal kérdezi:

„Honnan ered keserves bánatod,
Hogy a virányt könnyekkel áztatod? -
Mi a bajod? Beszéld el énnekem:
Hogy ha lehet, segítlek, gyermekem.”

Ráemelő szemét a bús leány,
S visszafelelt sohajjal ajakán:
„Árva vagyok, szegény, számkivetett!
Segedelem csak istennél lehet!

Látod ama halomkát messzire?
Édes anyámnak ott van sírhelye!
Látod eme zajongó patakot?
Édes atyám halálát lelte ott!

A rohanó hab ellen, hab között,
Oh a szegény hiába küzködött.
Menteni őt leszállott hű fia…
Hajh neki is be kellett fulnia!

Puszta, kihalt a kis ház belseje,
És csak az én keserven tölti be!” -
Igy panaszolt a bánkódó leány,
S a kegyes úr megindult bánatán.

Mondja neki: „Ne búsulj, gyermekem,
Nem teneked való a gyötrelem.
Én leszek a te bátyád, hű feled,
Édes atyád, barátod, mindened!”

És kezet ad, kezet fog édesen:
„Te vagy az én szerelmes jegyesem!” -
Árva leány ruhát ölt, ünnepit,
Megülik a menyegző ünnepig.

Most az elébb kesergő árva lyány
Boldogan él a hű férj oldalán;
És a nemest, a jó- és nagyszivüt
Emlegetik, dicsérik mindenütt.

III.
Mór-spanyol

Miután a szép Zelinda,
Féltékeny haragra gyulván,
Távol űzte közelébül
Kedvesét, az ifju Ganzult;
Csakhamar megbánja tettét
És vádolja önmagát,
Hogy kegyetlensége által
Mind magának, mind a hősnek
Okozott gyötrelmeket.

Hírt vesz ekkor, hogy a bajnok,
A szerelmes büszke mór,
Bánatában elmerülve
Kicserélte fegyverén
A szerelmi színeket;
Hogy reménylő zöld helyett
A búbánat feketéje
Árnyokolja be sisakját,
Kelevézét, paizsát.

És a hölgy azonnal indul,
Új, vidámabb díszt vivén,
Hol a féltés kék szinével
Párul a szerelmi bíbor.

Ártatlanság jelveül
Visz fehér szalagokat,
És a turbán violája
Állandóságát jeleni.*

Oda érvén, hol a mór
Búsan küzköd végzetével,
Szép Zeling előre küldi
Hirnökét a diszmezekkel, -
S ő remegve, nyugtalan,
Egy jazmin-bokorba lép.

Ganzol a hirt elfogadván,
Hinni nem mer a fiúnak, -
Nagy sietve jön, repül,
s megtalálja kedvesét,
A pirúló szép Zelindát.
Mind a ketten könnyezőleg
Nézik egymást, és szemökben,
Telve búval és örömmel,
Az adott, vett, megbocsátott
Sérelemnek feledése
Tükröződik bájosan.
Greguss Ágost

(* Mór szín-nyelv szerint nem a sárga szín jelenti a féltékenységet, de a kék. Az állandóságot a viola szín jelenti.)

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Petőfi Sándor (1823-1849): A hold elégiája (1847)

 
Mért vagyok én a hold? Isten, mit vétettem,
Hogy a legnyomorubb lénnyé tettél engem?
Inkább volnék a föld utolsó szolgája,
Mint az égen az éj ragyogó királya;
Inkább járnék ott lenn koldus bocskorában,
Mint itt járok ezüst sarkantyus csizmában;
Inkább színám lenn a csapszékek borszagát,
Mint itt fönn a csillagvirágok illatát.
Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat?
Minden kutya, minden poéta megugat!
S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok,
Kiknek nem a szive, csak a füle mozog,
Azt hiszik, hogy velök én egy követ fújok,
Rokonérzelemből, hogy velök busúlok.
Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul,
Hanem a méregtül, a mely torkomon dul,
Hogy ekép komáznak én velem e ficzkók,
Mintha együtt vernénk a csürhére disznót.
Néha-néha jön egy az igazijából,
Egy kipattant szikra isten homlokából,
Egy valódi költő, s dala hallatára
Keblemet megtölti a gyönyörnek árja;
Csakhogy, csakhogy a míg jön egy ilyen dalnok,
Addig hány keserves nyávogást nem hallok!
Efféle mákvirág minden bokorban nő,
Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő.
Minden este félve kezdem utazásom:
Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson?
Ahol ni, ott is egy! Hogyan terpeszkedik,
Hogy meghányja-veti parasztlőcs kezeit,
Mintha elakarná messze hajítani,
Talán mert markába nincs mit szorítani,
S úgy megsohajtoz, mint a kárvallott czigány,
Az erek is csak úgy dagadnak a nyakán.
S mit össze nem beszél! S váltig engem kérdez,
S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez.
Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka
Épen most buvik be a kemenczelyukba,
Sült kolompért szed ki, pofázza befelé,
Megégette száját, mert hirtelen nyelé.
Jaj be gyönyörűen rántja félre arczát,
Ez a bájos orcza épen méltó hozzád.
Megmondtam, a minek nem tudása gyötrött,
Most menj a pokolba, vigyen el az ördög.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Tóth Lőrinc (1813-1903): Visegrád alatt

Régi dicsőségünk roskadt jegye, barna Visegrád!
Vén faladon nagy bú bélyege ül komoran;
A Duna ősi regék seregét tuda zúgni felőled,
És egyet évenként elfeledett utain. -
Dicstelen állsz a tetőn; a halvány régi királyok
Hallgatag éjeken ott lengenek ormaidon,
Míg az alant vasutak robogása nem űzi el őket: -
Sírba veled szellem! Gőz a világ s papiros.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Thaly Kálmán (1839-1909): Tudod-e még…

Tudod-még: mikor legelőször
Átölelvén forró kebelem -
Elsusogtad lángoló szerelmed,
Holdragyogta csöndes éjjelén?!

A csillagok – szerelmünk tanúi -
Ugy fénylettek fönn a kék egen,
S a szellő oly édesen sohajtott,
Holdragyogta csöndes éjjelen…

- Nem sokára, hol szerelmet vallál,
Tévelyegtem a kies helyen:
S láttalak a más keblén pihenni,
Holdragyogta őszi éjjelen…

A csillagok – tört esküd tanúi -
Elsápadtak fönn a kék egen,
És a szél oly bús haraggal zúgott -
Holdragyogta őszi éjjelen...

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Lévai József (1825-1918): Vesztett paradicsom

 
Oda van a paradicsom!
Nem vezet rá emberi nyom,
Számüzött angyali
Bujdokolva járnak,
Csak tövise van még
A tarolt határnak.

Régi tüzhely hamva körül
A zivatar zúgva röpül,
Széthullt a barátság
Vidám koszorúja,
S a riadó szélvész
Nyomát is elfújta.

A vig öröm tétova jár,
Kezében még habzó pohár…
Édes italában
Mennyei kéj máskor;
Most keserü bürök,
S undorító mámor.

Gonosz tündér a szerelem,
Játéka is veszedelem…
Csalogat, csalogat,
Fényes utat tövén;
Pedig hullámi közt
Halálos az örvény.

A reménység ajka zendül,
S tünik a könny annyi szembül;
Hajh! Rövid a játék,
Ködalakja széled,
S a valóság láttán
Elhagy az eszmélet.

Mennyet igért egykor a föld,
S most pokoli boszura költ:
Hallja sohajtásod,
Látja könnyhullásod;
De az égre bizza
Megvigasztalásod!

És az ég szól: „Árva lelkek!
Menedéket nálam leltek,
Mert emlékit ki-ki
Ide is elhozza,
A paradicsomot
Én sem adom vissza!”

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Erdélyi János (1814-1868): Vörösmarty halálakor (1855)

 
Csak azt lássam-e, hogy a magyar költőnek
Ha élni küzdelem, meghalni szerencse,
Hogy akkor adózunk díjjal a dicsőnek,
Midőn kivirult már sírja nefelejtse?

Csak azt lássam-e, hogy az első fájdalom
Birja fölhevítni fagyos kebelünket;
Hogy egy szemfödél az országos jutalom;
S csak a végtisztesség rázhat fel bennünket? -

Tán nincs is erőnk az élőnek örülni?
Lám az életből mily szépen kitanultunk!
S jövünk a nagy ember sírján lelkesülni,
Midőn érzelminkkel már-már elavultunk!

Mit jártok ott búval, panaszos kebellel
Ti, kiket nem illet a férfias bánat.
Menjetek feküdni, és kelni korán fel:
Szép a napkelet is, nemcsak a napszállat.

Oly szépen búsultok, hogy meghalni édes,
De annál kinosabb az élet köztetek.
S azt mondom a búra, mely igen beszédes,
Nem egyéb az szónál, melyet nem értetek.

S ha szíveitekben gyönge sohajtásból
Bánat kerekedik, részvét sugarával:
Megnyilik a farsang, áll mulatozásból,
S tánczoltok, a mint egy nagy férfiu meghal.

Már így idő előtt megvénül az ember,
S felejti ha egykor lelke ifju vala.
Mert a részvétlenség leggyilkolóbb fegyver;
A föld nemesbjei haltak meg általa.

Már így a világot dögvész fenyegeti;
Mindennapi esni kell egy nagy áldozatnak,
Hogy legyen a bánat egyszer már nemzeti,
Legyen vigassága minden egyes napnak!

Oh szentek, oh dicsők! Kik nélkül a világ
Tenge növényeknek sivatag hazája;
Kik nélkül a népek gyilkos haramiák,
S gyöngébb az erősbnek született prédája;

Oh szentek, oh dicsők! Majd a késő idő,
Mint félistenekkel dicsekszik veletek.
Ti azért álltatok a semmiből elő,
Hogy a hálátlanban gőgöt neveljetek.

Inkább feledtetni végképen, örökleg!
Hadd folyjon az élet vigan, kellemesen;
Halottak emléke ne háborítsa meg.
Aztán a ki megholt, nyugodjék csendesen.

Dicsekedjék is majd, a ki élni marad,
Világi javakkal, földi szerencsével.
Mert az élet olyan: ki nem vet, nem arat.
Nem is él ember csak szellemmel, igével.

De ne is mutasson a nép se azokra,
Kiknek érdeme, mint az égő szövétnek.
Önvád sulya essék a hálátlanokra,
Kiknek erénye bűn, dicsősége vétek.

És semmi pásztortüz ne ragyogjon aztán
A lefolyt időnek éji homályában;
Hadd lássa meg a nép: a kietlen pusztán,
Hová lesz vezető lángelmék hiában.

A szellem azonban nem kérdi futását,
Fel is jő, le is megy, fényes ragyogással.
Nemzetének hagyván erős alkotását,
Világít s kínoz égő  pirulással.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Tóth Endre (1824-1885): Kis kertemben…

 
Kis kertemnek rózsaszála,
Fényes harmat esik rája;
Boldog virág! Boldog harmat!
Együtt élhet, együtt halhat.

Galambomnak két orczája,
Annak is van két rózsája;
Titkon eped, harmat nélkül -
Kifogyott a könny szemébül.

Az én hervadt két orczámra
Hull a harmat, könnyen árja;
De a rózsa letünt róla,
Leszedte a bú sarlója!

Hullna könnyem két orczára,
Orczáidnak rózsájára…
Volna sorsunk, int amannak:
Boldog virág, boldog harmat!

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Szász Károly (1829-1905): Belepte már…

 
Belepte már a kora hó a földet,
s lombját a ákász még most ejti le.
Szép, szomoru kép: alúl a fehér hó,
Felül az ákász színes levele.

A kora halál hólepelt vetett rád,
Szép angyalom, s a hideg sírba vitt!
Lelkem busongó ákász: rád hullatja
Egykori kedves színes lombjait!

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Tóth Kálmán (1831-1881): Hogy a virágok…

 
Hogy a virágok elhervadnak,
S lehullnak a fák galyjai:
Ne félj, ne félj, a mi szerelmünk,
Az örökké fog tartani.

Mi virágot a vésztől óvná,
Nem nyerhetett az oly szivet;
Lásd! Szépségednek mulásában,
Én nem hiszek, én nem hiszek.

Te mindig az lész, a ki most vagy,
Örökre az lész énnekem:
Az én kis ártatlan mosolygóm,
Az én kicsike gyermekem.

S én az leszek neked örökké,
Örökké, a mi most vagyok:
Kit a hamvadástól úgy féltesz,
A te reszkető csillagod.

Hogy a virágnak elhervadnak,
S lehullnak a fák galyjai:
Ne félj, ne félj, a mi szerelmünk,
Az örökké fog tartani.

Oh annyi köt már össze minket,
Öröm, bú, annyi… nézd csak ott,
Mögöttünk immár észrevétlen
Egy egész világ támadott.

Iratos mezők, fris források…
Oh nézz csak oda édesem!
Az a mi multnak szép világa,
Mely el nem veszhet soha sem.

S fátyolt reá az éj se vonhat,
Emlékünk tüze ott lobog,
E tüz mellett, mi vagyunk ketten
A boldog éji pásztorok.

Hogy a virágok elhervadnak,
S lehullnak a fák galyjai:
Ne félj, ne félj, a mi szerelmünk,
Ez örökké fog tartani.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Majthényi Flóra (1837-1915): Hidd el, hogy én boldog vagyok…

 
Hidd el, hogy én boldog vagyok,
Habár ború ül arczomon;
Nem láttál soha fölleget,
Mosolygó virág-dombokon?

Hidd el, hogy én boldog vagyok,
Habár szememben könny remeg;
A tengeren fel gyöngy merül,
Honnét s miért, ki mondja meg?

Hidd el, hogy én boldog vagyok,
Bár oly néma s oly hangtalan;
Tó hullámin is ég ragyog,
És mégis csöndes, zajtalan.

Hidd el, hogy én boldog vagyok,
Bár arczom halavány, hideg;
Hiszen a hó leple alatt
A tavaszt ki nem sejti meg?

Hidd el, hogy én boldog vagyok,
Bár dalomon bú ömlik el;
A viszhang is mélán beszél,
Bár játszó gyermek hívta fel.

Hidd el, hogy én boldog vagyok,
És mond, miért ne lennék az?
Jók én hozzám az emberek,
És oly szép, oly szép a tavasz!

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Vachott Sándor (1818-1861): Vezérhang (1847)

 
O hon, mit áldozzak neked?
Keblet és éneket örömmel áldozok
Más adja vissza kincseid,
Mikkel megáldák kegyeid:
Én dalt s kebelt hozok!

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Idegen népdalok

I. Portugál

E babérfák árnyokában,
Hol a lomb sürűen ing,
Gyakran voltak, drága kincsem,
Gazdag, boldog perczeink.

Rövidebb a percz a percznél,
Hogyha kéjben éljük azt;
Hajh, hosszabb a percz a percznél,
Hogyha kínt és bút fakaszt!

II. Provencei

Oh én boldog halandó,
Szerettem a leányt;
De álomkép gyanánt
A boldogság mulandó.

Illattal elboritott
Rózsának látjuk ezt:
Mihelyest kivirított,
Már is hervadni kezd.

Kit oly forrón szerettem,
Halál mátkája lőn,
S a néma temetőn
Most bú viraszt felettem.

Leszállok – ujra boldog -
A sírnak mélyibe…
Kivágatván a zoldog,
A röpkény élhet-e?

III. Német

Se szén, se tűz nem éget oly nagyon,
Mint a szerelem, mely rejtve vagyon -
Mely rejtve vagyon.

Se rózsa, se szegfű oly szépen nem virúl,
Mint, ha két szerelmes egymásra borúl -
Egymásra borúl.

Bár volna tükör szivemnek fenekén,
Hogy benne látnád, mi híved vagyok én -
Mi híved vagyok én!

Greguss Ágost

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Vachott Sándor (1818--1861): Ha együtt volnánk eltemetve… - 1851. dec. 31.

Ha mi együtt volnánk eltemetve,
Egymást még a sírban is szeretve:
Nem kivánnék a világon élni,
Hasztalanul hinni és remélni.

Ha mi együtt volnánk eltemetve,
S egyszerre csak földindulás lenne,
És hamvaink egybeomlanának:
Hálát adnék az egek urának!

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Szász Károly (1829-1905): LORSQUE L§ ENFANT PARAIT…

 
(Hugo Victorból)

Midőn a gyermek jő: tapsol a házi kör,
Szeliden ragyogó szemétől új gyönyör
Gyulad minden szemen.
Jöttén a homlok is, melyre a bűn s a gond
Setét felhőt nyomott, vagy mély redőket vont,
Kiderül hirtelen.

Ha zöldséget fakaszt küszöbünkön a nyár,
Vagy csípős őszi szél meleg szobába  zár
Lobogó tűz körött:
Midőn a gyermek jő, az  öröm érkezik,
Nevetünk, szólítjuk, s anyja – fogván kezit -
Tanítja járni őt.

Hosszu estéken a tüzet szítván kezünk,
Hazáról, Istenről, gyakran emlékezünk,
Vagy a költők felől.
Jő a gyermek! Isten veled ég, föld, haza
Költők, dalok! És a komoly beszéd szava
Mosolyra olvad föl…

Éjjel, midőn a nép álomban szendereg,
Csöndesen, zajtalan szunnyad mező, berek,
És álmodik a tó,
Egyszerre a hajnal kigyúl, mint fénytorony,
harangok ébrednek a csöndes falvakon,
S madárdal hallható:

Gyermek! Te hajnal vagy, én alvó föld vagyok,
De arczom egyszerre virágokkal ragyog,
Csak téged lássalak.
Lelkem erdő, melynek sötétes árnyiban,
Számodra oly édes hang suttogása van,
S arany napsúgarak…

Végtelen gyönyörrel van tele szép szemed,
Kis kezeid áldást hintenek s örömet,
S nem ártottak soha!
Lábad nem taposott a föld sarába még,
Fejed szent! S angyali ártatlan szenvedés
Reá dicskört vona!

Az vagy nekünk, mi a bárkának a galamb,
Kis lábad meg nem áll a földön itt alant,
Válladon röpke szárny!
Csak nézsz magad körül – semmit nem érte még;
Kettősen tiszta: mert testedben szüzesség,
S lelkedben semmi árny!

Oly szép a gyermek! Ez ajk, mely mindig nevet,
Ez édes  jóhiszem, e könnyek, melyeket
Egy percz hoz s letörül…
Édes ámulatban csapong körül szeme,
Egész világ előtt kitárva szelleme,
S ajka csóknak örül.

Oh uram! Őrizz meg engem s enyéimet,
Sőt ellenségem is, ki káromon nevet:
Ne lássunk soha sem
Méhek nélkül köpüt, virágtalan nyarat,
Üres fészket, gyümölcs nélküli kosarat,
S házat gyermektelen!

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Szemere Pál (1785-1861): Mese

 
Üdvre jutott lelkek seregébe’ pihen vala immár
Révai, a magyarok nyelvének bajnoka, hőse,
A mikor a mennyek küszöbén egy ábra jelent meg.
A bölcs, játszi Vitéz volt ez, ki is akkoriban szállt
Fáradt csónakján a boldog partra ki. Büszke
Érzéssel fogadák mindnyájan; s Révai tüstént
Szárnyra kel, és szeretett társát kegyelettel ölelvén,
Üdvözlégy, úgymond, magyarok fő bárdusa nálunk!
S önfejiről levevén koszorúját, fűzte Vitézre.
Elhajlott ugyan ez, de meginté Révai, s újra
Igy szólt:Vedd el ezen koszorút, ez tégedet illet.
Én magyarinkra csupán nyelvet hagytam, te poésist.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Vachott Sándor (1818-1861): Nyárreggeli dal kedvesemhez - 1846.

 
A hányszor kikelsz ágyadból,
Mintha enyhitő habokból
Kelt volna ki,
Oly vidáman jösz felém;
Titkon fürdeni
Jársz tán a nyár éjjelén?

Már a fülmilék nem szólnak,
Tápot  hordanak fioknak,
Szólj hát te szívem!
Összecsókolt ajkaid
Mondják el hiven:
Mik valának álmaid?

De még álmod nem mondád el,
Már is csintalan szemeddel
A gyümölcsfát nézdeled;
Jer szerelmem hát,
Jöszte, tartsd kötényedet,
Megrázom a fát. -

Útközben oh, meg kell állnom!
Mennyi virág ez egy szálon!
Letöröm neked;
Majd ha hervad levele,
Zárd a könyvbe, melyben e
Kis dalt megleled! - -

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Vörösmarty Mihály (1800-1855): Egy főur sirkövére - 1855.

 
I.
A sírból ne nagyot, ha szerénységére lesz emlék:
Egyszerü s önzetlen hazafi hamva van itt.
Ám ha erénye becséhez akarjuk mérni a házat,
Templomot épitsünk jelleme képe körül.

II.
Úr voltam s vagyok úr itt még síromban is: engem
Nem verhet le vihar, meg nem javíthat idő.
Én uraságomat a nép közt osztám meg egyenlőn:
A mit adék, örök és trónom alapja marad.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Báró Eötvös József (1813-1871) költeményei

 
A MEGFAGYOTT GYERMEK

Ily késő éjtszaka ki jár
Ott kinn, a temetőn?
Az óra már éjfélt ütött,
A föld már néma lőn.

Egy árva gyermek andalog,
Szivét bú tölti el;
Hisz az, ki őt szerette még,
Többé már fel nem kel.

Anyja sírjára ül, zokog
Az árva kis fiú:
„Anyám! Oh kedves jó anyám!
Szivem beh szomorú!

Mióta eltemettek itt,
Azóta bús fiad.
Nincs a faluban senki most,
Ki neki csókot ad;

Nincs senki, a ki mondaná:
Szeretlek gyermekem!
Puszta a ház, hideg szobám,
S nem fűtenek nekem.

Melléd temetve én is itt
Miért nem nyughatom?
Szegény és elhagyott vagyok,
Hideg a tél nagyon!”

Az árva búsan zengi így
Kinos panaszait:
Felelve rá a téli szél
Üvöltve felsivit.

A gyermek fázik, könyei
Elállnak arczain;
Borzadva néz körül; de itt
A holtak hantjain

Mély nyugalom uralkodik.
A csend irtóztató,
Csak szél sohajt a fákon át,
Sziszegve hull a hó.

Fölkelne, jaj! de nincs erő;
Lankadva visszadül
A kedves dombra,  felsohajt,
S mély álomba merül.

És im az árva boldogul,
Jól érzi most magát:
Elmultak miden gondjai;
Az álom hiv barát.

Szíve még egyszer feldobog,
Mosolygnak ajkai;
Csöndes-nyugodva alszik ott -
Meghaltak kinjai.
(1833.)

 A NYUGALOM

A keresztnél méla csendben
Ül a remete,
A homályos erdőségen
Függ tekintete.

Mint mikor ha béke lészen,
Hosszu harcz után,
S fejér zászlókat tűzünk ki
A várak falán:

Úgy ez aggnak homlokán is
Már felvonta rég
Fejér szinü lobogóját
A szent békeség.

A keserv vezette egykor
Az ifjut ide,
És e kunyhó szük körében
Folyt le élete.

Most nyugodtan visszanézhet
Mult korára ő,
Mint egy védfal áll előtte
Az elmult idő.

„Hála néked üdvözitőm,
Igy imádkozik -
Hogy elmultak a keservek,
S szívem nyughatik.

Mindazok, kiket szerettem
Régen nyugszanak,
S kinos vágyim, s a reménység
Már nem bántanak.

Mint a lombveszített tölgyfa
Állok mostan itt,
És a vész, bár mint dühödjön,
Fel nem háborít.”

Mély gondokban elmerülve
Ül a remete,
Fájdalom és öröm nélkül
Hallgat érzete.

A kunyhóhoz víg kedvében
Gyermek közeleg,
És az aggot tisztelettel
Igy szólítja meg:

„Áldj meg engem szent remete
Hogy boldog legyek!
A faluból jöttem hozzád,
Eprekért megyek.

Im rózsákat hoztam néked
Nemde szépeket?
A szomszédok is csodálják
Kicsi kertemet.”

Az agg férfiú megáldja
A jó gyermeket,
S ez rózsáit általadva,
Vigan elsiet.

Némán ül az agg sokáig,
A rózsákra néz,
S rég lecsillapult szivében
Feltámad a vész.

Visszagondol szebb korára
Hol gyönyört igért
Neki is a gazdag élet,
Mint küzdelmi bért.

Hol a lányka bíbor ajkkal
Szerelemről szólt
S elmerülve nézetében
Ő is boldog volt.

Régen elvirult tavasznak
Szebb virágira
Gondol vissza – s egy nehéz csepp
Hull rózsáira.
(1834.)

DALNOK ÉS KIRÁLY

Szélvész üvölt – a tenger
Egy saját zúg körül,
Rajt egy öreg király, és
Egy ifju dalnok ül.

S míg korona övedzi
Az aggnak ősz haját,
Még fris babér az ifju
Redőtlen homlokát.

„Mit ér mostan hatalmam,
Szól búsan a király
Ki annyi harczban győzött
Dicsetlen sírt talál.

A nép könnyen felejti
Meghalt királyait
Csak a ki jutalmazza,
Említi tetteit.”

’Isten veled szerelmem! 
A dalnok énekel
Isten veled örökre
Ifjadnak halni kell.

Ha majdan énekemnek
Ismétled hangjait,
Gondolj reá is akkor
Ki némán fekszem itt.

Elég gyönyört találtam
Ne sirj ó kedvesem:
Szerettem, énekeltem,
És ez elég nekem.’

S a tenger inkább ordit,
A szél inkább fütyül,
A sajka szirtre vetve
Törötten elmerül.

Megszünt a vész, nyugodtan
Áll a tenger megint,
A holdvilág felkelve,
Reá ezüstöt hint.

A dalnok fris babérja
Fenn úszik tükörén:
Az aggnak koronája
Temetve fenekén.
(1835.)

BUCSU

Isten veled, hazám, bátrak hazája,
Isten veled, te völgy, ti zöld hegek!
Gyermek reményim s bánatim tanyája,
Isten veled, én messze elmegyek;
Ha vissza térek boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!

Nem mint Helvétia hótakart tetői,
Nem nyúlnak oly magasra bárczeid,
S tán szebbek a Provence daltelt mezői,
Mint zöld kalászt hullámzó téreid:
Virág mit ér, mit ér a bérz nekem?
Hazát kiván, hazáért ver szívem.

Az ég egy kincset ád minden hazának,
S a nemzet hiven őrzi birtokát;
Császárról szól a franczia fiának,
Büszkén mutatja Roma ó falát,
Hellásznak kincse egy elomló rom,
Tiéd hazám, egy szentelt fájdalom.

Hallgatva áll Rákosnak szent határa,
Ah régen hallgat immár a magyar!
S az ősök elenyészett nyomdokára
Az esti szellő új fövényt takar;
Hallgatva áll a tér, szivünk szorul,
S egy köny beszél hazánk nagyságirul.

S egy köny Budáról, mely magas tetőjén
Sötéten áll egy bús emlékezet,
Nagy sirköve hazámnak temetőjén,
S ráirva mind, mi véle elveszett;
Régen szétdönté az idő falát,
Kövén meglátni a csaták nyomát.

S még áll Mohács, még áll! Magasbra nőnek
Az új barázdán s régi hősökön
Kalászai, erőt ad a mezőnek,
Bár rég lefolyt, a férfi vérözön,
Nincs kő határán, nincsen kúnhalom,
De áll a tér s nem vész a fájdalom.

S nem veszhet el míg az ezüst Dunának
Nagy tükörén egy honfiszem pihen,
S magyar lakik a parton, s a hazának
Csak egy romlatlan gyermeke leszen;
Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó
Tán honom könye vagy te nagy folyó?

S oh én szeretlek néma bánatodban,
Hazám, szeretlek könyeid között,
Égőn szeretlek özvegy fátyolodban,
Nehéz keserved melybe öltözött;
Bájlón mosolyogsz, mert bár sorsod kemény,
Él még a sir felett is egy remény.

És most isten veled; talán sokára,
Örökre tán; hazám, isten veled!
Rég eltünt ismert bérczeid kék határa
S tovább siet vándorló gyermeked:
Ha visszatérek boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!
(1836.)

A VÁR ÉS A KUNYHÓ

Áll grófi vár magányosan
A puszta bérczfokon,
Kőczimer a kapuk felett,
Zászlók a tornyokon;

S mélyen kerítik árkai,
Sok százados falát,
Hová török s tatár erő
Nem lelheté utát.

S egy kis lak áll a bércz alatt
Zöld rétnek közepén,
Nyugalmasan fészket rakott
A gólya tetején;

Zöld a kerítés, kis fa lát,
A dél sugáritól
Egy hársfa védi, födele
Nem nyúl ki ágiból:

De a magas tornyok felett
S a kisded ablakon
E g y  n a p  sugára játszadoz,
S mindent egy fénybe von.

S kéken terül a tiszta ég
A vár s kunyhó felett,
Egyképen mintha áldana
Urat s szegényeket.

Eljött az est, csikorgva nyilt
A tölgyfa várkapu,
S büszkén köszöntve lép elő
A deli úrfiu.

Aranykard csördül oldalán,
Dolmánya gyöngyözött,
S reszketve csillog drágakő
Nyuszt kalpagja fölött.

Eljött az est szép hajnala,
S a kunyhó ajtaján
Pirulva, mint az ég, kijő
A szép jobbágy-leány.

Remegve lép s meg visszanéz,
Megáll s tovább siet.
A völgyben nincs ily szép leány,
Világon sem lehet!

Ah, régen vár az ifiú
Erdő sötétiben,
Siet, siet a szép leány,
Mellén majd megpihen.

Szű szűn dobog, ott állnak ők
Hallgatva boldogan,
Eltünt a vár s a kunyhó rég
Az éj homályiban,

Eltünt a föld s a nagy világ,
A gyémánt s czimerek,
E g y  é r z e m é n y n e k  lángiban
Dobognak a szivek.
*
Magasan ül a büszke gróf
Várának termiben,
Arcza komoly, fejér haja,
A sziv örömtelen.

S az ajtó nyilik és belép
A grófnak egy fia,
Egy földmives s egy szép leány
Vezetve általa.

„Atyám! A deli ifju szól -
Add szent áldásodat,
Csak őt, csak őt szerethetem,
Csak érte él fiad.”

’Csak őt, csak érte?’ szól az agg,
S harag gyúl arczain -
’Mocskot tudod nem szenvedek
Ősimnek czimerin.’

„Mocskot nem szenvedek magam -
Szól a földmivelő -
Nevem felett; leányomat
Mért csábítá el ő?”

’Itt függnek ősim képei -
A gróf szól – s czimerek,
Nincs köztük egy is nemtelen
S nem lesz míg én leszek.

Nemzetségfám terjedten áll,
Áll ősim tereme,
A harczmezőn pihennek ők,
A fák hősök neme.’

„Velem leány – a jobbágy szólt
Gróf úr, isten veled,
Erősen áll ez ősi lak
S hires vitéz neved.

De voltak ősim nékem is,
Van nékem is hazám,
s a gróftul nem koldult kenyért,
Bármily szegény apám.

E hársat nézd száz évivel,
Csekély lakom előtt,
Nemzetségfának ülteté
Ősöm a zöldelőt.

Felnőtt a fa, száz ágakat
Hajtott erős töve,
S hidd el gróf úr jobbágyod is
Gondol még ősire.

Ha ott ül estve s a mező
Kaszálva illatoz,
S az est harangja énekel,
Mint egy szentelt koboz:

A mult időkre gondol ő,
Miként te, hős  uram,
S a nemtelen szemekből is
Megindul a folyam.

Mert voltak ősim nékem is
Hazáért vérezők,
S mert nem említed tettöket,
Tán nem vitézek ők?

Bár ősöd hantja szépen áll
Ismert a harczmezőn,
A népnek hamva büszke úr
A por eldödidőn.”

A jobbágy szólt a büszkén kimegy,
Hol kis kunyhója áll,
De ah, szelid leánya ott,
Nyugalmat nem talál.

S nyugalmat nem talál a gróf
Fia, sohajtozik:
A várban s a kunyhóban  e g y
K e s e r v  uralkodik.
*
Ősz lett, a hársak zöldje hull,
A fecske elrepül,
Elszáradt lomb csörögve száll
A kis kunyhó körül.

S a büszke várnak tornyain,
S a tölgy kapu felett
Búsan szállong gyászlobogó,
Szines zászlók helyett.

Csikorgva nyíl a várkapu
S kilép a gyászsereg,
Egy rézkoporsót visznek ők,
Rajt festett czimerek.

Nyilik a kunyhó ajtaja,
Fejér leányok ott,
Virágtakart födél alatt,
Kihozzák társokat.

Megállanak a zöld mezőn,
Uj sirgödör kerül,
S a gróf s a jobbágy bánata
Egy könyűvé vegyül.

Rög rögre hull, temetve ott
Két fájó sziv pihen,
A gróf és a jobbágyleány
E g y  s í r n a k  mélyiben.
(1837.)

AZ ÉLET FÁJA

Ismertem én ifju koromban
Egy fát, éltemnek kertiben,
Gyönyör között és bánatomban
Enyhet találék hűsiben.
S mint fészkihez a kis madár,
Reá e sziv pihenni jár.

Mert zölden ll, bár rég körülte
Eltünt a kert s virágai;
Az ősz ez egyet elkerülte
S tömötten állnak ágai,
S bár elveszett minden remény,
E fán még zöldet látok én.

S a lomb között ezer virágot
Pirulva az ágak fölött,
s ha feltekintek, napvilágot
Csillogva a levél között.
Hol fülmile csattogva szól
Elmúlt tavasznak bájiról.

„Ne nyulj a fához, szép gyümölcse
De elveszi nyugalmadat -
Igy szóla  isten édenébe’ 
Ádámhoz – tartsd parancsomat,
Mert élted fája ez, s tövén
Tied csak egy, a zöld remény.”

Ah bús rege! – s talán valónak
Találom én is egykoron;
Ha majd a régen szomjazónak
Enyhülés int le ágidon,
Milyen gyümölcsöt adsz nekem,
É l t e m n e k  f á j a  s z e r e l e m?
(1837.)

REMÉLJ!
- Máriához -

Remények eltünt, pusztán áll jövendőd;
Szólsz sohajtva, s én elhiszem neked;
Mi könnyen ismer szenvedő kebelre,
Mi biztosan a sziv, mely szenvedett!

S miként te, úgy szenvedtem én; szenvedtem,
Mit nem gyanít a zajgó néptömeg,
Fájdalmakat, melyekről nem beszéltem,
Bút, bánatot, it ők nem értenek.

Mert, lám, szerettem én is szép napokban,
Szerettem hőn, hűvebben nem lehet
S én is csalódtam, s néma bánatomban
Én is elátkozám az életet.

S egy sziv ha volt, mely szivemet megérté,
Mely értem érezett, egy hű kebel,
Már rég pihen, s a néma sir fölébe
Az elhagyott hiába térdepel.

Magam vagyok. Ifju és elhagyatva
E nagy világon, hol szeretni kell.
Ki bánja ezt? Ők sorsomat irigylik
S e puszta fényt, nem ismert terhivel.

Oh hidd nekem, ha ajkaim mosolygnak,
S ha kedv derül néha az arczokon,
Én bús vagyok, mert szívem nem felejthet,
Mert nem remélhet annyi sírokon’

Én bús vagyok; de te, ki még szerethetsz,
Kis gyermekek mosolyganak körül,
Ki jó maradtál, mondd, mért nem remélsz te?
Ki még szeretni tud, az még örül.

Oh nézd a rózsafát téli napokban
Oly búsan áll, virágtalan komor,
De zöld borítja újuló tavasszal,
És száz virágtól vidám a bokor.

S e sziv, mely hajdan elragadva érze,
Mely forrt, feszült gyönyör érzelminél,
E sziv nem vetné messze téli álmát,
Nem hajtna új virágokat? – R e m é l j!
(1838.)

A TOKAJI HEGY

Egykor lángokat vetettél,
Ősz tető, most vesztegelsz,
És kiégett köveidben
Szőlő-fürtöket nevelsz.

Mégis jól tudod mi voltál,
Hiven érzed, amit rég,
Régi lángod, régi fényed
Boraidban most is ég.

Képed ez te árva nemzet,
Mely elvesztéd fényedet;
Oh de mondd, hát könyeidben
Lángol-e még szent tüzed?
(1838.)

ÁLOM

Egy álmot álmodék, régmult napokban,
Csodásan bájost, s mélyen kinosat.

Magam valék, megnyilt az ég felettem,
Leszállt egy angyal fényes távolából,
S fejemre tett egy rózsakoszorút,
Oly illatost, olyan virágozót,
Hogy szívem nem birá gyönyörje terhét:
Szerelmet adtam jó ifju neked,
Igy szólt az angyal bájjal rám tekintve.

S míg ott lék gyönyörnek érzetében,
Hervadni kezdtek a nyiló virágok,
A zöld levél sárgulva hullt alá,
S tövis koszorú vérzé homlokom,
Hogy szívem már nem birta kinja terhét:
Szerelmet adtam jó ifju neked,
Igy szólt az angyal búsan rám tekintve.

Oh álom volt a rózsa s a tövis,
Álom, mely többé vissza nem jövend.
(1839.)

A NAP MIKOR…

A nap mikor leáldozik
Pirosan áll az g határa -
Mohács- s Budánál vérezél
Magyar! Hazádnak alkonyára.

Az éj ha jön oly bús a táj
A kelő hold halvány világán -
Mikor e honra új borult
Félhold mosolygott pusztulásán.

De hajnal jő a hold után,
S ragyogva új nap kél egünkön -
Leszállt a hold, s mért nem ragyog
Hát új nap ismét nemzetünkön?
(1839.)

SZERENCSE S NYUGALOM

Nyugodt a táj: a tél hófátyolával
Rég elborítá messze téreit,
A csermely áll, zajos hullámzatával
Nem mossa többé puszta partjai.
Nem suttog lomb a barna, görcsös ágon,
S mely rajta énekelt, a vig madár
Rég hallgat, s a kihalt hideg világon
Virágtalan, de nyúgodt a határ.

Nyúgodt, míg a tavasz első fuvalma
A csillogó mezőn végig futott,
Egy délen át a napmeleg hatalma
A téli tájon győzve elhatott.
S im újra felriad ezer szavával
A nagy természet álmai után,
A csermely felzúg, olvadott havával
Patak rohan a hegynek oldalán;

A jéglepelt egy napnak olvadása
Elvonta, szinlett nyugalom helyett,
Feltünt az elmult ősznek hervadása,
S a pusztaság a barna föld felett.

S a nyár ha jő virágos köntösében,
Mi bájoló a messze láthatár;
A föld világosabb, zöld rejtekében
Gyönyörről énekel minden madár;
Az ágak nyögve föld felé hajolnak,
Nem birva többé  édes terhöket;
A csermely zúg, virágok illatoznak,
S örömzaj tölti a természetet.

Örömzaj, - míg az ősz első ködével
Homályt borít a színes táj felett,
s téli halált hirdetve jégszelével,
Egyszerre elront annyi életet.
Sárgán lehull a lomb sötét tövéről,
Eltünt az illat, a virágozás,
A fecske messze száll e bú helyéről,
S csak csend marad, csak ősi hervadás.

E l v i r a! Lám ez keblünk nyugodalma,
Ez a szerencse, melyről álmodál,
Azt feldulá egy nyájas nap hatalma,
Emezt egy dér – és elhervadva áll.
Biztos csak egy: sorsodnak változása,
Vész, ha pihensz, ha éldelsz, veszteség;
Minden tavasznak eljő hervadása,
És a nyugalmat vész követte még.
(1839.)

ELVIRÁHOZ

Szeretlek! – o vagy mért ne mondanám ki,
Mit évekig kinosan érezék,
Mi szívem átka volt, szívem reménye,
Vigasztalóm, s mi által szenvedék!

Szeretlek! – Vagy nem hordozám-e eddig
Hallgatva súlyos bánatterhemet?
Vagy hallál egy panaszt? Agy csak gyanítád,
E szív hogy érted annyit szenvedett?!

Nem türhetem tovább. Mit eddig rejte,
Tovább nem birja e szorult kebel,
A szív feljajdul hosszu bánatában,
A seb kitört, most hadd vérezzék el!

O én szeretlek! – Ajkaim kimondák,
Gördült a koczka, melyen éltem áll,
Űzz bár magadtól, vesszenek reményim,
Kimondhatám, - és te kihallgatál!

A bánatot, mely keblemet gyötörte,
Már nem magamba rejtve hordozom,
Ha bár érezve nem, megértve hangzik,
Nem hasztalan, mint eddig, bús dalom.

Te érteni fogod, ha elragadva
E lant keservemről énekel,
Te érteni fogod ajkamnak átkát,
Megérteni, mért vérzik e kebel!

Megérteni, hogy ifjú koromban,
Hol annyi szép remény mosolyg felém,
Öröm helyett csak bánatot találván,
Csak a keserv gyönyörjét éldelém!

Megérteni e szivet bánatában,
A mit reméltem, s a mit szenvedek;
S ha majd a nép megindul szózatomnál,
Titkon elmondani: é n  é r t e l e k!

O, hadd remélnem! És ha jobb napokban
E vészhányt szív majd megpihenhetett,
Ha csak egy név maradt meg életemből,
s talán egy áldás sírhalmom felett;

Ha boldogabb utódok majd kivítták,
Miért korunk hiába küzködött,
S ha visszanéznek hálás érzetökben:
Tán megneveznek a dicsők között.

Vagy ha felejtés díja életemnek,
E gyermekábránd ha nem létesül;
S mint életemben elhagyatva álltam,
Úgy elhagyottság lesz a sír körül:

Te ne felejts el sirom éjjelében,
Gondolj reám, ha majd már nem leszek:
Czélom magas vala, bár el nem rétem,
S dicső, vagy névtelen – s z e r e t t e l e k!
(1839.)

ŐSZ

Légy üdvözölve ősz, te föld halála,
Borult egeddel üdvözöllek én,
E szívhez illik bús napod homálya,
s e hervadás a messze föld szinén.
Pusztán, mint téreid, áll életem,
Halálra intesz, üdvözlégy nekem!

Hervadva hull már a levél a fáról
És elszállt a virágok illata:
Igy tün el az öröm, csak mult bújáról
Meg nem feledkezik a szív soha.
Oh hullj levél, majd nyugtot ad e föld:
Ha veszve a remény, mit ér a zöld?

Mit ér a dal a zöld berekben,
Ha csak elmult vigalmaimra int,
Hogy én is hittem egykor emberekben,
S hogy minden eltünt, gyermek álmakint,
S éltemből egy maradt: a fájdalom,
És az, mire taníta bús dalom.

Dalom, mely mint az ősz a hársfa ágit
Színesre festi végreményimet;
Miért irigyled? Elvevé virágit,
És pusztán hagyta ifjú éltemet.
Lehull a lomb, ha oly szinezve áll,
Közelgve csak szebbíti a halál.

Miként legszebb a nap végső sugára,
Legcsillogóbb a hajnal csillaga:
Úgy önti báját a költő dalára
Tikkasztó élte nyájas alkonya.
Órája elmult, megnyeré a bért:
Öröm helyett, a fonnyadó babért.
(1839.)

EGY UJSZÜLÖTT GYERMEK HALÁLÁRA

Alig jött s már is elhagyott,
A kit úgy vártatok,
Szerelmeteknek gyermeke;
Szülék, ne sirjatok!

Édes a hosszu nyúgalom,
Bár percznyi lét után:
Nem jó nekünk a föld szinén,
Alatta jobb talán.

Hisz azt, mi életünkben szép,
Ő már élvezte itt:
A napnak meleg sugarát,
S anyjának csókjait.
(1840.)

MAHOLNAP SIR TAKARJA…

Maholnap sir takarja
Elfáradt szivemet…
Ne sirjatok barátim
Füves hantom felett.

Nem volt oly könnyü éltem,
Mint mások képzelék;
Higyjétek jobb volt nékem,
Hogy jókor elmenék.

Láttátok-e tavaszkor
Az olvadt hóvizet,
Mely vigan csörgedezve
A völgy felé siet?

Hogy csillog-villog árja,
Mi vígan cseng zaja,
S felette hány szivárvány
Von ivet partira.

De jőjetek, ha nyár lesz,
S a viz elszáradott,
S nézzétek csak az utat,
Hol árja elfutott.

Hány s milyen akadályok,
Sziklák minden felől,
S míg fen csillogni látszott,
Mily küzködés belől.

Im képe életemnek:
Felszine csillogó,
de o ha azt tudnátok,
Mit rejt e szép folyó.
(1841.)

 A MULT

Ne bámuld azt, ha sokszor,
Bár boldoggá tevéd,
Bús hangok töltik ismét
Költődnek énekét.

A múltat el nem törli
Boldog jelen soha:
Az is fáj a mit elvett,
az is mit meghagya.
(1842.)

TANÁCS

O nézd a tölgyet, erős gyökerével
A földből szíja élten edveit,
De felfelé  hajt minden erejével,
S az éghez nyujtja lombos ágait.

Igy tégy te ember, kit e földhöz kötnek
A sors, s ezer szükség vas karjai,
Bár innen élsz, ez nem elég körödnek,
Magasabbak küzdelmed czéljai.

Áldást a szív csak így terjeszt körére,
Egész pályánk hasznos csak így lehet:
Miként nagyobb árnyékot vet földjére
A tölgy, mennél magasbra nőhetett.
(1845.)

ÉN IS SZERETNÉM…

Én is szeretném nyájasabb dalokban
Üdvözleni a szép természetet,
Ábrándaimnak fényes csillagokban,
S bimbók között keresni képeket.

Én is szeretnék kedvesem szeméről
Enyelgve és búsongva dallani,
S nyájas arczáról, jéghideg szivéről
Érzékenyen sok szépet mondani.

Én is szeretném lángoló szavakkal
Dicsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
Megénekelni a magyar hazát.

De engem felver nyájas képzetimből
Komoly valónak súlyos érczkara;
Nemem keserve hangzik énekimből,
Dalom nehéz koromnak jajszava.

Mit ezrek némán tűrve érezének
Eltölti égő kínnal lelkemet;
Mért bámulod, ha nem vidám az ének
S öröm helyett csak bút ébreszthetett?

Mig gyáva kor borúl hazám fölébe,
Én szebb emlékivel nem gúnyolom;
Míg égő köny ragyog ezrek szemébe’
Szelid örömről nem mesél dalom.

Miként az eol-hárfa viharokban
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt, bús napokban,
Ki várna tőle nyájas éneket?

Ha éji vész borítja létkörünket,
Villámokért sohajt a tévedő;
Ha régi bánat kinozá szivünket,
Nem könnyeket-e kér a szenvedő?

S ilyen legyen dalom, egy villám fénye,
Egy köny, kimondva ezrek kínjait.
Kit nem heívt korának érzeménye,
Szakitsa ketté lantja hurjait.
(1846.)

PANASZOK

Az ágon függ remegve
A zöld levél,
Körülte vigan szállong
Az esti szél.

’Miért kell lekötve lennem?
Sohajtozik -
Zöld a mező s rajt inden
Virágozik.

De én az ághoz kötve
Csak rab vagyok,
A szép mezőn veled nem
Szállonghatok.’

S a szellő átsuhanva
A rét felett,
Magával visz egy száraz
Falevelet.

’Mért kelle elszakadnom -
Szól bús szava -
A törzsről, hol az élet
Oly szép vala?!

Kit elragadt tövéről
A végezet,
A földön nem talál az
Más nyughelyet.’
(1847.)

MOHÁCS

Elődeink siralmas harczhelyén,
Zöldebb a fű, Mohácsnak mezején.
Több illat tölti a virágokat
S a gazda, mondják, szebb kalászt arat.

E földet hősök vére áztatá,
Azért küld Isten ly áldást reá;
Mert szent határ az s puszta nem lehet,
Hol  honfiszív honáért vérezett.

O ne sirasd meg annak végzetét,
Ki a hazáért adta életét!
Édesen alszik anyja kebelén,
S áldások őrzik csendes nyughelyén.

Mely a hazáért élt, a hű kebel,
Földjét termékenyitve hamvad el;
És szelleme a sír körül marad,
Tettekre intvén az utódokat.
(1847.)

A TÓHOZ

Tó mi nyugton áll vizednek
Messzenyúló tüköre; -
S nemde hányszor felriasztott
Már a vésznek vad keze!

Színeden a holdvilágnak
Képe úszik s csillagok; -
S hányszor verték partjaidat
Felzavart setét habok!

Sajkák lejtnek könnyü uton
Most a zöld partok felé; -
S hány hajós látott dühödben,
Mely sajkáját széttöré!

Boldog tó, a vész ha átment,
Nem zavarja szinedet!
Boldog szív, mely elfelejti,
A mit egykor szenvedett!
(1847.)

VÉGRENDELET

Ha majdan átfutottam
Göröngyös utamat,
s hova fáradtan érek,
A sír nyugalmat ad.

Márvány szobor helyébe,
Ha fennmarad nevem,
Eszméim győzedelme
Legyen emlékjelem.

S ha majd kijőtök néha
S megálltok síromon,
Zengjétek el a legszebb
Dalt néma hantomon.

Magyar dalt, lelkesítőt,
Melynél a szív dobog,
Tán halva is megértem,
s keblem hevülni fog.

És sírjatok egy könyet
Barátotok felett:
Dalt érdemelt, mert költő,
Könyet, mert szeretett.
(1847.)

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Thali Kálmán (1839-1909): A merengő

 

Elmerengve, álmodozva
Ül a bájos szőke lyány,
Édes vidám mosoly lebeg
Rózsabimbó ajakán.

Szende arcza piros, mintha
A nap rajta kelne fel, -
Szivet éget, s mégis éleszt
Szép szemének fényivel.

Kis kacsói összetéve;
Bokréta van ölében,
Bokréta van az ölében:
Szerelem a szivében.

Virági csak most születtek,
A múlt napnak hajnalán:
Hő szivének szerelme is
Velök született talán?!…

Ah, olyan szép így az élet -
Hűn szeretve, boldogan!…
Álmadó sziv azt dobogja:
A menny itt a földön van! -

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.